A trianoni árva

Általános

Részletek Szabó Magda Für Elise c. regényéből.

Az a több sebből vérző, eszméletét hosszú ideig vissza nem nyerő, minden tekintetben sérült gyermek, akit már az új határon belül találtak meg, s akit menekülő szülei holttestei takartak, trianoni árva volt, egy, a háború mindenkijüket elvesztett kiskorú áldozatai közül. Mikor a Nemzeti Árvák Egyletét megalapították, a későbbi Revíziós Liga tevékenysége még csak ígérkezett, ám az árvaház nagy épületének azonnal hangsúlyt adott különleges társadalmi fontossága. A közvélemény nem ok nélkül állt a háború és a békekötés eltaposottjai mellé teljes segítőkészségével: amit az elkoldusodott országban még lehetséges volt, megpróbálta megadni nekik az emberségében sebzett jótékonyság. A kezdetben néma Bogdán Cecíliát viszonylag hamar sikerült azonosítani önmagával, a halott szülei ruháiban talált okmányok segítségével. Zentán született és ő is élete negyedik évében járt, mint én.

fortepan_39042

A jelzős főnév: Trianoni árva közismert fogalom volt. Az összegyűjtött, család nélküli otthontalanokat messziről meg lehetett ismerni az egyenruhájukról, ott jártak a mi városunkban is, ahová egyesek kerültek, Cili is az volt, trianoni árva. Azzá válásának körülményeit apám sose mondta el neki, csak amennyit mindenképpen tudnia kellett, felesleges volt Cili amúgy is sérült tudatát részletekkel terhelni. Később persze közölnie kellett: a kislányt úgy találták a déli határon a demarkációs vonalon már innen, minálunk, halott apja-anyja testükkel védték meg a kétfelől rájuk záporozó golyók elől, ő fejsérüléssel és sokáig tartó memóriakieséssel élte túl a szülők pusztulását. Egyébként Cilit annak idején apám hozta a házunkba, és mikor szüleim adoptálták, felvette a Szabók ritka családnevét is, férjhez is apám karján ment, a gyerekkorunktól kedvelt verestemplomba, amely talán nem is az ő felekezete szerinti imahely volt, hiszen mikor a trianoni árvákat átvevő bizottság rendszerezte a talált gyerekek adatait, beszélni még nem tudott, felekezete megállapításának kísérletekor csak a hitágazatok szimbólumait mutatták meg neki. A kereszt után nem nyúlt, nem is vetett keresztet, a református imakönyv tetején lévő kehely rajzára viszont már rátette a kezét, nyilvánvaló volt, hogy ezek szerint protestáns. Szabó Cecília sérült fejében a szétzilált emlékekből ez az epizód sajátságos véletlenből megmaradt. Apám örült, hogy a saját lánya és az adoptált együtt járhat hittani előkészítésre, hiába született Zentán, Cili nem óhitű, még igazán szerencse, mert akkor hogy oktathatná a mi lelkipásztorunk, velem együtt. Amikor egyszer ez az epizód szóba került, fogadott testvérem elkomolyodott, nyugtalan, majd érzékelhetően zavart lett. Nem értettem az okát, félrehívott és megmagyarázta. Dódi – így hívott egész életünkben – suttogta, én nem azt mutattam, azaz én nem mutattam semmit, semmi vallásosat, erre kivételesen emlékszem. Azt láttam, pohár van a fedelen, és szomjas voltam, vizet szerettem volna inni. Sohasem mondtuk el apámnak, anyámnak sem, akármi hitűnek született is Cili, a kálvinisták kátéját tanulta.

Apám, mikor megnősült, szőke lánygyereket kért a feleségétől, az barnát szült neki, s több gyereket már nem is akart, pedig apám vágyott a vidám nyüzsgésre, tizennégyen voltak ők testvérek a köröstarcsai parókián. A Központi Trianoni Árvabizottság debreceni képviselőjeként olykor értekezletre hívták fel Pestre, ahol a központ működött, mikor azon a bizonyos örökre emlékezetes napon felutazott, nem hitte volna, hogy sok teljesületlen kívánsága közül egy most váratlanul teljesül majd. Lefolyt az értekezlet, aztán a jelenlévők meg kívánták nézni az alighanem már alvó gyerekeket, apám nem hitte volna el senkinek, hogy mikor egy óriási, általános hálószobának kijelölt helyiségbe lép, egyfajta jóvátételt kap egy megtagadott, nagyon is emberi óhaj teljesülésével. A helyiségben párnákon, matracokon százfajta pokróccal, paplannal letakarva feküdtek az árvák, akiket akkorra már kikérdeztek az idegorvosok, képzett védőnők fürdettek, s a viszonyok lehetőségeit meghaladó minőségű koszttal is ellátták őket. Mihelyt hovatartozásukat vagy teljes árvaságukat kiderítették, és bebizonyosodott, hogy minden nyomozás meddő, mert nincs a talált gyermeknek olyan családtagja, akinél elhelyezhető, felekezeti hovatartozásuk szerint egyházi létesítmények árvamenhelyén helyezték el őket, onnan kerültek aztán az iskoláskorúak elemibe vagy felsőbb iskolába, a legkisebbeket meg átvették az óvodák. Ágyaik előtt ott volt az egyenruhájuk, szépen kiteregették a fekete vászon- vagy posztóöltözéket, amelyen szürke szalag piros hímzésű felírással jelezte, aki viseli, trianoni árva. Én láttam őket felvonulni, mert egy nagyobb csapat aztán városunkba került az ottani trianoni részlegbe, patyolattiszták voltak, igen ápoltak, egyforma ruháik miatt valóságos kis hadsereg, kétnemű Twist Olivérek egy nagy tömegtemetés után.

Cilit ebben a hálóteremben találta apám, ezerszer elmondta később, milyen volt: sérült fején kötés, haja alóla csapzott ki az arcába, ferdén gombolták rá a hálóingét, válla is sérülhetett, mert könnyű kötés látszott át a nyitott ingnyakon. Nevét akkorra már kiderítették, adatai közül azt a csekélyet, amelyet apja zsebében találtak, mikor a halott szülőket leemelték az ájult gyerekről, szintén, a kislány nyakán horpadt amulett volt, rajta betűk: Cecil, orvos házaspár gyereke lehetett, mert az apa zsebében ott volt hajdan budapesti egyetemen szerzett, Bogdán Ákos névre kiállított diplomája, az igazolványok a nevet is feltüntették – az anya ruhájában pár rosszul sikerült gyermekfényképet is leltek, néhány ékszerdarabbal, ez az igazgatónál volt letétben, majd megkapja az árva, ha megfelelő kort ér el. A család Zentáról menekült, az antant kijelölte kettős határon kétfelől lőtték a menekülőket, az igazgató úgy gondolta, Bogdán doktor nyilván nem akarta letenni a hűségesküt az újonnan létrejött ország alkotmányára, és hazaindult családostul az anyaországba, a zöld határon észrevették őket és kétfelől lőttek rájuk. A szülők saját testükkel elöl-hátul pajzsként védték a kislányt, őket halálra sebezte a golyózápor, a kislány fejsérüléssel, tudatkieséssel és néhány könnyebb zúzódással, sebhellyel a testén megmenekült, de sokkos állapotban lelte meg a magyar határőrség, így került az árvák intézetébe. Cili anyját Szentiványi Teréznek hívták – anyja neve is megvolt a talált papírok egyikén –, a kislány maga Zentán született, ezek szerint magyar, de beszélni nem tud, vagy nem akar, csak két szót ismétel egyre, vagy azt mondja, Jadrán, vagy azt, hogy Dánica. Hogy aztán kik vagy mik ezek, megfejthetetlen egyelőre, emberek, állatok, nem tudni. Apám bámulta a néma, akkor már szendergő gyereket, szőke, homlokára csapzott fürtjeit, az angyal, akit sose látni, de olykor ott áll az ember mögött, azt mondta neki, ez a te teljesült kívánságod, ilyen szőke, ilyen néma, ilyen nyomorult. Apámat elbűvölte a szendergő, aki csak két fogalmat ismert: Jadrán és Dánica. Ezek a nevek egyébként számomra is kulcsszavakká váltak, megfejtésüket elvitte magával a túlvilágra szépséges gyerekkorunkkal együtt, mikor meghalt, megint csak ezzel a két szóval köszönt el az élettől.

Apám sose tudott ellenállni vágyainak, akkor azt érezte, gyönyörű csoda történt vele. Megszokta, hogy anyám soha semmi elhatározásának vagy olykor megdöbbentő vállalkozásának sem áll ellen, bejelentette, miután az ülésen szó volt az adoptálási lehetőségekről, örökbe fogadná Bogdán Cecíliát, ha összekészítik a szükséges iratokat aláírásra, elérik őt a debreceni városházán. Felnyalábolta pokrócostul a gyereket, és kocsit kért az állomásig. Cilinek nem volt semmije, csak egy öltöny árva egyenruhája, amit, mikor felrázták az álomból, átadott a védőnő. Elfészkelődött az ismeretlen férfi karjában. Apám közelében borjú nagyságú, őrjöngő szelindekek porban kúsztak, ha rájuk nézett, apám bejárt a fegyházba a dühöngő fegyencek közé a Werbőczy utcába, és csend lett. Mi volt a titka, nem tudom, de a gyerekek is úgy vonzódtak hozzá, mint az apjukhoz, ha akarta, csendre tudta bírni az elmeosztály ápoltjait, mikor hivatalból, mint szociális ügyekkel megbízott tanácsos ellenőrzésre ment. Cili meg se moccant a karjában, aludt tovább, holott, mikor öltöztették, felébredt és ránézett, neki is elmondta nagy, titokzatos szemével arcába bámulva: Jadrán és Dánica, apám szorosan és óvatosan megölelte, vigyázott sérült homlokára. Semmi kétsége nem volt afelől, otthon anyám mivel fogadja, soha életében Jablonczay Lenke el nem utasítana egy árva gyereket, akkor sem, ha az nem trianoni árva, emlékül saját nyomorult kidobott kutyáéhoz hasonlító gyermekkora kezdeti idejére, mikor Rickl Mária a Régimódi történet-ből még nem a mosolygós, vagy megértő, hanem a szenvtelen arcát fordította felé. Így is volt, holott apám tudta, arra sem telik reális jövedelméből, ami elkerülhetetlen, hogy rokonok segítenek az én ruházkodásomban is: érezte, nem lesz baj.

Anyám számtalan csodája között az egyik legnagyobb az az alkalmazkodási készség volt, amivel apám kiszámíthatatlan lóugrásait követni tudta a sakktáblán olyan körülmények között, mikor nekünk magunknak se telt semmire, mert a családfőnek valami ötlete támadt, amit kivitelezni óhajtott. Apámnak semmi érzéke nem volt a hétköznapokhoz, vagy beosztandó fizetéshez, semmi szokványos követelményéhez az életnek, így kormányosként anyámnak kellett életünk hajóján állni a kormányrúdnál és irányítani valami elérhető kikötőbe: erre született, hogy képtelen helyzetek megoldását megtalálja. Jablonczay Lenke nem haragudott semmiért és megértett mindent, egy nem sikerült élet pótlási kísérleteit éppúgy, mint a számlakifizetés kényszerét, amit neki kellett előteremtenie a megcsonkított fizetés pótlására. Játék állatokat varrt, és eladta a babakereskedőknek. Eleven állatokat is tartottunk, kutyát, macskát már hozott haza az utcáról apám, így került hozzánk a kóbor Lalage macska és Tacitus, a vizsla, akik közül Cili érkezésekor már csak Lalage élt. De idegen gyerek most került hozzánk először, apám tudta, biztosra ment, ismerte az asszonyt, akit szeretett, érezte, nem lesz baj. Aki visított, mikor a lassú vonattal reggel tíz óra tájt megérkezett a holtra fáradt gyerekkel a karján Debrecenbe, az Ilka néni volt, ő teli jézusmáriázta a kertet. Anyám azt mondta, annál meghatóbbat, mint az úttól fáradt apámat, nem látott még, karján egy betegnek látszó kisgyerek, a férje nyúzott, kimerült, kicsit fél is, az arca egyszerre derült, egyszerre szégyenlős.

covers_148563

– Hoztam a barna mellé egy szőkét, ugye nem baj? – mondta anyámnak. Jablonczay Lenke egy kicsit hallgatott, aztán kivette a karjából az ismeretlen gyereket, s a szobából kikiáltott a rikoltozó Ilka néninek, csendesítette, majd kérte, sok vizet főzzön, hogy teli legyen a gyerekkád, s fűtsön is be. Hol volt még a húszas évek polgári lakásaiban folyó meleg víz, a mi házunk amúgy is műemlék épület volt, ámpír, kagyló formájú kismedencés, amelybe a főcsap halszájból vizet köpött.

Cili nem félt, csak nem értette, mi történik, az utat átaludta, valami nyugtatóval indították el Pestről, anyám azt mondta nekem, apám csak a szemével kért választ, ő meg vállat vont. Soha senki az apámnak nem tudott ellentmondani, volt benne valami alapvető, hihetetlen emberi tisztaság. „Ezúttal nem a teljes Shakespeare-t küldette haza – mondta nekem jóval később anyám –, sem az Encyclopaedia Britannicá-t, ezúttal egy árvagyereket hozott. Olyan emberi volt, olyan megindítóan tiszteletteljes, hogy megvert volna az Isten, ha aggodalmaskodom, miből pótoljam, ami most szükséges lesz. Nem érdekelt semmi más, csak a gesztus, apád gesztusa, az lehúzta a mérleg serpenyőjét. Mi volt itt mérlegelési lehetőség? Cili árva volt, mint valaha én, méghozzá trianoni árva.”

Én, ahogy később elmesélték, az érkezés pillanatában hátul voltam a kertben, valami macskaügyet bonyolítottam, s mint mondtam, apám érkezését Ilka néni észlelte, akit anyám megkért, hagyja abba a jézusmáriázást. Ilka néni meg, aki mindenkinél jobban ismert engem, ránézett óriási parasztszibilla pillantásával apámra, és ártatlanul, szelíden megkérdezte: „Ezek után mi lesz a mi gyerekünkkel?” A szülők egymásra néztek, Cili ébren volt, de nem értett semmiből semmit, szemmel láthatólag jó volt anyám karjában. Apám arcán megrándult az izom, mert persze ő is tudta rólam, amit kevesen, milyen elképesztően, milyen gyilkos indulattal féltékeny vagyok.

Mi lesz a mi gyerekünkkel, jogos a kérdés. Mi lesz? Mi legyen? – anyámra nézett. Jablonczay Lenke azt felelte: mindjárt megtudjuk, Ilka néni lásson meleg víz után, de előbb hozza be a kislányt a kertből.

Ilka néni udvariasan kitért, első a meleg víz, majd a tanácsos úr, talán elő is készíthetné a talajt, mert a mi gyerekünk eddig a világ közepe volt itt és nemigen óhajt osztozkodni.

– Nem tanácsot kértem, segítséget – mondta Jablonczay Lenke –, a vizet intézze, kérem, és a lányunkat.

Apám jött értem, Ilka néni egyenesen a konyhába vonult, de ahogy a tüzet felszította a kondérok alatt, azonnal vissza is tért. A kert legvégén talált meg apám, Lalage a pöszmétebokor alatt kölykedzett meg, az almot tanulmányoztam nagy szakértelemmel. Ahogy elmesélték, azonnal hátat fordítottam a macskáknak, és nyújtottam a kezemet. Tudtam, Pestről jön, valamit nyilván hozott. Mindig hozott valamit, ami éppen elérhető volt, tökmagot vagy nagy pillanatokban pörkölt mogyorót.

– Nem hoztam semmit – mondta apám –, azaz igen. Odabenn van, nézd meg. – Már asszony voltam, mikor elmesélte, tiszta verejték volt makulátlan inge alatt a háta a félelemtől, amire persze oka volt. Két ember kötött úgy házasságot, hogy bosszút áll eddigi életén, és felneveli a szabad gyereket a maga mesevilágában, a gyereket, aki számára, ha az a kérése, hogy ne legyen halál, bánat, keserűség, minden Andersen mesét átírnak, a mitológiai hősöket nem sajnálja ez a gyerek, mert azok úgyis pogányok, meg isteneik is rosszfélék, de a János vitéz-ben a mostohája nem tudja Iluskát sírba üldözni, mert halál nincs, mi se halunk meg soha, János francia és magyar király legyen egyszerre, Iluska ismét királyné, az élet tava is felesleges, mert mi mind örökké fogunk élni, a kis hableánynak templomi esküvőjén kinő a lába.

Nem kellett ezt bennem később idegeneknek tudatosítaniuk, azonnal éreztem, én vagyok ennek a két embernek a mindene, a luxus, akit pénz nélkül is dúsgazdaggá nevelnek azzal, hogy szabad és képtelen spirituális vágyaim rendre teljesülnek: világképemben a haramia jó útra tér, dehogy öl, elmegy kasznárnak, és Lalage, ha őt is elvenné Kaczor király, mint az elődjét, aki hogy halt volna meg, mint a szomszéd állítja, mert megmérgezték, azért nem látható, mert jobb sora lett Kaczorné állapotában és elnézést kér, hogy búcsú nélkül ment el, de ne búsuljak miatta; azt üzeni, a legboldogabb macska a földön.

Mentünk a ház elé, a sűrű, illatos bokrok között.

– Szeretnél testvért? – kérdi apám – Menjen már! – feleltem. Taceász, sztultusz. Apám grammatikai fegyelme megcáfolta a voltaképpen vérfagyasztónak ígérkező közeljövőt. Azonnal javította, sztulte, ha már lehülyézel. Vocativusz. – Vocativusz – mondtam engedelmesen. Ez ment, a latin. Egyéb nem, mert ami belépésemkor következett, ecsetelésére nincs az anyanyelvben szókincs. Belépünk, az előszobában Ilka néni csatlakozik hozzánk, megáll, várva, mi mire fordul, apám elengedi a kezemet, én meg látom magántulajdonomat, anyámat, egy idegen gyerekkel a karjában, s miután senki se szól, csak néznek rám, mindenki mástól várja a feloldó első szót, Ilka néni mézbe mártott ajka nyílik meg: „Itt a kistestvér, Magduska, szeretni kell ám, mert ezentúl ketten vagyunk Szabó kisasszonyok.”

Akkora csend csak színházban van, mikor olyan feszült az előadás, mint a húr, át lehet vágni a hallgatást. Krisztus tudja, hogy elárulják, de azért mégis összerezzenhetett, mikor jöttek a poroszlók. Én nem rezzentem, én Ilka néni állítása szerint elkezdtem toporzékolni dühömben, és ordítoztam is. Nem sírtam, ordítoztam.

Ez a kislány trianoni árva, mondta csendesen anyám. Én holtra rémülten néztem rá, csak nem lesz árulóm? Jablonczay Lenke zöld szeme nem engedte el a pillantásomat, mintha szuggerálni akarna. – Trianoni árva, családtalan, testvértelen, otthona sincs. Kezdődik az élet, kislányom, megtanulunk osztozkodni. Ez a kislány a testvéred.

Osztozni? Érzelmen, rajtuk, holmin, lakáson, Lalagen, a ház feletti abszolút uralmamon, hát azt várhatják. Tudtam, mi a trianoni árva, de ez nem enyhítette a botrányt, Ilka néni élete magas céjén csitított: ne üvöltsön, ejnye már, no de igazán, kistestvér, trianoni kistestvér, szeretni kell, szeretni!

fortepan_39038

– Menjen a fenébe – ordítottam –, nem kell. – Ki innen! Abeat. Dik – fordultam a felháborodástól vérvörös apámhoz – dik ei tu… Nem tudtam befejezni az ordított mondatot, mert anyám, aki mindig a szemével irányított, úgy nézett rám, ahogy eddig még soha életemben.

– Nincs latin – mondta Jablonczay Lenke. – Magyarul köszönsz neki és magyarul csókolod meg.

– Cilinek hívják – mondta apám. Sápadt volt, elgyötört, látszott, hogy egyazon pillanatban retteg és szenved. Kétfelől ütöttem rá, egyszerre a homo humanust és az apát. Hát ilyen önző az én gyerekem, ilyen embertelen? Szárazakat nyelt. Még azért próbálkozott valamivel.

– Neked hoztam, Magdolna.

– Akkor vigye vissza – sikoltottam. – Non volo. Abeat. A lábam ráfagyott a parkettára. A kanapén ott piroslott-kéklett valami ismeretlen ronda takaró, anyám magához szorítja a sose látott szőke gyereket, aki a trianoni árvák egyenruháját viseli, fekete öltözékén elöl magasra gombolható szürke kötény, ami a ruhát elfedi, karján egy karszalagon szám, olvasni már tudtam, de a számokat még csak tízig ismertem. Anyám nézett, nézett, mint aki vizsgál, mi van bennem, miféle gondolatok a homlokcsont mögött, apám meg, mint valami operettben, érzelmesen suttog: „Kistestvért hoztam neked, úgy hívják, Cili.”

– Hát ha hozott, majd visszaviszi, mehet innen, kinek kell testvér, kinek kell bármi, még ha trianoni árva is. – Tovább ordítottam, s toporzékoltam. Ilka néni megesküdött rá, először látott toporzékolni, nem bánatomban, komisz dühömben. Ezzel osszam meg azt, amim van, ezzel az idegennel.

Apámék tizennégyen voltak testvérek, apám volt a legkisebb, Tigris, anyai nagynéném lánya – későbbi regényeim szereplője – még nem született meg, többi unokatestvéreim húsz-harmincvalahány évvel voltak idősebbek nálam.

Tudtam, a mi világunk külön világ, ahová nem engednek be senkit, mi ez a téboly, hogy ezt az idegent ide invitálják?

Álltunk, mint egy élőkép, Cili nagyon komolyan, sokáig nézett rám, aztán valahogy felfogta, itt baj van, itt neki nincs helye, ide megjött a hajdani tulajdonos, ezért nyilván mennie kell. Jelezte anyámnak néma ajkával, kis érintésével, le akar szállni, anyám letette, aztán csak álltunk egy kurta időre, mint a színpadon a színészek, én akkorra már végre abbahagytam a visítozást, mert már hangom sem volt. A felnőttek vártak, tulajdonképpen mindenki engem nézett, mindenki tőlem várta a lépést, de nem én tettem meg, hanem Cili. Ha valaha színdarabban tudnám érzékeltetni azt a forró, fanyar feszültséget, ami légkörében az események lefolytak, s ami megértése után olyan keserű szégyen fogott el, hogy holtig elkísér a percek emléke. Cili már állt, s végre lassan vetkőzni kezdett, még mindig nehezen mozgó karjával lefejtette először a kötényét, küszködött sokáig a gombokkal, a ruháját is lekínlódta, alatta nadrágos ingecske volt, egybeszabott, levetette azt is, ott állt ártatlanul s meztelenül a szoba közepén térdzokniban, vaskos árva-cipőben, amely formátlan volt, és szintén fekete, és nyúlt a pokrócért, amelyet ismert, amiről azt gondolta, talán a tulajdona. Gyenge volt a súlyhoz, elejtette, akkor elindult az ajtó felé bakancsban, térdzokniban, pucéron, de amikor az ajtóhoz ért, leejtett ingét felemelte és odanyújtotta nekem, vegyem el azt is, neki nyilván se helye, se semmije, hiszen ez mind új holmi, amit most lassanként lefejtett magáról. Az inget valami szép, biblikus mozdulattal adta át, nem fogtam meg, a földre hullt, zizzenésétől úgy megrémültem, mint még soha semmitől. Ilka nénitől tudom, hogy Cili jelenete miben kulminált, mióta nálunk volt, most szólalt meg, először mondta, tagoltan az általa megtartott két titokzatos kultikus szót: Jadrán, Dánica, méghozzá csak nekem, egyenesen az arcomba. Miért kaptam el a karját, már nem tudom, összerándult tőle, fájhatott, ahol megérintettem. Akkor már reszketett a ruhátlanságtól, pedig nyár volt, csak a szoba volt hűvös. Ilka néni nagy testével elállta az ajtót, amin át Cili ki akart lépni a szabadba, a felnőttek bénultan figyeltek, Ilka néni meg visítva rám kiáltott: ölelje meg már és tartsa vissza az istenfáját! Hát ki szeresse, ha nem maguk, tán akik miatt idejutott az ártatlan?

Nem rá figyeltem, hanem a másik gyerekre, aki úgy akarta elhagyni a váratlanul ellenséges terepet, hogy mindenét nekem adja, megajándékoz az árvák fekete holmijával, kisingével, hiszen egyebe sincs. Léptem egyet felé habozva, mert elbűvölt a két szó, amit kiejtett, belebódultam a váratlan titokba; ki az a Jadrán és Dánica, miféle varázsszavak ezek, ki ez a gyerek, lehet, hogy tündér? Meg nem öleltem, csak megálltam mellette, álltunk egy pillanatig némán, két kisgyerek Trianon árnyékai közt. Cili megérezhetett valamit, amit én még nem, mert egyszer csak megérintett, hozzám simult és arcomhoz simította az arcát. Valamivel magasabb volt nálam, pár centivel, le kellett hajolnia egy cseppet, hogy egészen egynek lássék az arcunk. A csoda megtörtént, Orestes meglelte Pyladesét, Achilles Patroclusát, én a testvért, akinek elvesztését sosem hevertem ki. Meg nem számolhatom, hányszor léptem rosszul életemben, akkor kivételesen nem. Mintha fények gyúltak volna ki, megtörtént a csoda: ordítozás helyett elkezdtem sírni és átöleltem Cilit. Az életemért nem tudtam volna indokolni, mi vett rá, miféle damaszkuszi látomás. Cili életem négy tartóoszlopának egyike lett, ha Cili nincs, én át nem élem, ami átélésére kiválasztott a sors.

Anyám felvette az amúgy sem aktuális árvaintézeti holmit, összecsomagolta, gyér ruhatáramat kettéosztotta, mindenem egy kicsit rövid volt Cilinek, aki magasabb volt nálam, de soványabb, úgyhogy nem jelentett problémát, mi meg néztük egymást elbűvölten, mint a szerelmesek. Emlékszem, nyár volt, a kertünk csupa virág, az illat csak úgy özönlött be, sose tudok úgy emlékezni Cilire, hogy ne virágok illatában álljon, galagonya, jázminbokrok és labdarózsák között.

Cilit én tanítottam meg újra beszélni, de úgy halt meg, hogy soha nem árulta el, ki az a Jadrán és Dánica, akik nevét magával hozta a véres iszonyatból.

Reklámok

3 responses »

  1. Hű! Szavakat nem találok… Ez mélyen a szívembe mart, olyan érzelmi cunamit keltett bennem, hogy szinte beleszédültem, mintha én is ott állnék a szereplők között, rettegve, hogy fog alakulni, mert az nem lehet, hogy ez a kislány visszakerüljön… Most nagyon a hatása alá kerültem ennek a történetnek… Köszönöm, Zsuzsa!!!

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s