György mindig tudta, hogy örökbe fogadta a családja, azonban csak felnőttként szembesült vele, hogy cigány származású. Előadásából, amely a Romadopt Klubban hangzott el, kiderül, mennyire fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a saját származásával, és ne előítéletes közegben nőjön fel. Identitáskeresés már apaként, találkozás a vér szerinti szülőkkel rasszista gyerekkor után. Egy fiatalember, önmaga felé, útközben. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják.
Nehezen beszélek erről a témáról…
Két és féléves koromban kerültem haza. Az első két és fél évről egyetlen emléket őrzök, hogy valaki látogat a gyerekotthonban és kapok egy sárga mackót. A szüleim szerint jó gyerek voltam, szófogadó, aki nem csinál semmi rosszat. A származásomról meg az örökbefogadásomról nem nagyon beszéltünk, tabutéma volt. Ennyivel letudták mindig a szüleim: „Hazakerültél, minden rendben volt, nagyon ügyes, okos voltál, jól fejlődtél.” Azt elmondták, hogy „anyád otthagyott, nem kellettél neki, de itt vagyunk mi, nekünk kellesz”. Néha beszéltünk róla, de soha meg nem kérdezték, nekem ez mit jelent, én hogy vagyok azzal, hogy nem kellettem. Olyan, mintha én benne sem lennék a sztoriban, csak ők akartak szülők lenni. Van egy húgom és egy öcsém, mint a hárman örökbefogadottak vagyunk. Mikor mentünk a legkisebb húgomért, akkor nekem természetes volt, hogy nem az anya hasából születik, hanem hazahozzuk az otthonból. Hozzá kell tennem, hogy a nyolcvanas években kerültem haza, akkor semmi felvilágosító anyag nem volt. Emlékszem egy könyvre, a Nekem két születésnapom van, de ez nem az én történetem, nem érdekelt.
Fotó: Fortepan
Mi úgy nőttünk fel a gyerekkoromban, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan faluban laktunk, ahol a környezet ötven százaléka roma származású. A húgom roma, az öcsémről nem lehet tudni pontosan, én is roma vagyok. És egy roma egy másikat rögtön felismer. Sokszor megkaptuk, hogy cigányok vagyunk. A szüleim az iskolában tanítottak, volt körülöttünk egy védőháló, nem kaptuk meg olyan erősen, de azért megkaptuk. Engem annyira nem bántott, rosszul esett, de nem meséltem róla otthon. A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, „nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy”. Voltak cigány osztálytársaim, de nem volt velük konfliktus. Ami előszőr nagyon rosszul esett, a gimnáziumban jártam egy lánnyal és az apja azt mondta, „takarodj innen, te cigány vagy”. Hogy lennék már cigány?
Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, ahogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jópárszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. Ez keltett bennem egy állandó bizonytalanságot. Később ez odáig fajult, hogy ha valaki minden sértés nélkül jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy cigány vagyok, vagy akár csak hogy milyen barna a bőröm, akkor nagyon megbántódtam, nekem ez csúnyább volt bármilyen szitokszónál. Az egyetem után ez lecsillapodott, már a középiskolában sem volt semmi gond az osztálytársaimmal. 18 évesen elkezdtem félni az iskolában, hogy a szülőanyám megkeres, ki se mertem menni a portára, nem tudtam jól a törvényeket, hogy ő nem kereshet, rettegtem, hogy előkerül. Read the rest of this entry
