„A testem cigány, az agyam fehér”

Általános

Roma gyerek örökbefogadása. Meg tudja-e védeni a szülő a gyereket a támadásoktól egy rasszista világban? Hogy lehet kezelni az iskolai problémákat? Kell-e cigány gyökereket átadni? Szilvási Léna és férje, Kertesi Gábor, 27 évvel ezelőtt fogadták örökbe az akkor kétéves Balázst. A különleges beszélgetésben Szilvási Léna és Kertesi Balázs, anya és fia közösen mesélik el a történetüket. Léna évtizedek óta dolgozik szociális munkásként a gyermekvédelemben, szülőként tudatosabb az átlagnál. A beszélgetés a cigány gyereket örökbefogadó szülők Romadopt Klubjában hangzott el.

– Egyértelmű volt, hogy cigány gyereket fogadtok örökbe?

Léna: Mi a férjemmel nagyon boldogan fogtunk neki az örökbefogadásnak, és az egyetlen vita ezen alakult ki köztünk, hogy lehet-e cigány a gyerek. Végiggondoltuk, mit fog ez jelenteni az életünkben. Én azt mondtam, hogy könnyebb dolgunk lesz örökbefogadóként, ha nem hasonlít ránk a gyerek, nincs az az illúzió, nem fogjuk eltitkolni. Mi a férjemmel „sápadtarcúak” vagyunk, két fehér bőrű, szőke ember, Balázs meg nagyon sötét bőrű.

Balázs: Szerintem nem az számít, milyenek egy ember külső tulajdonságai, hanem hogy mit képvisel az életében…

Léna és Balázs, a háttérben Balogh Tibor festménye

Léna és Balázs, a háttérben Balogh Tibor festménye

Léna: A férjem viszont attól félt, hogy mi nem cigányként képesek leszünk-e megvédeni egy előítéletes társadalomban. Mind a ketten pozitívan álltunk hozzá, csak ezt a dilemmát komoly feszültségek kísérték. Aztán belevágtunk a történetbe. Balázs kétéves volt, mikor az intézetben megismerkedtünk.

– Hogy fogadta a környezet Balázst?

Léna: A bérházunkban lakott egy mozgássérült, zsidó néni, aki el se hagyhatta a gangot, ott élt és mindent tudott. Sejtettük, ha neki elmondjuk tervünket, az egész ház tudni fogja. Mi átbattyogtunk hozzá és elmondtuk neki, hogy lesz egy kétéves gyerekünk, aki ráadásul cigány származású, és jó lenne, ha erről a ház is tudna. Ica néni nagyon örült neki és mindenkinek szólt is. Mindenki örült, egyetlen szomszéd fogalmazott meg fenntartásokat, Kati néni.

Balázs: Ő? Nagyon jóban voltam vele.

Léna: Igen, mert pár hónap múlva megkedvelte Balázst, és egy hatalmas macival állított. be. Sokat lehet segíteni a környezet hozzáállásán tudatossággal, lehet a gyerek előtt tisztítani a terepet. Nem érdemes begubózni és otthon ülni.

A történetünkben különleges volt, hogy Balázs hároméves korában kimentünk két évre Amerikába. Az egy egész más világ volt, az óvodában minden bőrszín előfordult, és Balázsnak ez volt a természetes. Mikor három és fél éves volt, betegen feküdt az ágyban, fogtuk egymás kezét, és akkor kérdezte meg először, hogy az én kezem miért ilyen fehér, mikor az övé ilyen sötét. Akkor mondtam neki először a cigány szót.

Balázs: De ennek Amerikában semmi jelentősége nem volt.

Léna: Ez csak egy tény volt, amivel együtt lehetett élni.

Balázs: Emlékszem, hazamentem az oviból, és megkérdeztem anyukámat, hogy lehet, hogy a nigériai Christopher barátomnak olyanok a szülei, mint az ébenfa, és én is sötét bőrű vagyok, de az anyukám, apukám fehér. A szüleim rögtön elmondták, és tudtam, hogy óriási szerencsém volt, hogy örökbe fogadtak. Hálistennek nem lett elleplezve, honnan származom. Három-négy évesen, mikor a gyerek öntudatra ébred, nagyon sokat számít, hogy az óvodában vannak színes bőrűek. Mikor hazaköltöztünk, itthon mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Ott volt a nagy pecsét a homlokomon, az iskolában nem fogadtak el, mert roma származású vagyok. Próbáltam nem foglalkozni vele, de jöttek azok a helyzetek, mikor csak azért pécéztek ki, mert roma vagyok. Végigkísérte az előítélet az iskolai éveimet. Több rosszat éltem meg, mint jót. Pedig tudtam, hova tartozom és amúgy is iszonyatosan erős egyéniség vagyok. Mégis, sokat elvettek az önbecsülésemből… Szerencsére mindig elég kommunikatív voltam és szerettem ismerkedni, találtam pár szövetségest, akik mindig mellettem álltak. És persze az első szövetségeseim a szüleim, akik új életet adtak, akik jó lehetőséget adtak arra, hogy az legyek, aki vagyok.

– Ez milyen iskola volt, ahol kiközösítettek?

Balázs: Elsőtől negyedikig a Kincskereső iskolába jártam, Winkler Márta alapítványi iskolájába, azt nagyon élveztem is. A következő négy évem egy rémálom volt egy alapítványi iskolában, amely hátrányos helyzetű és tanulási zavarokkal küzdő fiatalokat tanított. A gimnázium első évében nem volt padtársam. Egy osztálytársam hangosan is kinyilvánította, hogy ő nem ül egy cigány mellé, mert nem akarja magát bepiszkolni. Ezt akkor kezdett oldódni, mikor elértem eredményeket. Tizenhét évesen jöttem rá, hogy itthon egy roma embernek kétszer annyit kell letenni az asztalra.

Léna: Furcsa volt, hogy megjelentél, kevés volt a cigány abban a közegben. Én azt tapasztaltam, hogy tízéves korig a gyerek a szülővel együtt jár a városban, és hogy mit szólnak mások, azt tompítja a szülő jelenléte. Én őszinte voltam, mert annyira más a bőrszínünk, hogy nem lehetett mást mondani. Ha szóba került, elmondtam, és igyekeztem természetesen kezelni azt is, hogy cigány származású. Ezt az emberek sokszor próbálták szépíteni, hogy ez a helyes gyerek nem lehet cigány, biztos indiai, mexikói. Aztán ahogy elkezd egyedül közlekedni a gyerek, az emberek már szabadon reagálnak. Kérdés, hogy a tanárok, osztálytársak kiállnak-e mellette, jelentenek-e védelmet. Mikor ötödikesek voltatok, elmentetek egy hétre táborba, én meglátogattalak, volt egy osztálytárs, aki nagyon elcsodálkozott, hogy nem hasonlítok Balázsra. Aztán rögtön elkezdett mesélni, hogy mikor az osztály leszállt a buszról, a zöldséges rákiáltott Balázsra, hogy hé, ne lopj. És ezt az osztálytárs mesélte. Nyilván Balázs nem is mondott el minden sztorit nekem.

– Hogy ment az iskola?

Balázs: Nekem első osztálytól tizenkettedikig borzasztó húzós volt az iskola. Minden szempontból. Tanulási problémáim voltak. Humán tárgyakban erős voltam, de a matekkal hadilábon álltam. Beszéltem több roma haverommal, és nekik is a matek nem ment az iskolában általában, és őket is kinézték. Szerintem ez a környezet hatása is Ha mindig azt hallod, hogy te más vagy, nem ülök melléd, nem haverkodok veled, akkor nehezebb a matekra koncentrálni.

Léna: Balázsnak valóban nagyon nehezen ment a matek és az iskola. Mikor másodikos lehetett, még ki is vettem fizetés nélküli szabadságot, hogy segítsek neki. Rágta a ceruzáját a mateklecke fölött és álmodozott, aztán egyszer megszólalt. „Azon gondolkoztam, hogy ha én nagy leszek, akkor gazdag cigány leszek vagy szegény cigány, gazdag magyar leszek vagy szegény magyar.” Mi ez, ha nem matek? Az identitásán kellett gondolkodnia, ez lefoglalta a gondolatait.

Balázs

A férjem a Radnótiba járt, ami egy erős iskola, és ragaszkodott hozzá, hogy Balázs oda felvételizzen általánosba, noha már az óvodában lehetett sejteni, hogy nem lesz éltanuló. Én a Kincskeresőre gondoltam, de a férjem fontosnak tartotta, hogy a Radnótiba is jelentkezzünk. Felvételit kellett írniuk a gyerekeknek, mondtam Balázsnak, ha valami nem világos, kérdezze meg a tanító nénit, a szülőket meg elvitték a színházterembe, ahol bemutatták a felvételi kérdéseket. Én öt perc múlva láttam, hogy Balázs a közelében sincs, a szülők meg pacsiztak egymásnak, hogy ezt is gyakoroltuk. Odamentem az ajtó elé, Balázs tényleg elsőként jött ki az osztályteremből. Kérdeztél valamit a tanító nénitől? Igen, hogy mikor lehet kimenni.

Balázs: Nem emlékszem erre.

Léna: Utána elmentünk a Vidám Parkba, talán az eltörölte az emlékét…

Balázs: Jók voltak ezek a meglepetésprogramok.

Léna: A Kincskeresővel jól jártunk, Balázs a tanulásban nem volt erős, de szerette a tanító nénit és szerette az osztályát.

– Cigánynak érzed magad?

Balázs: Embernek érzem magam, nem valamilyen rassz képviselőjének. Én egyébként buddhista vagyok. Az a lényeg, hogy az ember hogyan áll önmagához, meg akiket szeret. Mondhatják rá, hogy zsidó, afrikai, szerecsen, de ha az ember tudja, hogy helyén van a világban, nincs elveszve, és vannak szövetségesei, onnantól ezen meddő dolog gondolkodni.

Léna: Fontos, hogy legyenek barátok. Ott van Misi, aki a szomszédunk volt…

Balázs: A legfontosabb szövetségesem ötéves korom óta az anyukámékon kívül. Azt szoktuk mondani, hogy unokatestvérek vagyunk, ezen mindenki elcsodálkozik, mert ő fehér bőrű. Pedig hasonlítunk.

Léna: Misit sok mindenbe bevontunk, ha felmerült az örökbefogadás, a származás kérdése, azt vele is megbeszéltük.

Balázs: Igen, ez öntudatépítő beszélgetés volt, megerősítettetek engem abban, hogy akármilyen külhatások is érnek, de rátok mindig számíthatok. Engem már háromévesen elkezdtek arra szocializálni, hogy majd érnek olyan élethelyzetek, mikor nekem kell sokkal higgadtabbnak, határozottabbnak lennem. És néha elengedni. Jövőre leszek 29 éves, és három éve esett le, hogy rengeteg mindent el kell engedni, hogy ne okozzak magamnak sérülést. A külvilág igazságtalan, sokkal erősebbek a retorziók egy roma embernél. Rájöttem, sokkal ésszerűbben kell élnem, mint ahogy azt gondoltam. Mikor 16-17 évesen elkezd az ember lázadni, öntudatos, akaratos lenni, hogy igenis nekem van igazam, nem érdekel az apukám, anyukám, azt csinálom, amit én akarok…

Léna: Ezt te már háromévesen is így csináltad…

Balázs: Könnyebb azoknak, akik higgadtak, őket kevésbé fogják a származásuk miatt egzecíroztatni.

Léna: Van egy időhatár, amíg hatni tudunk a gyerekre. Nem elég tízéves korában elkezdeni gondolkodni, mit kezdünk, ha kamaszkorában atrocitások érik. Tízéves kor, az a vége, amikor nevelni tudjuk. Kiskorában kell felkészíteni az atrocitásokra. És nem tudom a konkrét támadásokra felkészíteni, csak a szövetségeseket tudom erősíteni, többet is, mert nem fog mind megmaradni.

A férjemmel való akkori vita ma is kérdés: meg tudjuk védeni a gyerekeinket a külvilágtól egy előítéletes környezetben? Csak korlátozottan, ahogy mástól is csak korlátozottan tudjuk megvédeni a gyereket. Amit lehet, azt szülőként tegyünk meg, és minden felkészülés dacára lesz, ami megtörténik.

– Szülőként nem avatkoztatok be az iskolai bántásokba?

Balázs: Apukám, egyszer. Nyolcadikban, az alapítványi iskolában volt egy tanárom, akiről senki nem hitte volna, mert nagyon békés embernek mutatta magát, de egy elfojtott idegbeteg volt. Egyszer késtem az órájából, az egész osztály előtt megfogott, odavágott a táblához, és ronda dolgokat ordibált. Megrúgtam és elrohantam az igazgatónőhöz, zokogva könyörögtem, hogy most szeretném felhívni az apámat. Édesapám azonnal bejött, otthagyta a megbeszélést. Apám azt mondta a tanárnak, ha még egy ilyen történik akárkivel, akkor elintézi, hogy soha az életben ne taníthasson többet. Ezt a mondatot nem felejtem el. Nekem ez volt az egyik óriási iskolai atrocitás, és az utolsó is, amikor a szüleimnek be kellett avatkozni. Akkor azonnal elmentem az iskolából. Egyébként én se voltam mintagyerek, raszta voltam, lázadtam. A Waldorf volt az az iskola, ahol önmagamat tudtam adni és azt éreztem, hogy elfogadnak, és nem kell szerepet játszanom.

Léna: Folyamatosan kapcsolatban voltunk a tanárokkal. Ez egy olyan iskola volt, ahol sok a problémás gyerek. Iskolát váltottunk. Balázsnak mindig sok tanulási problémája volt, ez összefügghet a csecsemőotthonnal, a terhességgel, a születés körülményeivel. Ez persze újabb problémákat szült.

Balázs: Szerettem önmagamnak ásni a lyukakat.

Léna: Sokat tanultunk egymástól. Feladta a leckét a szülőknek. De ilyen humorérzéke a családban senkinek nem volt, mint neki és nagyon életrevaló gyerek, ezt ő hozta a családba. De nem könnyítette meg a tanárok dolgát azzal, hogy csendes lett volna az órán, ő kivette a részét az iskolai életből rendesen. Nálánál sokkal nehezebb sorsú gyerekek voltak, durva történetek a háttérben, a drogozás hetedikben csúcsosodott ki. És Balázsban megvolt az erő, észrevette, hogy ebbe az irányba nem szabad menni.

Balázs: Akkor én ez nem leszek, köszi, mondtam ki.

Léna: Akkor mentünk át az Waldorfba.

– Diplomás értelmiségi emberek vagytok. Könnyű volt elfogadni, hogy a gyereknek tanulási nehézségei vannak?

Balázs: Küzdöttem ezzel sokat.

Léna: Ez Balázsnak is nehéz volt. Hatévesen, a Radnóti kontra Kincskeresőben helyre kellett tenni, hogy mik a reális esélyek. Akkor világos lett, hogy nem a mi életutunk lesz számára a választható.

– Sok szülő még vér szerinti gyereknél sem veszi be ezt a kanyart.

Léna: Ennek sok rétege van, sok tantusz esik le, míg az ember ezekkel szembesül. Balázs szerette a könyveket, meséket, zenéket, volt egy humán mélysége, ezzel elaltattuk magunkat, hogy még akármi lehet, de világos lett, hogy nem egyetem felé tartunk, ezt mi gyorsan helyre tettük. Az volt nehéz neki általános iskolában, hogy nem tudta, mi lehet még, ha nagy lesz. Ötödikes korában megkérdezték, mi az apja foglalkozása. Kutató közgazdász volt, és Balázs azt írta be, hogy sporthorgász. Ez lett volna a vágya, hogy együtt pecázzon az apjával. Sokat gondoltam arra, mennyivel könnyebb lenne az élete, ha a sors nem ide, hanem a horvát tengerpartra veti.

– Horgászik bárki a családból?

Léna: Én mentem veled, vittem a könyvet és olvastam mellette.

Balázs: A családból senki nem olyan elvetemült, mint én vagyok: nem horgásznak, nem szeretik a hüllőket. De én sem mindig értem az ő dolgukat.

Léna: Az iskola rémálom volt nekünk, Balázs nem az a gyerek, aki az iskolára született, pedig nem rossz iskolákba jártunk. A trükkünk az volt, hogy azt mondtam, nem az iskola a lényeg, azt túléljük, ahogy lehet, és a szünetekben jól érezzük magunkat és akkor is sokat tanulunk, tapasztalunk. Balázsnak a természet, az állatok és a peca jelentett élményt.

Balázs: Ez ma is tart.

Léna: Barátokkal, hasznosan töltöttük a szabadidőt. A pályaválasztásnál az állatok fele próbáltuk vinni, a mezőgazdaság nagyon közel állt az ő szívéhez. Harmadikos korában levitték egy tanyára, és a tanyasi embereknek Balázs volt a kedvence, ösztönösen nagyon jól nyúlt az állatokhoz, a lovat arrébb lökte…

Balász: Levágtam a kecskét…

Balázs3

Léna: A pesti gyerekek messziről nézték az állatokat. A másik meg a főzés volt, tízéves korában elvittük egy esküvőre és ott végigfőzte a lakodalmat. Végül a vendéglátás lett a pályája.

Balázs: Rengeteg roma ember megy szakmunkásképzőbe, szakközépiskolába, és nem azért, mert ne tudnának egyetemre járni. A vendéglátó iskolában tapasztaltam először, hogy az nem számít, cigány vagy-e, hogy nézel ki, csak az, hogy akarsz-e előre jutni.

Léna: A magyar iskolarendszerből kiszabadulni hittünk, mikor Balázst a szakácsiskola egy kéthónapos szakmai gyakorlatra küldte Finnországba. Azt gondoltuk, milyen jó lesz abban a szuper oktatási rendszerben.

Balázs: Ehhez képest a legelején stukkert nyomtak a fejemhez horgászás közben.

Léna: Amit mi itthonról asszisztáltunk végig.

Balázs: Nagy lelkesedéssel mentem ki, és jól is éreztem magam. A második hétvégén elmentem horgászni, hisz ez a hobbim. Odajött hozzám négy-öt helyi fiatal, Az egyik elkezdett angolul ócsárolni, hogy én undorító afrikai bevándorló vagyok, és mit keresek az ő tiszta árja országában. Én ezt megszoktam és elkezdtem röhögni. Aztán a srácnak láttam egy nagyon erős eltorzulást az arcán, és a halántékomhoz rakott egy megtöltött pisztolyt. Ott tartotta egy fél percig és közben ordibált velem, hogy fejbe lő, és akkor kevesebb ilyen féreg lesz. Irgalmatlan undorító helyzet volt. Én megfogtam a pisztolyt és áthelyeztem a homlokomra. És mondtam, hogy apukám, ha te ekkora nagy ember vagy, akkor húzd meg. Te egy életen át ülni fogsz, nekem meg a szüleim összetörnek, ezt akarod elérni? A haverjai valahogy kirángatták a kezéből a fegyvert, ami majdnem elsült, és elrohantak, én meg azonnal összeraktam a horgászcuccokat és irány a rendőrség. Megtettem a feljelentést ismeretlen tettes ellen. Három hét után lezárták a nyomozást, nem tudták kideríteni, ki lehetett.

Léna: Erre nem számítottunk, de végül Balázs kinn maradt Finnországban.

Balázs: Erre nem lehetett számítani.

Léna: De a munkahelyeden rendben volt minden.

Balázs: Igen, mert ötször többet dolgoztam, mint az osztálytársaim, addigra megtanultam, hogy nekem többet kell letennem az asztalra. Nekem ez a hobbim is, a szabadnapjaimon is benn voltam, ezzel töltöttem minden időmet, céltudatosan álltam hozzá, hogy tanuljak, fejlődjek.

Csak mikor megtörtént ez az elképzelhetetlen, horrorba illő helyzet, akkor én is úgy döntöttem, hogy ideje szövetségeseket szerezni, hogy legyen egy haveri társaságom, akikre számíthatok, ha még egy ilyen helyzet kialakulna a véletlenből. Jó embereket gyűjtöttem magam köré.

Léna: És nincs konklúzió, hisz nincs vége a történetnek. Néha elgondolkodom, mit kellett volna másképp tennünk szülőként.

Balázs: Ezen is lehet gondolkodni. És én vajon elég jó gyereketek voltam? Szerencsére mára önálló vagyok, és bebizonyítottam, hogy egy roma is lehet egy jó étterem séfje. Én hétévesen már szakács akartam lenni, és most a Budapest Jazz Club séfje vagyok, ahova rengeteg híres roma zenész jár. Nem bántam meg egy élethelyzetemet sem, inkább erősödtem. Sokat hibáztam is, az öntörvényűségem miatt, meg az örökbefogadottságom miatt is. Hiába, hogy elfogadom, ezzel élek és nem számít, három hónapja mégis egy reggel úgy keltem fel, hogy azon kezdtem töprengeni, ki vagyok én, kik a szüleim, honnan származom. És nem tudtam enni, nem tudtam aludni, annyira felkorbácsolt ez az egész. Oké, nekem ti vagytok az igazi szüleim, de mégis érdekelne, kik csináltak.

– Találkoztál velük?

Balázs: Az édesanyám egy tanyán él, és van egy kisebb gyereke, a testvérem. Egyedül őmiatta van néha olykor egy felmerülő kérdésem önmagamhoz, hogy a testvéremnek lehet, hogy szüksége lenne rám. Az anyám 16 évesen szült engem, és szerintem nagyobb sebet ejtenék rajta azzal, ha beállítanék.

Léna: Erről beszélünk folyamatosan, ha felmerül, gyerekkorodban is beszélgettünk. Nekem fontos volt, hogy tudjunk a vér szerinti szülőkről valamit. Sokat töprengtem, én menjek-e utána, vagy Balázs kezébe adjam ezt a történetet. Különbözőképpen gondolkodunk, és szerintem meg kéne keresni, Balázs szerint nem kéne megkeresni.

Balázs: Félek, hogy infarktust kap, ha beállítok.

Léna: Balázs tizenhét éves volt, mikor szerette volna tudni, hol lakik az anyja. Akkor utánamentem, meglett a cím, egy gyámügyes ismerősömet kértem meg, hogy menjen el hozzá. Ő meglátogatta az édesanyát, és megkérdezte, hogy emlékszik-e Balázsra. Ő mondta, hogy igen, de új élettársa van, és át kell gondolnia, hogy akar-e kapcsolatban lenni. És éppen terhes. Mikor ezt elmondtam Balázsnak, azonnal az volt a reakciója: Kistestvérem fog születni!

Balázs: Hiába nem ismerem, de hasonlóak a génjeink. Ha látnám, biztos felfedezném a vonásaiban önmagamat. Ha azt érzem, hogy ideje szembenézni ezzel a helyzettel, akkor nem fogok sokat teketóriázni.

– Nincs benned harag a szülőanyád iránt?

Balázs: Nincsen, ezt nagyon át tudom érezni. Van pár ismerősöm, aki nagyon nehéz életutat járt be.

Léna: Meg tudod érteni azt, aki lemondott rólad?

Balász: Egy 16 éves még kisgyerek. A helyében lehet, hogy én is ezt léptem volna, megijedtem volna attól, hogy nekem egy életről kell felelnem úgy, hogy az én életem még el se kezdődött és nincs iskolám, hátterem. Szerintem ők megijedtek a helyzettől, és ezért lettem én adoptálva.

Léna: Ezért adtak csecsemőotthonba.

Balázs: Ami az örökbefogadásomhoz vezetett. Apámat viszont hibáztatom, szerintem ő idősebb volt.

Léna: Erre nincs bizonyíték, nem tudunk róla semmit.

Balázs2

Az apáról van egy vicces történetem. A férjem kapott egy kitüntetést, és Balázs megjegyezte: ha nagy leszek, én is kapok kitüntetést, mert bennem az apám vére csörgedezik. Majd azt mondta: ja nem. De ki volt az én apám? Talán egy részeges kántor? Idézte A helység kalapácsából. Mindezt akkor, mikor épp rohantunk az iskolába. Ilyen humorérzéke van, hogy a nehéz helyzeteket megoldja helyettem is.

Balázs: Hiába jó az életem, bennem ez egy örök hullámzás lesz, addig, amíg meg nem ismerem azokat, akiktől eredek. Ebben nincs semmi rossz, ettől mi kiváltságosak vagyunk. Az összes roma örökbefogadott ismerősöm sokkal jobban értékeli azt, ami van.

– Mennyire foglalkoztatok a cigány kultúrával?

Léna: Ez nálunk is kérdés volt. Hallgattunk Andro Dromot, Kalyi Jagot, Balázs imádta kicsi korában, és a cigányságról nagyon sokat beszéltünk, de tovább nem mentünk. Van egy házunk a Balaton-felvidéken, és élt egy cigány család a faluban, Balázs sokat volt náluk. Utána mondta, hogy ilyen finom cigány lecsót én nem tudok csinálni, mert az a legjobb. Volt benne egy nagyon erős lojalitás, vonzódás a cigánysághoz. Ezekkel a gyerekekkel együtt utaztunk az autóban, betettem az Andro Dromot, persze nem ismerték. Balázs megszólalt: tudjátok milyen jó nektek, hogy veletek otthon cigányul beszélnek. A gyerekekben megállt az ütő, nekik ilyet nem mondtak még. Arra emlékszel, mikor szerelmes lettél egy cigánylányba?

Balázs: Gyerekszerelem volt.

Léna: Akkor is azt mondtad, hogy ez a család fantasztikus, hogy mennyire kifejezik az érzelmeket. Mi nagyon bátorítottuk, a férjem cigány kutatásokkal foglalkozik, de nem csináltunk olyat, ami nem volt az életünk része. Nem kerestük a kultúrát, hanem ösztönöztük, hogy minél többet találkozzon természetes módon cigány emberekkel. Nem kell félteni ettől, nagyon fontos, hogy megtapasztalja, és szerintem benne megvolt a vágy.

Balázs: A roma barátaim meghívtak egyszer ebédelni, igazi cigány ebédre, roskadozott az asztal, tele húsokkal, csípős paprikával. És elkezdtünk arról beszélgetni, hogyan élem meg azt, hogy a szüleim nem cigányok. Mondtam, hogy remekül, mert engem nem érdekel, hogy ki milyen népcsoport. Erre az apukájuk hangosan azt mondta, hogy nekem az agyam fehér ember, a testem meg cigány, és ő ilyennel még nem találkozott. Ezt máskor is megkaptam. Nem tudnak behatárolni, hogy roma vagyok vagy fehér vagyok, nem értenek. Ez is a szocializáción múlik. Rengeteg emberrel találkoztam, s nem számított, ki hogy viselkedik, milyen a habitusa, csak hogy jó ember-e.

Advertisements

51 responses »

  1. Köszönöm! Nagyon tetszett ez a nyitottság a témára, sok ilyen kell még!
    Nagyon cuki vagy a képeiden, Balázs 😀 Léna, minden elismerésem ezért a nevelésért!

    Lehet, hogy én erre vagyok épp kihegyezve, de első körben nem a roma-nem roma kérdés emelkedett ki nekem a szövegből, hanem az, hogy Magyarországon részképesség-zavarosnak lenni önmagában óriási teher egy családnak. Még ma is. Ezt csak nehezíti egy roma származás, pláne egy örökbefogadottság, mert annyi sztereotípia él az emberek fejében.
    Nagyon sok szülőnél nem értem, miért kell erőszakkal nyomni a gyereket az egyetem felé, miért kell gimnáziumba adni, amikor egyértelmű, hogy a gyerek nem oda való, ugyanúgy nem értettem a saját szüleimet, akik tudták, hogy alkalmas vagyok egy gimnázium elvégzésére, mégis csak szakközépbe engedtek felvételizni. Nagyon észnél kell lenni, hogy ne is gátold a gyereket, de ne is támassz túl nagy elvárásokat.
    Milyen jó, hogy felfedeztétek Balázsban, hogy ért az állatokhoz és a főzéshez! Kevesebb lenne a világ egy jó séffel.

    Kis kitérő, a várakozó sorstársaknak:
    Összehaverkodtam a területileg illetékes védőnővel. Kell egy szövetséges, és ne félőrült állapotomban találkozzon velem először egy síró babával a karomon, hanem ismerjen, és tudja meg a helyzetünket, történetünket. Javaslom minden küszöbön állónak ezt meglépni, értékes kapcsolat alakulhat ki belőle. Mellesleg a mi megyénkben nem értesítik a védőnőt egy idősebb gyerek érkezéséről, csak akkor fog tudni róla, ha én jelentkezem nála, és csak így tudja elkérni az előző illetékes védőnőtől a gyerek papírjait. Jó ezt tudni…

    Amiért ezt leírtam, hogy vele is beszélgettünk arról, hogy mi diplomásként mit várunk el majd a gyerekünktől. Mert megemlítette a védőnő, hogy már találkozott öf gyerekkel, és mindegyiknek volt szüksége extra fejlesztésre – nem sztereotípia, mondta, hogy vsz gyerekből is sok ilyen van. Megleptem, amikor azt mondtam neki, hogy én nem fogom kényszeríteni a gyereket, hogy egyetemet végezzen, ha szakácsként/cukrászként/kukásként boldogabb lehetne. Mert az egyetem úgy is szívás, ha akarja az ember, hátha még nem is igazán!

    Balázs, ahogy a vsz anyukádról írsz, nekem nagyon érdekes. Én nem vagyok öf gyerek, de épp most értékelem át a kapcsolatomat és a viszonyomat a szüleimhez (sokadszor), nehéz úgy, hogy egyikük már nincs köztünk.

    Kedvelés

      • Nekem ő ajánlotta a majdani gyerekorvost is, és mivel új vagyok a városban, kell, aki el tud igazítani az útvesztőben, ha arra van szükség. (Fejlesztés, ügyintézés) Elmagyarázta az ovik bölcsik lehetőségeit, területileg hová tartozunk, mikor kell jelentkezni stb. Megosztottam vele a munka-ingázás kisgyerek mellett problémakört. Tudott rá megnyugtató és praktikus válaszokat adni. Hálás vagyok érte.
        Egy öf pedig mindig speciális egy kicsit, én tudni akartam, mennyire vannak klisék a fejében, ha vannak. Voltak, meg sok homályos infó, ezen segítettünk 😀
        A “laikusoknak” (értsd. pl akik nincsenek benne nyakig, nem fontolgatták soha, és nem is tudnák csinálni saját bevallásuk szerint) mi mind furák vagyunk. Szerettem volna, ha ez a kapcsolat előítéletmentesen indul, szerintem sikerült.

        Kedvelés

        • Miután olvastam amit írtál, én is ezt határoztam el, hogy előre elkezdek gyakorolni beszélni az öfről, de ismeretlenekkel is: a gyaxi érdekében. Olyan jó ötlet ez így, hogy mivel még előtte áll az ember, így nyugodt tényleg, nincs még akkora tét!

          Erre gyorsan lett is 2 lehetőségem egy kis utazás miatt, és mivel az átlagos magyar “ismeretlenben” egy statisztikus is általában elveszett, így az első 2 mondatban megkérdezték a foglalkozást, az életkort, a városomat és a családi állapotot 😀 és indirekten a pénzt is (“magának is nehéz megélni, ugye?”), és gyorsan megragadtam az alkalmat az öfről való beszélgetésre. Az egyik nagyon nyitott volt, eleve is, és volt jó példa is a környezetében, idősebb roma fiú nagyon sikeres örökbefogadására!, úgyhogy az első külvilági élményem extra nagyon jól alakult, jó lett az imprinting 🙂 . A második előítéletes volt, látott 1 rossz tapasztalatot, halott ezt-azt, de amúgy kedves ember volt. Néztem, hogy mi hat rá, és a számok voltak. Elmondtam neki, hogy az USA-ban 5 millió örökbefogadó lehet kb, egy statisztika szerint, Mo.n pedig szerintem kábé kábé 80e örökbefogadott élhet (még él a háborús árvák egy része is, ők most 70 évesek). Elmondtam, hogy a hírekbe, a városi legendákba a botrányok kerülnek be elsősorban, de egy nagyvárosnyi magyar láthatatlanul beilleszkedve él öfként, és az amcsiknál is jók a statisztikák, pl. valahol azt olvastam, h 90%a az öföknek ott jól sikerül. Elfogadta, és sok jót kívánt. Mondjuk mindkettő nagyon aranyos volt eleve is, nem hardcore típusokkal kezdtem a gyaxit…

          Tök jó gondolatod az is, nekem, hogy az ember előre beismeri magának, és tudatosítja, hogy az öf miatt csodabogárként kezelik majd többen, mert akkor nem ütközök ezen meg adott helyzetben majd, nem billent ki. Mert nekem lesz könnyebb, ha elfogadom, hogy ez van (akár tetszik, akár nem – sóhajjj, nem tetszik, de ez van…), és ha ez a realitás, amire számíthatok, jobb ha inkább felkészülök… Köszi ezt is!

          A körzeti orvosnál az asszisztensnő amúgy az ajtóból kiabált oda annó, be a tömegbe, hogy visszaküldték az örökbefogadáshoz szükséges papírjaimat. Természetesen senki más nem hallotta meg a zsúfolt, nagy központi váróban ezt, és senki nem nézett jól meg 😀 , úhogy a tűzkeresztség is megvolt 🙂 !

          Kedvelés

          • 🙂 cuki vagy, nem én tudatosítottam magamban a csodabogárságot 🙂 Már a döntésünk miatt annyian nekünk ugrottak, el se hinnéd:
            “majd kiütközik a vére”
            “mér nem adjátok el az autót és mentek lombikra, még mindig jobb, mint más hibáját nevelgetni, mer én nem tudnám”
            “remélem, nem cigány lesz”
            “én meggondolnám, hát végigment egy horda az országon”
            “és mér nem lehet saját? nem is akartok sajátot??”
            “és ha mégis szülsz sajátot, akkor ezt visszaviszed?”
            “és ha a férjed másnak csinál majd gyereket, akit jobban fog szeretni, mint azt az idegent, akit a te erőszakodra fogadtatok magatokhoz, és majd megöl benneteket álmotokban?”
            – ezeket mind mind le kell tudni reagálni, nem megölni, nem leüvölteni (ölni még nem, de üvölteni üvöltöttem már…).
            Ki kell(ett) fejleszteni egy pajzsot, amit majd a gyerek elé is odatarthatok – a pajzs fejlesztés alatt van még, és meglepetések mindig lesznek. Lazán, természetesen, pozitívat üzenve az öfről a gyereknek a gyerek előtt bárki emberfia is álljon nekünk, nagyon nehéz, erre edzeni kell. Mert az egy dolog, hogy velem ezt csinálják…
            Azért azt sejtettem, hogy egy védőnő nem lesz nehéz ügy, nem is volt, értelmes dolgokról beszélgettünk, technikai dolgokról, jogszabályokról. 🙂

            Kedvelés

            • Nálunk a “jó döntés volt, de azért próbálkozzatok és mindenképp menjetek lombikra” volt az általános reakció. Kb a 6. után éreztem, hogy legközelebb csúnyán fogok reagálni :-), amivel az a baj, hogy ezt ismerősök, távolabbi rokonok nem rosszindulatból mondják. Úgyhogy megelőzvén a bajt, kedvesaranyos emailben megírtam a “krémnek” (akiknek a véleményét gyakran fogom hallani), hogy ez nem egy időtöltés, amíg meg nem érkezik a saját, hanem Ő lesz a mi babánk. És legyenek kedvesek úgy kezelni ezt az állapotot, mint egy terhességet, készüljenek a cigány származású picike családtagra. Azonnal megértették és nagyon jól reagáltak, legalábbis felém ezt mutatták (ennyi egyelőre elég). Persze sokan vannak, akikkel nem beszéltem még meg, úgyhogy készülök lélekben és azon agyalok, hogy hogyan tudnám ezt a lehető legszebben elrendezni majd. Érzékeny téma és nálam is hamar betelik a pohár, elszakad a cérna…úgyhogy lehet lesz egy két öri-hari belőle 🙂 De én úgy vagyok vele, hogy aki engem szeret, az a gyerekemet is szereti feltétel nélkül.

              Kedvelés

            • Hű, ezek borzasztó kemény mondatok! Ilyen beszólásokat én nem kaptam, senkitől. Gratu, hogy ezeket kezelni tudtad!

              Én (is) írtam egy nagyon hosszú levelet előre, amiben minden kérdéskört, ami előjöhet, feldolgoztam a környezet számára, hogy majd utána, ha elolvasták: beszélgessünk. Zsuzsa cikkeiből, szakirodalomból foltvarrtam össze, de csak magánfelhasználásra. Hogy ne érzelmekkel, hanem tényekkel nyissunk, mert akkor az érzelmek már tisztábbak lehetnek, a tények után. Egy kérést is írtam a végére, hogy mi az, amit nem szeretnék kapni: sem kérdésben, sem megjegyzésben. Valamint egy elég hosszú listát is híres öfökről+örökbefogadókról. Többek között Jézus és Mózes is benne volt, de a Bill Clinton is…stb. és az ismeretségbeli, családon belüli öfökről-örökbefogadókról is. De ha nem írtam volna ezt a levelet, akkor sem kapok ilyen kaliberű mondatokat, inkább csak nekem esetleg tapintatlan kérdéseket, azért az könnyebb súlycsoport… Azért nem semmi próbatételek lehettek ezek a mondatok, le a kalappal!

              Kedvelés

            • Nálunk is lett öri-hari, szerintem az olyan kapcsolatokért nem kár, ahol az embert nem tudják maradéktalanul elfogadni minden döntésével együtt. A barátságok könnyen bonthatók, a család már nem ilyen egyszerű…
              Nálunk az is baj, hogy a beszólogatók kemény magja már öreg az e-mail olvasáshoz, büszke arra, hogy ő már csak hülyülni fog, így maradt a prédikáció, vagy a távol tartás.
              Bár én azért bízom abban, hogy a gyerek sok mindenkit le fog venni a lábáról, készülök, figyelek, tanulok. Csak jönne már…

              Kedvelés

  2. Sziasztok!
    Köszönöm az interjút! Én félvér vagyok, de fehér bőrrel. A nagyobbik vérszerint lányom kreól börű, fekete haja van és korom fekete szemei. Nyáron annyira barna, hogy simán elveszne a roma gyerekek között. Mi most adtuk be a kérelmünket. Beszélgetünk itthon a férjemmel és úgy határoztunk, hogy félvér gyermeket szeretnék örökbefogadni. A 4 éves lányom megállapította, hogy apa fehér, a húgi fehér, anya félvér és vannak “teljes cigányok”, ő pedig a tejes cigány.

    Kedvelés

  3. Sziasztok! Nagyon örülök az interjúnak, jó ilyen őszinte emberek történetét olvasni.

    Mi most gondolkozunk, h tegyünk-e származási kikötést. Elég ijesztő, hogy mennyi problémával kell megküzdeni egy cigány embernek… Őszintén szólva nem gondoltam volna ezt, mielőtt mostanában szóba került nálunk a téma, és elkezdtem utánaolvasni. Be kellett látnom, h nagyon naiv voltam eddig.
    Mindenesetre valószínűleg mi sem teszünk kikötést,részünkről nincs ellenérzés. Amikor elbizonytalanodom, mert félek a környezet hozzáállásától, mindig a férjem legelső reakciója jut eszembe, mikor megkérdeztem, h örökbe fogadna-e cigány gyereket is: “Persze. Miért azt kevésbé lehet szeretni, vagy mi?” 🙂

    Kedvelés

      • Köszönöm! Áprilisra van első konzultációs időpontunk a Tegyeszhez… Romadopt januári találkozóját már kinéztem magamnak. 🙂 , és szorgalmasan olvasom a blogot is.

        Kedvelés

  4. Ez a történet igazán szíven ütött. Én olyan sokáig vártam egy gyermekre, hogy mikor megkérdezték, hogy milyen kislányt szeretnék, percekig nem is értettem a kérdést: azután csak azt mondtam, hogy mivel diplomás vagyok, szeretném, ha okos, tanulni vágyó lenne a lányom. De láttam, hogy a papírra rákerült az örökbefogadó anya bőr és hajszíne!!! És így is lett nagyon sokan, akik nem tudtak az örökbefogadásról, megjegyezték, hogy ez a kislány az anyukájára hasonlít.
    Most, hogy már elmúltam 70 egykori nagyon nagyon külvárosi iskolámból kaptam egy megkeresést, hogy írjam le emlékeimet iskolás koromról.

    Ennek egy részletét most ide másolom, csak egy két nevet hagyok ki belőle:
    “1. Ahogyan Gróf XXXYYY főgenerálisról elnevezett liget régtől fogva megfért a szomszédos neves cigány zenészről elnevezett utcával, úgy a külvárosban és az iskolában, osztálytermekben is barátságban voltak a muzsikus cigány családokban és a nem cigány családokban élő tanulók. Később, Állami Gazdaságban töltött, kertész gyakornok koromban nem okozott gondot cigány brigád-tagokkal egymást megbecsülve és egymástól tanulva együtt dolgozni, egy telepen élni. ”

    Ezt már most teszem hozzá, hogy az értelmiségi Szüleim szeretettel fogadták a szemben lakó muzsikus cigány család velem egykorú kisfiát. Napi játszótársunk volt, játszásból az első vőlegényem lett!
    Akkor nem tudatosult bennem, de most az osztályképet nézve megállapítottam, hogy az osztály fele cigány származású gyerek volt. Akkor 60 éve, a II.VH-t túl élve ez semmi problémát nem okozott sem a tanulóknak sem a szülőknek. Én más egyetemen ugyan, de elértem apám Dr. címét, a gyerekkori barátom jól menő férfi szabó lett.

    Szeretném világgá kiáltani, hogy semmi hátrányom nem származott abból, hogy nem “elit” iskolába jártam.

    Érdekes módon lányom 10 éves korában az USA-ban egy egyetemén meghívott kutató voltam, és lányom osztálytársai nagyon “tarka-barka” bőr és hajszínnel rendelkeztek, és ez – a neveltetése miatt – neki sem okozott gondot.

    Kedvelés

  5. Kedves Léna és Balázs, nagyon köszönjük a történeteteket! Amikor élőben hallottunk benneteket, azt éreztük, hogy ez egyike azoknak az élményeknek az életünkben, amit biztosan soha nem felejtünk el. Olyan nagy szeretet, elfogadás és jóság volt bennetek, hogy ezt látni a “már ezért érdemes volt megszületnünk” érzését hozta el, azóta is emlegetjük azt a délutánt, és nagyon jó volt most elolvasni is. Nagy köszönet Juditnak és Zsuzsának is!

    Kedvelés

  6. Köszönet Zsuzsának azért, hogy ezt a közösséget létrehozta és mozgatja, Juditnak, hogy van a Romadopt. Sok-sok örökbefogadás lesz sikeresebb attól, hogy vagytok és hogy ennyi mindenről lehet olvasni, írni, beszélgetni. A mi időnkben ilyen nem volt és nagyon-nagyon hiányzott. Zsuzsa szuperul foglalta össze a beszélgetést és ugye tudjatok, hogy Zsuzsa a Gyereksorsok blogot is írja, így a kollegám is! Jó volt veletek lenni!

    Kedvelés

  7. Sziasztok! Nagyon tetszett a cikk, nagyon szívesen olvasnék én is több beszámolót, élményt, tapasztalatot ebben a témában! Borzasztó szimpatikus volt a nyitottság és a szeretet ami ebből a családból egymás felé árad.
    Mi októberben jelentkeztünk a Tegyesznél, a “háztűznéző” már megvolt :-), a héten mehetünk a pszichológiai vizsgálatra. Etnikai megkötésünk nekünk sincs, így (szerintem) 100%, hogy roma származású babát/gyerkőcöt kapunk. Mi magunk nem vagyunk cigány származásúak, és bennünk is sok kérdés, elő-aggodalom, kétkedés merült fel azzal kapcsolatban, hogy meg tudjuk-e őt védeni ebben a gyakran buta, szűklátókörű, elfogadásra képtelen világban. Ez a blog, illetve a Romadopt klub létezése (egyelőre nem találkoztunk személyesen) átsegített minket a kezdeti (elvi) nehézségeken. Én nagyon várom, hogy megismerjem a gyermekünket. Már elképzeltem Őt a barna hajával, nagy barna szemeivel, kreol bőrével, mosolygós-szép arcocskájával 🙂 Ha este ledőlünk a tv elé, elképzelem, hogy Ő is ott fekszik közöttünk, ha bevásárolni megyek, azt nézem mit lehet majd megvenni neki (ruhácskák, takaró, játékok), tényleg szinte csak körülötte forognak a gondolataim 🙂 Szeretném, ha később szert tennénk olyan ismerősökre, barátokra, akik szintén cigány származású babát fogadtak örökbe. Akikkel megbeszélhetjük az örömeinket, gondjainkat és a babánknak is lenne később olyan kis barátja, akivel “egy cipőben jár”, akivel támogatni tudják egymást ezen az úton (különösen majd kamaszként vagy felnőttként).

    Kedvelés

  8. Mit gondoltok a cikkben felvetett témákról, amelyek sok örökbefogadásra várakozó fejében is felvetődnek a roma gyerekek örökbefogadása kapcsán: hogy fogom megvédeni? meg lehet-e védeni? Fogják rajta látni a származását? Kell neki cigány kultúrát adni?

    Engem most különösen a szövetségesek gondolata foglalkoztat. Nagyon remélem, a gyerekeim majd egymás szövetségesei lesznek.

    Kedvelés

    • Ez a hogy fogom megvédeni kérdés az én fejemben is ott van vastagon. Néha történnek családon belül is olyan dolgok, hogy fogom a fejem, és agyalok, ha most itt lenne a poronty, és értene legalább egy kicsit abból, ami folyik, mit mondanék neki. Félelmetes érzés…

      Kedvelés

    • Ez engem is foglalkoztat.

      Én nem úri környéken nőttem fel, ilyen suliba jártam, és erre kalibrálódott be a figyelmem. Pl a mai napig nem hagyom csakúgy ott a táskámat könnyedén, még civilizáltabb helyeken sem, és nálunk tényleg volt ez a szövetséges ügy, hogy kellett keresni a megmaradáshoz igaz társakat, mert nekünk magunknak is voltak necces helyzeteink, függetlenül bőrszíntől (oda-vissza is, tehát voltak azok között, akiktől tartottam pl romák is, és nem romák is – és a szövetségesek között is vegyes arány volt). Én senki ellen nem küzdöttem, de meg kellett maradnom, szal a védelemhez kellett szövetséges. Amikor az ember azonban éles helyzetekbe kerül, elválik sokminden élesebben ugyanúgy, és szívszorító, szép élményeim vannak gyerekkori társak jóságáról (és persze az ellentétéről is).

      Szerintem ez amúgy nemcsak “a mennyire jó ember a másik” kérdése még, nemcsak bőrszín kérdése, hanem még kulturális alapú is.

      Van nem romák által örökbefogadott “belül fehér, kívül cigány” rokonom is.

      És van echte roma rokonom is, aki romaként nőtt fel, úgy él, az öltözködésén, a beszédén, az ékszerviselési szokásain, mindenén egyértelműen látszik, hogy ő roma, és nagyon határozott amúgy. Vele elmenni boltba, a mekiben venni együtt egy ásványvizet…stb elég meglepő tud lenni, nem mindig de azért nem soha…, még akkor is, ha én kérem ki a cuccokat. Páran nem olyan hangsúlyokkal beszélnek akkor vele-velünk, ahogy én azt megszoktam, mint alapnormát… Én ilyenkor jelentékeny én-erőmet szoktam elővenni, és ezt kombinálva egy Teréz anya kibillenthetetlen megértő kedvességével úgy válaszolok, nagyon nyugodtan, hogy esélye se legyen folytatni azt a viselkedést, gyakorlatilag lemosom a magabiztosság+kedvesség keverékével a másikat (ha erre van energiám, és nem mondjuk épp influenzás vagyok…stb). Van, aki ilyenkor “beáll a jó sorba”, és teljesen normalizálódik a hanghordozása…stb. felénk. Van aki nagyon hidegen kiszolgál, de a mellettem állóra mondjuk kimosolyog közben. Mindegy, a tiszteletet én ilyenkor elvárom, de a szeretet-kedvesség opcionális, úgyhogy ez már okés, lényeg hogy a hanghordozás visszaállt. Ha így lépek fel (én, a nem roma), akkor társas környezetben nappal: konkrét inzultusig nem jut el a dolog, legalábbis eddig így volt.

      A nem romaként felnőtt örökbefogadott roma rokonommal a jelenlétemben soha nem történt semmi “nem okés”, őt nem kezelik romának, ha fehér bőrű emberrel van, és nincs sok rossz élménye sem, bár azért van pár, + és neki is van ez, amit a Balázs mondott, hogy az elején sokkal többet kell mindenhol letennie, mindenhol! (És ha lopás van, az ő táskáját nézik meg először, pl friss melóhelyen…). De azután, ha beilleszkedett, akkor rendben van körülötte a szűkebb környezete, sőt nagyon meg is becsülik. Mondjuk ő egy az átlagosnál jóval kedvesebb, alkalmazkodóbb személyiségű, szerény, nagyon szép fiatal nő.

      Kedvelés

    • A kultúráról az jut eszembe, hogy a mai, fehérek között felnövő kínai fiatal generáció “banán-generációnak” nevezte el magát (kívül sárga-belül fehér), és egyszerre mindkét kultúrához tartozónak érzik magukat, de egyikhez sem teljesen (sárgának fehér, fehérnek sárga). És akkor ez az identitásuk, öndefiníciójuk.

      Erre a sémára kottázva, szerintem, a fehér szülővel felnövő roma gyerek is ilyen kettős lesz, és szerintem az a jó, ha kettős élményrendszert kap. De mondjuk én szeretem sok roma művész munkáját, zenéjét, stb, és pár roma rokonon is van, akik közül háromhoz közel is érzem nagyon magam. És mindezt felkínálom, majd, a saját világomon belül, ami azért az én fehér világom, mert nekem ez az identitásom.

      Pl tervezem, hogy csinálok neki egy kis “emlékkönyvet”, és amikor már elég nagy ahhoz (de még kicsi azért), ráhajtunk együtt arra, (ha ez érdekelni fogja persze), hogy pl. koncertek után, kiállításon…stb, bárhol, hogy dedikálják neki pl. roma művészek, szakács-művészek…stb hogy legyen egy ilyen alapélménye is. De azért nem csak ők, hanem fehér bőrű emberek is! És ez egy korai, konkrét élmény lehet arról, hogy hogyan keveredik őbenne belül is a világ.

      Erről a keveredésről jut eszembe egy jó tanács, hogy a gyereknek azt jó sokat mondani egy szaki szerint, hogy MI egy multikulti család vagyunk, keveredik BENNÜNK: a csaláunkban több kultúra (és kevesebbszer azt, hogy én fehér vagyok, te pedig roma származású – ami persze igaz, és semmi gond vele, sőt ezt is kell mondani, hanem a családi azonosulásra jó tenni a hangsúlyt, a MI-re, pláne kisgyerekkorban, jóval többször.) Sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy egyetértek ezzel.

      Kedvelés

    • Ma voltunk Romadopt klubon és még egy alapítvány Mikulásán.
      Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ma már ilyen közösségi élet működik az örökbefogadás terén.
      Zsolti mindig felsorolja a barátai között “Zozót, Elemért, a két Elemért”. Annyira jó, hogy nem csodabogárnak érzi magát, hanem sorstársai vannak, remélhetőleg ez is felvértezi majd a támadások ellen. Nagyon ajánlom minden örökbefogadó családnak a közösségi életet. Nagy ajándék, ha a gyerekek úgy lépnek be a kamaszkorba, hogy van 2-3 hasonszőrű barátjuk, társuk (akiknek a szüleivel esetleg a szülők is jóban vannak, ami egyenesen szuper).

      Kedvelés

  9. Mi egyelőre kissé tanácstalanok vagyunk. Nem hiszem, hogy 100%-ban meg tudjuk védeni. De erről az jut eszembe, hogy anno általános iskolában a fiúk kiközösítettek egy valakit (fiút), akit rendszeresen bántottak. Az “erősek” között volt fehér és cigány is, az áldozat pedig fehér volt, rendezetlen családi háttérrel (válás, agresszivitás, alkoholizmus). A lányok között is volt roma származású, de emiatt ritkábban érte atrocitás, mint mondjuk azt a velünk egykorú (fehér) lányt, aki jóval magasabb és érettebb volt nálunk. Az áldozatok mindig bizonytalan, rossz családi háttérrel rendelkeztek. Ebből következtethetünk arra, hogy akinek szerető, kiegyensúlyozott, stabil családi háttere van, az ellenállóbb, kikezdhetetlenebb.

    A cigány kultúráról én személy szerint úgy gondolom, hogy érdemes csepegtetni olyan szinten (ha élvezi), mint mondjuk az állatok szeretetét, vagy a kirándulás, olvasás örömét adagolni fogjuk. Már feltérképeztem a cigány származású ismerőseimet, köztük van olyan aki zenével foglalkozik, más szociális területen dolgozik. Őket így vagy úgy, legalább megismerkedés szinten (egyszer-valamikor) bele fogom vonni a dologba. Hogy ha nagyobb lesz és valami úton-módon negatív élmények is társulnak a cigány származásához, lássa a jó példát, higgye el, tapasztalja meg élesben, hogy sok minden múlik rajta. Ne determinálja magát egy rossz sorsra.

    Szövetséges ügyben pedig a legideálisabb egy testvér lehet szerintem is. Az én egyik legjobb barátnőm félig cigány, a férje pedig pakisztáni származású angol. (Értelmiségi, nyitott emberek). Van két gyermekük, ahol a kisfiú konkrétan úgy néz ki, mint az anyja (enyhe kávé szín, teljesen magyar fej :-)), a pici lány pedig letagadhatatlanul pakisztáni. Mindkettő valami álomszép kölyök :-). Az ő helyzetük (szerintem) jóval könnyebb Londonban. Egy ideig itt akartak élni, hogy a gyerekek ezt is megismerjék, de az egyre erősödő rasszizmus miatt végül letettek róla. Nekem ők pl. nagy segítség lesznek (hacsak elvi is), de rajtuk keresztül meg tudom majd a gyermekemnek mutatni, hogy a világ másmilyen is tud lenni, mint amit (esetleg) itthon lát.

    Nehéz kérdés, de amikor először (és utoljára) elbizonytalanodtam a döntésünkben az jutott eszembe, hogy attól még, hogy én nem vállalom be ezt a plusz kihívást, az a baba megszületik. Ki tudja milyen körülmények közé kerül és talán nem kapja meg azt a támogatást, ami egy szép és boldog élet megalapozásához kell.

    Kedvelés

    • Igen, én is pontosan ezt gondolom – és mondom, mikor a nagyszülők irányából jönnek ezek az aggodalmak. Hogy “és mi lesz, ha bántani fogják?”. Szóval hogy ez lehet, hogy így is úgy is megtörténik, de én biztos vagyok benne, hogy ha velünk lesz, akkor nagyon sokat tudunk ebben neki segíteni, hogy minél kevésbé erről szóljon az élete.

      Szuper interjú volt, Balázs a fényképen olyan, mint egy jóságos dzsin az ezeregy éjszakából :))

      Egyébként ezen is szoktam gondolkozni. Hogy a szerencsétlen sorsú embereknek (származástól függetlenül) az arcát legalább 50%-ban a szerencsétlen sorsa rajzolja meg, és szerintem csak a többi a “genetika”. Szoktam figyelni az utcán a cigánylányokat (tanakodva, hogy vajon az enyém majd milyen lesz :)…és bizonyos környékeken elég sok olyat is látok (láthatóan nehéz sorsúakat), akikre nem öröm ránézni (és akikre a nagymama hivatkozik, mikor ellenérzése van a származással kapcsolatban. És sajnos az is igaz, hogy jóval több az ilyen sorsú cigány ember, mint a középosztálybeli – de hát ez már társadalompolitika, és nagyon szomorú, hogy így van, és mindenképpen megoldani lenne szükséges.. ) De akkor elképzelem azt, hogy mi lenne, ha boldog lenne, mi lenne, ha igazán szeretve lenne? És akkor már látom bennük azt, ami miatt a legtöbbről azt tudom gondolni, hogy teljesen rendben van, ha az én lányom rá fog hasonlítani. (nyilván ugyanerre jutnék a nemcigány lányokat figyelve, de most nem ez a téma 🙂

      Kedvelés

      • Én is szkennelni szoktam a cigány kislányokat/nőket és a leendő gyermekünk vonásait keresem bennük! 😀 Ráadásul olyan helyen dolgozom, ahova sokan járnak mindenféle ügyeket intézni. Egyik nap ebédből tartottam vissza az irodába és a kerítés előtt állt egy 12-13 év körüli cigánylány, a telefonját nyomkodta. Összetéveszthetetlen volt az öltözködése és az ékszerei miatt. Akkor az jutott eszembe, hogy nem is csoda az a rengeteg előítélet, ha ilyen fiatalon ennyire kihívóan öltöznek fel. Aztán ahogy befordultam a kapun megláttam egy kislányt (szintén roma), kb 6-7 éves volt, szépen öltözött-szépen fésült, csendben ücsörgött a lépcsőn. Mikor odaértem rám nézett a nagy barna szemeivel és egy hatalmas csókolom-ot köszönt 🙂 /tucatnyian jönnek-mennek ott a nap minden szakában, ritka, hogy bárki köszön bárkinek/ Nagyon cuki volt, mondhatni hibátlan 🙂

        Kedvelés

        • Nekem egy pszichológus azt mondta, hogy neki az a tapasztalata, hogy a roma lánykák közül talán többen pár évvel hamarabb érnek, hamarabb lesznek nők, főleg ha a roma kultúrán belül nevelkednek. Én nem tudom, én ilyen nagy merítést nem ismerek személyesen.

          De amúgy imádom, ahogyan az én roma rokonom ékszerezi magát. Én is hajlamos vagyok elszállni az ékszer mennyiséggel időnként amúgy 😀 , de ő nyer azért, tök szép cuccai vannak. Amikor Franciaország mellett éltem, és át-átjártam, ott azon a részen az nagyon tetszett, hogy a francia 70 éves nők is simán hordják azt a színvilágot, friss divatot, nagy ékszereket, mint a huszonévesek, nincsenek olyan erős, korra lebontott normatívák a ruházkodásban, mint nálunk. Én személy szerint szeretem a sokféleséget, ruhában, ízlésben.

          Persze a kihívónak vannak határai, nyilván, de az átlag fiatalságnál sztem ez divat, általában. Egy férfi tanár ismerősöm mondta, aki egy neves “versenyistálló gimiben” tanít, hogy a végzős osztályaiban már szinte nem tud hova nézni a meleg időszakban az órákon, annyira kevés ruha van a nőnemű fiatalságon…

          Kedvelés

          • 😀 Igen, valóban igazságtalan voltam, középiskolában általában elég durván tudnak kinézni a lányok 😀
            Egyébként egyetértek azzal, hogy nagyon hiányzik innen a szín, az emberek beszürkülnek, nem bevállalósak..csak a langyos szürkeség….főleg így télen. Brrrrrr….
            Az én kedvencem egy kb 85-90 éves nénike volt talpig babarózsaszínben, babarózsaszín csipke napernyővel 🙂 /nem itthon term./

            Kedvelés

  10. Kedves Léna és Balázs, kedves Zsuzsa! Annyira megfogott ez az interjú, annyit gondolkoztam rajta, hogy csak most, jó későn szólok hozzá. Ledöbbent, mennyi ismerős helyzet, mennyire ráismerek a mi kisfiunk történetére Balázs történetében. A különbség csak annyi, hogy Zozó még csak hatéves. De az, hogy megpróbálják “fehérre mosni” (“Ezt az emberek sokszor próbálták szépíteni, hogy ez a helyes gyerek nem lehet cigány, biztos indiai, mexikói.”), számtalanszor megesett velünk is. Mi még csak most állunk a nagy iskolaválasztási para előtt, de már óriási gondban vagyok és aggódom, mert a pedagógiai szakszolgálat előzetes felmérése alapján borítékolható valamilyen tanulási nehézség. És itt kanyarodnék vissza Kata első hozzászólásához, hogy micsoda iszonyatos nehéz manapság még mindig egy részképességzavaros gyerek életútja, hogy előre rettegek a kudarcoktól, amelyek majd őt és bennünket is érnek majd. Épp ma futottam bele egy kis “génezésbe” az óvónővel, mikor óvatlanul megjegyeztem, hogy az újszülött vér szerinti kislányunk a béke szigete, mire azonnal lecsapta a magas labdát, hogy “mert ő a mi génjeinket hordozza, míg Zozó sajnos nem!” Jaaaj, istenem, és ez még csak a kezdet, ennek sose lesz vége 😦 Folyamatosan törik le az önbecsülését, a gyerekek rendszerint azzal fogadnak az oviban, hogy kórusban árulkodnak, Zozó aznap mennyire rossz volt. Attól tartok, az óvónők is rossznak nevezik, nem csak a gyerekek.
    Olyan érdekes az is, hogy Balázsról kiderül az interjúból, hogy nagyon erős egyéniség, rendkívüli humorérzékkel és életre valósággal – mintha csak a mi kisfiunkat írnánk le. Miért van ez, hogy ennyi roma származású kisgyerekre illik ez a leírás, létezne tényleg olyan, hogy roma temperamentum? Vagy ez a túlélési stratégia egy hátrányokkal küszködő kisgyereknél? A mi fiunk tényleg sokszor leplezi, kompenzálja a hiányosságait bohóckodással.
    Nagyon nehéz az a helyzet is, amit Léna leír: amikor egy diplomás, értelmiségi házaspárnak kell elfogadnia azt, hogy a gyerekének igenis nehézségei vannak a tanulás terén, hogy egész egyszerűen problémás. Őszinte leszek: hiába tudja az ember, hogy el kell fogadni a gyereket úgy ahogy van, hiába vagyok én a felnőtt, ő a kiskorú, hiába készül fel elméletben amennyire lehet, az adott élethelyzetben mégis meg kell küzdeni önmagunkkal, és ez iszonyatosan nehéz csata. És igen, soha nincs vége, ahogy Léna is mondja, soha nem szűnik meg a lelkiismeret-furdalásos, önmarcangolós érzés, hogy vajon jól csinálom-e, mint szülő.
    Elnézést kérek a várakozóktól, ha kicsit borús hangulatú a hozzászólásom, senkit nem szeretnék elbizonytalanítani!

    Kedvelés

  11. Kicsit off téma, de annyira nem 🙂 Szeretnék érdeklődni, hogy valakinek van-e tapasztalata arról, hogy J-N-Szolnok megyében kb mennyi a várakozási idő 0-3 éves gyerkőcre etnikai megkötés nélkül?

    Kedvelés

      • Hú, köszönöm Zsuzsa 🙂 Nem tudtunk saccolni sem, mert amikor regisztráltunk, nem így indultunk el. Én voltam a nyitottabb, de a félelmeimre (félelmeinkre) nem tudtam megnyugtató választ adni. Utána kezdtem el olvasni az orokbe.hu-t 🙂 és heti 2-3 alkalommal csepegtettem a férjemnek a beszámolókat, aki egy hónap után azt mondta: vágjunk bele 🙂 Így módosítottunk “etnikai megkötés nélkül”-re hálistennek 😀 Nagyon sokat segítettél így ismeretlenül is 🙂 Köszönöm!

        Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s