Örökbe.hu

György mindig tudta, hogy örökbe fogadta a családja, azonban csak felnőttként szembesült vele, hogy cigány származású. Előadásából, amely a Romadopt Klubban hangzott el, kiderül, mennyire fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a saját származásával, és ne előítéletes közegben nőjön fel. Identitáskeresés már apaként, találkozás a vér szerinti szülőkkel rasszista gyerekkor után. Egy fiatalember, önmaga felé, útközben. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják. 

Nehezen beszélek erről a témáról…

Két és féléves koromban kerültem haza. Az első két és fél évről egyetlen emléket őrzök, hogy valaki látogat a gyerekotthonban és kapok egy sárga mackót. A szüleim szerint jó gyerek voltam, szófogadó, aki nem csinál semmi rosszat. A származásomról meg az örökbefogadásomról nem nagyon beszéltünk, tabutéma volt. Ennyivel letudták mindig a szüleim: „Hazakerültél, minden rendben volt, nagyon ügyes, okos voltál, jól fejlődtél.” Azt elmondták, hogy „anyád otthagyott, nem kellettél neki, de itt vagyunk mi, nekünk kellesz”. Néha beszéltünk róla, de soha meg nem kérdezték, nekem ez mit jelent, én hogy vagyok azzal, hogy nem kellettem. Olyan, mintha én benne sem lennék a sztoriban, csak ők akartak szülők lenni. Van egy húgom és egy öcsém, mint a hárman örökbefogadottak vagyunk. Mikor mentünk a legkisebb húgomért, akkor nekem természetes volt, hogy nem az anya hasából születik, hanem hazahozzuk az otthonból. Hozzá kell tennem, hogy a nyolcvanas években kerültem haza, akkor semmi felvilágosító anyag nem volt. Emlékszem egy könyvre, a Nekem két születésnapom van, de ez nem az én történetem, nem érdekelt.

Mi úgy nőttünk fel a gyerekkoromban, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan faluban laktunk, ahol a környezet ötven százaléka roma származású. A húgom roma, az öcsémről nem lehet tudni pontosan, én is roma vagyok. És egy roma egy másikat rögtön felismer. Sokszor megkaptuk, hogy cigányok vagyunk. A szüleim az iskolában tanítottak, volt körülöttünk egy védőháló, nem kaptuk meg olyan erősen, de azért megkaptuk. Engem annyira nem bántott, rosszul esett, de nem meséltem róla otthon. A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, „nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy”. Voltak cigány osztálytársaim, de nem volt velük konfliktus. Ami előszőr nagyon rosszul esett, a gimnáziumban jártam egy lánnyal és az apja azt mondta, „takarodj innen, te cigány vagy”. Hogy lennék már cigány?

Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, ahogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jópárszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. Ez keltett bennem egy állandó bizonytalanságot. Később ez odáig fajult, hogy ha valaki minden sértés nélkül jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy cigány vagyok, vagy akár csak hogy milyen barna a bőröm, akkor nagyon megbántódtam, nekem ez csúnyább volt bármilyen szitokszónál. Az egyetem után ez lecsillapodott, már a középiskolában sem volt semmi gond az osztálytársaimmal. 18 évesen elkezdtem félni az iskolában, hogy a szülőanyám megkeres, ki se mertem menni a portára, nem tudtam jól a törvényeket, hogy ő nem kereshet, rettegtem, hogy előkerül.

Az örökbefogadás sokkal inkább előtérben volt, a „nem kellettem” című mantra, ez bennem erőteljesen élt. Már megvolt az első fiam, mikor a feleségem szólt, hogy „Gyuri, neked rendbe kell tenned a múltadat”. Azt nem! – feleltem. Én azzal a nővel nem fogok foglalkozni, megtörtént, nem akarok vele foglalkozni. Az első fiam nagyon sokáig nem aludta át az éjszakát. A feleségem azt mondta, ha nem teszem rendbe a felfelé való családi irányomat, akkor nem tudom hitelesen nevelni a gyerekeket sem. Egy ismerősöm hasonlót mondott, és azt is, hogy „Gyuri, te roma vagy. Meg kell keresned őket”. Nem, nem, nem, tiltakoztam. Ajánlkozott, hogy segít megírni a levelet a gyámhivatalba. Akkor már harminc fölött jártam, két gyerekem volt. Nagy elutasítás volt az egésszel kapcsolatban bennem, én nem akarok megtudni semmit, van két gyerekem, van két testvérem, élem az életemet. A húgom közben elköltözött külföldre. Nem lett kimondva, de az volt az ok, hogy annyi támadást kapott, nem bírta tovább, elment Angliába egy olyan helyre, ahol mindegy a származása. Itthon is mindegy kellene legyen, de nem az.

Aztán az örökbefogadás egyre jobban kúszott be az életembe, hogy ezzel nekem foglalkoznom kell. Elmentem egy önismereti csoportba, a téma a szégyen volt. Nem tudtam semmit, mi fog ott történni, farmert, inget viseltem, a többiek mind melegítőben voltak. Ez nem egy beszélős csoport volt, hanem testmozgással dolgoztak. Eszembe jutott kapásból, hogy úristen, én örökbefogadott vagyok, hogy szégyellem, nem magát az örökbefogadottságot, de hogy anyám eldobott. A csapatmunkán összekerültem egy lánnyal, aki megtestesítette anyámat, egy megszégyenítőt és egy megszégyenítettet kellett alakítani. A megszégyenítőt projektáltam anyámra, aki azt mondja nekem, „nem szeretlek, nem kellesz”, és én voltam a megszégyenített, akinek erre reagálnia kellett. Én ebben a játékban kontrollt vesztettem és ütlegelni kezdtem ezt a lányt. Volt négy segítő, közbeléptek, szerencsére nem történt semmi gond, de ott kiesett a tudatom. Rájöttem, hogy én mennyire utálom anyámat. És az, hogy utálom, egy nagyon kedves kis egyszerű kifejezés. Mindent rászórtam, ami jött. Te rohadt szemét kurva, miért hagytál el? Bennem anyám képe egy fiatal nőé volt, fekete hajú, a bőrszíne hasonló az enyémhez, mindig világos háttér előtt tudtam elképzelni, aki egyébként jó, okos, csak megbicsaklott az élete.

Rá két hétre beadtam a papírokat. Felhívtam az ismerősömet, hogy segítsen, hova kell elmenni, mit kell elintézni. Ő egy minimálisat segített, de én mentem végig az úton. Bementem az V. kerületi gyámhivatalba, portás sem volt, az első ajtón benyitottam, benn ült egy srác egy számítógéppel. Mondtam, hogy anyámat akarom megtalálni, örökbefogadott vagyok. „Azt nem itt kell” – felelte. Én erre kirohantam az épületből. Gondoltam, legközelebb jobban összeszedem magam, elmentem a XI. kerületbe, ahol egy kezdő srác ült, aki alig tudott gépelni, és kérdezte, mit tudok anyámról.

Egyszer korábban már otthon kikértem a papírokat, hogy mit tudnak hivatalosan, anyu megsértődött, kivonult a szobából, apu odaadta a papírokat, és semmi nem volt bennük. Azt hittem, lesz valami cím és megtudok mindent. Én egy vidéki városban születtem, ahol tüdőgyulladást kaptam a kórházban, felkerültem Budapestre, majd egy máshol levő gyerekotthonba, onnan hoztak haza. Sokat vizsgáltak,  ennek a leletei voltak ott. Meg egy név, amit én megkaptam, több semmi. Ez nagyon rossz volt, én is elfáradtam bele, hogy anyám megsértődik, apám odaadja a papírokat és nincs benne semmi, akkor nem kell nekem ez a hajcihő. Két évvel később mentem az önismereti csoportba, akkor már anyámék véleményét nem kérdeztem.

A csoportfoglalkozás után két héttel mentem be a gyámhivatalba, ahol a srác a billentyűket kereste, én a sírással küszködtem, nagy nehezen megfogalmazta, azt mondták, három hónap múlva jelentkezzem. Én azt mondtam, meg szeretném keresni anyámat, és ha van testvérem, őt is. Az a három hónap nagyon nehéz volt, hogy átélek-e még egy elutasítást. Nem akartam beelélni magam éppen azért, hogy még egyszer az jöjjön, hogy te nem kellesz. A feleségemnek meg pár embernek a csoportban el tudtam mondani, hogy várok egy levélre. Négy hónap múlva bementem, mert nem jött levél. És akkor mondták, hogy „magát már kerestük, nem vette át a levelet. Menjen be ebbe a tárgyalóba, mindjárt megcsináljuk a jegyzőkönyvet.” Aznap nem volt nálam a telefon. Beültünk, remegtem, minden bajom volt, felolvasták a határozatot meg a törvényi szövegeket, és hogy anyám hozzájárult a megismeréshez. Úristen, itt van, az a dolog, amire harmincpár évig vágytam, hogy megtudjam. Hogy én ma anyámmal fogok kommunikálni. Lehet, hogy csak sms-ben, de itt vagyok a kapujában, hogy visszaszóljon. Egy telefonszámot és nevet kaptam.

Hazaértem, írtam egy smst anyámnak. Én voltam egyedül a három gyerekkel otthon. „Kedves hölgyem, … György vagyok, a gyámhivataltól kaptam meg a címét, szeretnék önnel megismerkedni, amennyiben lehet, tisztelettel, György.” Ez volt fél hét körül. Rá két órával csörög a telefon egy másik számról. Ki az, aki ilyenkor hív? Ilyenkor bulizunk, a gyerekekkel vagyok, zenét hallgatunk, megy az őrület. Volt egy nagyon kedves együttesem, a Gogol Bordello, az énekes egy ukrán származású cigánygyerek, aki Amerikába emigrált, cigány punkot zenélnek, iszonyatosan impresszív. Erre tomboltunk épp. Felvettem, bemutatkoztam. „Halló, én vagyok az, Teca, te vagy az, kisfiam?” Lefagytam. Makogtam, igen én vagyok. „Hát írtad, hogy meg akarsz ismerkedni velem!” Magamban gondoltam, hogy úristen, ez cigány, eldobom a telefont, szerzek új sim-kártyát. Igen, ismerkedjünk. Itt lakom, el tudok jönni autóval. „Van gyereked?” Igen, van három. „Hát hozd el őket is!” Nem akarom. Ez volt szerdán, a következő hét hétfőjét beszéltük meg. Hova menjek? A benzinkúthoz. Ne lepődjek meg, jön a család is. Letettem a telefont, a gyerekeket beküldtem a szobába, felkapcsoltam a zenét, ordított, én, mint a mérgezett egér kószáltam. Teljesen kész voltam. Megjött a feleségem. „Mi van?” Most beszéltem anyámmal. „És akkor?” Az igazival, a biológiaival. „Tényleg, és milyen?” Ez cigány. „Már elmondta?” Nem, csak rájöttem. Másnap bementem dolgozni, ültem a gép előtt és az egeret tologattam, semmit nem csináltam, péntekre szabit vettem ki. És pénteken felhívott anyám. Úristen, mit akar? „Szia, fiam, Teca vagyok. Gyuri, szeretném megkérdezni, hogy ebédeltél-e.” Hogy mi van? Anyám nem lát 37 éve, mikor beszéltem vele, arra gondoltam, hogy meglátlak és megöllek, és te megkérdezed, hogy ebédeltem-e meleget?! „Gyuri, vertek?” Nem vertek. „Eszel mindennap?” Eszem mindennap. Nem értettem az egészet. És akkor elkezdte mondani, hogy neki milyen nehéz. Meg is voltam lepődve, hogy miért nehéz. „Gyuri, majd mesélek.” Akkor mondtam neki, hogy Teca, nekem is nagyon nehéz. Akkor sikerül kimondani, hogy ne jöjjön el a család, ketten beszéljünk. És ez nagyon fura beszélgetés volt. Letettem. Rá öt percre hív újra. Felveszem. „Gyuri, tudod milyen származású vagy te?” Ú, ne most. Ezt ne! Magyar vagyok, hát milyen lennék. „Jó, de azon belül… Én roma vagyok!” Akkor leültem. „Tudod, mi az, hogy roma?” Igen. „Apád is cigány. Oláhcigány vagyok, apád is az, te tősgyökeres oláhcigány vagy, csak azért hívlak, hogy ne lepődjél meg.” Most leraklak, mondtam. Akkor tükörbe se tudtam nézni, úristen, milyen undorító barna vagyok. Undorító cigánynak lenni, ez nem igaz, nem lehetek az.

Átraktuk vasárnapra a találkozót, kivágtam magam, ing, nadrág, elmentem a benzinkútra, ott voltam egy órával előbb. És azt képzeljétek el, hogy meglátsz egy ronda öreg cigány nőt, aki hasonlít rád, és ez az anyád. És persze jött a család is, kiszálltak egy autóból. Úristen, most itt tartanom kell magam. Mindenki bemutatkozott. A család nagy része el is ment rögtön, mi csak a Tecával maradtunk. Az első kérdése az volt, hogy mi van a tüdőmmel. Addig reménykedtem, hogy hátha csak összecseréltek valakivel, akkor esett le, hogy nem cseréltek össze. Azt mondta, hogy „én szóltam, hogy furcsán köhögsz, nézzenek meg”. Ez egy egyértelmű jel volt, hogy tényleg ő az anyám.

Beszélgettünk. Tecáék 11-en voltak testvérek, ő az egyik legidősebb, 16 éves lehetett, amikor megszülettem. Teca vigyázott a kicsikre, általános iskola második osztályát már nem fejezte be, ki kellett maradnia, teherbe esett. És a nagymama azt mondta Tecának, hogy vagy megyünk mindketten az utcára, vagy valamit csinál velem. A nagymama aláírta a lemondó nyilatkozatot, és emiatt a tüdőgyulladás miatt elkerültem Pestre. Kiderült, hogy Teca járt be hozzám látogatni, de Pestre már nem tudott felmenni. Mikor elmúlt 18 éves, akkor feljött utánam Pestre, de akkor én már otthon voltam, nem tudott hazavinni. Mert az volt a terve, hogy elmegy értem és hazavisz. De nem tudott mit csinálni. Apámnak, a Janinak csak arra kellett Teca, hogy szórakozzon, a születésem után elment nyolc évre börtönbe, és előtte azt mondta, hogy nem akar engem vállalni, a Tecát sem. Utána hozzáadták valakihez. Az egész eddigi teóriám, hogy én nem kellettem, megdőlt! Elmentünk egy cukrászdába, beszélgettünk. És mondta, hogy apám is megvan. Ha elmegyünk a nagymamához, elmehetünk a háza előtt. Én nem akartam elmenni a nagymamához, hát mindenről ő tehet. De meglátom apám házát, nem fogok vele találkozni, de ha már tudok egy címet, az valami. Először menjünk be Tecához. Mondta Teca, hogy ne lepődjek meg a házon. Meglepődtem. Nem tudom, hogy írjam le a házat, amiben szinte semmi nincs, csak egy ágy, egy kád, koszosak a falak, ez az egész ház. Megdöbbentem. „Üljél le Gyuri, hozok valamit inni”. Bűz volt, putri, ide üljek le, ebből igyak?! Ebből valami villámgyorsan menekülni kell. Akkor menjünk el oda, ahova Teca mondja, már annyira nehéz volt koncentrálni. Elmentünk apám háza mellett. Míg Tecáék az iszonyat mélyszegénység, Jani az ellenkezője volt, kint a Merci, kint a BMW, kőoroszlánok tömkelege. Lassítsál. „Menjünk, menjünk, nehogy apád azt gondolja, hogy én direkt megmutatom neki a házát”. 200 méterrel arrébb álltunk meg, ahol a testvérek laktak, meg ott van a nagymama is. Kijött rengeteg gyerek, ember, gőzöm sincs, ki kicsoda. Jött a nagymama. Bennem a nagymama felé volt egy düh, hogy miatta történt minden. Teca odakiáltott a nagymamáénak, hogy „te, itt a Gyuri! Tudod, ki az? A legnagyobb unokád!” Ebben volt valami számonkérés jellegű. Odajött egy idős cigányasszony, felemelte a kezem, megcsókolta, felemelte a másikat is, mondott valamit cigányul, ami áldásféle volt, és nem elengedte, hanem letette a kezemet. „Gyere be!” Bennem elmúlt a harag, ott álltam tétlenül. Idejöttem, hogy mindenkit megölök, és erre így fogadnak! Így! És akkor bementünk egy másik ilyen úristen-helyre, ott voltak Teca testvérei, millió egy ember, ott ülök középen, és valaki azt mondja nekem: „Gyuri! Ez a te családod, te innen jössz, ez a te véred, te ide való vagy!” És akkor fordult át bennem, hogy létezik isten, hogy basszuskulcs, ezt az egészet elkerültem, és milyen áron kerültem el. Hogy harmincvalahány évet szenvedtem azzal, hogy anyámnak nem kellettem?! És nem vagyok ott egy olyan helyen, ahol mindenki börtönben volt, drog, fegyver, mélyszegénység, nyolc általános iskola a maximum. Ott ülni középen, volt benne egy felemelő és egy nagyon nehéz, hogy én nem tartozom ide.

Apámnak a rasszizmusa akkoriban a tetőre hágott, volt olyan családi ebéd vasárnap, amikor szidta a cigányokat, én ott ültem, és ő nem tudott semmit. Arra gondoltam: tudod, miről beszélsz? A középső gyerekem, Petra hozza az én génjeimet, és jött már haza úgy, hogy normál keretek között megkérdezték, hogy miért olyan barna. Ő nyár végére nagyon durván barna, sőt már nyár elején is. Én nem tudtam mit válaszolni akkor még, én se fogadtam el a saját barnaságomat, nem tudtam átadni, hogy erre büszke is lehetsz. És akkor megfogadtam, hogy valamit csinálni kell, mert Petrában dolgozik ez a barnaság, a két fiún nem látszik, az idősebben egyáltalán nem, a kicsi keverék, nem feltűnő.

Legközelebb hazamentem egyedül, mondtam a szüleimnek, hogy üljetek le, valamit mondani akarok, apu, vegyél elő pálinkát. És akkor mondtam neki: tudok mindent. „Mi mindent?” Én putrisoron nőttem volna fel. Apám azt mondta: „te hülye vagy! Te nem vagy olyan!” Megfogta a pálinkát és kiöntötte, ami nála középsúlyos. Anyám: „de akkor én hogy leszek nagymama?” Úristen, egyikőtök se lát az orránál tovább, megtudok dolgokat, és mindenki saját magával van elfoglalva, hogy az egyik hogy lehet tovább rasszista, a másik meg, hogy hogy lesz nagymama. Mondtam, hogy semmiféle státuszban nem fogsz változni, neveled a gyerekeket, a gyerekek tudnak egy történet. „Jó, de nem tartod vele a kapcsolatot?” Akkor azt kellett hazudnom, hogy persze hogy nem, pedig már kétszer jártam náluk. „Te nem vagy olyan”, – mondta apám. – „Te rendes ember vagy!” Akkor anyut kellett nyugtatnom, a gyerekek nem fogják előhozni, annyit tudnak, hogy nekem van egy másik anyukám. Tudják, hogy roma vagyok, de nem tudnak ezzel mit kezdeni, mert én sem segítettem ebben nekik. Ez volt december 21-én. Legközelebb karácsonykor jöttünk. Akkor már apu megenyhült, hogy „jól van, azért szeretlek ám”. Akkor mondtam anyunak, hogy én többet c betűs szavakat nem akarok hallani. Petra tudja, ha még egyszer meghall itt valamit, többet a gyerekek ide nem jönnek. Ezután apám csak néha-néha mondott egy-két szót, amikor a gyerekek nem voltak ott. Egyszer behívott a szobába panaszkodni, hogy ugye ő rasszista, és nem tudja kinek elmondani, csak nekem, és milyen rossz neki. Miközben én iszonyatosan küzdök a cigány identitásommal. Persze jött még egyéb elmélettel, mert van egy másik csoport is, akik ellenség, a zsidók, de én nem tudok ezzel mit kezdeni. Akkor befejeződött ez a beszélgetés, többet nem került elő ez a téma, apám elmondta, hogy „hülye vagy, de azért szeretlek”, és hogy ugye többet nem találkozok velük. Ezzel vége volt a témának.

Apám egy olyan iskolában tanított, ahol a roma származásúak aránya egyre nőtt, és az oktatás ellehetetlenítésében egyre jobban részt vettek. Amikor én leültem velük, én tudtam már, hogy ők tudják, mert beszéltem egy másik rokonnal, akivel jóban vagyok, és mondta, hogy „Gyuri, én ezt tudom”. Ez nekem rosszul esett, hogy az egész család tudja akkor, hogy én cigány vagyok, csak én nem. Közben anyám meg azt mondja, hogy nem baj, mert arab az apád? Közben jól tudja, hogy cigány. Mikor leültem velük, anyám azt mondta, hogy ő nem tudta. Akkor azt éreztem, egy olyan spirálban vannak benne, hogy mindent tagadnak.

Én azért tartom Tecával a kapcsolatot. Fura szeretettel látnak. Elmondták, hogy „Gyuri, te éves szinten számon voltál tartva, hogy hol lehetsz, mit csinálsz”. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Jólesik, de akkora szakadék van a családom és köztük, hogy valami hihetetlen. Nagyon nehezen megyek oda. Tecát egyszer megkérdeztem, mit szólna, ha megkeresném apámat. Bocsánat a kifejezését, az felelte: „Gyuri, az egy geci cigány, ne menj oda, megver”. Akkor nem mentem el, megszereztem a telefonszámát, felhívtam. És akkor a következő beszélgetés folyt le: Jó napot kívánok, … György vagyok, Kovács Jánost keresem. „Heee…” – felelte. Bemutatkoztam még egyszer, én egy 39 éves férfi vagyok, az ön fia, én csak szeretném megköszönni, hogy élek, vagyok, tényleg semmi mást nem szeretnék Öntől, nem akarom többet zaklatni. „Jó, maradjunk ennyiben, viszonthallásra!” És letette. És akkor utána kitöröltem a számát. Nem hívott vissza.

Van két öcsém, egy az anyai oldalról, és egy az apai oldalról. Az apaival találkoztam, nem tudtam, hogy ő az öcsém, és ő se tudta, hogy neki van egy bátyja. Mikor elmentünk a nagymamáéhoz, elmentünk egy másik rokonhoz, ott összegyűlt 11 testvér és millió ember, akinek tudtam, bemutatkoztam, de rengetegen voltak. Képzeljetek el egy lilára festett házat. Láttam egy szimpatikus gyereket. Akkor mondta Teca, hogy ott van a testvéred is. Az a gyerek volt, akire azt mondtam, hogy szimpatikus. Összenéztünk, amiben benne volt, hogy ő most tudta meg, hogy van egy bátyja, én meg, hogy van egy öcsém. Őt megkerestem közvetve, de ő sem akart velem találkozni.

Azóta is küzdök magammal. Mióta elmentem az önismereti csoportba, az életemben mindent felforgattam, amiről azt gondoltam, hogy nem jó helyzetben vagyok. Mikor megszülettek a gyerekeim, mind a három alkalommal sírtam, hogy én nem olyan apa leszek, én más leszek, megvan, hogy mi volt az első zene, amit hallgattak, mikor hazajöttek, és ez egy nagy kapocs. Azóta  elváltunk.

Nem tudom, hogy vagyok a cigányságommal. Néha úgy, hogy el akarom felejteni az egészet, de már egyre jobban. Most a zenén keresztül tudok kapcsolódni, a roma világnapon elmentem az A38-ra, iszonyatosan jó zenék voltak. Egyre jobban próbálom beengedni, korábban nem beszéltem erről szinte senkinek, ha egy-két mondatot kellett beszélni erről, rögtön rosszul voltam. A gyerekek cigány identitását még nem tudom kezelni, mert a sajátomat sem tudom még, leginkább Gogol Bordellóval és más zenékkel. Tudom, hogy át kell adni valamit, de amíg saját magamban nem raktam rendet és én nem vagyok büszke, addig hiába mondom ezt. Addig csak zenei eszközökkel tudok hatni, vagy filmekkel, mint a Cigányok ideje, Kusturica és hasonlók.

Próbálok valamit visszaadni abból, amit kaptam. Akartam korrepetálni roma diákokat matekból, ez nem jött össze. Gondolkodtam azon, hogy a vér szerinti családból valakit segítsek, de ahhoz nem elég hetente egyszer odamenni és átnézni a füzetét, sajnos ahhoz teljesen ki kell emelni a gyereket a családból, a lakhatásból. Erről beszéltünk is a feleségemmel, hogy van egy gyerek, aki értelmes, látszik rajta, hogy meg lehet fogni, de nem biztos, hogy én ezt akarom, úgy, hogy én nem vagyok tisztában saját magammal, és behozzak egy olyan gyereket, akire teljesen másképp kell figyelni. A családom sose kérte, hogy támogassam őket. Egyszer elmentünk együtt boltba, valakinek születésnapja volt, bort vettünk, mondtam, hogy kifizetem. Akkor azt mondta anyám: „Gyuri, nekünk nem a pénzed kell, hanem hogy velünk legyél.”