Utánkövetés: Hazudtak a lányomnak

Általános
Utánkövetés: Hazudtak a lányomnak

Folytatódik az Utánkövetés rovat, amiben megnézzük, mi történt egy-egy kedves régi ismerőssel! Dutka történetére sokan emlékeznek, 2014-ben mesélte el, hogyan zajlott hétéves kislányának az örökbefogadása. Azóta sok minden történt a családdal, Dutka beavat minket. Kemény történet következik, köszönjük az őszinteséget. Itt tudjátok elolvasni a régi interjút, érdemes ezzel kezdeni.

Hány évesek most a gyerekek? Milyen nagy változások történtek veletek a cikk óta?

A lányok most 15 és 17 évesek. Az előző cikk óta több nagy változás történt az életünkben. Először is elváltam, 4 évvel Noémi örökbefogadása után. A válásnak semmi köze nem volt az örökbefogadáshoz, de elég zűrösre sikeredett. Már korábban is voltak problémák, amelyek idővel mélyültek, s nem sikerült megoldani őket. A lányok kapcsolata megmaradt, bár lazult az apjukkal, aki időközben más városba költözött és új kapcsolatot alakított ki.

A válás miatt viszont anyagilag rosszabb helyzetbe kerültünk, eladtuk a házunkat és szerényebb körülmények között, bár nyugodtabban és szabadabban élünk. A változások (kezdve az örökbefogadással) mindkét lányt erősen megviselték. Mindketten azóta is pszichológushoz járnak, de pszichiáteri segítséget is igénybe vettünk. Terhelő volt az apjukkal való kapcsolat, de az örökbefogadás maga is. Noémi a harmadik fix pszichológusát “fogyasztja” jelenleg, s most végre úgy érzem, hogy szakmailag a legjobb kezekben van. Most derült fény arra, hogy az örökbefogadás annyira megviselte, hogy töredezett személyisége van, él benne egy hétéves kislány, aki rendkívül agresszív, kezelhetetlen, támadó, aki nem hisz senkinek és semmiben, mert becsapták. Azt ígérték neki hétévesen, hogy őt már nem adják örökbe, ő örökre ott marad a nevelőcsaládban, a nevelőszülőknél. Az egy hónapos ismerkedés alatt nem mondta el neki senki, hogy miért látogatjuk, s amikor végleg elhoztuk, azt hazudták neki, hogy a nagylányom “ottalvós” csajos bulit tart, oda hivatalos. Mi azt az információt kaptuk, hogy fel van készítve, időközben meg is szerettük egymást, szívesen jött velünk, majd amikor ráébredt a “valóságra”, elvesztette a bizalmát mindenkiben. Ráadásul pszichológusi tanácsra két évig nem is vihettük vissza látogatóba a nevelőszülőkhöz, hogy hadd erősödjön a kötődés, ő pedig szenvedett és megkeményedett. Szerencsére most már tud beszélni erről az időről, de nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. A pszichológus szerint valószínűleg van több énje is, amelyek még nem jöttek felszínre, de nagyon reményteljes az állapota, jól kezelhető, együttműködő. Ha nem a hétéves kislány dominál benne, akkor nagyon jó és mély a kapcsolatunk, szeretjük egymást, fel sem merül, hogy ő nem vér szerinti gyermek. Vicces, jó kedélyű, talpraesett, tűzrőlpattant, cserfes, ügyes… De szociálisan – legalábbis a családon belül – érzéketlen, nincs tekintettel másokra, s mint egy óvódás kisgyerek, akaratos, követelőző, észérvekkel nem meggyőzhető, vérig megy a saját akaratának megvalósításáért, kezelhetetlen, zsaroló és fenyegető (pl. pengés vagdosással). Tévé- és édességfüggő, a nálunk töltött nyolc év alatt több, mint 40 kilót hízott.

Hogy vagytok a tízes skálán?

A tízes skálán most 6-oson vagyunk. Kicsit jobban, mint rosszul. Nem jó a családban férfi nélkül, de jó, hogy nyugalom van, hogy szeretjük egymást; nem jó, hogy a nagylányom depressziós, nem tud örülni semminek és nem bír elmenni otthonról vagy még felkelni sem,  viszont jó, amikor megoldódik minden. Jó, hogy most viszonylag normális mederben zajlik az életünk, hogy a nehézségeket még mindig meg tudtuk oldani, s hogy nem történt nagyobb baj.

Mennyire nehéz a gyerekekkel?

Hullámzó a helyzetünk. Előfordul a 10-es nehézségi fok, előfordul, hogy csak bőgni tudok, mert nem látszik a kiút, de a jelenlegi két pszichológusi segítségnek hála egyre könnyebb. Jó, hogy nemcsak a lányok, de én is kapok segítséget tőlük, visszajelzést, módszereket, technikákat, tanácsot, szakirodalmat… Most kb. 5-ös fokozaton vagyunk…

A legnagyobb probléma most?

Hogy átvészeljük a koronavírus miatti karantént. A két lány egyensúlyban tartásának legjobb módszere a sok utazás, kirándulás, barátokkal való együttlét, amire most nincs lehetőség.

A legnagyobb öröm most az, hogy Noéminak sikerült eljutnia a 8. osztályig és sikerült bejutnia a kívánt szakmára! Nagy az izgalom és a szorongás is…

Van valami, amit jó lett volna előre tudni?

Amit jó lett volna előre tudni, az egyrészt az, hogy a gyermeknek nem feltétlenül sétagalopp és örömujjongás az örökbefogadás, főleg idősebb gyermek esetén.  Másrészt az, hogy a felkészítés nem mindig “szabályszerűen” zajlik. Ne bízz a szakemberekben, a nevelőszülőkben és a “hivatalban”, mert az ő érdekeik nem feltétlenül a gyermek javát szolgálják. Inkább legyen hosszabb és fokozatosabb az ismerkedési szakasz és a leszakadási folyamat, de legyen a gyereknek is abszolút világos, miről van szó. És ne is kelljen feltétlenül leszakadnia a nevelőszülőkről… Hadd maradjon meg a “rokoni szál”, legyenek kölcsönös látogatások, kapcsolattartás, amennyiben a gyermek érdeke, lelke yugalma ezt kívánja.

Ki hazudott Noéminek?

Biztosan tudom, hogy a nevelőanya hazudott. Mondta ő már az ismerkedés alatt is, hogy ő nem fogja bírni megmondani Noéminak az igazat. (Később tudtam meg, hogy a kislányom rá is kérdezett, s ő állította, hogy őt nem adják örökbe, sőt állítólag még alá is írta neki egy papíron!) S hogy ő ezt rábízza a pszichológusra, hogy megmondja neki. De hogy így engedi el utolsó nap, ezzel a hazugsággal, hogy csajos buliba küldi a gyereket! Az eszem megállt, amikor megtudtam. Ez nemrég derült ki, a pszichológusnak (a jelenleginek) mondta el a lányom.

Az akkori – felkészítő Tegyeszes – pszichológus sem lopta be magát a szívembe. Nagyon kemény, érzéketlen nő volt. Nem értem, szakemberként hogy nem vette észre, hogy a gyerek nincs rendesen felkészítve. Annyit észrevett (ebben segítettem neki), hogy a nevelőszülő ellenérdekelt, ezért meggyorsította az eljárást, s azonnal kihelyezte hozzánk Noémit. Azt elhiszem neki, hogy az “indirekt megkérdezés” (rajzolja le, hogy milyen családot szeretne magának) úgy zajlott, ahogy elmondta, s ahogy az első interjúban le is írtam. Mutatott is akkor rajzokat, amiket Noémi rajzolt rólunk ehhez a felméréshez. Csakhogy ez a gyerek egy ilyen indirekt, játékos megkérdezéshez szerintem már nagy volt. Ő, aki “egyik énjével” már megkedvelt minket, játéknak foghatta fel az egészet. Feltehetően nem tudta, hogy nem babra megy ki a játék, játszott, eljátszott a gondolattal. Mert azért annyira nem volt jó neki a nevelőszülőknél (sok szörnyűség megtörtént ott is). Viszont nem tudta, hogy itt valóban örökbefogadásról, szülőváltásról van szó. Egy másik magyarázat lehet (erről is beszélgettünk a jelenlegi pszichológusával), hogy bizonyos dolgokat szándékosan vagy a stressz hatására kizár az agyából, az emlékezetéből, részlegesen amnéziás. Tehát azt, amit a pszichológus közvetített neki, hogy mi leszünk az új szülei, ezt egyszerűen kirakta az agyából, mert nem tudta értelmezni, szinkronba hozni azzal, amiben a nevelőanyával megegyezett, és amiben szilárdan hitt: hogy ő örökre ott marad.

A nevelőszülőkkel egyébként tartjuk a kapcsolatot. Korábban intenzívebben, már egyedül is el-elment, mostanában viszont ritkábban (talán egy fél éve voltunk, együtt, mert nélkülem már nem hajlandó menni). Bármikor mehet, mehetne, de most valahogy mégsem tudja rávenni magát arra, hogy elmenjen.

Te hogy küzdesz meg az egésszel?

Sziszifuszi munka. Változott is a stratégiám. Korábban sokat vitáztam vele, próbáltam kéréssel, utasítással, észérvekkel meggyőzni – sikertelenül. Most sokat segít a pszichológusa. Azt mondja, az ilyen gyerekeknek ez nem használ, nekik már “úgyis minden mindegy”, már nem lehet rosszabb a helyzete, mint amilyen. Sem büntetéssel, sem fenyegetéssel, sem megvonással, sem ígérgetéssel. Kaptam tőle egy könyvet (Siegel-Bryson: Drámamentes fegyelmezés – A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása), megpróbálom ennek a mentén “fegyelmezni” – sok-sok megértéssel, szeretettel… A vagdosás megszűnt. Viszont ha nem akar felkelni, egyelőre nincs eszközöm. Mert nincs idő reggel a hosszadalmas technikákra. Egyszer, amikor volt rá idő, másfél órába tellett, hogy az egyébként már elkészült és felöltözött gyereket (akarata ellenére) el tudtam vinni iskolába.

Volt, hogy megbántad az örökbefogadást?

Igen, gondoltam már rá, hogy hiba volt az örökbefogadás. Egyrészt őmiatta, mert lehet, hogy boldogabb lenne, ha maradt volna a nevelőszülőknél, másrészt a nagylányom miatt, aki pszichésen szintén nagyon megsínylette a helyzetet. (Ő a depressziós, aki nem tud kikelni az ágyból, Noémi inkább nem “akar”). Szerencsére ők most elég jól egymásra találtak, Fanni nagyon szereti Noémit, és el sem tudná már képzelni nélküle a családot, az életét. És én sem. Semmiért sem mondanék le róla, nem adnám “vissza”, hálistennek ezt már ő sem szeretné. (Hónapok óta nem tudom rávenni, hogy menjünk meglátogatni a nevelőszülőket. Bár szeretné, mondja is, aztán mégsem…) A pszichológus szerint nagyon erősen kötődik hozzánk, már mi vagyunk a családja, ezt meg sem kérdőjelezi.

Viszont néha rettenetes az a verbális bántás, amit véghezvisz. Korábban volt fizikai is, ha valamit ki akartam venni a kezéből, vagy nem engedtem oda valamihez, simán kitekerte a kezemet vagy beleharapott, nekem esett, rángatott, tépte a hajamat. Ez már megszűnt, valószínűleg azért, mert már tudom, hogy nem tudom megakadályozni, ha valamit akar, s kerülöm a drámát. Először is próbálom megérteni (legalábbis úgy teszek), biztosítom arról, hogy nagyon szeretem és sajnálom, hogy most nem lehet úgy, ahogy szeretné, s ígéretet teszek arra, hogy alkalmasint megpróbáljuk az ő verzióját is, vagy megígérem, hogy ilyen és ilyen feltételek mellett megkaphatja, amit szeretne. Érdekes módon ez jobban működik. (Valami ilyesmi a könyv üzenete). De sziszifuszi munka.

Mai sztori: Rendkívül bántó, sértő, alpári stílusú megjegyzéseire én: – Noémi, változtass a stílusodon, mert ez nem tesz jót a kapcsolatunknak. Ő: – Ki nem szarja le, úgyis utállak!

Erre én megbántódom, sírok egy sort és elmegyek bevásárolni. Hazajövök, nem szólok hozzá, kerülöm. Látom, hogy zavarban van, egyszer csak odahív magához, leültet a kanapéra, az ölembe ül, és elkezd puszilgatni, ölelgetni. Érzelmi hullámvasút. Egyébként meg ontja magából az I love you, Szeretlek Mami, I ❤ U, és hasonló, szívecskés feliratokat és rajzokat (tegnap saját maga festette sóból készített egyet). És ilyenkor természetesen elolvadok tőle.

Milyen jövő vár Noémire?

Bízom benne, hogy az a rengeteg szeretet és gondoskodás, amit tőlünk otthon kap, a szakszerű pszichoterápia támogatásával “megtartja”… Remélem, sikeres cukrász lesz belőle, esetleg kávéház-tulajdonos. Rendkívül tehetséges és talpraesett ezen a területen, képes kitartóan dolgozni a céljaiért. Nagyon szeretetreméltó egyéniség, a tanárai imádják, pedig nem jeleskedik a tanulásban, barátai is vannak. Nem elveszett ember… De még nagyon sok szeretetre, támogatásra, segítségre van szüksége.

A fotók nem a szereplőket ábrázolják.

9 responses »

  1. Köszönjük az interjút, elolvastam a korábbit is. Sajnos ez sok örökbefogadót (köztük engem is) megerősít abban, hogy csak minél kisebb gyereket fogadjunk örökbe. Kevesebb emlék, kevesebb sérülés, könnyebb átkötődés.
    Nem vagyok szakember, csak pszichológiát, szociológiát tanultam de nekem Noémi a leírás alapján borderline-osnak tűnik. Lehet hogy rosszul gondolom, de a szakembereknek a 7éves kislány személyiségrajza alapján látniuk kellett volna, hogy vagy egyedüli gyereknek örökbeadható vagy a nevelőszülőnél kellene maradnia. Persze mutogathatunk a felkészítésre is, amiben hazugság volt és a hazugság mindig egy gát, gátja mindennek de Noémi érzékeny kislány úgyhogy nála ezek a problémák így is, úgy is jelentkeztek volna ha örökbeadják….azt már nem tudjuk meg, mi lett volna vele ha marad a nsz-nél.
    Amúgy minden elismerésem Dutkának, a kitartásáért, a szeretetért amit ennyi idő után is ont magából, hogy keresi a megoldásokat és meg is találja.

    Kedvelés

  2. Kedves Dutka!
    Minden elismerésem, és sok erőt kívánok neked!

    Kedves Zsuzsa!
    Másokról is szívesen olvasnék utánkövetést: Kisrigók, csoki és vanília, Aktucs… a teljesség igénye nélkül. Nagyon jó, hogy erről is írsz. 💕

    Kedvelés

  3. Jaj, csak sóhajtozom.
    De nekem mindennek ellenére az a véleményem hogy minden gyerek más és más. El tudom képzelni hogy van olyan nagyobb gyerek aki kifejezetten várja az örökbefogadást ( mert családra vágyik vagy mert jól fel lett készítve hogy majd egyszer érte jönnek. ) Hagyjunk nekik is esélyt , ne tántorítsa el az örökbefogadókat ez a rosszul sikerült példa.
    Sajnos ez az eset nem a fentiek közé tartozik. Én két ,, bűnöst ,, látok , a nevelőanyát ( akinek a nevelőszülővé felkészítése semmit nem ért ) , és természetesen a lelketlen pszichológust , aki kiadta a gyereket ( idő előtt ) .
    Minden jót kívánok a családnak !

    Kedvelés

  4. Egyébként, belegondolva, lehet, hogy egyszer elmondták a gyereknek, hogy új családhoz kerül. De ez annyira hihetetlen információ lehetett neki, hogy nem fogadta be.
    Hasonlóképpen, mi már legalább tízszer elmondtuk a legkisebb gyerekünknek, hogy örökbe fogadtuk, nem én szültem stb., mire ez kezdett gyökeret ereszteni a fejében, az első kilenc elbeszélés után még simán azt mondta, hogy én szültem. Érdemes a gyerek fejével gondolkodni.

    Kedvelés

  5. Szomorúan olvastam a történetet, őszintén kívánom, hogy végül minden jól alakuljon és a lányok élete is rendbe jöjjön. Ugyanakkor Dutkának is óriási ez a teher, nem tudom, mennyi ideje lehet pihenni, önmagával foglalkozni, ha minden energiáját leköti a két lánnyal való küzdelem. Nem egészen egyértelmű számomra, hogy ő is jár szakemberhez, vagy csak a lányok? Sok erőt, kitartást kívánok neki! Én Angéla történetét is nagyon szívesen olvasnám, ha jól emlékszem, ők is nagyobb gyereket fogadtak örökbe, ahol a kisfiú már nagyon várta a szüleit, akiket – talán karácsonyra – kért.

    Kedvelés

  6. Utánkövetés c. rovatban ez az első írás? Vagy volt már korábbi riport amiről lemaradtam?
    Nagyon klassz hogy bepillantást nyerhetünk a családok életébe, hogyan alakult az életük az örökbefogadás után néhány évvel!

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.