„Az segített át a holtponton, hogy arra gondoltam, mennyivel nehezebb neki”

Általános

Ma egy hétéves kislány örökbefogadásáról olvasunk. Dutka régi kommentelő az oldalon, most elmeséli, hogy zajlott egy nagyobb gyerek beilleszkedése a családba. Testvérféltékenység, kezdeti nehézségek, az iskolakezdés dilemmái kerülnek szóba a beszélgetésben, és persze az örömök is. Magyarországon ritka az ilyen idős gyerek örökbefogadása, de a helyzetekből mások is tanulhatnak.

– Mesélj magadról és a családodról!

– Pedagógus vagyok a felsőoktatásban, férjem kutató. Közel tizenöt éve élünk együtt, két gyermeket nevelünk: Lili, a vér szerinti kislányunk tizenegy éves, Noémi kilenc éves és hétévesen fogadtuk örökbe. Lili szőke, kék szemű, míg Noémi fekete hajú és szemű, cigány származású kislány. Magam nagyon nagy családból származom. Szüleimnek – akik sajnos már nem élnek – több, mint hatvan unokájuk van. A férjemnek pedig már van az előző házasságából és egy korábbi kapcsolatából három gyermeke.

DSC_3233
– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Miért döntöttetek így?

– Világéletemben sokat tanultam és dolgoztam, viszonylag későn került sor a családalapításra. Amikor Lili megfogant, már negyvenéves elmúltam, ráadásul a terhesség korai szakaszában kiderült, hogy egy nagyon ritka genetikai rendellenességgel jön a világra, ami miatt talán nem is marad életben. Kálváriát kellett járnom, hogy megtarthassam a terhességet. Egynaposan sikeres műtétet hajtottak végre rajta, és kilátásba helyeztek egy másik műtétet három év múlva, így csak rá koncentráltam, szóba sem került egy másik gyerek. Időközben kiderült, hogy Lili állapota nem szorul több korrekcióra, teljesen rendbe jött, egészséges, normális életet él. Viszont közben már kifutottunk az időből, a férjem egyébként sem szeretett volna több gyermeket, így Lili egy időre egyke maradt. Pedig én mindig is nagyobb családot szerettem volna… Szerencsére ott voltak a féltestvérek, akikkel nagyon jó kapcsolat alakult ki.

Egy idő után viszont Lili elkezdett kistestvér után kuncsorogni, s hasztalan mondtuk, hogy nem lehet, egyre következetesebben ragaszkodott hozzá. Egyszer a férjem viccből azt mondta, hát fogadjunk örökbe egy gyereket. Nekem már régen motoszkált a fejemben a vágy, de nem hittem volna, hogy a férjem tolerálná, ezért nem is beszéltem róla. Ekkor viszont azonnal lecsaptam az alkalomra, s miután a családban alaposan megtanácskoztuk a dolgot s időt hagytunk a döntésre, utánajártam a lehetőségeknek.

– Hogyhogy ilyen idős gyereket is elfogadtatok?

– Fiatalabbnak kellett lennie az akkor nyolcéves lányunknál, a korunk alapján pedig már el kellett múlnia 4 évesnek. (A jogszabály szerint fiatalabb szülő és a gyermek között legfeljebb 45 év lehet.) Ezek a sarokszámok határolták be a korát. Így 4 és 7 év közötti lánygyermeket kértünk, esetleg két testvért, korrigálható egészségi állapotban. A származásával kapcsolatban nem volt kikötésünk.

– Nem volt kérdés a roma származás vállalása?

– Nem. Édesapám és bátyáim már gyermekkoromban cigánymissziót (hittérítést) folytattak, magam is megfordultam velük cigány közösségekben. A másság tolerálását, a multikulturalitást szinte már az anyatejjel szívtam magamba: a családnak nagy volt a kapcsolatrendszere mindenféle származású és előéletű, nyelvű, hitű és kultúrájú emberekkel. Az egyik legfontosabb dolog, amit a családomban megtanultam, hogy származástól függetlenül mindannyian egyenlőnek születünk. Szerencsére a férjemnek sem volt kifogása.

– Mennyit vártatok?   

– A tanfolyam elvégzése után nagyjából egy évet. Utóbb kiderült, hogy a kislányunk már fél éve örökbe adható volt, amikor kiközvetítették, de a rendszer valahogyan elfelejtkezett róla.

– Honnan érkezett a lányotok? Hogy zajlott az ismerkedés?

– Noémi a megismerkedésünkkor az első osztályt kezdte, egy hónap híján hétéves volt. Nevelőszülőknél élt egy kisvárosban, a nevelőcsalád vér szerinti és nevelt gyermekei között. Az első találkozóra az örökbefogadási tanácsadóval mentünk, nagy lelkesedéssel és várakozással. Ennek ellenére nagyon megijedtem, amikor rájöttem, hogy egy „idegen” gyermekkel állok szemben, akiről semmit sem tudok, aki iránt semmit nem érzek. Ijesztő volt. A férjem viszont feltalálta magát, fogócskáztak, beszélgettek, játszottak, s már a hazaúton közölte: ő azonnal haza tudná hozni a kislányt. Én gyötrődtem, és felkerestem a szakszolgálat pszichológusát, akinek beszámoltam az aggodalmaimról. Szerencsére ő megnyugtatott, hogy természetes folyamat, ami bennem zajlik, s hagyjak időt magamnak, ismerkedjek tovább a kislánnyal. Sokat segített még, hogy beszélgettem valakivel, aki már két gyermeket fogadott örökbe vér szerinti gyermekei mellé, s ő is átélte ezt a válságot.

DSC_3279

Egy ekkora gyerek már sokat megért. Hogy készítettétek fel? Felfogta, miről van szó?

– A kislányt a nevelőcsaládnak és a pszichológusnak kellett volna felkészítenie, már akkorra, amikor minket megismert. Ennek ellenére nem volt felkészítve. Nem hibáztatok senkit, hiszen Noémi már elveszítette a szeretett unokatestvérét, akivel együtt nevelkedett, és akit néhány éve örökbe adtak. Ezért erős ellenérzései voltak az örökbefogadással kapcsolatban, állandóan félt, hogy „elrabolják”. És persze előfordulhatott volna, hogy mi a megismerkedés után mégsem akarjuk elvinni, ezért nem mondták meg neki, hogy érdeklődésünk egy lehetséges örökbefogadásról szól. Ennek ellenére biztosan sejtette, érezte, hogy mi történik körülötte. Eleinte nem volt hajlandó beszállni a kocsinkba vagy egyedül eljönni velünk sétálni, s az ismerkedési időszak alatt aláíratta a nevelőszüleivel, hogy nem adják oda „idegennek”! Másfél hónapig látogattuk, az utolsó héten mindennap hazavittük az otthonunkba. Ezalatt ő folyamatosan részesült pszichológusi támogatásban, s mire valóban döntésre került a sor, őt is megkérdezték, s ő bennünket választott.

– Tényleg megkérdezték a gyereket, veletek akar-e élni vagy maradni nevelőszülőkkel?

– Előre jelezte a pszichológus, hogy erre sor kerül, mielőtt kihelyezik hozzánk próbaidőre. Mi nem voltunk jelen, de a hivatal azután az eredményről tájékoztatott bennünket. Valamilyen indirekt megkérdezés lehetett, mert miután megértették vele, hogy örökbe fogják adni, az általa elvárt örökbefogadó szülőket pontosan olyannak írta le, amilyenek mi vagyunk. Göndör hajú, mosolygós, szép anyukát kért, vicces, szakállas apukát és egy nagyobb, szemüveges lánytestvért. Azt is szerette volna, hogy a jövendő otthona két szintes házban legyen belső lépcsővel, és legyen benne emeletes ágy is. Mindez talált.

– Mennyit tudtok a vér szerinti családról?

– Többet, mint ami elmondható. Fiatalkorú anya szülte rendezetlen, veszélyeztetett családi háttérrel, ismeretlen apától. Otthagyta a kórházban, majd rendszertelenül látogatta a nevelőszülőknél, végül teljesen elmaradt a kapcsolattartás. Ekkor vált örökbe adhatóvá.

– Ő emlékszik a vér szerinti szüleire?

– Igen. Döbbenetes, milyen jól emlékszik az egész családra, pedig legfeljebb 3-4 éves lehetett, amikor utoljára náluk járt. Nemcsak a vér szerinti anyára és akkori élettársára emlékszik, hanem – név szerint is – a két kis féltestvérére, a házra, az udvarra, arra, hogy mit kapott uzsonnára. Meg arra is, hogy megkérdezte, hogy miért nem maradhat ott náluk örökre… Egyébként nem emlegeti őket gyakran, de olyankor mindig át kell rágnunk magunkat újból az egész történeten: miért hagyták ott a kórházban, hogyan került a nevelőszülőkhöz, hogyan kerestek meg később bennünket, s hogyan került hozzánk. Nem hiszem, hogy már teljesen értené, miért kellett közben több évnek eltelnie. Egyelőre nem kérdezi… Egyszer szó szerint ezt mondta: tudom, hogy az anyukám otthagyott a kórházban, Éva anyu magához vett, felnevelt, aztán hozzátok kerültem, hogy ti neveljetek tovább.

– Milyen volt az első időszak otthon?

– Hú. Ambivalens. A látogatások ideje alatt nem volt semmi gond, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, kialakult a kötődés, s amikor végleg elhoztuk, boldogan jött velünk. Aztán jöttek a hétköznapok. Az első időszakban Noémi nappal masszívan utált, és ezt nap mint nap a fejemhez is vágta. Mint mondta, mindenkit szeret a családban, csak engem utál. Nem érinthettem meg, nem mosolyoghattam rá, nem kedveskedhettem neki, sorozatosan rám nyújtotta a nyelvét és ellenkezett. Este, lefekvéskor megenyhült, teljesen megváltozott. Oda kellett feküdnöm mellé, szeretgetnem és babusgatnom kellett. Ilyenkor megnyílt verbálisan és érzelmileg is, ez adott erőt a másnapokhoz.

– Ezt hogy lehetett szülőként kibírni?

– Szerencse, hogy az örökbefogadó tanfolyamon tanultuk, hogy az természetes, ha az első időkben haragudni fog, nem fog szeretni. Különben kétségbeestem volna. Természetesen előfordult, hogy elszakadt a cérna, vagy úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Olyankor az segített át a holtponton, hogy arra gondoltam, mennyivel nehezebb neki. És a szeretet. Próbáltam annyit adni neki, amennyit csak bírtam. Egy nagyon nehéz este után már csak ketten voltunk fenn, és éppen megbékéltünk egy nagy összecsapás után, megkérdezte, hogy hívhat-e Anyunak. Addig Maminak hívott, mert Anyu a nevelőanyuka volt. Érthetően nagy káosz volt a kis fejében, hogy mi is történt vele eddigi életében. Rengeteg, részben visszatérő kérdése volt: miért kellett neki idejönnie, miért adta őt oda a nevelőanyuka, vagy miért nem költözhet ő is ide és akkor lenne két anyukája. Ha mi meghalunk, ki fogja felnevelni? Továbbadjuk mi is? Hogyan került ő csecsemőként a nevelőszülőkhöz?

– A nagylányotok mit szólt hozzá, hogy lett egy tesója?

– Lili kezdetben egyáltalán nem volt féltékeny. Nagyon szeretett volna kistestvért, Noémit azonnal megszerette, mindenre képes volt érte. Akkor kezdett féltékennyé válni, amikor látta, hogy mennyire szeretjük Noémit. Ráadásul kaptunk a pszichológustól egy tanácsot, amit ma már nem fogadnék meg: jelesül, hogy Lilit ne szeretgessük Noémi előtt. Egy idő után aztán Lili azt látta, hogy Noémi szinte állandóan az ölemben van, babusgatjuk, szeretgetjük, ő pedig kívülálló szemlélő maradt, akit csak titokban lehetett szeretni. Mindkét lány meg volt róla győződve, hogy a másikat jobban szeretem. Nagy jelenetek voltak mindkét részről. Barátok hívták fel a figyelmünket rá, hogy Lili szomorúan, kívülről figyel minket. Azután már panaszolta is, hogy őt már nem szeretjük, s elkeseredett, szinte depressziós lett és kialakult egy pszichoszomatikus betegsége, amit csak hosszas pszichológusi segítséggel tudtunk orvosolni. Mindannyian megszenvedtük a kezdeti időket… Mára már teljesen rendben van, Noémivel jó a kapcsolata. Egyébként Noémit is közel két évig hordtuk pszichológushoz.

– Mit szólt a család, a tágabb környezet?

– Szinte mindenki nagyon pozitívan állt hozzá a dologhoz, főleg, amikor már láttak bennünket együtt Noémivel. A várakozási idő alatt persze még volt, aki féltett, vagy nem talált alkalmasnak a feladatra, vagy reménytelenül nagy vállalkozásnak találta bizonytalan kimenettel. Szerencsére kis patchwork-családunk tagjai egyöntetűen támogattak, a munkahely és baráti kör úgyszintén.

– Noémi nálatok kezdte az iskolát?

– Amikor örökbe fogadtuk, már elsős volt. Új városba került, év közben új iskolába kellett volna beíratni, de egyetlen helyi iskolába sem vették át. Végül nagy nehezen sikerült visszakérnünk óvodába, ami nagyon jó döntés volt. Aztán elsőben sajnos egy nyugdíj előtt álló, kiégett, ordibálós, katonás tanító nénit fogott ki, aki két kézzel szórta a fekete pontokat. Nem csak neki, mindenkinek. Fél év múltán kiderült, hogy a kislánynak tanulási nehézségei vannak, nevelési tanácsadóban landoltunk, fejlesztőpedagógust kaptunk, majd a második év elején átvittük egy másik iskolába. Ez nagyon nyugis, odafigyelnek rá, szeretik, és ő is szeret ide járni. Egyébként a váltáskor két iskolát választottunk ki, mindkettőbe járhatott néhány próbanapot, és ő döntött, melyiket szeretné.

Sajnos ekkoriban a nagylányom is iskolát kényszerült váltani: a barátnői kiközösítették, mint kiderült, az egyik tanítónő sugalmazására, mert „elrontotta az örökbefogadott kistestvér”. Amúgy szerény, kitűnő tanuló kislány… Valamiért piszkálta a csőrüket a dolog. Az új iskolában sokkal normálisabb a légkör, és nagyszerűen érzi magát. Most kétfelé hordjuk a két gyereket, fél óra különbséggel indulunk reggel, de nagyon megéri, mert mindkettő jó helyen van.

– Miben volt más, mint amit vártatok? Mi okozta a legnagyobb meglepetést?

– A kezdeti nehézségekre nem számítottunk, legalábbis nem ilyen mértékben. Azzal sem voltunk tisztában, hogy ezek a gyerekek mindenképpen mások, mint a vér szerinti családba született és ott nevelkedő gyerekek. Nem a származásuk, esetlegesen a bőrszínük miatt mások, hanem a sorsuk, az előtörténetük miatt, amellyel minden nap meg kell küzdeniük, és amellyel meg kell küzdenünk nekünk is.

Számomra a legnagyobb meglepetést a tanulás területén tanúsított előmenetele okozta. Nagyon nehezen indult, menet közben kiderült részképesség-zavarokkal, az írása kusza volt és ijesztő, a rajzolása korához képest néhány évvel lemaradt. Mára gyöngybetűkkel ír és olyan különleges rajzokat, gyönyörűséges tűzzománcokat és gyurmafigurákat készít, hogy mindenki megcsodálja.

DSC_3287

– Van egy nagylányod. Pontosan tudod, mi minden “kimaradt” Noémivel az első hét évben. Be lehet ezt pótolni? 

– Természetesen nem lehet teljesen, de törekszünk rá, hogy amit csak lehet, pótoljunk. Érthető módon Noémi érzelmeiben és viselkedésében kicsit lemaradt a korosztályától. Egyébként is alacsony termetű, de még mindig nagyon babás, szopja az ujját, sokat bújik az ölembe, cipelteti magát. Szereti, ha este mesélek vagy énekelek neki, ringatom, altatom. Sokszor szándékosan is azt játsszuk ketten, hogy ő még baba, az én kicsinyem, sőt, azt is szoktuk játszani, hogy még a pocakomban van. Nagy álma, hogy ha újra születik, akkor a pocakomból szülessen meg, s én szoptassam.

– Van hiányérzeted, hogy nem láttad járni, beszélni tanulni? 

– Igazából nem szoktam erre gondolni. Mi őt készen kaptuk, s ebbe ez nem fért bele. Viszont szívesen nézegetjük közösen a kisbaba kori képeit, s dicsérgetjük, hogy milyen cuki volt. Ilyenkor hagyjuk, hogy hosszasan meséljen az emlékeiről. 

– Azóta eltelt két és fél év. Hogy érzitek magatokat most? Hogy érzi magát a nagylány a családotokban?

– Noémi teljesen integrálódott mind a mikro-, mind a makro-családba.  Kiegyensúlyozottan, otthonosan mozog minden terepen, simán lenyúlja vagy kiharcolja, amire szüksége van, vagy ellenáll, felesel, ha valami nincs ínyére. Aki nem tudja, fel sem merül benne, hogy nem vér szerinti gyermek – megvallom, bennem sem. Boldog vagyok, hogy éppen vele bővült a családunk. Nagyon egymásra hangolódtunk és elszakíthatatlan mély érzelmek alakultak ki közöttünk. Vannak persze nehezen kezelhető helyzetek (nagyon erős a temperamentuma s emellett rendkívül érzékeny), vagy dacos periódusok, amikor a fejemhez vágja, hogy visszamegy a nevelőszüleihez. Ilyenkor viszem neki a tollat és a papírt, hogy máris írhatja nekik a levelet… De erre még nem került sor.

– Milyen a két nővér kapcsolata?

– Változó. Néha imádják egymást és nagyon jól elvannak együtt, máskor marakodnak, féltékenykednek, örök harag van. Mint az igazi testvérek között.

– Hogyan kezelitek a cigány származás kérdését? Foglalkoztok ezzel?

– Igazság szerint nem nagyon foglalkozunk vele, igyekszünk természetesen és lazán kezelni. Tulajdonképpen csak akkor beszélünk róla, ha ő valami kapcsán felemlíti, vagy ha van valami apropó: egy film, egy mese, egy kiállítás, egy megjegyzés, vagy ha a látóterünkbe kerülnek cigány származású ismerősök. Viszont jó volna többet foglalkozni vele! Egyelőre várom, hogy neki van-e igénye rá, nem akarok elébe menni. Egy véletlenül látott külföldi kiállítás kapcsán egyébként már tudomást szerzett a cigány holokausztról, azóta nem mesél bárkinek a származásáról.

– Magyarországon kevesen vállalnak ilyen korú gyereket. Mit tanácsolsz azoknak, akikben felmerül az idősebb gyerek örökbefogadása? 

– Ne futamodjanak meg, de készüljenek fel a nehézségekre! Menjenek hasonszőrűek társaságába, ismerkedjenek, beszélgessenek olyanokkal, akik ezt már meglépték, gyűjtsenek mások tapasztalatából fogódzókat! Legyenek a gyerekkel nyíltak, őszinték és toleránsak, s nap mint nap  ne csak mutassák és éreztessék, hanem mondják is el neki, hogy fenntartások nélkül, a hibáival és botlásaival együtt is nagyon szeretik őt! Erre van ugyanis a legnagyobb szüksége.

 

Beszélgetések Noémivel. Dutka naplójából.

 

Nagyon nehezen fogadta el, hogy a nevelőszülők nem fogadták örökbe.

– Te nem is szeretsz engem!

– De igen, nagyon szeretlek!

– Csak mondod, de nem is szeretsz igazán. (Sír).

– Hát mondd el, hogy kellene, hogy szeresselek! Taníts meg rá, mert én nem tudom, hogy kell.

– Hát anyu nagyon szeretett engem.

– Én tudom, hogy anyu nagyon szeretett téged, meg te is nagyon szeretted anyut. De szerinted melyik anyuka szereti jobban a kislányát? Az, aki lemond róla, vagy az, aki örökre befogadja?

(hosszú hallgatás után) – Hát az, aki örökre befogadja.

DSC_3269

Cipelteti magát, s mikor le akarom tenni, mondja, hogy nagyon elfáradt.

– De, nagyon jó kis lábacskád van.

– Nem, a lábacska most nincs itt.

– Hol van?

– Hazament X. városba (ahol a nevelőszülőkkel élt).

 

Arról beszélgetünk, hogy szinte minden reggel hisztizik valamiért, megsértődik, elvonul, ezért aztán sosem tudunk időben menni az oviba. Kérdem, miért szokta csinálni. Azt mondja: „Mert nem kaptam elég puszit.” Majd hozzáteszi: „Na most lebuktam”.

Rokonoknál Budapesten, játszótéren. Segítek neki függeszkedni, többször is (előtte Lilinek segítettem). Dicsérem, hogy milyen ügyes, egyre ügyesebb. Ő is dicsekszik, hogy már nem fél. De közben hirtelen kiabálósan beszél velem, parancsol. Nem észrevételezem. Aztán jön a kicsi unokatestvér, neki is segítek. Noémi megsértődik, elvonul, elbújik, tüntetően áll messze a játszótér hátsó sarkában háttal. Majd elkezd rohanni, neki a kapunak, erővel kinyitja, és rohan az utcán. Alig tudom elkapni. Sír. Felkapom, vigasztalom, szeretgetem. Nem engedi. A végén megnyugszik, az ölembe simul, s kéri, hogy vigyem haza. Kézen fogva megyünk a Duna-parton, csodálja a vizet, hajókat, Parlamentet. Megbeszéljük, hogy nyáron majd hajókázunk. („Sosem ültem még hajón” – nagyon örül). Selypeg, boldog, megnyugszik… Megbeszéljük, hogy a nagynéninél megfürdünk, csak őt fürdetem egyedül! Ehhez ragaszkodik még akkor is, amikor sor kerül rá, és a kis barátnője is be akar ülni mellé a kádba.

Az első hónapokban visszatérő probléma volt, hogy nem érti, “miért éppen neki kellett” idejönnie (azaz kiszakadnia a nevelőszülő családjából – ő eredetileg azt hitte, “végleg” ott fog felnőni).
– Vissza akarok menni X. városba!

– De már ott nincs ágyad, asztalod. Hol fogsz aludni?

– Lefekszem a földre.

Kezdetben vissza akart menni a nevelőanyukához “büntetésből”. Egyszer megelégeltem, és azt mondtam: jó, ha akarod, visszaviszlek. Meglepődött, de észnél volt, és mondta, hogy de ő máris menni akar.

– Rendben van, csak várd meg, míg a tesót lefektetem.

Kételkedve néz. – De gyalog messze van.

– Nem baj, kocsival megyünk.

Mikor elkészültem, összecsomagoltam 1-2 dolgot, majd megfogtam a kezét, hogy na, gyere, induljunk. Néhány lépés után zokogni kezdett, s úgy kért, hogy ne vigyem vissza. Nagy ölelkezések között megmagyaráztam neki, hogy soha, de soha nem vinném vissza, mert mi már nem tudunk nélküle élni.

 

Advertisements

53 responses »

  1. Köszönöm az interjút. Hősök vagytok, mint a négyen.
    Emlékszem arra a korábbi hozzászólásodra, amikor a “nappal utáló hétéves – éjjel szerető kisbaba” jelenségről írtál. Az már akkor is nagyon megrázott. Hatalmas lelkierő kellett ahhoz, hogy ezt a helyén tudd kezelni.
    A férjed hozzáállásáról tudnál még kicsit mesélni? A barátkozásnál említettétek, hogy gondolkodott, de utána valahogy az ő szemszöge nem látszik. Ő hogy élte meg ezt a korszakot? Mit csinált? Hogy segített neked? Mert segített, ebben biztos vagyok.
    Előre is köszi a választ!

    Kedvelés

    • Megpróbált annyit segíteni, amennyit csak tudott. A kezdeti munkamegosztás (ami mára már jelentősen átalakult) úgy szólt, hogy ő foglalkozik a nagylánnyal (viszi iskolába, tanul vele, stb.), én a kicsivel. Ez azért is szerencsés volt, mert így csak nekem kellett megvívnom a harcokat Noémivel, a férjem ui. kevésbé konfliktus tűrő. De mindenben támogatott…

      Kedvelés

  2. Köszönöm, hogy bepillanthattunk az életetekbe. További sok boldogságot kívánok!

    Az egyes pedagógusok előítéletes gondolkozásmódján mindig fennakadok és most már oda jutottam, hogy nagyon észnél kell lenni velük. Túl nagy elvárás egyesektől a nyitottság és a tankönyvszerű családtól eltérő modellek elfogadása.

    Kedvelés

  3. Dutka, csoda szépek vagytok így együtt!!! Nagyon köszi, hogy elmesélted a történeteteket, ez pontosan így van, ahogy mondod, a sorstársak példája mindig fogódzókat és örömteli felismeréseket ad:)

    Kedvelés

  4. Kedves Dutka, nagyon köszönöm a bizalmat, hogy megosztottad velünk a történeteteket, rendkívül érdekes, tanulságos és lélekemelő volt. Annyira jó, mikor egy-egy nicknévhez már arc is tud társulni. Mindig örömmel olvasom a hozzászólásaidat amúgy is!

    Kedvelés

  5. Dutka, koszonom az oszinteseged, megis egy dolog kikivankozik belolem, sohasem mondanam egy orokbefogadott gyereknek, hogy ” szerinted melyik anyuka szereti jobban a gyermeket az aki lemond rola vagy aki orokbefogadja”… Szerintem nagyon necces mondat, sok szempontbol. 😦 Nagyon sok edesanya azzal tudja-tudta a gyermeke jol felfogott erdeket szolgalni, hogy lemondott rola. Sajnos vannak ilyen helyzetek is

    Kedvelés

    • Én is pont ezen akadtam el kicsit. A többi viszont tetszett, sőt. Csak azért nem kommenteltem eddig, mert az a mondat kívánkozik ki belőlem, amit itt az oldalon amúgy nem szeretünk, hogy Dutka, felnézek rátok, nem hiszem, hogy én ezt így végig tudnám csinálni, le a kalappal.

      Kedvelés

      • Köszönöm! Az érdem nem feltétlenül csak a miénk: a szüleinktől hozott minta és életszemélet, sok elfogadó rokon, pótnagymama, barát állt mellettünk…

        Kedvelés

        • Nem, azért ennyire nem agyatlanodtam el, azt még látom, hogy milyen nehéz ez a gyereknek, és pont azért nem tudnám végigcsinálni, mert ismerem magam annyira, hogy rám ezek az intenzív érzések bénítólag hatnának, és egy amúgy is hányatott sorsú gyereknek nem arra van szüksége, hanem erre, amit Dutkáéktól kapott.

          Kedvelés

    • Teljesen igazad van, ma már én sem mondanám! (Egyébként nem a vsz. anyukáról volt szó, hanem a nevelőről – de ez egyébként mindegy is…) Nyilván nem ez volt az egyetlen hiba, amit vétettünk… Mindig tanul az ember.

      Kedvelés

      • Egyszer olvastam, hogy mindegy, hány örökbefogadós gyerekszájat olvasunk el, a mi gyerekünk úgyis a legváratlanabb szituációban a legváratlanabb szöveggel fog előállni. Ezekre nem lehet igazán felkészülni, és biztosan mindannyian követünk el hibákat. Az egyik kisfiam pl. 3 évesen megkérdezte, hogy az ő szülinapján a vérszerinti anyuka eszik-e tortát (nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényeg). És hirtelen nem tudtam mit mondani. Nem tudtam, mi a “helyes” válasz.

        Kedvelés

        • De aranyos!
          Egy pszichológustól hallottam, hogy sokszor ezekkel a kérdésekkel a gyerek “felméri a terepet”, hogy szabad-e erről beszélgetni, mit reagál a szülő, ez lehet-e téma köztük.

          Nagyon fejlett gyerek, ha már ilyenek eszébe jutnak.

          Kedvelés

        • Szerintem ilyenre valami olyasmi, hogy biztos vagyok benne, hogy gondol rád ma (ami szerintem tuti, hogy igaz), és hogy valószínűleg nem eszik tortát, mert azzal ünnepelni szoktunk, ő viszont biztosan szomorúan gondol arra, hogy nem tudta őt vállalni. Esetleg ha van információnk a vsz család anyagi helyzetéről, és helytálló a feltételezés, akkor még azt is elmondhatja az ember, hogy a szülőanyuka valószínűleg a saját születésnapján sem eszik tortát, mert drága, és nem tudja megvenni, és azért is bízta ránk a gyerekét, hogy a gyereknek jussanak ilyen dolgok (is).
          (Hogy ebből mennyi jutna eszembe akkor, ott, szituációban, azt nem tudom).

          Kedvelés

          • Viszont lehet azért az ilyesmit kicsit prolongálni is, ha hirtelen nem jut eszünkbe értelmes, akkor szerintem meg szabad kérni a gyereket, hogy hadd gondoljam ezt végig, lássuk csak. Nem tudom, utánanézek. Nem tudok válaszolni most, de átgondolom. De ezekkel csak úgy éljünk, ha utána tényleg előhozzuk újra, hogy átgondoltam a választ a kérdésedre.

            Kedvelés

      • Mondjuk ez szerintem is mindegy, mármint hogy melyik anyukáról szólt a mondat. Nem téged akarlak bántani, mert nincs miért, és hülyeséget mindenki mond a gyerekének egyszer-egyszer, pláne váratlan szituációkban, csak azért azt leírnám, hogy sok nevelőszülő amúgy szívesen fogadná örökbe a nagyon megszeretett gyerekeit, de onnantól (főleg egy olyan vidéken, ahol nagyon nincsen más munka sem) lehet, hogy nem tudná etetni őket. Ha “feltelik” gyerekkel, akkor egyre kevesebb nevet gyereket tud kapni, így egyre kevesebb jövedelme van ebből. Ha van másból, akkor ez elő is szokott fordulni, ha nincs nagyon lehetősége más munkára, akkor nem. Ha mondjuk úgy még kijönnének valahogy az anyagiakból, hogy egyiket örökbe fogadja, de a többit nem, akkor meg melyik legyen az az egy? Szóval, nem biztos, hogy nem a szeretetről szól, hogy nem fogadja örökbe; ne csak a vér szerintinek nézzük el, hogy az aktuális anyagi helyzetében nem tudja vállalni a gyereket, hanem a nevelőszülőnek is. Szerencsére nekünk többnyire nem kell aközött választanunk, hogy örökbe fogadunk, és akkor nem lesz jövedelmünk, vagy lemondunk egy gyerekről, akit addig szerettünk és neveltünk – nem irigylem a nevelőszülőket sem. Persze ilyenkor azért eszembe jut az a kis páciensem is, akinek a nevelőanyja (a gyerek füle hallatára!) elpanaszkodta, hogy milyen kár, hogy szerinte csak külföldre fog “elkelni” a gyerek, mert az hosszabb folyamat, és annyival is tovább kell elviselni, de azért nem ez a jellemző. Azért olyan is volt, aki azt latolgatta, hogy reméli, hogy ennyi idősen ilyen betegségekkel külföldre sem kell az örökbeadhatóvá vált gyereke, mert annyira szereti, de nem engedheti meg magának, hogy örökbe fogadja.

        Kedvelés

    • Ez nekem is feltűnt, de talán nem hagyott mély nyomot a kislányban, hiszen a megfogalmazás addig jó, hogy mindkettő szereti, csak a mértékéről volt szó. Én is a vér szerinti anyára gondoltam először, bár ő inkább csak “ráutaló magatartással” mondott le róla, ha elég sokára is, mert belátta, nem tudja felnevelni. Talán a nevelőszülő sem tehette volna meg, hogy örökbe fogadja, inkább olyan gyerekeken segít, akiknek nincs lehetősége, hogy örökbe adják, ezért inkább olyan családot szánt neki, ahol még jobb lesz neki, és végleges.
      Utólag mindig könnyebb okosnak lenni, nehogy valamivel megbántsuk a vér szerinti családot, az emlékeiket.

      Kedvelés

  6. Köszi nagyon vártam ezt az interjút! Sajnos dolgoznom kell, így még nem olvashatom el, de ez lesz a motiváció. Lefektetés után kommentelek 🙂

    Kedvelés

    • Szia Dutka!

      Nagyon tetszett, hogy milyen családot kért Noémi. Bárcsak minden kívánsága így teljesülne 🙂 A tesó-képek is szuperek.

      Lili pszichoszomatikus betegsége nagyon ijesztő volt nektek? Egy ilyen betegség szokásos, ha az örökbefogadó gyerek már nagyobb? Mennyi idő alatt jött elő, és mennyi idő alatt múlt el?

      Sajnos volt szerencsém elolvasni egy könyvet, ami a tiétekhez hasonló igaz történen alapul, csakhogy ott az örökbefogadó szülők a vérszerinti gyerek megbetegedésénél egyből feladták, és lemondtak az örökbefogadott gyerekről. (http://www.baaf.org.uk/bookshop/adoption-undone).

      Kedvelés

      • Lili: nem is jöttünk rá azonnal, hogy a betegség összefüggésben van az örökbefogadással. Úgy kb. fél évvel azután kezdődött. Akkor volt az iskolaváltása is, és egyéb problémákra is gyanakodtunk. Még szerencse, hogy pszichológushoz fordultunk, és egy nagyon-nagyon aranyos “nagymamát” fogtunk ki, aki rendkívül emlékeztetett az én akkor úgy fél éve eltávozott anyukámra. A konkrét betegség (a szimptómák) néhány hét alatt elmúltak, de kb. egy-másfél évig jártunk hozzá, mert nagyon hasznos volt a kezelés a betegséget kialakító okok feltárásában és azok rendezésében.
        Kösz a könyvajánlást, ha sikerül megszereznem, elolvasom!

        Kedvelés

    • És szerintem rengeteget számít, hogy már rögtön az elején szépnek írt le (azon kívül persze, hogy nagyon szép vagy), mert ez azt jelenti, hogy kedvesnek látott.

      Kedvelés

    • Az is rengeteget jelent, hogy rögtön az elején szépnek írt le (azon kívül persze, hogy nagyon szép vagy), mert ez azt jelenti, hogy kedvesnek látott.

      Kedvelés

  7. Kedves Dutka, mesélnél még egy kicsit erről az iskoláról, ahol a kislányod ilyen jól érzi magát? Hagyományos vagy alternatív, a pedagógus személye a meghatározó vagy az egész iskola légköre? Ez a próbanap szerintem zseniális, ilyet még nem is hallottam, olyan jó hallani róla, hogy vannak ilyen iskolák:)

    Kedvelés

    • Az utolsó kérdésre: is-is. Egy számunkra idegen vallású, de hagyományos tantervű egyházi iskoláról van szó, ezért (is) kicsit féltünk tőle. A délelőttös tanító néni az első nap úgy tűnt, mint egy nagyon szigorú apáca – rendkívüli fegyelmet tartott mindig -, s biztos voltam benne, hogy Noémi szorongani fog. De nem így történt, nagyon jól érezte magát. A tanító néniről kiderült, hogy arany szíve van, a gyerekek imádták. (Sajnos 3. osztálytól már nem tanítja őket). A másik tanító néni is buzgó vallásos (amennyire meg tudom ítélni), de kicsit lazább, néptáncot oktat, sportkört és nyelvi szakkört vezet, vidám, agilis, sportos fiatal nő, privátban ő is anyuka. Az iskola szellemisége nagyon gyermekbarát, kiemelten odafigyelnek a személyre szabott bánásmódra és a fejlesztésre. Az iskolában zene tagozat működik világhírű kórussal.

      Kedvelés

  8. Én végigbőgtem az egészet, szörnyű, hogy még mindig így megkönnyezem az ilyen lélekemelő történeteket. Jó, hogy ilyen erősek tudtatok lenni, és jó, hogy senki nem engedte el senki kezét, hogy küzdelmekkel, de egymásra találtatok, és elindulhattatok egy új, immár közös úton.
    De én attól is teljesen meghatódom, hogy végre egy olyan fórumon, blogon lehetek, ahol ennyire őszintén meg lehet nyilvánulni, gondokat, kétségeket le lehet írni, és kényes kérdések, mondatok is úgy reagálódnak le, “kommentelődnek”, hogy senki nem válik ellenségessé, és mindenki meséjéből, hozzászólásából az egymás iránti megbecsülés, elfogadás, segítségnyújtás, őszinte érdeklődé, együttérzés árad.
    És most mehetek megint ki zsebkendőért!
    Nagyon jó itt lenni, olvasni, megismerni sorsokat. Köszönöm.

    Kedvelés

  9. Sziasztok!
    Első hozzászólásom itt, nem vagyok személyesen érintett az örökbefogadásban, de viszonylag sok barátom-ismerősöm és családtagom az, és a kezdetektől követem a blogot.
    Nagyon köszönöm, hogy megosztottátok ezt a történetet, végigkönnyeztem és – az örökbefogadás tényétől függetlenül – nagyon sokat mond, tanít világnézetről, problémákhoz, élethez való hozzáállásról, tényleg szívből kívánok sok szépet-jót Nektek és egyszerűen szuper, hogy ilyen van és hogy megosztható, elmesélhető.
    Ami viszont felmerült bennem, már a külföldi öf-sal kapcsolatos cikkeknél is, hogy tényleg mindig jó-e, ha az évekig nevelt családjánál tartózkodó gyereket örökbe adják. Nem szeretnék trollnak tűnni, pláne megkérdőjelezni a fenti szép történet hitelét, örömeit. Tudom, mi a különbség a nevelőszülő és az örökbefogadó szülő között, tudom, mik az előnyei, ha valakit örökbe fogadnak, de nekem mégis brutálisnak tűnik egy gyereket hosszú évek után kiszedni a környezetéből (esetleg olyan környezetéből, ahol újszülött kora óta nevelkedett, olyan családból, akik végigasszisztálták vele a vsz családjából való kiszakadást) és más családot, iskolát, várost, (esetleg országot, nyelvet, vallást) adni neki. Tudom, hogy az örökbefogadás sok szempontból több esélyt ad a gyereknek, de sokat el is vesz tőle és ez a fenti történetben megrázóan jelen van és noha most lenyugodott a helyzet, de nem tudni, hogy később hogyan, mi formában fog visszaböfögni. És nem mindenki tudja ekkora intelligenciával, érzelmi biztonsággal és erővel kezelni a történeteket. (Arról ne is beszéljünk, hogy azért hallani nem sikerült örökbefogadásokról is, tehát ez azért mindig egy kockázat.) Még véletlenül sem akarok az öf szülők felé bármi negatív hangot megütni, sem senkit megbántani, nem azért írom. Oké, hogy a nevelőszülőség állami gondoskodás, oké, hogy szerényebbek a körülmények, több a gyerek (bár a négy kislánnyal kiegészülő nyolcgyerekes amerikai család esetében még ez sem biztos.:-)), de mégiscsak betölti a család funkcióját. Vagy rosszul látom? (Biztos az is számít, hogy én introvertált vagyok és nem túl kalandvágyó, ráadásul az egyik gyerekem szinte az autizmus spektrumát súrolóan ragaszkodik az állandósághoz és a megszokott személyekhez és borul ki rettenetesen a legapróbb változásoktól is, noha már bőven óvodás korú.)

    Kedvelés

    • Kedves zed, köszönöm a jókívánságokat! Nagyon fontos kérdést teszel fel, ez nekem is nagy dilemmám volt, ami miatt az 1 hónap próbaidő leteltével majdnem meg is fordult a fejemben, hogy talán vissza kellene vinnem Noémit. (Persze, ez nem ilyen egyszerű, ebben az esetben ui. nem a családnál marad, hanem külföldre adták volna örökbe). Ez ellen leginkább az a mérhetetlen szeretetvágy, ragaszkodás és odatartozni-akarás szólt, ami a dühös, dacos kisgyermeki álca mögül rendre ki-kibújt. Egy adalék a naplómból:
      “Puszilgatom, szeretgetem egy nagy hiszti után. Felemlegetjük, hogy a Noémi név azt jelenti, „gyönyörűségem”. Mondom neki, te vagy az én gyönyörűségem. Megszólal:
      „Soha nem volt ilyen életem!””
      Abban viszont teljesen biztos vagyok, amit te is sugallsz, hogy nem minden nevelő szülőnél nevelkedő gyermeket volna szabad örökbe adni – pontosan az említett tényezők miatt. Számos példát ismerek, ahol nevelt gyerekek boldog családtagként nőttek föl, s maradtak a család “kötelékében”, vonzáskörében felnőttként is. Gyermekkoromból azonban emlékszem nagyon elrettentő esetekre is. A kisvárosi szomszédságban számos elszegényedett családnál neveltek megélhetési céllal 2-3 kis állami gondozottat rettenetes körülmények között, nagy érzelmi sivárságban és enyhén kifogásolható módszerekkel, ahol a tettlegesség sem volt ritka. Remélem, manapság ez már nem jellemző. Mindenesetre a Hivatal feltehetőleg minden konkrét esetben nagyon körültekintően mérlegeli a gyermek érdekeit, a pro és kontra érveket. Legalábbis remélem!

      Kedvelés

    • Szia Zed!
      Üdv a blogon.

      Ma a gyerekvédelemben elv a “végleges” elhelyezés, azaz a gyereket, ha van esély, vissza kell gondozni a családjába, ha erre nincs, akkor örökbe adni. A gyakorlatban azonban az állami gondozott gyerekek többsége “beragad” a rendszerbe, és nagykorúságáig marad.
      Ha egy 7 éves gyerek a nevelőszülőnél marad, akkor a következő másfél évtizedben 20-30 millió forintot rákölt az állam. És 20-24 évesen alacsony végzettséggel lesz felnőtt, úgy, hogy nincs háttere, se anyagi, se családi. (Vannak nagyszerű nevelőszülők, de azért ma összességében az állami gondozásból kikerülő felnőttek végzettségben meg egyebekben elmaradnak az átlagtól.)
      És nem is végleges, ha nevelőszülőnél marad. Mert ez egy munka, amit a nevelőszülő abbahagyhat, illetve a fenntartó hálózat is áthelyezheti tőle máshova a gyereket. Az örökbefogadás meg végleges.

      A gyakorlatban ott van a határ, hogy a 10 éven felüli gyerekek a külföldieknek se kellenek, ők maradnak a nevelőszülőnél.

      Kedvelés

      • Pont ezt akartam en is irni, hogy ugy tudom athelyezhetik masik neveloszulohoz is. Akkor milyen a felkeszites, errol lehet tudni? (bocsi nincs ekezetem ezen a gepen)

        Kedvelés

    • Kedves Zed! Annak idején, amikor még a felkészítő tanfolyamon ültem és hallgattam, hogy milyen nehéz a gyerekeknek örökbefogadáskor a nevelőszülőktől való elszakadás feldolgozása, magam is nagyon sokszor gondoltam erre, meg arra is, hogy van-e egyáltalán ehhez jogom, pusztán arra tekintettel, hogy nagyon vágyok egy kisgyerekre és talán jobbak az egzisztenciális körülményeim mint egy nevelőcsaládnak. Ma már egész másképp látom a dolgot leginkább az örökbefogadott kisfiamnak köszönhetően. Igaz, ő csak egy évet, 4 éves korától volt a nevelőszülőnél (akit egyébként ő is és mi is nagyon megszerettünk), de elmondása szerint végig tisztában volt vele, hogy ez csak ideiglenes, azt a szót használta, hogy „lebegett”. Hitelesen talán csak ő tudná elmondani, hogy mi a különbség a két helyzet között, de megpróbálom úgy elmondani, ahogy ő érzékeltette ezt a „lebegést” velem annak kapcsán, hogy neki mit jelent az, hogy otthon. A maminál tudta, hogy az ágy, amelyben aludt korábban egy másik kisfiú ágya volt és amikor ő eljött, egy új kisfiú ágya lett, a játékok a házhoz tartoznak, ha eljön nem viheti magával, csak egy párat közülük, időnként találkozott a szülőanyukájával és ide-oda „lebegett” a két hely között, itthon tudja, hogy ő örökre idetartozik, az ágya, a játékai mindig vele maradnak. Amikor még a nevelőszülőnél élt és már hosszabb ideje nem látogatta a szülőanya az óvodában azt a feladatot kapták a gyerekek, hogy rajzolják le a szüleiket. Az én kisfiam nem rajzolt le senkit, mert azt mondta, hogy neki nincs sem anyukája, sem apukája, igaz hozzátette, hogy de majd lesz. Most nyáron részt vett egy aszfaltrajz versenyen, amelynek a család volt a témája és gyönyörűt rajzolt, még oklevelet is kapott. Ma már nem okoz számára gondot, hogy lerajzolja anyát, apát és önmagát, és az sem, hogy lerajzolja a szülőanyukáját, akitől az életét kapta, vagy a Mamit, aki gondoskodott róla, amíg mi érte jöhettünk, a dolgok a helyükre kerültek.

      Kedvelés

      • Még egy: egy nevelőcsaládban a testvér sem állandó. Ahonnan örökbe fogadtuk a kisfiunkat, ott élt egy hatéves lány, aki mellől a hatodik gyerek ment el. Ez sem segíti az állandóság érzését.

        Kedvelés

        • Én is köszönöm Dutka a ti történeteteket. Tuodo már ahogy elsőre olvastam, ahogy Noémiről írsz, egyből az jutott eszembe, hogy rengeteg a hasonlóság a gyerekeink között. Leginkább az döbbentett meg, amit a rajzolásról, írásról írtál, mert ezt szinte én is írhattam volna, csak mi az elején még ovisok voltunk. Az én kisfiam is nagyon le volt maradva grafomotorosan a korosztályától, de igazából ami miatt szomorú voltam az az, amit rajzolt, hosszú ideig csak tárgyakat, egyáltalán semmilyen élőlény nem szerepelt a rajzain vagy legalább egy napocska. Talán sokan nem is értik milyen nagy örömet jelentett mikor először megjelent a rajzokon egy kis napocska, majd az első élőlények, nagyon sokáig saját magát sem tudta ábrázolni. A mostani rajzai, amikor akár már idegen helyzetben is képes családot rajzolni egy hatalmas fejlődés eredménye és itt nem is a rajz tudására gondolok (az is egyébként), hanem a lelke megnyugodására. De hasonlóan alakult az éneklése és a mozgása is mintha valahogy a mélyben szunnyadt volna és hirtelen megtáltosodott („Régebben nem volt kedvem anya énekelni”) és ugyanúgy van a pedagógusokkal is ahogy Noémi, valahogy az megnyugtatja, ha fegyelem van, a szerető szívű, de a kereteket jól behatároló pedagógusokat kedveli. Nem szeretnék túl indiszkrét lenni, de nagyon érdekelne, hogy mi Noémi kedvenc meséje? Ami nekem különös, hogy a kisfiamnak a Csipkerózsika, mintha ebben a mesében talált volna rá a saját élettörténetére, pedig a mesében szó sincs örökbefogadásról és az ahhoz vezető útról, de a kapcsolódó kérdései kapcsán mégis ezt érzem ki belőle.

          Kedvelés

          • Kedves Angéla, nekem is feltűntek a hasonlóságok, már a korábbi írásaid alapján is. Ami a meséket illeti, igazán nincs kedvence (most direkt megkérdeztem tőle), és Grimm meséket emlékezetem szerint még nem is olvastunk együtt. Nagyon nagy volt a lemaradása irodalmi élmények terén, azaz, gyakorlatilag egyáltalán nem ismert semmit, sem verseket, sem meséket. Ez, mióta nálunk él, drasztikusan megváltozott, rengeteget olvastam neki. Szerette az Öreg néne őzikéjét, a Pöttyös Panni könyveket, az Anna Peti és Gergőt, magyar népmeséket, állatos történeteket – a teljesség igénye nélkül. Az altatódalok (és ekként használt népdalok) területén viszont egyértelműen vannak kedvencei: a Zöld erdőben sík mezőben és a Szól a kakas már (mindkettő közös motívuma a csodálatos madár, s feltűnhet a “ha te elmész megyek én is” párhuzama a “ha az Isten néked rendel tiéd leszek”-kel)… Nagyon szereti még a TV-sorozatokat, a kedvence a Farm ahol élünk és újabban az Anne – mindkettőben igen erős az örökbefogadás tematikája.

            Kedvelés

  10. Gyönyörű család Dutka, gratulálok! Én úgy gondolom, hogy nehéz mindig a jó választ adni a gyerek kérdéseire, kétségeire, de a lényeg az, hogy őszinték legyünk Vele/Velük, valamint hogy mi már előre tisztázzuk magunkban, bizonyos emberekkel kapcsolatban hogy is érzünk. Ha ez megvan, a gyerkőc ezt megérzi, és szerintem ez a legfontosabb.
    Imádom amúgy látni a “megtestesült” gyerekeket, mert ilyenkor szívem szerint felemelném a korhatárt 18 évre. 🙂 Tényleg nem ugyanaz, mint egy arctalan kisgyereknél dönteni, ezt itt tanultam meg köztetek…

    Kedvelés

  11. Dutka, köszönöm szépen én is a szívet melengető történeteteket, amit megosztottál velünk. Nagyon szép kislányaid vannak, mindkettőjük szeme csillog az értelemtől és az elégedettségtől, jelezve, hogy jó nekik élni itt és így. 🙂
    Kedves Zed, és a többiek, annyit tennék szakemberként hozzá – mert az egyik oldalam, bármennyire is furcsa erre gondolni, továbbra is ez -, hogy a gyerekeket pszichológus vizsgálja, beszélget velük (életkortól függően), mielőtt az örökbefogadás gondolata egyáltalán felmerülne bárkiben. Csodálkozom, hogy Dutka írja, hogy Noémi nem volt megfelelően felkészítve az örökbefogadás lehetőségére, mert egy ilyen korú, értelmes kislánnyal már el lehet beszélgetni erről, és el is szoktak elsősorban a nevelőszülők, aztán a családot látogató szakemberek, a pszichológus, az örökbefogadási tanácsadó, és még sorolhatnám. Felmerült bennem, hogy miután már megélt rossz érzéseket az unokatesó örökbefogadása kapcsán, és ahogyan említésre került, meglehetősen érzékeny gyermek, talán “nem merték” felvállalni egy esetleges érzelmi krízis kockázatát. Persze, a gyerekek között nem “turkálunk”, tehát nem érezhetik azt sem, hogy őt most “nézegetik”, nem még, hogy ennek okával tisztába jöhetnének, de amint egy kicsit is komolyabbra fordul a helyzet, már óvatosan elkezdik ezt neki adagolni. Az a szabály, hogy nincs szabály, tehát mindenkinél tényleg egyéni mérlegelés döntése, hogy sor kerülhet-e az örökbefogadására – többek között ezért is alakult ki az a helyzet, hogy sok az örökbefogadásra várakozó, míg ahhoz képest arányában kevesebb az örökbe fogadható gyermek. És itt nemcsak életkort meg egészségi állapotot néznek – hogy ez alapján eldöntsék, kellhet-e a valakinek, és ha igen, itthon-e vagy külföldön -, hanem olyan érzelmi tényezőket is számításba vesznek, mint hogy mennyire kötődött be a nevelőcsaládba. Sőt, egy ekkora gyermeket – ahogyan olvashattuk is a történetből – konkrétan az örökbefogadás lehetőségéről is nyíltan megkérdeznek. Sokáig voltak averzióim, jobban mondva kételyeim egy nagyobb gyermek sikeres örökbefogadásának lehetőségével kapcsolatban (szakemberként!). Azután találkoztam egy olyan esettel, amikor az akkor tizenhárom éves lány megkérdezte, hogy őt nem lehetne-e örökbe adni egy családnak – tette ezt úgy, hogy a nevelőszülei határtalan szeretettel, odaadással, óriási tapasztalattal, gyönyörűen nevelik ezt a lányt (több nevelt gyermekkel együtt). Akkor megértettem, hogy a véglegesség, a valahová-tartozni-akarás, az érzelmi biztonság igénye milyen hatalmas nagy úr ezekben a megtépázott kis gyermekszívekben. És természetesen rögtön megváltozott a témával kapcsolatos véleményem. A lényeg, hogy én még senkit nem láttam, nem is hallottam, hogy ordítva csimpaszkodott volna a nevelőszülő kezébe-lábába, hogy ne engedje őt el az örökbefogadóival. Az, hogy van irántuk kötődése – nagyobb gyermek esetén emlékei is -, felemlegeti őket, sokat gondol rájuk stb., szerintem természetes, és egyáltalán nem zárja ki az örökbefogadás sikerét. A múltat nem lehet, nem is kell végképp eltörölni. 🙂

    Kedvelés

    • Koszi!

      Gondolom az sem mindegy, hogy egy felnott embernek vannak-e igazi szulei, nem csak neveloszulei, akik rajonganak az unokakert, akiknel barmikor meg lehet szallni stb stb.

      Kedvelés

      • Igen, ez így van. 🙂 És még azt felejtettem el az előző hozzászólásomban említeni, hogy nemcsak az említett anyagi megfontolások miatt “éri meg” úgymond az örökbefogadás, hanem az érzelmi hozadéka miatt is. Annak veszélye, hogy tönkreteszünk egy hosszútávú, kötődésen alapuló kapcsolatot (ami a gyermeket a nevelőszüleihez fűzi), azért sem reális, mert az a tapasztalat, hogy a (jó) nevelőszülőknél élő, hozzájuk tényleg ragaszkodó, szeretetben nevelkedő gyermekek is át tudnak állni lélekben, meglepően hamar. Még az egészen kicsi gyermekek is. Mintha megéreznék, hogy ez most valami más lesz, végleges és biztonságos. A felnőtteket az elválás sokkal jobban megviseli. Sok történet közül jut eszembe az, amikor az újszülött kora óta szerető nevelőszülőnél, vele szimbiózisban élő, kétéves kislány egy ölelés után, könny és kiabálás nélkül, teljesen könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ment el kézen fogva az egyébként valamiért külföldi örökbefogadókkal. (A nevelőmama persze nagyon kiborult, de esetünkben nem az ő nézőpontja az elsődleges). Lehet, hogy a szavaim egy kicsit kegyetleneknek tűnhetnek, de néhány év szakmai tapasztalat mondatja ezt velem.

        Kedvelés

  12. Visszajelzés: Babaköszöntő | Örökbe.hu

  13. Kedves Dutka!

    Most tévedtem először erre az oldalra. Éppen a Te történeted volt az oldalon. Végigolvastam.
    Amikor arról volt szó, hogy a kislány napközben ellenséges volt, este viszont az ágyba hívott, hogy “babusgassad”, rögtön az jutott eszembe, hogy ezt a gyereket szexuálisan molesztálták. Én utána járnék.
    Tipikus molesztálói viselkedés: alapjáraton agresszív, de amikor szexuálisan közeledik az áldozathoz, akkor kedves, verbálisan és fizikailag is simogató… A kislány viselkedése mintha ennek a tükre lenne…
    Egyébként ajánlom mindenkinek a beszeljrola.hu oldal olvasását…

    Üdv.
    Artemisz

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s