Tag Archives: örökbefogadott kamasz

Film: A szív bajnokai

Általános

Igaz történet, de ez nem mentség mindenre!

A The Blind Side (magyarul A szív bajnokai címmel forgalmazták) szirupos hollywoodi alkotás. Egy jómódú, fehér, felső-középosztálybeli amerikai család befogad két kisebb gyermeke mellé egy 18 éves, fekete, utcán élő, hányatott előéletű és mintegy 160 kilós kamaszfiút. Kézbe veszik a sorsát, és a fiúból az amerikai futball csillaga lesz.

THE BLIND SIDE

 

A film Michael Oher, amerikaifoci-játékos életét dolgozza fel. Az Oscar-díjas alkotás kedves, vicces, de kissé valószerűtlen. A filmben ráadásul nagyon simán mennek a dolgok, a lelkes tank-anyuka (Sandra Bullock cuki alakítása) minden akadályt elhárít fiacskája elől. Az egyetlen konfliktus a sztoriban, hogy az anya flancos barátnői egy ráncfelvarrás és egy méregdrága designtáska között kicsit neheztelnek az örökbefogadás miatt, de aztán ők is gyorsan bocsánatot kérnek. Semmilyen problémát nem mutatnak a kamaszfiú és a család összecsiszolódása kapcsán. Pedig biztos voltak ilyenek egy addig az utcán, bűnözők és drogosok közt élő, összes holmiját egy nejlonzacskóban hordó kamasz és a csilivili jómódú család között. Még ha mindkét félben maximálisan megvan a jóindulat, akkor is. Az egyik jelenetben az örökanyu felkeresi a gettóban élő, drogfüggő vér szerinti anyukát, és annak nyomorát azzal ábrázolják, hogy ott már csak olyan közepesen ízléses vázák vannak. De igaz a történet (ha minden kis részlet nem is feltétlenül). Nekem kicsit túl sok szó esett az amerikaifociról a filmben, az utalásokat és vicceket meg (angol eredetiben) egyáltalán nem értettem.

A kedvenc jelenetem a filmben, mikor a lakberendező anyuka shoppingolni viszi a fiút, akinek addigi ruhatára két darab 5XL-es pólóból állt, és előadást tart neki, milyen érzésekkel érdemes ruhát venni.

A neten magyarul is megtaláljátok.

Serdülő, függőség, kapcsolat

Általános

Felmerült olvasói igényként, hogy legyen szó a blogon a kamaszkor problémáiról. Ez a téma eddig valóban kimaradt. Most egy ebbe vágó, pár hónappal ezelőtti Mózeskosár Klubról számolok be, ahol Koller Éva pszichológus beszélt a serdülőkori drogprevencióról.

Koller Éva a függőségről szóló előadását messziről kezdte: szerinte a serdülőkori drogfüggés vagy bármilyen függés nem a semmiből lép elő. A serdülő leválik a szüleiről, de a „leválási felületen” köt új kapcsolatokat, emberekkel, szerekkel, méghozzá pont olyat, mint amilyenben addig a szüleivel létezett.

muller_bianka_15_eves_igazgyongy_ami

Fontos különbséget tenni kapcsolat és függőség között. A kapcsolat kibírja, ha nem látjuk esetleg hetekig az illetőt, ettől még elhisszük, hogy szeret, hogy ugyanott tudjuk majd folytatni. A függőség ezt nem engedi, ott folyamatos jelenlét kell. Ezért lényeges, hogy a szülőnek a gyerekkel való viszonya kapcsolat vagy függőség formáját ölti-e.

Read the rest of this entry

„Nem hagyták, hogy kibúvó legyen bármire”

Általános

Mai beszélgetőtársam olyan felnőtt örökbefogadott, akinek anyukája is örökbefogadó szülőkkel nőtt fel. Andor-Székely Andrea a saját önismereti útjáról, a gyökerekhez és családjához való viszonyáról mesélt.

– Mesélj magadról!

– Teljesen átlagos harmincésatöbbi éves nő vagyok. Angoltanár és non-profit menedzser végzettségem van, mégis a bankszektorban dolgoztam leghosszabb ideig, mielőtt anyuka lettem. Most ez a főfoglalkozásom, a férjemmel együtt neveljük két kisfiunkat. Mellette, ha tehetem, önkéntesként támogatok számomra fontos célokat. És mivel engem örökbe fogadtak a szüleim – tehát van némi rálátásom a témára -, fontolgatom, hogyan tudnék, szintén önkéntes keretek között örökbefogadóknak segíteni. Pozitív példának tartom a saját életemet: azt mutatja, ebből a helyzetből is ki lehet jönni úgy, hogy az ember felnőttként nem a múltján rágódik, hanem a jövőjét tervezi. Sokan vádoltak már azzal, hogy biztos nem veszem elég komolyan az örökbefogadást, azért nem sírok rajta. Pedig csak arról van szó, hogy feldolgoztam a múltamat, ezért nem húz vissza. Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a szüleim, a családom, nagyon szerencsés vagyok velük. Ez nem jelenti, hogy ne lettek volna buktatók vagy konfliktusok, sőt… De felnőttként nem érzem szükségét, hogy a jelenem helyett a múltamból próbáljak valamit kihozni.

– Kezdjük az elején! Az anyukádat is örökbe fogadták.

– Sőt, apai ágon a nagypapámat is! Őt éppenséggel a szomszédok, mert a szülei kivándoroltak  Amerikába. Az anyukám 1944-ben született, a szülei mindketten meghaltak pár hónapos korában, így őt a nagybátyja és annak felesége vette magához, akiknek nem volt gyerekük.  Anyukám kényszerűen vitte tovább az örökbefogadó vonalat: a gerince megsérült a születésekor, nyolcéves koráig kórházban volt. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem lehet majd gyereke a sérülése miatt, de ezt nem titkolta. Apukám így vette őt feleségül, ezzel a „sorssal” együtt. Számukra így az örökbefogadás természetes volt, bár támogatást nem sokat kaptak. Anyai nagymamám volt a legnagyobb ellendrukkerük, anyukám sérülése miatt nagyon ellenezte az örökbefogadást. Válogatott érvei voltak az örökbefogadás ellen, egyik cifrább volt, mint a másik. Végül, amikor a szüleim – hosszas küzdelem után – hazavittek, csak annyit kérdezett: „szebb nem volt?”.

– A szakemberek szerint azok tartanak előbbre a felkészülésben, akik fiatal koruk óta tisztában vannak vele, hogy bizonyosan nem lehet gyerekük.

Read the rest of this entry

Kérdez a kisfiam

Általános

Nyerges Andrea vendégposztja.

Kisfiam, Marci egy hónap múlva lesz 10 éves. Csecsemőként fogadtuk örökbe, mindig is nyíltan kezeltük a témát. Időnként vannak kérdései. Mint tegnap este…

Marci: Szeretnék találkozni a nénivel, akinek a pocakjában voltam!

Számítottam rá, hogy ez felmerül, de azt hittem, még van 4-5 év haladékom. Hát akkor most…

Anya: Oké, tudod, erről már beszéltünk, ha nagy leszel, lesz rá lehetőséged, és ha szeretnéd, segítünk megkeresni. Ha találkoznátok, mit szeretnél kérdezni tőle?

Marci: Milyen érzés volt egy másik családnak odaadni a saját gyerekét?

Csak azért nem dobtam egy hátast, mert ebben az évben jártam az Ágacska mentorképzésére. Read the rest of this entry

Kínai lányok Amerikában

Általános

Amerikai dokumentumfilm Kínából adoptált lányokról. Nekem bizonyos szempontból az örökbefogadás legjobb oldalát mutatja. Példaszerű.

A Somewhere Between című film olyan kínai lányokról szól, akiket az Egyesült Államokban fogadtak örökbe. Mióta Kína bevezette az egyke-politikát, tömegesen adták külföldre a nemkívánatos gyerekeket, szinte mindig lányokat. A 2011-es film szerint 79 ezren nevelkednek Amerikában, de a film általában is sokat elmond az interkulturális örökbefogadásról. A doku néhány Amerikában nevelkedő tinédzser sorsát követi, főleg a gyökérkeresésre, adoptált létük megélésére fókuszál. A cím is a kettős identitásra utal: ők se nem kínaiak, se nem amerikaiak, valahol a kettő között.

És miért példaszerű?

Mint tudjuk, minden örökbefogadás mögött egy tragédia lapul, ezt nem lehet megspórolni. A kínai egykepolitika a fiúkat értékesnek tekintő hagyománnyal együtt ezt fokozza, mert esetleg olyan emberek is megszabadulnak a fölös gyerektől, akik más körülmények között tudnák szeretni és anyagilag is képesek felnevelni. Tragikus történeteket hallunk, a legfájdalmasabb azé a lányé, aki fel tudja idézni, hogy a családja szándékosan “elvesztette” őt az utcán.

Nem is azért, mintha a kínai örökbe adási gyakorlat olyan haladó lenne. A lányok mind nagyon fájlalják a filmben, mennyire kevés információt kaptak a származásukról, milyen nehéz így a gyökereiket keresniük, egyikük még a pontos korát sem tudta. (Húsz éve még Magyarországon is ez volt a gyakorlat, az örökbefogadók nem kaptak információt arról, miért, hogyan lett a gyerek örökbe adható, mi a vér szerinti család háttere. Azóta ez változott, és titkos örökbe adásnál is elmondják a történetet nagy vonalakban.)

Viszont, ami a családba kerülés után történik, az példaszerű a filmben. Nyilván egy gondosan kiválogatott elit csapatot filmeztek, de akkor is. Minden lány nagyon klassz és szerető családba került, akik a helyzet sajátos kihívásaival is jól megbirkóznak. Míg Magyarországon a “megmondjátok neki, hogy örökbefogadott?” még mindig a téma alapkérdése, ott teljesen evidens, hogy megmondják a gyereknek, hogy ez nem szégyellnivaló, és a kínai gyökereit is tiszteletben tartják a szülők, elfogadják, értéknek tekintik a gyermek kettős identitását. Látjuk az egyik lány iskolai füzetét, egymás mellett van benne az amerikai és a kínai zászló. Az egyik anya mandarinul is megtanult, hogy tudjon beszélni az ötévesen adoptált kislánnyal. A környezet is elfogadó mind az etnikai sokféleséggel, mind az örökbefogadással szemben. Minden lány nagyon rokonszenves, sikeres, zenélnek, sportolnak, és 15 év körüli koruk dacára nagy érettséggel, érzelmi intelligenciával beszélnek helyzetükről. (Ha az én gyerekeim húsz évesen ilyen érettek lesznek, darabokra hullok a büszkeségtől.)

A film megmutatja, hogyan próbálnak a lányok kínai családjuk után nyomozni, kevés sikerrel. Teljesen természetes az is, hogy az örökbefogadó szüleik ebben mellettük állnak, segítik őket. Visszajárnak Kínába, többen segítenek helyi árvaházakon. Az egyik lánynak sikerül megtalálnia a vér szerinti családját, és a kamera előtt történik a reunion, a viszontlátás. Könnyfacsaró jelenet, mégis kifejezi az egész sztori abszurditását: közel állnak egymáshoz és közös nyelvük sincs, tolmáccsal beszélnek.

Az egyik lány Kínában bolyong, és legalább arra próbál választ kapni, melyik népcsoporthoz tartozik.

A film nekem a civil társadalomról is szólt, aminek a nyelvét mi idehaza még dadogva beszéljük. Ott teljesen természetes, hogy ha Amerikába adoptált kínai tinédzser vagyok, akkor alapítok egy egyesületet hasonszőrűeknek, ahova előadókat hívnak, utazásokat szerveznek, megosztják a tapasztalataikat, és megpróbálnak segíteni másoknak. (Magyarországon azt látom, hogy az örökbefogadók nagy része passzív, a várakozás sok éve alatt, életük legnagyobb döntése előtt sem mennek el egy rendezvényre, találkozóra.) A társadalom is sokkal toleránsabb. Örökbe fogadtuk őket – dicsekszik az egyik anya a fodrásznál a két kínai kislánnyal. Wonderful – álmélkodik a hajszárító bura alatt ülő néni. De azt is mutatják, hogy a sokszínű amerikai környezetben is egy sima menzai sorállásnál háromszor meg kell válaszolni a kamasznak a kérdéseket: Te kínai vagy? Örökbe fogadtak? Árvaházból? (Próbáljuk elképzelni, Magyarországon hányszor kellene egy színes bőrű gyereknek ezeket hallania.)

A filmrendező, Linda Goldstein Knowlton (nő! majd erre kitérek, de a témában író, forgató személyek nagy része nő) maga is Kínából fogadott örökbe nemrégiben egy bébit. Rögtön átlátta, milyen atipikus helyzetbe került, úgyhogy nosza, forgatott egy filmet Amerikába adoptált kínai gyerekekről, hogy többet tudjon. Így kell ezt csinálni! A stáb  tényleg nem kímélte az erőforrásokat, forgattak változatos amerikai és kínai helyszíneken, még egy európai körútra is elkísérték a lányokat egy egyesületi utazásra.

Le a kalappal a lányok, a szüleik és a rendező előtt. Bár a film az amerikai-kínai relációról szól, de általában is lehet belőle tanulni elfogadásról, gyökérkeresésről, a származás tiszteletéről, önszerveződésről, az interkulturális örökbefogadások hátteréről.

A neten angolul megtaláljátok.