„A nevelés napi szintű újratervezés”

Általános

Már sok kisgyerekes szülő szerepelt a blogon. Ma egy olyan család mutatkozik be, akik három gyereken tapasztalják egyszerre a kamaszkort, a negyedik gyerekük pedig kisiskolás. Testvérek örökbefogadása, a cigány származás kezelése, lázadások és újratervezések. Áron és Bori négy gyereket fogadtak örökbe, történetük a Romadopt Klubon hangzott el, a kérdéseket a klubvezető Gubcsi Judit és a jelenlevők tették fel. Olvassátok szeretettel, sokat lehet tőlük tanulni, nemcsak örökbefogadóknak. A érdekes gondolatokat a szövegben is kiemeltem.

Mutatkozzatok be, kérlek!

Bori: Négy gyermeket fogadtunk örökbe, három már nagykamasz, Zsiga 19 éves, Gabi 17 és fél, Ági 16, és nagy szünet után jön Vince, aki 9 éves. A három nagy gyermekünk titkos örökbefogadással érkezett, ők vélhetően féltestvérei egymásnak. Amit biztosan lehet tudni, hogy az édesanya személye ugyanaz. Volt egy elsőszülött fia is, Karcsika, de ő négyhónaposan elhunyt, gondolatban őt is a gyerekeink közé soroljuk. Egy rövid időszakban megpróbálkoztunk vér szerinti gyerekkel, ez nem hozta meg a sikert, újra örökbefogadásra adtuk a fejünket, így került hozzánk Vince a Fészek Alapítvány segítségével még a születése hetében. Ő kilencéves, másodikos, róla biztosan lehet tudni, hogy minden felmenője cigány.

A gyerekek hosszú utat jártak be, velünk együtt. Mi nagyon hamar döntöttünk az örökbefogadás mellett, egyéves házasként, picit hülyének is néztek minket, hogy nagyon fiatalok vagyunk, miért nem megyünk lombikprogramra. Vizsgáltattuk magunkat, nem zárták ki a vér szerinti gyerek lehetőségét, de fiatalok voltunk, türelmetlenek, és azt éreztük, semmi akadálya nincs, hogy gyerekünk legyen. Az örökbefogadási döntésünk után egy évvel később megérkezett Zsiga a családunkba, és akkor már tudtuk, hogy hat héttel később Gabi is jönni fog. Zsiga két éves és két hónapos volt, egy hónap alatt zajlott le a barátkozás, minden nap beengedtek hozzá bennünket. Őt előttünk egy másik család örökbe akarta fogadni, haza is adták, de ez nem sikerült, négy nap után visszakerült az intézetbe, nagyon nehéz érzelmi helyzetben. Mi nem tudtunk meg részleteket, de nagyon aggódott a gyámhivatal és az intézetvezető is, hogy a Zsigát ezek után hogy fogják örökbe adni. Akkor derült ki, hogy született egy kistestvére, Gabika is, és a törvények alapján így helyre adhatták őket örökbe. Ha Zsiga az első örökbefogadó családban marad, akkor Gabi nem kerül vele össze… Mi így egy eljárásban mondtunk rájuk igent. Úgy döntött mindenki, az lesz a legjobb, ha előbb Zsigával alakítunk ki szorosabb viszonyt, és mikor ő már otthon van, és eltelt pár hét, akkor kezdek bejárogatni Gabikához is. Nagyon szép emlék, nagyon intenzív és megterhelő volt a semmiből két gyerekkel kezdeni. Rohangáltunk, mint pók a falon, hogy berendezzük a gyerekszobát, szerencsére nyár volt. Hétvégeken Zsiga is bejárt velünk és megnézte a kisöccsét. Egy évvel a döntésünk után már két gyerekünk volt. Nagyon büszkék voltunk, behoztuk a hátrányt is!

De azért nem volt sétagalopp a két fiú. Zsigának sok nehézsége volt, nagyon nehezen beszélt, sok mindentől félt, voltak nyomai, hogy sok időt töltött kórházban. Mindez sok energiát lekötött, de annyit nem, hogy ne gondoljunk egy következő gyerekre. Beadtuk újra a papírokat, mert úgy gondoltuk, hogy annak az anyukának, akinek minden másfél évben születik gyereke, hátha lesz még egy, és a fiúk után hátha egy kislány is érkezik.

Áron: De azt mondtuk, hogy bármilyen gyerek jó, annyi szűrőt raktunk be, hogy azért nagyon beteg gyereket nem vállaltunk a kettő után.

Bori: És minden így történt, örökbe tudtuk fogadni a fiúk kishúgát másfél évvel azután, ugyanabból az otthonból, mint Zsigát, még a gondozónő is ugyanaz volt. Így már három gyerekünk lett, kiköltöztünk egy kertes házba. Gabi, gondolom, az édesapára hasonlít, Zsiga és Ági meg feltehetően az édesanyára, a lábuk, kezük hasonlít, nyúlánkabbak, a betegségeik is hasonlók. Hogy az apa különböző, az feltételezés abból, hogy a gyerekek nem nagyon hasonlítanak.

Áron: Meg az anyáról lehetett tudni az aktából, hogy ő is állami gondozottként nőtt fel, és ebből feltételeztünk, hogy egy férfi mellett sem tudott ott maradni.

Bori: A gyámhivatali tisztviselő azt mondta, hogy az édesanya vélhetően nem cigány, ő találkozott vele, mikor Gabikáról lemondott, az apáról nem tudni semmit. Remélhetőleg ez a vonal egyszer kitisztázódik, ha a gyerekek akarnak találkozni a vér szerinti édesanyával. Lázadozásból már felmerült, de mióta betöltötték a 14-et és lenne rá jogi lehetőség, nem akarták komolyan, szerintem ők majd hárman együtt fognak elindulni megkeresni.

Vincénk nem testvér, de testvérhelyzetben nevelkedik,

nem szoktuk ezt kisarkítani, kinek ki a testvére.

Ő teljesen más háttérrel érkezett. Ő az édesanyja negyedik gyereke, két gyereket nevel az anya, egy van állami gondozásban. Róla azért mondott le az édesanya nagy sietve, mert élettársi kapcsolatban élt, de Vince nem ettől a férfitól származik, és erős nyomás alatt volt, hogy ne vigye haza a kisbabát. Már a kórházban értesítette a főnővér a Fészek Alapítványt, akik hívtak minket és mi tudtuk is fogadni. Óriási akadálypálya volt az a hét, hóval, jéggel, és a gyámhivatali procedúrák végtelen sorával. Úgy éreztem, valaki fentről nézi: tényleg akarjátok ti a gyereket? Akkor mutassátok meg!

Áron: Kétszer játunk Egerben, mire harmadjára elhozhattuk, akkor a főorvosnő összeveszett a főnővérekkel, aki nem akarta kiadni az igazolást.

Bori: Mert a kórház nem adta ki a gyereket a gyámhivatal engedélye nélkül. A gyámhivatal meg akkor adja ki a papírt, ha a kórház ad egy igazolást, hogy a gyerek egészségi állapotáról engem tájékoztattak, de a kórház azt nem adta ki, mert összevesztek, közben bezárt a gyámhivatal. Rohantam a gyámhivatalba, és megmondtam, hogy nincs meg ez az orvosi papír, de adja ki az igazolást, hogy hazavihessük Vincét. Kiadta.

Izgalmas időszak volt, és nagyon nagy öröm Vince érkezése. A gyerekek sokkal tudatosabban élték meg, s valahogy a saját örökbefogadásukat is újra élték. Akkor Ági hétéves volt, Zsiga tíz, és ebbe az ő történetüket is belelátták, ha nem is így történt az ő örökbefogadásuk. Annyira örültek, hogy alig tudtuk őket iskolába tuszkolni őket azon a héten.

Az anyáról tudtok valamit, mi van vele azóta?

Bori: Sajnos nem. Titkos örökbefogadásról van szó, ő annyit tud, hogy örökbe adták a gyerekeit. Nem is volt egyszerű, mert mikor Ágiról kiment a levél, hogy megfosztják a szülői jogaitól, akkor ő fellebbezett. Emiatt soká sikerült lezárni az örökbefogadást. Lépéseket nem tett, nem ment el látogatni. Én megértem, de nem tudott tenni érdemben a gyerekeiért. Az intézetben egyik gyereket sem látogatta.

Mit mondtok nekik, a vér szerinti anya miért hagyta el őket?

Bori: Amikor kicsik voltak a gyerekek, kérdezősködtek erről, főleg nagyon intim helyzetekben, összebújáskor. Ági kérdezett jókat. Megkérdezte négyévesen: miért nem nála nőhetek fel? Azért, mert nem tudott semmit biztosítani, ami egy kisgyereknek kell. Nem tudott fűteni. Őt például hazavitte a szülés után, és a védőnő húzta meg a vészcsengőt, hogy egy fűtetlen faházban élnek, nem volt jövedelme, enni sem tudott adni neki. Ezt mondtam, hogy édesanyád még magának sem tudott mindent biztosítani, nemhogy nektek. Azt is megkérdezte, hogy hívják. Egy darabig néninek hívtam. Vincénél bátrabb voltam, nem néniztem, úgy hívtam, hogy a cigány anyukád, ezt Vince pontosan értette, hogy a cigány anyuka szülte őt. Néha fantáziál, hogy a cigány anyuka ezt vagy azt megengedte neki, de ezt tisztázzuk. Erről mindig a koruknak megfelelően, nagyon tapintatosan próbáltunk beszélni. Gabi nagyon szemérmes, Zsigával meg nagyon könnyű beszélgetni erről, főzés közben meg lehet vitatni, hogy mi legyen a papírokkal, megnézed őket, és mit gondolsz, mi lesz bennük? Gyereke válogatja, hogy van-e fogadókészség. Zsiga megosztja ezt a legjobb barátjával, megosztja Ágival, Gabi meg oldalról hallgatja és néha mond valamit.

A cigánysággal foglalkoztok?

A cigányság kérdése az elején volt nehéz, hogy beszéljünk-e róla, hogy cigányok-e a gyerekek. Gabin nagyon látszott már pici korában is, nagyon barna a bőre, van egy fotó a cigány gondozónőjével, aki mintha a saját gyerekét ölelte volna. És mire hazaért, kiszívta a haját a nap, szőke lett.

Áron: Igyekezett asszimilálódni az én úri családomhoz.

Bori: A látvány valamennyire segít, valamennyire nem. Zsiga fehér bőrű, tiszta ekcéma, világosbarna szem, nem látszik cigánynak, de vérmérsékletben, vehemenciában meg annak tűnik, ahogy válaszol. Gabira sokáig mondta, hogy ő nem cigány, a falubeli összes cigány rácuppant és jól megnéztek, hogy lehetek én az anyukája. De nem volt titok, összerakták. Most Gabi magát cigányként definiálja és cigánynak látja, ennek nagyon örülök, sok cigány emberrel van kapcsolatban, dolgozik kertészeti munkákon és az összes kollégája cigány. Ő nagyon alacsony, vékony és izmos, az az igazi mokány cigánygyerek, és most már látja, hogy ő ez a fajta fizimiskájú ember.

Áron: És most már rágyúr, és izompólót vesz, az igazi alfahímtípus…

Bori: Az nagyon jó, hogy ebből a tagadásból, ami 10-12 éves korában még jellemző volt rá, ide eljutott, most közel 18 évesen rendben van, jónak érzi, szokott nekem zenéket mutogatni, amiket a kollégák adnak neki. Ez volt az a pont, ahol megnyugodtam, Gabi ezt így abszolválta.

Áron: Azért beszéljünk róla, hogy ez nem volt ilyen evidens, Gabiban nagyon erős tagadás volt évekig.

Próbáltunk a cigány származáshoz is úgy hozzáállni, mint az örökbefogadáshoz. A maguk szintjén megadjuk a válaszokat, de ha nagy volt a hallgatás, akkor nem akartuk, hogy a szőnyeg alá söpörjük. Időről időre mi is elővettük ezt a témát egy kérdéssel vagy meséltünk valamit.

Bori tudatosabb volt ebben, én meg a cigány származást többször előhoztam. Kistelepülésen élünk, itt él több cigány is, minden gyerekünknek volt cigány ovistársa, dadusa is. Az általános iskolában jött a hárítás időszaka, akkor ez már a ciki kategória, érte őket sok negatív élmény is, de azért egy kis zenével becsempésztük, egy-egy programra próbáltuk őket elvinni. Arra emlékszem, hogy Gabi fekszik a kádban 15 évesen, és cigányzenét hallgat. Akkor valamit mégiscsak közel engedett magához.

Bori: Volt egy időszak, amire lehet, úgy emlékeznek, hogy az ellenükben is mondogattam ezt. Nem, nem vagyok cigány. Jó, nem lehet biztosan tudni. Az igazi áttörés ebben Vincuska megjelenése volt, vele nagyon nyíltan lehetett erről beszélgetni, és kellett is, mert ismertem az édesanyát, a születési körülményeit, nála ez olyan természetes tudat, mint hogy Vincének hívják, ő jól kérdezett, tudtam is rá válaszolni. Fontos dolog volt, hogy én értékesnek látom a cigány kultúrát, az embereket, jól tudok hozzájuk kapcsolódni. Persze rengeteg rossz is rakódik rá, a szegénység, de nekem ez jó dolog volt, hogy a gyerek ilyen származású. Nekünk van kapcsolódásunk az önkéntes munkánk révén is cigányokkal, szoktunk velük beszélgetni. Egyébként ők is cigánynak hívják saját magukat. Mi nem szoktuk romázni a gyerekeinket.

Érte valami negatív jelző a gyerekeket az iskolában, oviban?

Bori: Vincének egy ovistársa mondta, hogy az ilyen barna bőrűek lopnak. Mire Vince megmerevedett, felpattant, kirúgta maga alól a széket, és annyit mondott: „Ez nem igaz.” Odament az óvónőhöz: „Ugye, hogy ez nem igaz? Mert a Géza bácsi sem lop.” Géza bácsi egy kőműves a faluban.

Iszonyú büszkék voltak rá az óvónők, futótűzként körbement az oviban a sztori. Ez volt az első jele, hogy ő ezt jól kezeli, és nem verekedett. Később is volt, hogy azt mondták rá, büdös cigány, de nem érdekelte. Benne ez szépen felnőtt, nem tudta kikezdeni a külvilág.

Áron: És ez segített a nagyoknak is, hogy ezt az identitásrészüket is közel engedjék magukhoz.

A tágabb család mit szólt az örökbefogadáshoz?

Áron: Én nagyon liberális szellemben nőttem fel, hogy minden ember érték, ne tedd mással, amit magadnak nem kívánsz, ehhez képest erős ellenállás volt a szüleimben, minden előjött a génektől kezdve a bűnözői hajlamig. Ez volt az első reakció, nagyon bosszantott, de mondtam Borinak, ez addig fog tartani, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy eltántoríthatatlanok vagyunk, és amíg meg nem látják a gyereket. Azóta anyukámból tigrisnagymama lett, ő az, aki megvédi a gyerekeket, koncertre viszi őket.

Bori: Az én szüleim nagyon könnyen fogadták ezt a döntésünket, a következő és következő gyereket is, ők mindenben mellettünk tudtak állni és jól örökbe tudták fogadni az unokáikat. Édesanyám meg lett próbálva, mert sokáig egyetlen vér szerinti unokája sem volt, a bátyám a felesége előző házasságából származó két gyereket neveli, az öcsém nem házasodott meg. Azóta született két vér szerinti unoka is, de én nem látok a szüleim viselkedésén különbséget. Nagyon szeretik, együtt nyaraltatják őket, ugyanúgy viseltetnek irántuk.

Most jön az a szakasz, mikor a gyerekek már ezzel a belátással teljessé tehetik az örökbefogadási kört, és úgy gondolják, hogy mi az ő családjuk vagyunk nagybácsistul, unokatestvérestől. Néha éreztem, hogy ezen elgondolkodnak, hogy az unokatestvérük kicsoda, az unokatestvérem, de mégse. A családot mi teszi családdá, a vérségi kötelék vagy nem? Ma talán ezt könnyebb újraértelmezni a rengeteg válással, de mégis elég extra helyzet ez nekik is.

Áron: Tanuljuk mi is, hogy ahogy öntudatukra ébrednek, egyre jobban felfogják, mi történt velük, és jönnek a kérdések, hogy mi történhetett volna, mi lett volna, ha abban a családban nőnek fel. Ez nekünk is új helyzet, végiggondolni, hogy amilyen nehézségeik vannak, például tanulási zavar, abból esetleg mi kapcsolható össze az ő történetükkel.

Azért az egy sérülés, ha valakit nem a szülőcsalád nevel fel. Szépen be lehet csomagolni, de minden örökbefogadott gyerek azzal indít: „én nem kellettem.” Ez nem olyan, hogy ezt megbeszéljük és ki van pipálva, lehet, hogy harmincévesen újra vissza fog jönni. Ebben benne vagyunk mi is szülőként, mert mi meg nem a vér szerinti gyerekeinket neveljük, de nekünk könnyebb, mert mi döntöttünk, ők nem döntöttek.

Bori. Érdekes ez a szomorúság, hogy nem kellettem. Vince megfogalmazta ezt Áron anyjának: „Nem tudom, miért tett ki engem a cigány anyukám, miért nem kellettem neki.” Elüldögélt és szomorkodott rajta. Ő azzal a kicsinyke lelkével ezt fel tudta fogni, hogy az egyik oldalon az egy szomorúság, hogy nem ő neveli, bár az ő hasából született, szemben azzal a nagy örömmel, amit én mindig megerősítek, hogy én pont egy ilyen fiúcskára vártam. Ő is olyan gyerekünk, akit szőröstül-bőröstül szeretek, úgy ahogy van, ezt el is mondom neki. És ezzel együtt megfogalmazta a bánatát, veszteségét, és újra is meg fogja. És jó, hogy a mama sem hurrogta le, hanem felhívott, hogy mit mondott a gyerek.

Mondott valamit a gyereknek a nagymama?

Bori: Sajnálkozott, együttérzett vele. Nem mondta, hogy de hát neked vannak szüleid, nem mondott semmi különöset, együtt volt vele. Vince nekem is elmondta. Én helyre tettem, nem kitett a cigány anyukád, hanem ránk bízott, és az egész kórházi részleg azzal foglalkozott, hogy Vincuskát etesse és nyugtatgassa, szeretgesse, azután, hogy az anyukája hazautazott a kórházból és mielőtt mi megérkeztünk. És ezt el tudtam mondani neki. Azt is elmondtam, hogy nagyon megnyugodott az anya, sőt a nagyobb nővért is ránk bízta volna az anya.

Áron: És később valószínűleg úgyis elvették volna az anyától…

Nekünk is jó rájönni, hogy nem azzal segítünk, ha negligáljuk a fájdalmát, mindenáron meg akarjuk gyógyítani. Fontos tudomásul venni, hogy történtek olyan dolgok, amiket ha felidézek, neki is fáj, nekem is fáj. Nem azzal segítek, ha izomból meg akarom vigasztalni, vagy elterelem a figyelmét, hanem ha hagyom, hogy átérezze a maga szintjén a fájdalmat, mert azzal fog tudni erőssé válni ahhoz, hogy ezt a történetet hordozza, mert ez az ő sztorija és azzal fogja leélni az életét. Emlékszem, az első alkalmakkor ez nem volt még meg bennem.

Arról meg, hogy őket akartuk, eszembe jut egy történet. Nem voltak még gyerekeink, elmentünk Borival egy Rádió C-s bulira, és a mosdóban láttam egy 11-12 éves forma roma kissrácot, gyönyörűen kiöltözve, fehérben, feketében, belőtte a séróját, felállította a gallérját. Kijöttem és mondtam Borinak: azt szeretném, hogy a fiaimnak ilyen magabiztossága legyen. Annyira rendben volt! És nem azért, mert rommá szerették, hanem így született. A három fiamból kettő ilyen, szeretnek a tükör előtt állni. Ez tök jó, legalább ilyen hendikepjük nincsen.

Vince anyukájáról van fotó?

Bori: Nincs. Ő abban a helyzetben hihetetlenül csöndes, visszahúzódó személy volt, alig tudott írni, nem voltak papírjai. Azzal kezdtük a megismerkedést, hogy elmentünk neki személyit csináltatni. Alig lehetett belőle pár szót kihúzni, próbáltunk beszélgetni, de csak lassan oldódott fel annyira, hogy elmesélje, az elsőszülött lánya a mi Zsigánkkal egyidős. Elmondta, miért nem tudja hazavinni a Vincét, és hogy a harmadik gyereke állami gondozásban van, de ha akkor ismert volna minket, nekünk adja azt a kislányt. Érezni lehetett, hogy mennyire megkönnyebbült, mikor megismerkedtünk. Szerintem nagyon kicsi érdekérvényesítő képessége volt neki abban a helyzetben. Vincének van egy másik keresztneve, azt a vér szerinti édesanya adta, ez volt az apa neve ott és ez a nagyapa keresztneve is nálunk. Ezt a nevet meghagytuk, és Vince tudja is a történetet. Néha szokott morfondírozni a kádban, hogy ő lenne-e, ha a régi néven hívnák. Egy időben Ágika is ezen morfondírozott, megpróbálta aláírni a nevét a régi nevével. Elővettem a dossziéját, csodálkozott, hogy neki ilyen van. Gondolkoztunk, hogy milyen egészségi problémái vannak, mert félmaratonokat fut, de mikor hoztuk haza, szívbillentyű-problémája volt, asztmája és hörgőproblémája, az asztmát jórészt kinőtte, a másik kettő nehezítő tényező, én fékezném, ő ki akar törni, mint egy kis csikó. Nekem alá kell írni az engedélyt, mivel kiskorú, hogy maratont fusson. Szóval, szerintem ez lesz a következő, hogy nekiül és átnyálazza az összes papírját, benne van az anya címe is, a száz évvel ezelőtti cím. Lehet, most ezeket elraktározza és ha nem vagyok otthon, turkál, de ez így van rendjén.

A neveket megtartottátok?

Bori: Mindnél megtartottunk valamit, Zsiga és Gabi maradt, Áginak és Vincének a második keresztneve maradt meg, de az elsőt használjuk.

A kamaszkorról meséljetek!

Áron: Én a fiúkról mesélek, Bori majd a lányról. Nagyon könnyű volt a fiúkkal, amíg kicsik voltak, 9-10 éves korig elfogadták az irányítást, tőlem is, Boritól is. A keretek le voltak fektetve, mikor alszunk, mikor eszünk, iskolába járunk. Két év alatt ez teljesen átalakult, 12 éves korra minden megkérdőjeleződött naponta, amit addig biztos pontnak hittem az életemben. Előjött egy olyan habitus, amin csak nézünk, de azzal nyugtatjuk magunkat, hogy felnőttként majd fontos lesz, hogy ki tudjanak állni magukét. Ezt elég rendesen tudják a gyerekeink képviselni velünk szemben, meg is teszik, gyakran kiabálás a vége. Kemény, hosszú időszak, aminek a két fiúval a kifutó fázisában vagyunk, még évek vannak hátra, de már nagy összetűzések nincsenek. Ehhez nekünk kellett Borival sokat változni.

Azt szoktuk mondani, a nevelés napi szintű újratervezés, beütjük a GPS-be, hova akarunk menni, lehet, már rég nem oda megyünk, az a lényeg, hogy együtt utazunk, csak maradjunk a kocsiban, gyerekek, ne szálljon ki senki. Számtalan nagyon fontosnak hitt dolgot engedtünk el annak érdekében, hogy a kapcsolat megmaradjon. Ez felülír mindent.

Amikor nem tudjuk, hogy az egyik gyereknek tanulási nehézsége van vagy csak lusta, és azt gondoljuk, ha annyira penge az agya matekból, aki neki nincs, de a másiknak van. És van köztük másfél év. Akkor ugyanaz a szabály vonatkozik rájuk az iskolai dolgokban, vagy nem? Ugyanannyit kell tanulni vagy nem? És ha ő egyre jobban kiáll azért, hogy ne kelljen, akkor tartom, vagy nem? Járjál abba az iskolába, vagy keressünk mást?

Mindhárom nagy gyerekünk váltott legalább egyszer iskolát, év közben. A lányunk évet is ismételt, mert volt egy évfolyam, amit annyira szeretett, hogy azt kétszer járta, és nem azért, mert gyenge képességű lenne, hanem mert irdatlan nagy szája volt, nem érdekelte, nem foglalkozott vele. Nem fogadják el az iránymutatást, vagy sokkal kevésbé, mint a baráti társaságban a gyerekek. Most ott tartunk, hogy felnőttként próbáljuk kezelni mind a hármat, abból a szempontból, hogy az őket érintő dolgokat megbeszéljük velük. Partnerek vagyunk.

Én mindig a sporttal jövök hasonlatként, ez egy család, egy csapat vagyunk, de megbeszéljük, hogy ezt a játékot űzzük, tehát ha ez foci, akkor nem fogod meg a labdát és nem szaladsz be vele a kapuig, mert az egy másik sportág.

Apa és anya az edzők, ti a játékosok vagytok. A választási lehetőséged az, hogy összecsomagolsz és elmész. Mi szeretünk. De olyan nincs egy családban, hogy te csak kiveszel és nem teszel be. Ez a csapat akkor fog jól működni, apád akkor fog sokkal kevesebbet üvöltözni, ha az alapvető dolgokat megteszed, mert akkor nem arra megy el az időnk és az energiánk, hogy azt érzem, hogy amit én kérek, az neked nem fontos, tehát én nem vagyok fontos. Most már ilyen beszélgetéseink vannak, hogy a viselkedésed bennem azt az érzést hozza, hogy, ezt pedig azért nem szeretem, mert nem tudok rá jól reagálni, ha 146-odjára csinálod meg ebben a hónapban. Vannak zsarolós dolgok, hogy te ezt nem teszed meg, akkor én nem teszem meg, nyilván felpofozni nem fogom. És akkor jól megsértődik, felmegy dübörögve az emeletre, minden lépcsőfokon odavágja a lábát, becsapja az ajtót, hogy a tok is beleremeg, aztán harminc perc múlva lehet, hogy lejön, mintha mi sem történt volna. Ezt már vehetem bocsánatkérdésnek, mert ha ő mosolyog és túl van rajta, akkor minden rendben. Eleinte még abba is belehergeltem magam, hogy miért nem kér bocsánatot, a büdös disznó. Viszont ennek megvannak a pozitívumai, hogy látják, képesek vagyunk a számunkra fontos elvekből újra és újra engedni, hogy nekik jobb legyen, akkor képesek olykor erőfeszítéseket tenni, hogy valamit megcsináljanak. És a viselkedésükben számtalan dologra azt mondom, hogy ez a kamaszkor.

Az anyukájukat azzal szoktam nyugtatni, hogy nekem se jutott eszembe 17 évesen felköszönteni anyák napján anyámat, de azért szeretem. Akkor bementem a gyerekekhez, hogy figyelj, ma milyen nap van? Anyák napja. Felköszöntötted anyádat? Nem. Figyelj, neked milyen érzés lenne, hogy négy napig fekszel betegen és az ötödik napon születésnapod van és senki rád se néz? Kimentem. Sok idő volt megtanulni, hogy ne kezdjek prédikálni. Mindhárom gyereknek elmondtam. Még aznap este elmentek egy boltba ajándékot venni.

Bori: Gabi nagyon hamar kezdett kamaszodni, ötödik végén mér feszegette a határokat. Egyébként meg a gyerekek nagyon érzik, hogy szeretik-e őket vagy sem, érzik, hogy mennyire fogadják el őket a tanáraik, az edzőik, a nevelőik, és ha nem, akkor nem törik magukat. Ők nem fognak hajbókolni, nem lesznek még szorgalmasabbak azért, hogy szeresse őket a tanáruk. Ezt Láttam Áginál. Elromlott a kapcsolat az általános iskola elején, és Ági hátralépett, befeszült, és nem igyekezett abban az iskolában megmaradni.

Áron: És az összes gyerekünk minden igazságtalanságért felszólal. Felnőttként ez jól fog jönni, de ezt most kell nyesegetni. Azonnal szólnak felnőtteknek is, tanároknak is, és ez sokszor kiveri a biztosítékot. Van egy olyan társadalmi elvárás, hogy ha a felnőtt hibázik, a gyerek nehogy figyelmeztesse.

Bori: Van egy nehéz oldala, hogy kamaszodnak a gyerekek és ezt mennyire bírjuk szuflával. Strapás. A határokat mindig újra kell húzni. Van, amiben nem tudok engedni, és van, amit újra kell tervezni. Van annak értelme, hogy a gyerek ebben az iskolában járja ki az összes osztályt, vagy be kell látnom, hogy ez nem neki való? A folyamatos keresgélés benne van az örökbefogadó szülők életében. Nincsenek kész válaszok, hogy én is jártam hegedűórára, én is utáltam, de majd jó lesz a gyerekemnek, mert az én véremet örökölte. Ez sok tévút és úttörőmunka egyben, egyre kevésbé vannak kész válaszaim, hogy mi lesz jó minden gyereknek.

Áron: Ahogy idősödnek, egyre kevesebb dologban kérik ki a véleményünket. Ha el akarom mondani, hogy valami hülyeséget csinálsz, arra nem biztos, hogy megtalálom a megfelelő időt és módot. Például a két fiunk dohányzik, mi nem dohányzunk. De gimnázium végén én is cigarettáztam, ahogy gimi végén kezdtem bort meg sört inni. És mikor elkezdték a gyerekek a dohányzást, akkor mondtuk, hogy ne. Egyszer mondtuk ki, hogy itthon nem fogsz dohányozni. Nem hagyták abba, de eszük ágában nincs előttünk elővenni a cigarettát. Beszélünk róla, de naponta nem ostorozom, mert az ellenkező hatást érne el. De úgy se csinálhatunk, mintha ez egyáltalán nem zavarna engem.

Én hoztam egy olyan döntést, hogy 16 éves kortól lehet alkoholt fogyasztani itthon. Apátok 16 évesen itta az első sörét, akkor nem keveset. Inkább tanuljatok meg alkoholt inni, mértékkel. Ennek ellenére nyilván kipróbálták egyszer, kétszer, másnap nagyon rosszul voltak, és akkor jó volt elmondani, hogy most nagyon fontos tapasztalatot szereztetek.

A „nem is vagy az anyám, apám” elhangzott?

Bori: El, és jóval a kamaszkor előtt. Zsiga mondta, tízéves kora körül. „Nem vagy az anyám!” és felment, odacsapkodva a lábát. Mondtam, hogy hát, nem, de mégis. Volt, hogy azt mondtam rá: sajnos ezt nyerted. Az első ilyen megnyilatkozás nagyon rosszul esett, felhívtam a barátnőmet nagyon letargikus állapotban, aki a keresztanyja, mire azt mondta, hogy nyugi, az ő fia tegnap mondta ezt, és hogy átköltözik hozzánk, mert itt biztos nem kell porszívózni. Akkor megnyugodtam, hogy cserélünk.

Milyen a kamaszkor a lányotoknál?

Bori: Ági kevésbé erőteljesen adja elő, de nagyon erős az igazságérzete. Ő egy átlagos kamaszlány, erős személyiséggel, erős indulati élettel. Most már egyre jobban ismeri önmagát. Nagyon sportosak a gyerekeink, nagyon nagy mozgásigényük van és ezt ki is élik. Ági is fut. Nagyon kreatív volt kicsiként is. És nagyon jól kommunikálnak, jól teremtenek kapcsolatokat, idegenekkel is, felnőttekkel. is. Ez részben adottság, de sok barátunk van, járnak hozzánk idegenek is, ebbe beleszoktak, hogy felnőtteknek hogy kell bemutatkozni, beszédbe elegyedni idegenekkel. Ez jön vissza mindenhonnan, hogy Ági jól ismeri és jól képviseli magát. Persze ezt árnyalni kell még 16 évesen, a viharok otthon zajlanak. Az öltözködésen vannak vitáink, de ahogy látom, más kamaszok is így járnak.

Áron: A kábítószert, azt gondolom, nem próbálták ki, szerintem észrevenném, ha ilyen állapotban jönnének haza. Ismerjük a barátaik szüleit, kistelepülésen lakunk, mindenkit ismerünk, vissza tudunk kérdezni, ha van valami. Öt gyerekből egy biztos elszólja magát a szüleinek, ha valami hülyeséget csinálnak.

Bori: Mindent tinédzsert megtalál a kábítószer. Gabi egy egyházi iskolába járt három évig, ott volt egy óriási balhé, a gyerekek felét kicsapták az iskolából, mert herbált fogyasztott valamelyikük. Gabi elmondta, hogy a cigarettát ő vette meg, pedig ő akkor 14 éves volt. Tehát már került kapcsolatba droggal, és látott egy félelmetes helyzetet, mert az egyik fiú a szemük láttára lett rosszul két slukktól és életmentés kellett.

Áron: Ezeknek a tragédiáknak van egy elrettentő hatása. Szoktunk erről beszélgetni, hogy azért veszélyes, mert fogalmad sincs róla, mi van benne, lehet, hogy elvisznek a mentők és fel se kelsz, ez nem olyan, mint hogy biztonsággal alkoholt tudsz fogyasztani.

Bori: Szörnyű volt, hogy ezt látták, de talán az a nyereség, hogy elrettenti őket.

Milyenek a gyerek képességei? Milyen elvárások voltak nálatok a tanulásban?

Bori: Nekünk nagyon hamar sikerült letenni az olyan elvárásokat, hogy a gyereknek diplomája legyen és mi mit látunk bele. Zsigánál már óvodáskorban látszott, hogy sok segítségre van szükség, logopédia, fejlesztés, torna, ő egy speciális iskolába járt negyediktől nyolcadikig, neki szakács végzettsége van. Ha egyszer leérettségizik, azt az ő akaratának fogjuk betudni. Most abban kell fejlődnie, hogy egy jó munkahelyen megmaradjon, ebben a szakmában kiteljesedjen. Neki sok nehézsége volt és intenzíven kellett segíteni és mindent eszközt bevetni, hogy elhiggye magáról és végig tudja csinálni. A szakácsvizsga elméleti részén először megbukott, a gyakorlat nagyon szépen sikerült neki. Októberben volt a pótvizsga, izgultam, kell-e segíteni, de mondta, hogy nem kell. És szépen átment a pótvizsgán szülői segítség nélkül, ez nagy öröm volt.

Áron: Ez azért nagy dolog, mert ő volt az a srác, akivel végig a teljes általános és középiskolában napi szinten kellett tanulni, mert ő nem akart. Már harmadikban olvasónaplót kellett írni és kétórányi házifeladatot naponta, ehhez nem tudott felnőni, a tanulás utált dolog lett, és mindenkire ráfeszült, aki erre buzdította. Mi meg tudtuk, hogy végig kell ezen rugdosni. Jöttek az iskolaváltások, de nem tudott megtáltosodni. A szakiskolában a gyakorlati tárgyak mentek jól neki, a közismeretieknél minimális volt az elvárás, de azoknak is alig tudott megfelelni, úgy kellett kikérdezni 16 évesen, ahogy egy nyolcévessel tanul az ember. Ezért volt nagy csoda, hogy egyedül felkészült pótvizsgára. Amikor megbukott, mondtam, hogy elmúlt tizennyolc éves, ha ez nem megy, el kell menni dolgozni, oda, ahova szakma nélkül felvesznek, bevásárlókocsi-összeszedőnek.

Bori: Tényleg gyönyörűen megcsinálta a végét, ami jó érzés volt, leginkább neki. Gabi ehhez képest egy nagyon jó képességű fiú. Nagyon nagy a különbség a fiúk között, ez önmagában nagy feszültséget okozott köztük egy időben.

Mi mindenkit önmagához viszonyítunk, én sokat foglalkoztam azzal, hogy reálisan lássam a gyerekeket, mi várható el tőlük.

Gabival nem kellett segíteni az iskolában, nála egyedül az olvasással kellett foglalkozni, mert volt egy szemproblémája. Gabiról azt gondolom, hogy neki diplomája is lehet, ha beérik, ha elég motivációja van, ő bármit elérhet, ha akar.

Ennyi küszködés után Zsigánál megtanultam, hogy a motiváció mindent jelent. Ebbe bele lehet pistulni, ha az ember három gyereket akar kitaníttatni a gyerekek akarata ellenére.

Ágikának jó képességei vannak, nagy érzéke van az emberekhez, biztos jó gyógytornász, edző, gyógypedagógus lenne, jól ért az állatokhoz is, vág az esze, jó beszélőkéje van, nagyon csinos és szép.

Áron: Ő orvos akar lenni, viszont semmit nem tanul. Ő a tanárok réme: szép és okos, vezető egyéniség, és hanyatt dől: én ezt nem csinálom.

Bori: Ez biztos fog változni. Vince még kicsike, de nagyon okos, jó mozgású, sok energiája van, egy egyórás spinning edzést lenyom, úgy, ahogy egy felnőtt sem. Nála az a fontos, hogy a megfelelő mozgást beillesszük a délutánba. Ő egy kis létszámú tanulócsoportba jár, másodikos, lassabban haladnak, de nagy örömmel tanul. Ami nehézség neki: a finommotorikájával vannak gondok, az írás nem az ő asztala, de itt sem erőszakoskodunk, hanem szép lassan haladunk. Minden gyerekünknél kellett egy csomó vizsgálat és fejlesztés, volt idő, mikor ezzel teltek a napok, és komoly költsége van. És komoly útkeresések voltak, hogy melyik iskola az alkalmas, ezt nem lehet megspórolni. Ha jó képességű a gyerek, azért nem, ha rosszabb, azért nem, ha meg átlagos, akkor oda menjen, ahol szeretik.

Áron: Most például a lányunk bekerült egy közepes gimnáziumba, nyilván a rossz tanulmányi eredményei miatt. Ő jelölte meg. Mi azt mondtuk, hogy ha 16 évesen ráerőltetjük, hogy milyen iskolát írjon be, és bármilyen gond van, minket fog hibáztatni, és ott leszünk, ahol általános iskolában. Mi azt mondtuk, ha orvos akar lenni, akkor szerintünk egy egészségügyi szakgimnáziummal jobban jár, ami érettségit is ad és találkozik szaktárgyakkal is. De nem hallgatott ránk. Beírt egy gimnáziumot, hallomás alapján, mert az osztályból sokan oda mennek, nem volt ott a nyílt napon, nem tudott semmit, és felvették. Ahogy nyilvánosak lettek a felvételi eredmények, már jöttek a képek a Facebook-csoportból és Ági kiborult, hogy olyan osztálytársai vannak, akik dohányzós képeket tettek fel, külsőségek, cigi, alkohol. Ági már most mondja, hogy ez gáz. Már pár hét múlva azon gondolkodtunk, hogy lehet, mégse ez a suli kéne. Mi lenne, Ági, ha egyszer az életben elfogadnád a szülői útmutatást és nem utólag?! És mi, szülők megint megnyertünk egy ügyet, hogy kuncsorogjuk be másik iskolába.

Ti hogy vagytok most?

Bori: Izmosító dolog a gyereknevelés. Mi elég jól összezártunk az Áronnal, nem tudta szétzilálni a házasságunkat ez a rengeteg teendő és gond.

Áron: Nagyon tudatosan sok időt töltöttünk azzal, hogy egymásra figyeljünk. Azt mondtuk, ez az élet alapvetően kettőnkről szól, és a gyerekek közös küldetés, de ők az évek teltével önállósodnak, persze azt szeretnénk, hogy jó kapcsolat legyen velük, de ez az ő döntésük. Elsősorban rajtunk múlik, hogy amíg velünk élnek, mi hogy viselkedünk.

A kamaszkorban számomra a horror, hogy én most tőlük nem kapok, ők most visznek, én abból merítkezek, hogy milyen jó volt velük korábban.

Meg tudjuk velük beszélni, de újra és újra megteszik, amiről tudja, hogy kiverik a biztosítékot. Odaállok a szobájába, próbálom elmondani, de annyit mond a tizenhétéves: ne hisztizz már. Most hülye vagyok? Pofonért megyek? Lehet, hogy nem vele kéne rendezni, nem fog bocsánatot kérni. Ezeket tudni kell elengedni, ők gyerekek, ami hülyeséget csinálnak, nem azért teszik, hogy velünk szúrjanak ki, hanem mert jön belőlük, eszük ágába nem jut egyszer is, hogy mérlegeljenek.

Azért vagyunk jól, mert egymásra figyelünk, és elengedünk sok mindent.

Bori: Minden családban nagyon fontos, hogy az apa meg az anya elég időt tudjon egymással tölteni.

Mi az elején nagyon erőteljesen meghúztuk a határokat, fél nyolckor már meséltem, nyolckor lámpaoltás, és utána az az egy-két óra a mienk volt. Mi esténként ketten beszélgettünk. Lehet, hogy nem csináltunk semmit, csak elrágcsáltunk két sajtdarabot és ültünk a kanapén, vagy nagyokat sóhajtottunk a fáradtságtól, de ez a mi időnk volt.

Ez kisiskolás korban is így volt, ezt nem engedtük el hosszú ideig. Most is tudják, hogy az esték a mieink. Be lehet jönni, beszélgetni egy kicsit, de aztán tapintatosan visszavonulnak, vagy mi szólunk, hogy beszélgetnénk egy kicsit, mert egész nap nem láttuk egymást és összerendeznénk a két mozit. Mi el is mentünk otthonról mindig, hétvégékre, be tudtuk fogni a szüleinket, most is van bébszitterünk Vince mellé, nem szoktuk rábízni a nagyokra, mert nem jó bébiszitterek.

Áron: A bébiszittert a tágabb baráti körben kerestük, akinek 8-10 évvel idősebb gyereke van. Ez a lány tíz éve segít nekünk. Van egy mondásunk, hogy heti egy este, havi egy nap, évi egy hét kettesben. A randinap, a csütörtök este most is benne van a naptárban, aztán vagy sikerül, vagy nem. De heti egyszer biztosan kettesben vagyunk, gyújtunk egy gyertyát, és azt mondjuk, most nem az ágyban beszélgetünk pizsamában, hanem egymásra szánjuk az időt és odafigyelünk, ha nem is mentünk el sehova. Azon igyekeztünk, hogy ez ne olyan legyen, mint egy sima este, amikor nem volt erőnk levánszorogni a nappaliba.

2 responses »

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.