Örökbe.hu

Beszámoló egy könyvről. A Being Adopted (Örökbefogadottnak lenni) alapmű, magyarul nem jelent meg, s azt veszi végig, mit jelent egy életen át azzal élni, hogy valakit örökbe fogadtak. Ehhez Erik Erikson pszichológus személyiségfejlődési elméletét veszik alapul a szerzők, amely nyolc életszakaszra osztja az emberi életet (a kötet hétre), s a csecsemőkortól az időskorig mindnek megvan a maga feladata, amin egy egészséges fejlődésű ember végigmegy, s ezek megoldása vagy nem-megoldása kihat a személyiségre és a későbbi fázisokra. A babakor kihívása például a bizalom kialakítása, ezt hívják másképpen kötődésnek, tudjuk, milyen fontos az ember későbbi kapcsolatai és világhoz való viszonya szempontjából. A középkorú ember kérdése a „Mit hagyok magam után, mit tettem le az asztalra?” és így tovább.

A pszichológus-pszichiáter-orvosi író szerzőtrió ezt az elméletet adaptálja az örökbefogadottak életére, s minden egyes szakaszban megnézik, mit jelent örökbefogadottnak lenni, milyen sajátos kérdéseket hoz magával ez a téma baba-, ovis-, kisiskolás-, kamasz-, fiatal-, közép- és időskorban. Mert ahogy minden életszakaszban újrafogalmazódnak a válaszok a nagy kérdésekre (Ki vagyok én? Honnan jövök? Miért élek? Milyen kapcsolatban állok másokkal?), úgy az örökbefogadottsággal sem lehet „készen lenni”, az egyes korokban ez a kérdés újra és újra előkerül.

The Lifelong Search for Self, hangzik a kötet alcíme, azaz egy életen át keressük önmagunkat. A könyv negyedszázada íródott, amerikai és angolszász tapasztalatok alapján, tehát például a benne szereplő nyolcvanévesek az első világháború idején születtek, de hazánk van annyi csúszásban a témát illetően, hogy eléggé passzol a jelenlegi magyar örökbefogadási helyzethez. A könyv a „hagyományos” örökbefogadást tekinti alaphelyzetnek, azaz mikor egy, a szülőkkel azonos rasszba tartozó, viszonylag kicsi baba kerül a családba titkos örökbefogadással (és ezt nem is mondják ki, de házaspárhoz). Ez azért hangsúlyos, mert ebben a felállásban teljes mértékben a szülőkön múlik, mikor és hogyan adagolják az örökbefogadással kapcsolatos információkat. Ha idősebb a gyerek, akkor már emlékszik a múltjára, ha más rasszba tartozik, akkor elég szembeötlő, hogy nem vér szerinti gyerek, a könyv idején Amerikában is újnak számító, kapcsolattartásos nyílt örökbefogadás esetén meg nincs is titok, a gyerek pontosan tudja, kitől származik. A könyvben szereplő történetekben azonban a titok, a titkolózás, az ismeretlen eredet és ennek feltárása meghatározó tényező az örökbefogadottak életében. Ugyanaz a szemléletbeli törés figyelhető meg a kötetben, mint ma Magyarországon: míg a kicsi gyerekek szülei már elég jól, nyíltan kezelik az örökbefogadást, az idősebb generációk sokszor csak későn, rosszkor, egy veszekedésből vagy akár a szüleik halála után tudták meg, hogy örökbefogadottak.

Nagyon sok idézet és történet szerepel mindenféle korú örökbefogadottaktól, nekik, szüleiknek és a pszichológia iránt érdeklődőknek izgalmas olvasmány, erős közepes angolsággal élvezhető, sőt szórakoztató, nem is vastag. Aki meg nem fogja elolvasni, annak kiragadok három kérdéskört a könyvből, és azokat részletesebben ismertetem.

Mit tudunk az örökbefogadottakról?

A szerzők elgondolkodtató fejtegetése szerint nagyon nehéz hiteles képet kapnunk arról, hogy is érzik magukat az örökbefogadottak. A velük foglalkozó kutatások vagy a gyökérkeresésben segítő csoportok, vagy pszichoterápiában résztvevők körében keresgéltek. Tehát azon érintettek hozzáállása nem jelenik meg, akik nem keresik a felmenőiket, nem járnak önsegítő csoportokba vagy terápiába. De ha újsághirdetésben (vagy ma netes felületen) toboroznak örökbefogadottakat, akkor sem lesz „tipikus” a válaszadók összetétele, valószínűleg inkább fognak azok jelentkezni, akiknek az életében ez téma vagy probléma, mint azok, akik nem rendelkeznek örökbefogadotti identitással. „Olyan emberekkel sincs igényem összejárni, akiknek velem azonos cipőmérete van” – fogalmazta meg egy magyar kamaszfiú találóan az utóbbi mentalitást. Ezt magam is tapasztalom: a saját ismeretségi körömben van néhány örökbefogadó és örökbefogadott, akiknek az életében mintha ez sokkal kevésbé fontos téma lenne, mint azokéban, akiket a blog körül vagy ilyen rendezvényeken ismertem meg. Az anyám baráti köréből ismert 63 éves Karolina életében egész más fontosságot képvisel az örökbefogadás, mint Elevenében, aki a blog első olvasói között érkezett ide. És persze életszakaszonként is változhat, mennyire központi ez a téma. Nem lehet megmondani, mi a helyes vagy helytelen hozzáállás az örökbefogadottsághoz, sőt a szerzők szerint a hárítás is lehet teljesen adekvát mechanizmus. Különösen akkor, ha, mint a könyvben szereplő nemzedékek nagy részében, a jogi-adminisztratív akadályok miatt szinte esélytelen a felmenők felkutatása, és nincs semmi információ róluk.

Kis papagájok

A 2-5 évesekkel foglalkozó fejezet vidám válogatást közöl arról, mi marad meg a korosztály fejében az örökbefogadásról. A szülők, igen helyesen, már elkezdik magyarázni a gyereknek az érkezése körülményeit, s az ovis korú gyerekek boldogan hallgatják a saját történetüket, ez azonban nem jelenti, hogy értenék, mit jelent örökbefogadottnak lenni. Vicces félrehallások mellett két tipikus félreértést is olvashatunk: az egyik, mikor a szülők tapintatosan elhallgatják a szülést, s a gyerek abban a hiszemben él, hogy az örökbefogadás annyit tesz, hogy a szülők bemennek a kórházba, majd a kisbabával térnek haza, azaz magával a szüléssel keverik. A másik téveszme a gyerek fejében, hogy minden gyereket „egy másik néni szült”, itt a történet azon oldala marad homályban a kisdednek, hogy a többi gyereket bizony a saját anyukája hozta világra. De szerepel olyan kislány is, akinek minden este a saját érkezését mesélték a szülei, mikor aztán a kiskutyájuk ellett, a gyerek mélyen megdöbbent, hogy őt nem az anyukája szülte.

Mindebből nem az a tanulság szerintem, hogy felesleges ezt a korosztályt az örökbefogadással traktálni, mert úgysem értik. Épp ellenkezőleg: nem elég egyszer, óvodáskorban „megmondani”, az örökbefogadás legyen folyamatos téma, ami mindig a gyerek fejlettsége, kérdései, aktuális érdeklődése alapján kerül elő. Ahogy a kötet is mutatja, erről a témáról egész másként gondolkodnak és kérdeznek az érintettek 4, 8, 12, 16 és 24 évesen.

A keresés

„Az örökbefogadottak hány százaléka keresi a vér szerinti gyökereit?” „Száz” – szokták felelni a könyv szerzői a megdöbbent kérdezőknek. Ez azonban nem jelenti, hogy mindenki be is kopogtat a gyámhivatalba vagy a vér szerinti anya lakásába, de a kereséshez tartozik az olyan kérdések feltevése is, mint: Ki vagyok én? Hogy néz ki a szülőanyám? Miért nem nevelt fel? Kire hasonlítok? Márpedig ezek minden örökbefogadottat foglalkoztatnak, ha máshol nem, belül, s ez a gondolkodás már kisiskoláskorban elindul.

Szívszorító annak a kamaszlánynak a története, aki a keresés első lépéseként, terapeutái javaslatára, képzelt levelezést folytat a szülőanyjával, akiről semmit sem tud, majd több hónappal később a szülők bevallják: tudják az életadó anya nevét. A lánynak ez az információmorzsa is rengeteget jelent, pár hónapig az anya vezetéknevét használja maga is. Mindez megint arra figyelmezteti az örökbefogadó szülőket, hogy igyekezzenek minél több információt begyűjteni, és ezeket majd a gyereknek átadni.

A vér szerinti család tényleges megkeresésére kevesen indulnak el, a szerzők a 30 százalékot túl magasnak, a 15-öt reálisnak tartják, igaz, a könyv írása idején még Amerikában zárolva voltak az örökbefogadottak eredeti születési anyakönyvi kivonatai, azaz a keresés igen kevés eséllyel bíztatott. (Összevetésnek: Magyarországon az elmúlt ötven évben évente 700-1200 gyereket fogadtak örökbe. A gyámhivatalnál húsz éve van lehetőség a felmenők elérésére, azóta évente 150-200 személy jelentkezik a vér szerinti család megkeresésére. Azaz a magyar örökbefogadottak igen kis hányada tett hivatalos lépéseket a gyökérkeresésre, s ők sem mind jártak sikerrel.)

Ha a keresés sikertelen, akkor is hordoz pszichológiai előnyöket az örökbefogadott számára, ugyanis ez végre egy olyan területe az életének és az örökbefogadásnak, amit ő irányít. Az örökbefogadottak visszatérő panasza, hogy a sors szeszélyének kiszolgáltatva érzik magukat, mások döntöttek az életük alapvető eseményeiről, az örökbeadásról, arról, hogy melyik családba kerüljenek, s sokszor még létezésük alapvető tényeit is eltitkolták előlük a szüleik. A saját tempójában zajló keresés visszaadja a kontroll érzését.

A szerzők szerint a tipikus kereső 29 éves, 80 százalékuk nő, házas, középosztálybeli, stabil jövedelemmel, s a keresésre a házasságkötés, a gyerekszülés vagy az örökbefogadó szülő(k) halála indította el. Nem pótolni akarja az örökbefogadó szülőket, csak megismerni a múltját, önmagát. Sajnos, sokszor az örökbefogadók nem támogatják ezt a kísérletet (ez is milyen ismerős az idősebb magyar örökbefogadottak történeteiből!), ezért gyakran csak a szülők halála után, vagy tudtuk nélkül vágnak neki, kihagyva őket az életük egy ilyen fontos fejleményéből.

David M. Brodzinsky, Marshall D. Schechter, Robin Marantz Henig: Beind Adopted. The Lifelong Search for Self, Anchor Books, 1992, 2014 oldal.