“Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele”

Általános

Ma egy 63 éves felnőtt örökbefogadottal közlök interjút. Karolina története két szempontból is érdekes: a korosztályából még nem szerepelt senki a blogon, illetve az eddigi alanyok maguk jelentkeztek, vagy rendezvényen találkoztunk, tehát foglalkoztatta őket a téma. Karolinát a saját ismeretségi körömben találtam, s állítása szerint nem fontos az életében az örökbefogadás, ám hajlandó volt nyilatkozni.

– Mondj pár szót magadról!

– Nyugdíjas vagyok, közgazdász végzettségem van. Tízéves korom óta ismerem a férjemet, két felnőtt gyerekünk és egy pici unokánk van.

– Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

– Nem sokat. Az első gyerekkori fényképem hátára írt dátumból következtetve 14 hónapos lehettem, és állítólag a Pikler Emmi-féle intézetből fogadtak örökbe.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– A szüleimnek a háború miatt nem lett gyerekük, és az orvosok javasolták anyukámnak az örökbefogadást. Negyvenévesek elmúltak, mikor érkeztem, a felmenő rokonok közül csak egy apai nagymama élt. Szüleimnek mindkét részről több testvére volt, több unokatestvér is, de nem volt szoros a kapcsolatunk. Inkább a férjem családját tekintem a családomnak, aki a volt osztálytársnőm, mai napig legjobb barátnőm bátyja, köztük tízéves korom óta otthon vagyok.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

– Tizenkét éves korom körül, igen egyszerűen: megtaláltam egy anyakönyvi kivonatot a család hivatalos papírjai között, amire nem születési anyakönyvi kivonat, hanem örökbefogadási anyakönyvi kivonat és az én nevem volt írva.

– Milyen érzés volt?

– Úgy emlékszem, nem okozott semmiféle kérdést, kétséget, csalódást, traumát. Nem is beszéltem meg akkor senkivel. Mikor legközelebb kerestem volna azt a papírt, már nem volt meg.

– Volt előtte furcsa érzésed? Meglepett a hír? Sejtetted?

– Nem volt, nem lepett meg, talán sejthettem. A szüleim baráti társaságában, akikkel gyerekestül rendszeresen találkoztunk, az egyik család örökbe fogadott egy testvérpárt, ezért nem tartottam különösnek. De nem foglalkoztatott a kérdés.

– Mennyire tudtál erről beszélgetni a szüleiddel?

– Nem beszéltem akkor meg a szüleimmel, csak sokkal később, 38 éves koromban az anyukámmal. Akkor bukott ki  belőle, hogy beszéljen valamit erről a témáról velem. Elmondta, hogy volt testvérem is, és nagyon szerették volna őt is. De mivel ekkor anyukám nem volt túl jó lelki állapotban, nem jutott eszembe faggatni, inkább én mondtam, hogy ez nem lényeges, nincs jelentősége. És emlékeim szerint akkor sem változott meg a kíváncsiságom. Apukámmal soha nem volt téma közöttünk. Amikor az a 38 éves korombeli beszélgetés zajlott, felötlött bennem, hogy ha már majd nem élnek a szüleim, akkor esetleg megpróbálok a minimális információ alapján kutakodni, de nem tettem.

zsuzsi1

– Mit gondoltál a vér szerinti családodról? Próbáltad-e elképzelni, kik lehettek, miért nem neveltek fel?

– Néha az a kérdés felmerült bennem, hogy kik lehettek, de nem próbáltam elképzelni őket. Mostanában orvosok szokták kérdezni, hogy volt-e a családomban ilyen vagy olyan betegség. Ilyenkor felmerül bennem, hogy vajon mit hoztam genetikailag, de ennyi, s nem több.

– Felmerült, hogy megkeresed őket?

– Amíg a szüleim éltek, addig fel sem merült, úgy éreztem, hogyha ők nem akarták elmondani, akkor nem erősködöm. Most néha halványan megfordul a fejemben, hogy teszek egy próbát, de nem a megkeresés szándékával, csak a származást  megtudni. Állítólag volt testvérem is, akit szintén akartak, de az már nem derült ki a meséből, hogy miért nem lett belőle semmi, és semmi információt nem tudok erről többet.

– A Pikler Intézet felé elsétáltál már?

– Mivel útba esik az Oázis kertészethez, ahová elég gyakran járok, fel szoktam pillantani, meg mostanában a Budai Polgárban (kerületi lap) cikkeztek az intézet igazgatónőjéről, akit messziről ismertem gyerekkoromból. Csak nagyon halványan gondolok rá, hogy konkrétan őt, Tardos Annát megkeresem, és ha bürokratikus lépések nélkül tud valami információt adni nekem, az egy icipicit érdekelne.

– Ismersz-e más örökbefogadottakat? Foglalkozol a témával?

– Nem. Nem.

– Kinek és mikor szoktad elmondani, hogy örökbefogadott vagy?

– Akkor, amikor 38 éves koromban az anyukámmal az a pár mondatos mesélés elhangzott, akkor a legjobb barátommal megbeszéltem, a férjem már sokkal korábban tudta, mert valamiért anyukám vele már kibeszélte ezt a témát. Mostanában akkor szoktam elmondani felnőtt társaságban, ha a kérdés, téma olyan, hogy a válaszom csak így korrekt. Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele.

zsuzsi3

– Milyen érzés, hogy férjeddel előbb kitárgyalta anyukád a témát, mint veled?

– Csak pozitív érzés volt, jaj de jó, hogy ő tudja.

– Ha az orvos rákérdez, milyen betegségek voltak a családban, akkor mit felelsz? Elmondod, hogy örökbefogadott vagy?

– Igen, ez először ötvenéves koromban fordult elő, és azóta minden ilyen kérdésnél elmondom, hogy örökbefogadott vagyok.

– Kihat ez a mostani családodra, ahogy nevelted a gyerekeidet?

– Nem, azt hiszem. A gyerekeim tudják, az anyai  nagyszüleikkel is épp olyan viszonyban voltak, mint az apaival.

– Milyen érzés volt, mikor gyereked lett?

– Amikor gyerekem lett, leginkább akkor hiányzott, hogy az anyukámmal megbeszéljem, milyen is ez az egész, de csak a terhesség-szülés részénél. A kisbabázásnál hibátlan nagyszülői segítséget kaptam tőlük.

– A szakirodalom szerint  a gyerek születése nagy változást okoz az örökbefogadottakban, ugyanis ekkor látnak először valakit, aki genetikailag rokonuk, aki a vonásaikat viseli. Ez hogy hatott rád? Vártad, hogy felbukkan valami ismeretlen vonás, tulajdonság? 

– A gyerekek születésekor egyáltalán nem volt benne a gondolatkörömben ez a tény, ezért nem vártam semmi új vonás, tulajdonság felbukkanását, és később is szinte soha nem gondolkoztam ezen el. Az egyik gyerek külsőleg kicsit jobban hasonlít rám, de mindkettő erősen az apja családjának pozitív tulajdonságait örökölte, egyikben sincs olyan megkérdőjelezhető, a családunkban nem előforduló viselkedés, ami kapcsán feltettük volna azt a bizonyos „kire ütött ez a gyerek?” kérdést. Az unokánál is csak azt lesem egy kicsit, hogy vajon rám mennyire hasonlít, de ez csak egy kis kíváncsiság, nem kutakodás.

– Sikeresnek tartod az örökbefogadásodat?

– Igen. Azt hiszem, az jelenti a sikert, hogy anyagi biztonságban, jólétben, szeretetben neveltek fel, lehetőséget adtak mindarra, amit ha intézetben növök fel, biztos, hogy nem érek el. Diplomás, sikeres, boldog, családos ember lettem, és a gyerekeim is azok. Talán az egyetlen bánatom, hogy a ma olyan divatos családfa, felmenők, rokonok, öröklődés témát elvették tőlem.

– Az örökbefogadó családodban nem szerepelsz a családfán? 

– Nem tudom, hogy közülük valamelyik csinált-e ilyen kutatást, de soha nem kerestek meg. Én nem őket tekintem családomnak. Ebben egy kis harag is lehet, hogy nem ők a vér szerinti családom. A férjem családja igen összetartó, szerteágazó, és anyósom és férjem sokszor beszélgetnek a régi időkről, emberekről és olykor-olykor pillanatokra eszembe jut, hogy na, nekem ilyen nincs. Mostanában még a betegségek öröklése, illetve „az unoka kire hasonlít” témák kapcsán kerül elő az örökbefogadás a családi beszélgetésekben.

– Mit gondolsz, kihat rád, az életedre, egyéniségedre az, hogy örökbe fogadtak? Másnak érzed magadat, mint akik a vér szerinti családban nőttek fel?

– Az egyéniségemre – arra a részére, ami nem öröklött – egészen biztos, hogy csak pozitív hatással volt az a tény, hogy pont ők fogadtak örökbe. Soha nem kényeztettek, igen jó értékrend szerint, maximálisan modernül neveltek. Nem érzem magam másnak.  A családi szeretetet a férjem családjától, rokonságától maximálisan megkaptam, megkapom.

Továbbra is várom azok jelentkezését, akik saját történetüket elmesélnék, az örökbefogadási háromszög minden oldaláról. 

Reklámok

62 responses »

  1. Köszönöm az interjút!
    Sokat gondolkodtam ez előtt a komment előtt, lehet, hogy nem fogalmazok túl okosan, érezzétek ki belőle a jóindulatú értetlenséget.
    Nekem annyira szokatlan ez a zárkózottság, ahogy az öf szülők kezelték ezt a helyzetet, de ki tudja, mi állhatott a háttérben, végtére is az 1950-es évek nem épp a legkönnyebb időszak volt idehaza… Érdekes egy kötelék ez így, senki sem úgy reagál, ahogy az várható volna. Minden érintett csak bogozgatja a gordiuszi csomót, ahelyett, hogy sanyimód ketté vágná, ezt az észjárást nekem eddig még nem sikerült felfognom, mert annyira más világban nőttem fel.
    Furcsa, hogy anyuka csak egyszer, akkor beszélt erről az ezer éve felnőtt lányának, és nem azért, mert a lánya érdeke úgy kívánta, ráadásul évekkel azután, hogy ezt a vejével már letárgyalta a lány feje felett/háta mögött. Mintha nem tartaná felnőttnek, csak egy lény lenne, akinek minden mindegy… A magam részéről full kiakadtam volna, ha az anyám nem velem, hanem a férjemmel beszéli meg ezt a nagyon fontos kérdést, Karolina azt mondja, örült neki. Folyamatosan reális beszédmódban nyilatkozik az öf szüleiről (neveltek, taníttattak, hálásnak kell lennem stb), csak a férje családjáról beszél érzelemmel (befogadtak, otthon voltam közöttük mindig).
    Szerintetek?

    OFF: Úgy el van tűnve mindenki! Hol jártok? Vagy ennyire gáz a szeptember?

    Kedvelés

    • Valóban, hol vannak a többiek?

      Nemhogy az 50-es években, de még a 70-es, 80-as években sem volt általános szokás megmondani, főleg nem pici korban. Az a ritkább, aki kicsiként megtudta, még a most 30-as felnőtt örökbefogadott alanyaim közül is. Felkészítő tanfolyam is csak tíz éve van a témában.

      Kedvelés

    • Csatlakozni tudok…Az biztos, hogy más volt akkor a szocializáció és az is biztos, hogy régen nem voltak felkészítő tanfolyamok… Mindazonáltal nekem is kissé “bűzlik”, amikor felnőtt örökbefogadottak a tagadásba burkoloznak, lsd. : engem aztán nem érdekel… “Talán az egyetlen bánatom, hogy a ma olyan divatos családfa, felmenők, rokonok, öröklődés témát elvették tőlem”.Szerintem ennek a mondatnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint azt gondolnánk. A többi mondat is magáért beszél. Becsülöm, hogy vállalta az interjút.

      Ui.: bennem is dúl a jóindulatú értetlenség…

      Manuela

      Kedvelés

      • Azt hiszem, nem lehet ezeket a régi történeteket összehasonlítani a mai helyzettel.Teljesen más volt a hozzáállás, eleve felkészítés se nagyon volt, jótanácsot viszont lehetett kapni a családtól, pl. hogy költözzenek máshová az örökbefogadás után, és akkor nem kell elmondani, egyszerűen ez volt a SZOKÁS. Mi is találkoztunk valakivel, aki 12 évesen találta meg a papírokat, így akkor derült ki, pont kamaszkor elején, kicsit megdőltek az élete alapjai. Érthető volt az a szemlélet is, szülői szempontból nekünk ugye nincs különbség, és ha nem tudja meg, neki sem lesz. Akkor még nem volt ilyen információ-áramlás, legtöbb esetben nem is derült ki. Csak akkor volt “picit” baj, ha mégis kiderült, mert azért valaki mindig tudott róla, aki elkotyoghatta.

        Kedvelés

    • Kicsit megszólítva érzem magam, mint többiek, mert általában hajlamos vagyok én generálni a vitákat… 🙂 Pillanatnyi számítógépundorban “szenvedek”, avagy beszippantott kicsit az IRL világ. Elmúlik, mindig elmúlik, de most még élvezem. (Ahogy közeledünk ahhoz, hogy lehessen második gyerekünk, nekem veszettül babatakarót kell horgolnom minden szabadidőmben, és nem azért, mert ne lenne mivel betakarni… Meg mosok, kisruhákat. Korai még, de azért mégis. Megszállt az érzés, már újra vadásszuk az akciós pelenkát és cumisüveget, válogatom, mi az ami jó az előzőé, és miből kell új. Mert attól, hogy a legtöbb babaholmit örökli majd, én még ugyanúgy az a típus vagyok , akinek előre készülődni KELL. Neve már természetesen van, a szobát meg mindjárt festjük. Be vagyok zsongva, nem tudom, hogy bírom addig, mire tényleg esedékes lesz – habár sorszámilag már nem állunk rosszul, csak a határozat legyen már meg, de az is hamarosan oké már…)
      Ja, meg amúgy a munkahelyről szoktam inkább netezni, de az meg ősszel ennyire gáz, igen. Most mázlim van épp.

      Kedvelés

  2. A többiek nevében nem beszélhetek, én itt vagyok. 🙂 Az elhallgatás, titkolózás nekem is furcsa, de akkoriban még biztosan teljesen más volt az általános vélekedés, és az a szellemiség, amelyben akár a vér szerinti gyermekeket is felnevelték. Az is szokatlan számomra, hogy a felszínen az interjúalany hárítja magától a témát (soha nem érdekelte, nem kutatna a vér szerinti családja után, nem merült fel benne az öröklés kérdése komolyabban stb.), ugyanakkor megfogalmazza, hogy “haragszik” az örökbefogadó családra, amiért az nem a vér szerinti. Én ebben az utóbbiban azt látom – persze, lehet, hogy tévedek -, hogy ez mégiscsak a titkolózás, elhallgatás negatív következménye, ez a visszafojtott harag, ami látszólag a közöny, az érdektelenség, a beletörődés köpenyét ölti magára.

    Kedvelés

      • …de bizonyos értelemben tényleg nem is fontos! Elvileg mi örökbefogadó (örökbefogadásra váró) szülők is éppen ezért szántuk el magunkat erre a lépésre, mert nem fontos – nem ezen múlik, hogy tudjuk-e szeretni a gyerekünket, vagy sem! (Azt biztosan nem kell kihangsúlyoznom, hogy nem olyan értelemben nem fontos, hogy valakitől elvitatjuk azt a jogot, hogy megismerje a saját gyökereit.)
        Szerintem az 50-es években bizonyos tekintetben már az is haladó szemlélet lehetett, ha valakinek nem mondták el a származását, mert nem akarták ezzel “terhelni”, ahhoz képest, hogy minden nap az orra alá dörgölték volna, hogy “te csak egy lelenc vagy”, “hálás lehetsz a sorsnak” stb. A világháború után is rengeteg árván maradt gyerek lehetett, sérült testű/lelkű emberek mindenfelé. Lehet, hogy nem kellene ezt a témát idekevernem, de gondoljatok bele abba is, hogy hány család csinált titkot a saját zsidó származásából is, mert nem tudták még feldolgozni / nem akarták továbbadni az őket ért traumákat. Tényleg más idők járták akkor. Mást jelentett gyereknek lenni, gyereket vállalni stb. Nagynéném pl. csakis annak köszönheti az életét, hogy tilos volt az ötvenes években az abortusz. Ebből soha nem csináltak titkot a szülei, mégis szerették! Ez volt az a korszak, amikor 10 kismalacból 11-et le kellett adni, szóval egyszerűen más gondjaik voltak az embereknek – talán ez is magyarázatot ad a történetre.
        Ha valaki örökbefogadásra jelentkezett, feltételezem, hogy örültek neki, és gondolom, nem nagyon vizsgálgatták ennyire, mint most, hanem megkönnyebbültek, hogy annyival kevesebb éhes szájat kellett etetni az árvaházban. Én a németországi gyakorlatot jobban ismerem: én úgy tudom, hogy a háború után két dolgot néztek: az örökbefogadó család vagyoni helyzetét (futja-e nekik egy gyerek felnevelésére?), plusz kikérték a helyi lelkész véleményét a házaspárról. (Jó, hogy ez a pont ma már nincs, mert itt elbuktam volna – nem ismerem a lelkészt….)
        Visszakanyarodva Karolina történetéhez, szerintem már az is nagyon nagyra értékelendő lépés, hogy egyáltalán interjút adott Zsuzsának! Szóval nagyon szépen köszönjük, hogy megismerhettük ezt a történetet is és a II. vh. utáni örökbeadási gyakorlatot!

        Kedvelés

  3. Az nagyon más világ lehetett az ötvenes években. Úgy tudtam megérteni valamelyest az interjút, hogy a nagyszüleimre gondoltam és hogy a szüleim hogyan gyerekeskedtek annak idején. Azt tudom elképzelni, hogy a vejével egy régimódi értékrend alapján osztotta meg az információkat a szülő, azaz rábízta a lányát egy férfira, aki majdan gondoskodni fog róla és ez meg is történik, a férj és családja szeretettel befogadják. A képek nagyon tetszenek, köszönöm, hogy megosztottad őket 🙂

    Kedvelés

  4. Utánaolvastam kicsit az intézet vezetőjének, Pikler Emminek. Nagyon érdekes a munkássága, azon meg felettébb megdöbbentem, hogy valaha újdonság volt az “engedjük a gyereket szabadon futni és játszani” elv (lehet, hogy csak városon, mert falun sztem ez volt a természetes).
    Az viszont nem derült ki számomra, hogy az ő intézetébe hogyan kerültek a gyerekek (háborús árvák? osztályidegenek kiszakítottjai? megesett anyák gyerekei?), illetve mi módon történtek az örökbe adások (kinek adtak? kaptak az intézettől akár a fent említett újító elv fényében bármi tanácsot, iránymutatást? – öf kapcsán tutti nem, de amúgy hátha).

    Kedvelés

  5. Szerintem ez akkor is egy sikeres örökbefogadási történet, csak épp a “régebbi modell” alapján ment végbe. A szülei az akkori ajánlott/bevett módszerek szerint csináltak mindent, és biztos, hogy csak a legjobbat akarták neki. Nyilván mi ma már máshogy csinálnánk (rengeteget fejlődött azóta a gyermekvédelem és 50 év távlatából könnyen vagyunk “okosabbak”), de ne vitassuk el Karolinától, hogy szerette a családját, ők is őt, és nem érzi magát az örökbefogadás miatt másnak!
    A mi tágabb családi körünkben több örökbefogadás is történt, és én ugyanolyan természetességel felvettem mindenkit a családfánkra, ha vér szerinti rokon, ha nem!! Sok szó volt itt már az örökbefogadott gyerekek “kettős gyökereiről”, azaz, hogy két családhoz is tartoznak – Karolina, ha a másik ág is érdekel, ennek csak Te tudsz utánajárni, be kell menni abba a bizonyos Pikler Emmi-féle intézetbe, és ki kell deríteni, amit lehet/amíg még lehet! Ha a testvéred fiatalabb nálad, lehet, hogy nem is tud rólad, mert nincsenek emlékei, Neked vannak, ezért csak Te tudod megkeresni őt!!
    Egyébként csatlakozom az előttem szólókhoz: gyönyörűek ezek a régi, fekete-fehér fotók!! Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet!!

    Kedvelés

  6. A Mózeskosárban forgolódva több hasonló esetet láttam, ma 50-60 éves embereknek csak felnőttkorukban, kvázi a “halálos ágyukon” mondták el ezt a szülők, vagy a vővel megbeszélték, a gyerekkel nem.

    Nem szeretném, hogy mindenki nekiessen az alanynak, vállalt egy beszélgetést egy neki idegen terepen, ne toljuk már le. Pláne, hogy amit elmond, nem az ő hibája, ez arra a korra teljesen jellemző általános szemlélet. Mindössze 10-15 éve elterjedt nézet, hogy meg kell mondani a gyereknek.

    Egy családtagom ugyanebből a generációból elolvasta az interjút, és azt mondta, szerinte ez a helyes, ahogy Karolina gondolja, így kell ehhez hozzáállni.

    Kedvelés

    • Nem estünk neki az interjúalanynak, nem toltuk le, csak ez számomra legalábbis megdöbbentő interjú volt.
      Nem tudok róla mit írni, annyira beszédes az elejtett mondatok mögötti tartalmak, és ha valaki pontosan tudja, hogy milyen az, ha elfojtjuk az érzelmeket, és nem veszünk róla tudomást, azt én vagyok. Az élet előbb-utóbb úgyis rákényszeríti, szerintem arra, hogy egyszer majd szembesüljön a dolgokkal.

      Kedvelés

      • A magam nevében elmondtam a véleményem, amit a tapasztalataim alapján formáltam. Részemről nem volt se személyeskedés, se bántó szándék. Ha, bántó volt elnézést kérek érte, őszintén leírtam az érzéseimet. Igyekeztem pozítivan fogalmazni, vélemény különbségek lehetnek és úgy érzem valaki akkor tud előrelépni, ha őszinte mondatokat kap. A hozzáállását nem lehet valakitől elvitatni, mindenkinek megvan a maga igazsága, a fontos az lenne, hogy tiszteletben tartsuk a másikat, az ő érzéseit.

        Kedvelés

        • Megróbálom kicsit jobban megfogalmazni a gondolataimat. A szocializáció egy tény, viszont egyáltalán nem hiszem, hogy attól, hogy valakibe azt plántolják bele, hogy áhhh nem fontos a vér szerinti családod, nem fontosak a gyökereid tényleg ne lenne fontos neki. Valami elemi elveszik. Nem gondolom, hogy egy 14 éves kislány 59 évvel ezelőtt ne vágyott volna a vér szavára, az anyai ölelésre, arra, hogy megtudja miért dobták el magától. Ezek érzések, amik minden örökbefogadottban felfedezhetőek. Egyetlen dologgal értek egyet, hogy itt annó egy gyermek-később a felnőtt lojalitásával nagyon is visszaéltek ( lsd.: a saját papírjait elvették tőle, az egyetlen dolgot amivel bizonyíthatná a származását). Ez a fajta viselkedés beláthatatlan károkat okoz egy örökbefogadott gyermek életében. Annyira nem véletlen, hogy a Mózeskosárban is épp ez a korosztály az, aki annyira küzd… Nemrég láttam a Philomena-a határtalan szeretet című filmet,érdemes megnézni. Egy hasonló élethelyzettel találkozhat a néző.

          Kedvelés

          • Manuela, én nagyon drámainak érzem ezt a megfogalmazást, hogy “miért dobták el”. Szerintem az örökbeadás nem “eldobás”. Lehet akár egy pihe-puha fészekbe való óvatos befektetés. “Törődjön ezzel a gyerekkel más, aki nálam alkalmasabb erre a feladatra.” Persze, nincsenek illúzióim, tudom, hogy ez nem minden esetben van így… De valahogy felnézek azokra a nőkre, akik világra hoznak egy gyereket, és jobb belátásból másra bízzák.

            Kedvelés

            • Hát, igen, azt hiszem, az erre a posztra érkező kommenteknél is nagyon látszik, hogy a háromszög különböző csúcsain állók másképp látják a történetet. Az örökbefogadók szemében (jó esetben) a lemondás egy felelősségteljes döntés, az örökbefogadottak szemében elhagyás, az örökbeadókban meg gyakran élethosszig tartó bűntudat van, és ezek közül minden szereplőnek joga van ezt így érezni. És igen, valószínűleg ezt kamaszként pont ilyen sarkosan fogalmazza egy örökbefogadott, nem csak Manuela. Annyi idősen ennél kisebb súlyú dolgokat is ilyen érzelmi telítettséggel képesek megélni a fiatalok.

              Kedvelik 1 személy

      • Asszem mi ugyanazt a szöveget olvastuk, ugyanazokkal a sorok közti részekkel :). AZ egyetlen, amiben nem értek egyet Veled, hogy szerintem az élet nem feltétlenül kényszeríti rá a szembenézésre. Aki már évtizedek alatt “belecsontosodott” ebbe a metódusba, az már az élete hátralevő részét is le tudja élni ezzel. Ha neki ez így működik, az akkor jó – a többségnek nem megy ez így, de attól lehetnek, akiknek igen. Fáj-fáj, de a legtöbb fájdalmat elég jól meg lehet szokni hosszú évek alatt. Ha felé sem mész a toronyszobának, elfelejtheted, hogy a sárkány van oda bezárva – persze, bármikor kitörhet, de ha már a sárkány is öreg, fogatlan, neadjisten éhenhalt az évek alatt, már nem tud akkorát rombolni. Utólag meg már hiába mondod, hogy ha időben legyőzte volna, nem kellett volna az elkerülgetésével tölteni évek hosszú során át a mindennapokat – ezt már csak “jogos önvédelemből” sem fogja elfogadni.
        Azt hiszem, Ti már szerencsésebb generáció vagytok, ami az örökbefogadáshoz való hozzáállást illeti. AZ én gyerekem meg már pláne. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebb a munka az egésszel, hanem hogy lehet vele egyáltalán már dolgozni. Karolina korosztályában valószínűleg még tényleg kevésbé volt ez elérhető lehetőség, mint Nálatok, mert nagyon más volt a fejekben az egészről.

        Kedvelés

    • Én is abban a korban nőttem föl, sőt, idősebb is vagyok valamivel az örökbefogadottnál. Egy középosztálybeli értelmiségi családban sem volt annó “divat” túl sokat magyarázkodni, beszélgetni a gyerekkel. Nekem gyerekként nagyon hiányzott a beszélgetés, és én másként neveltem az enyéimet. De akkoriban az általános volt, hogy a gyerek dolgairól, a vele kapcsolatos döntésekról a szülők döntöttek, és kész, A gyereknek nem volt beleszólása. Sőt, a “zsindelyes a háztető” módszer szerint, nem is beszéltek a gyerek előtt felnőtt dolgokról. Mondjuk, nem is volt tanácsos, mert esetleg a gyerek kikotyoghatta, és aztán jött az ÁVO. Szóval a mai negyvenesek sem tudják már azt igazán elképzelni, milyen gyereknevelési “közmegegyezés” volt akkoriban. Ezzel együtt a szülők maximálisan felelősséget vállaltak a gyerekükért, és gonddal fölnevelték, de egyszerűen nem volt benne a köztudatban, hogy a gyerek belső világára nagyon figyelni kéne. Létezett a sablon a “boldog” és “gondtalan” gyerekkorról, a felnőttek világa el volt szigetelve jócskán a gyerekekétől. Viszont az a gond se nyomta a gyerekek vállát, ami mostanában oly gyakori, hogy a felnőttek bonyolult és néha zavaros életébe kénytelenek belelátni, sőt részt venni stb. Szóval a mai értékrendünk, szokásaink szerint nem lehet megítélni az ötven-hatvan évvel ezelőttit, azt gondolom. És egyáltalán nem szükségszerű, hogy az interjúalany majd egyszer szükségét érzi emlékei és nézeteinek revideálását. Mi is csak egy másik, újfajta modellben gondolkodunk, de a valóság…?! Hát azt talán egyikünk sem ismeri a maga teljességében.

      Kedvelés

  7. Kedves Hozzászólók!

    Régóta olvasom a blogot, ami nagyon tetszik, most a hozzászólások ösztönöztek az írásra.

    Nickemből is érezhető, hogy Karolina kortársa vagyok. Döbbenten olvastam, hogy többen jobban tudjátok nála, mit is érez, gondol az örökbefogadásával kapcsolatban. Fogadjuk el, ha valaki máshogy éli meg az életében történt eseményeket.

    üdvözlettel egy Nagyi, akinek a szíve hasad meg, hogy MA, Magyarországon egy gyereknek mennyi minden rosszon kell keresztülmennie, mire örökbe fogadható lesz. Nem vagyok elájulva a mai gyermekvédelemtől, a jelszó szép és nemes “a gyermek érdeke az első”, de a gyakorlat…

    Kedvelés

  8. Huh. Remek cikk volt,jól megfogalmazva a lényegwt (y) . Eléggé közömbösnek látszik a válaszadó. Bár persze a nevelésnek is betudható. Azzal meg ,hogy azt mondja h nem kíváncsi csak saját magának hazudik. egy kicsi OFF. A testver kerdezz-feleleknék. Írtambde arra már nem jött válasz. Mik változtak pontosan? Nagyon-nagyon megköszönném,ha megtudhatnám. :):):)

    Kedvelés

  9. Egyet kell értenem Nagyival elég megdöbbentő reakciók vannak.

    Elhiszem, hogy a tanulmányok/felmérések a ,,többség” érzéseit írják le, de azért ezt nem venném kőbe vésett igazságoknak. Az sem figyelmen kívül hagyható, hogy ha jól értelmezem még kisbaba korban volt az örökbefogadás és egészen más úgy felnőni, hogy ezt egy elfogadott, de nem fontos részként kezeli a család. Főleg azokban az években, eddig amit olvastam erről mérföldekkel másabb volt a hozzáállás akkor. Még az én örökbefogadásomkor is a ,,nem beszélünk másnak erről” hozzáállás volt, pedig én 89-es vagyok.

    Miért ne tudna valaki megbékélni ezzel, anélkül, hogy megkeresné a gyökereket, hogy traumának és ,,elhagyásnak” élné meg? A magam példájából és már itt olvasottakból is számomra kiderült, hogy ez nem ,,törvényszerű”. Akinek szüksége van rá, mert nem érzi nélküle ,,teljesnek” önmagát, annak persze, hogy ez a megfelelő lépés. De vagyunk olyanok is akik nem érezzük, hogy 2 felé vezetnek a gyökereink és csak azt a gyökeret tartjuk fontosnak ami a családunkhoz vezet. Nem érzem úgy, hogy rosszul kellene magam éreznem amiatt, mert a családomhoz érő gyökeremet tartom a legerősebbnek és az egyetlennek, néhány kommentből viszont azt látom, hogy ,,márpedig ha nem így érzel akkor ámítod magad”. Nem, hanem egész egyszerűen én máshogy látom és máshogy érzek ezzel. Vagyunk ilyenek is az örökbefogadottak között.

    A képek csodálatosak és köszönöm, hogy olvashattam egy újabb történetet.

    Kedvelés

      • Ezen bejegyzésben olvashattunk két felnőtt örökbefogadott véleményt a gyökerekről. Miért nem lehet ezt elfogadni?

        Nem a gyermek akart megszületni. Felnőttek döntése volt, mondjuk ki azé, aki megszülte. Ő volt az, aki bedobta a rendszerbe, lesz vele, ami lesz. Hol van itt a puha fészek? Hol felelősségteljes döntés ez? Gondolt-e bele, hogy hová kerül a gyermek? Mennyi ideig hányódik jobbra-balra? Kap-e szeretetet, melegséget, biztatást, védelmet? Szerintetek a rendszerbe került gyerekek többsége fiatal anya meggondolatlan kapcsolatának gyümölcse vagy olyan nők szülték őket, akik már több gyermekkel bővítették a rendszert?

        Miért van olyan sok örökbeadható gyerek és örökbefogadni akaró szülő és miért olyan kevés az örökbefogadás? Miért kell gyerekeknek “kiöregedni” anélkül, hogy családban élhetnének? Tessék-lássák tartani a kapcsolatot, ez egy felelősségteljes magatartás?

        Ne haragudjatok csak jóindulattal tudom “a néni, akinek a hasában voltál”-nak nevezni, aki egy 6 éves gyereket kitett annak, hogy 4 azaz négyszer kezdjen új életet, egyedül, beleszólás nélkül. Semmi tisztelet nem volt, van vagy lesz bennem iránta.

        Kedvelés

        • Én a saját vér szerinti anyukámat tisztelem, mert tudom ő mit élt át. Nem tartom feladatomnak, hogy megváltoztassam mások véleményét, gondolkodásmódját. Én a saját életemért vagyok felelős és a családom életéért. Nem kell egész sorsok felelősségével együtt élnem és ha, mondhatom ezt van, ahol véget ér az én felelősségem, van egy határom. Szerencsére én a magam tapasztalatát megértem és mások örökbefogadása az ő felelősségük, ilyen értelemben pedig mindenki a saját legjobb meggyőződése és lelkiismerete szerint neveli a gyermekét.

          Kedvelés

          • Én mindenesetre hálás vagyok Neked és elevennek, szeretem, hogy annyi önreflexióval írtok, remélem, majd a gyerekem jobb megértésében is segít; öf pácienseimnél már tudom használni. Szóval, köszi még egyszer, segítetek, hogy jobb anyja legyek a gyerekemnek. ❤

            Kedvelés

            • De aranyos vagy ❤ Orulok, hogy szereted, hogy itt vagyunk, es pont ezert vagyunk itt, hogy nektek segitsunk, ezaltal magunkon is, legalabbis abban, hogy fejlodjunk.
              Itt ebben a posztban kezdenek elmergesedni a hozzaszolasok, ami eddig nem volt jellemzo.
              Kedves Nagyi!
              Az amit leirt az unokaja vesztesege, es nem az one, teljesen indokolatlan indulatosan gondolni az eletetadojara, hisz neki koszonheti az unokat.

              Kedvelés

            • Vicq egy óriási szív neked! Már alig várom, hogy újra találkozzunk! Zsuzsi ugye már szervezed a legujabb találkozónkat? Még december előtt lássuk egymást please! 🙂 Nagy újság van, amit feltétlen meg szeretnék osztani veletek. ( Annyira nem publikus )

              Kedvelés

        • Nagyi,
          sokféle történet lehet a háttérben, sokat beszélgettünk az örökbeadókról itt. Szerepel is interjú örökbeadóval a blogon: https://orokbe.hu/2014/04/03/sosem-tudtam-harcolni-magamert/
          Az unokádé valóban egy nehéz és fájdalma történet lehet, megértem, hogy dühös vagy. Jó, hogy nálatok végre családba került a kisfiú (kisfiú?).
          Nem minden történet ennyire tragikus, van, amikor rögtön örökbe adja a szülőanya a gyereket, és babaként családba kerül.

          Kedvelés

        • Nehéz, de bele kell gondolni annak az asszonynak az élethelyzetébe és lelkivilágába, aki világra hozta az unokádat vagy a mi gyerekünket. Akkor értheti csak meg valamelyest az ember, hogy körülbelül mit élhetett át azon az úton, aminek a vége a gyerekről való lemondás lett. Biztos vagyok benne, hogy rosszat nem akart a gyerekének. A sporadikus látogatások is arról szólnak, hogy még él benne a remény, hogy majd hazaviszi. Nem hiszem, hogy abban a beszűkült tudatállapotban átlátja azt, hogy a gyerek ide-oda hányódása milyen lelki megpróbáltatásokkal jár.

          Azok az asszonyok, akik lemondanak a gyerekükről, teljesen más körülmények között élnek és más, elementárisabb problémákkal küzdenek, mint mi, akik örökbefogadunk. A két világ nehezen átjárható. De erőfeszítést kell tennünk szerintem arra, hogy elfogadjuk azt, akinek végülis a legnagyobb kincset köszönhetjük az életben.

          Kedvelés

      • Négy örökbefogadott , már felnőtt gyerekkel a családomban bizton állíthatom, eleven, hogy nincs igazad. Az egyik gyerekem megkereste a vérszerinti családját, a másik, azt mondja: “Nekem te vagy az édesanyám, és kész.” ez inkább alkat, habitus kérdése, az elhagyás miatti seb is nagyon különböző lehet. Ismerek olyan örökbefogadottat, aki azzal elintézte, hogy “Mákom volt és kész!”. Pedig a vsz.szülei nem gondatlanságból nem nevélték, mégsem akarta őket megismerni, az örökbe fogadók felajánlották neki, és mégsem. (Ők ismerték a családot. Rettenetes szegénységben éltek, a gyerek beteg volt, és azért mondtak le róla, hogy az óf család tudja gyógyíttatni.)

        Kedvelés

    • Köszönöm, hogy leírtad.

      Tudod, nekünk nagyon fontos visszajelzés, hogy reménykedhetünk abban, hogy ilyen szoros családi kötelék kialakulhat köztünk is.

      Kedvelés

      • Kedves Nagyi,

        Párszor hallottam azt a ,,mondást”, hogy ,,amelyik gyereknek meg kell születni az meg is fog születni”.

        Úgy érzem ez örökbefogadottak esetén is igaz. Ott és akkor kellett megszületnünk. Annál az életadónál, azon a helyen és abban az időpontban. Ha nem így lett volna, nem kerültünk volna azokhoz az emberekhez akik az igazi családunk. Hisz ebben az örökbeadónknak is szerepe volt, nélküle nem történhetett volna meg, hogy oda kerüljünk, akármilyen okból lépte is ezt meg. Én hálát érzek ezért, mert jót tett velem, az ő lemondása, az én esélyem volt hogy oda kerüljek ahová tartozom. Ha kicsit is számít a genetika és az ebből adódó hasonlóság, biztos vagyok benne, hogy neki nehezebb volt ezzel tovább menni, mialatt én szeretetben nőttem fel.

        Bár, én is azoknak a táborában vagyok akiket még csecsemőként fogadtak örökbe, de nekem nem mondták el a szüleim. A mi utunk azért egész más, mint ha valaki intézetből kerül a szüleihez, de szerintem mindkét életúton ott van a lehetőség a szoros kötelékhez.

        Kedvelés

      • Én biztos vagyok abban, hogy a gyerekemmel éppen igen szoros kötelék van kialakulóban (2 éve újszülöttként került hozzánk), és nagyon szeretném, ha majd a későbbiekben ő is olyan szorosként, teherbíróként és biztonságosként élné meg a köteléket, hogy merjen érdeklődni a vsz-iek iránt is akár. Én a helyében biztosan kíváncsi lennék, és azt látom, hogy az örökbefogadottak nagy többsége az, és ez nem gyengíti a családi kötelékeket.

        Kedvelés

        • Semmiben nem gyengiti a kapcsolatot, kiveve, ha tiltjak, elitelik.
          Leirtam mar maskor is, de akkor raerositek, nekunk ket csaladunk van, ket anyank, de a szivunkben sokkal nagyobb helyet foglal el az, akinel felnovunk, aki mellettunk van a bajban, es akivel meg tudjuk osztani a jot.
          A masik anya is ott van, szerves reszunk, nelkule nem lennenk, de az akit szeretnek, es elfogadnak az of csaladjaban, sosem fog az eletetadohoz huzni.
          Bizzatok magatokban, es bennunk, jo dontest hozunk.

          Kedvelés

        • Abban én is biztos vagyok, hogy nem gyengíti, ez inkább a szülőkben kialakult félelem, nem a gyerekben. Érzik ők is hova tartoznak és hacsak nem történik olyasmi ami bármely szülő-gyerek viszonyt megronthat, a szülők mindig a szülei maradnak.

          Kedvelés

          • Nagyon örülök, hogy itt a fórumon hallom öf felnőttek véleményét különféle témákról. Egyedülálló lehetőség nekünk, öf szülőknek arra, hogy meghallgassuk a perspektívátokat. Hálás vagyok érte.

            Kedvelés

            • Cosima mi is nagyon hálásak vagyunk nektek, akik a blogot és a véleményeinket olvassátok, örül a mi szívünk is, mert világos 10-15-30 év múlva fel fog nőni egy olyan örökbefogadott nemzedék, akik szeretettel, pozítiv életfilozófiával és rengeteg törődéssel, figyelemmel lettek nevelve, ezáltal stabilan fognak állni az óceán legnagyobb viharában is, mert senki sem szelte volna át az óceánt, ha a vihar közepette otthagyta volna a hajót.

              Kedvelés

            • Ez a blog egészen egyedülálló lehetőséget biztosított, hogy megnyíljunk és meghallgassanak minket, köszönet, hogy ennyi nyitott ember gyűlt itt össze.

              Kedvelés

  10. Én szülőként azt érzem, kifejezetten csalódott lennék, ha felnőve a fiamat nem érdekelné a vér szerinti családja, ha legalább egyszer nem menne el megnézni őket. Sőt: engem is érdekelne az asszony, aki a gyerekemet szülte!

    Hozzáteszem, én kifejezetten mélyre ásós, gyökérkeresős típus vagyok, a nagyszüleimet alaposan kikérdeztem az életükről, érdekel a családfa, a régi családi történetek. És innen nézve nekem az is furcsa, ha valaki egy faluban él a nagyszüleivel, de még sose meséltette el magának az életüket.

    Kedvelés

  11. Nagyon restellem magam, hogy olyan indulatosan jöttek ki belőlem a mondatok arról az “asszonyról, aki megszülte az unokámat”. Véleményemet nem megváltoztatva, csak pontosítva.

    Csicsergő tudja, hogy Ő örökbe lett fogadva, de talán egyszer említette, ez szerintem még feldolgozás alatt áll. Semmi rosszat nem mondunk az életében eddig szereplőkről. Természetesen, ha akarja mindenkivel felveheti a kapcsolatot, ebben a Lányom minden erejével támogatja.

    Ma megnéztem az oldalon elérhető 2011-re vonatkozó statisztikát. Az örökbefogadások fele újszülöttet érintett. Maradnak a rendszerben a nagyobb gyerekek, teljesen érthetően. Arról a tizenezer gyerekről nem is beszélve, akik nem örökbeadhatók. Azzal van bajom, aki lehetőséget sem ad a gyereknek, magyarul nem mond le róla.

    Tudom, minden örökbeadó története, élete, indíttatása más és más. Senki véleményét megváltoztatni nem akartam csak elmeséltem tapasztalatomat, hogy van egy másik oldal is. Egy nagyobb gyerek nagyobb csomaggal érkezik, Azt is tudom ez az Ő élete, nem az enyém, de mi a családja vagyunk felelősek azért, hogy teljes életet tudjon élni, de kísérje végig az életét a másság. Minden 15-20 év múlva fog kiderülni, hogy sikerült-e.

    Nem düh van az indulatomban. Érdekes kotyvassza az elkeseredettségnek, tehetetlenségnek, csalódottságnak, értetlenkedésnek. Úgy gondolom a hozzászólóktól egy generációval idősebb vagyok (azért kérlek tegezzetek). Biztosan más értékrend szerint nevelkedtünk, éltünk. Én is hiszem, ha valakiknek találkozni kell, azok találkoznak.

    Csicsergő egy kislány. Köszönöm nevében is a jókívánságot.

    Kedvelés

    • Kedves Nagyi, értem a tehetetlenséget, ami az összes olyan gyerekre értendő, akik nem örökbeadhatóak, viszont ez sajnos nem a mi asztalunk. Nem a mi kezünkben van a döntés, a gyermekvédelmi rendszer ugy rossz, ahogy van. Itt sajnos érdek ellentét feszül, mert bizonyos embereknek nem áll érdekében, hogy megváltozzon a rendszer. Ezen kár idegeskedni, mert megváltozni nem fog, legnagyobb sajnálatomra…

      Kedvelés

  12. Kedves Nagyi!
    Restelkedni igazan nem kell, csak igen erzekeny temaba mindjuk ugy, h beletenyereltel. Itt mindenki igyekszik megerteni masok erzeseit, gondolatait. En attol tartottam, h az indulat ami beloled szolt, Csicsergore is atkerul, hatassal van ra.
    Igy, h jobban megmagyaraztad, mar ertem a reakciodat.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s