„Többnyire a lányom nagymamájának néznek”

Általános

Az olvasók hiányolták a kamaszkorú gyereket nevelő örökbefogadók történeteit. Íme! Ma Novák Zsuzsa mesél nekünk, akit sokan ismerhetnek, hisz gyakori vendég a témával foglalkozó klubokban. Zsuzsa egyedülállóként neveli a lányát, Diát. Szülővé válás ötven felett, gyereknevelés egyedül, kamaszkor, a gyerek gyökérkeresésének kísérése. Zsuzsa nagy nyugalommal felelt a belemenős kérdésekre is. A cikk megjelenéséhez Dia is hozzájárult. 

– Mesélj magadról!

IMG_9276

– Tanárképzőt végeztem matematika-ének szakon, egy év tanítás után állami vállalatoknál számítógép-programozással foglalkoztam. Sokat zenéltem amatőr zenekarokban, csellón játszottam, nagyon szerettem. 65 éves vagyok. Lányom, Dia 18 éves, akit egyedülállóként fogadtam örökbe, mikor három és háromnegyed éves volt.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Hogyhogy közel ötven évesen döntöttél a gyerekvállalás mellett?

– Egyedül éltem, illetve együtt a szüleimmel. Korosodtam, és úgy gondoltam, hogy gyerek nélkül nem élet az élet. A negyvenes éveim elején éreztem úgy, hogy nekem már biztos nem lesz gyerekem, és valamit tenni kell, hogy legyen. Kezdtem gondolkodni rajta, hogy örökbe fogadok. Eltelt néhány év, mire egyáltalán elindultam.

– Kellett egy kis bátorság a döntéshez?

– Főképp azért, mert nem vagyok egy határozott és könnyen döntő valaki, és ehhez még kellett idő. Emlékszem, egy ebédszünetben mentem ki a Fővárosi Tanács szociális osztályára, mert nem tudtam, hova kell fordulni. Ott egy szimpatikus ember elmagyarázta, hogy lehet egyedülállóként örökbe fogadni, de nem ide kell jönni, hanem a Tegyeszhez. Még azután is legalább egy év eltelt, mire elmentem jelentkezni, hogy örökbe fogadnék egy gyereket.  Aztán bő három évet vártam.

– Maga az örökbefogadás volt ilyen félelmetes, vagy egyedül felnevelni egy gyereket?

– Ez inkább az aránylag határozatlan természetemből adódik, hogy óvakodok ilyen nagy lépést tenni és ezt közölni a családommal.

– Hogy zajlott a jelentkezés?

– Bementem, felvették az adatokat. Azt írtam be, 2-5 éves gyereket kérek, mert úgy gondoltam, még ne járjon iskolába, legyen ideje hozzám szoknia és az iskolára felkészülni. Újszülöttet, csecsemőt nem akartam, ehhez már öreg vagyok, és dolgoznom kell, hogy megéljünk. Megkérdezték, milyen gyereket nem szeretnék. Nem értettem a kérdést. Akkor az ügyintéző megkérdezte, cigányt szeretnék-e. Azt mondtam, nem, mert a hátrányait egyedül nem tudnám felvállalni és kezelni. Lányt kértem, mert a mi családunk nagyon lányos, a pszichológus is befolyásolt, hogy egyedülállóként inkább lányt kérjek.

– A kilencvenes évek közepén járunk, ekkor még nem volt felkészítő tanfolyam az örökbefogadóknak.

– Nem volt, csak pszichológusi vizsgálat és környezettanulmány, ami nagyon hamar lezajlott. Volt tapasztalatom kisgyerekekkel, mert a nővérem akkor már kamaszkorú lányaira sokat vigyáztam, nyaraltunk együtt, úgy érzem, tudtam, milyen egy óvodáskorú gyerek. Olyat vártam, mint ők, akik átlagos gyerekek, nincs velük különösebb probléma, bár nagyon eltér a természetük. Kezdettől eljártam a Mózeskosár Egyesülethez, ott megismertem szülőket, gyerekeket, jó kis tapasztalatcsere volt, jobban beleláttam az örökbefogadók világába.

– Hogy találkoztál a lányoddal?

– Ő volt az első gyerek, akit megmutattak. Nem túl sokat meséltek róla. A családgondozóval mentünk ki a csecsemőotthonba. Két mondatára nagyon emlékszem. Az egyik az volt, hogy úgy viselkedjek, amilyen lenni szoktam, ne vegyek fel egy mesterkélt viselkedést. A másik, hogy megkérdezte, milyen tanulmányi eredményt várok el a gyerektől. Én azt feleltem, hogy nem kell, hogy kitűnő legyen, de végezze el a feladatait. Ott az irodában ismertették az aktát. Hiába jártam a Mózeskosárhoz, keveset kérdeztem, ők se tudtak mindent. Akkor a csoportban meg is mutatták.

– Milyen volt a kislány?

– Akkor ébredt az alvásból, ült a fal mellett, és várta, hogy kimehessenek az udvarra. Még a kezébe is adtak egy állatot, hogy tudjam, melyik gyereket kell nézni, és egy idő után biztatták, hogy álljon fel, lássam, mozogni is tud. Aztán kivitték az udvarra, hogy lássam, ahogy futkározik. Nagyon jó jellemzést kapott, egy okos, egészséges, jól fejlődő kislány, akinek az életében nincsenek nagy érzelmi kitörések, indulatok.

– Tiszta anyja…

– Szerintem is! Nagyon jól összetalálkoztunk, mert hasonló természete van, mint nekem. Kinézetre egy közepes magasságú, jól táplált, elég komoly, nem túl sokat mosolygó barna kislány volt, aki futkározott, játszogatott. Ebben a korban még egyedül játszottak, minden gyerek külön. Egy egészséges gyerek. Én arra gondoltam: miért mondjak nemet? Azt feleltem, hogy szeretnék vele ismerkedni.

IMG_9288

– Szóval nem rohantak meg az anyai érzések.

– Nem rohantak meg. Az a természetes állapot jött el, és később otthon is, mint mikor a nővérem rám bízta a gyerekeit: vigyáztam rájuk, szórakoztattam, fürdettem őket, játszottam velük. Ez volt Diával is. Én az élettel járó kötelező dolgokat elfogadom és csinálom. És utána nagyon jó érzés volt, hogy nem egyedül élek, gyerekem van, változatos, jól érezzük magunkat együtt.

 Korábban nem kértél cigány gyereket. A találkozáskor mérlegelted a gyerek származását?

– Megnéztem őt, egy barna kislány volt, bizonytalan családi háttérrel, az aktája szerint fehér. De ott már nem számított, mi a származása, szerettem volna őt hazavinni, és az anyja lenni. Én azt szoktam neki mondani, hogy téged mindenki önmagadért szeret. Tényleg mindenki szereti, mert egy kedves, jó magaviseletű kislány. Soha nem voltak beilleszkedési problémái. Kis tanulási problémái vannak, de önmagáért szokták szeretni. És én olyasmit nem akartam benne tudatosítani, amiben én sem vagyok biztos.

– Hogy zajlott az ismerkedés a kislánnyal?

– Minden délután bejártam hozzá. Főleg az udvarban voltunk, mert nem akart kijönni. Volt egy játszószoba, ő játszott, ha be akartam vonni a játékba, nem akarta. Rendszeresen kávét főzött nekem, mert ezt látta a nevelőktől. Néha kimentünk sétálni. Ha hosszúra nyúlt a séta, volt, hogy elsírta magát, vissza akart menni. Tudtommal a pszichológus minden alkalommal megkérdezte tőle, voltam-e, mit játszottunk, és valamikor mondta is neki, hogy én szeretnék az anyukája lenni. Emlékszem, akkor jött először az ölembe, mikor a szomszédból betévedt a csecsemőotthon kertjébe egy nagy kutya. Sírdogált és beleült az ölembe, akkor ölelgethettem meg őt először. Mindig tartózkodó volt kicsit Dia.

– Zokon vetted?

– Nem vártam el, hogy a nyakamba ugorjon. Azt olvastam, hogy a gyerek kezdeményezzen, ne rohanjuk le őket.

– Mennyit tudsz a vér szerinti családról?

– Időben született, egészségesen. Nem az anyja vitte haza, hanem az anyja barátnője, és ott lakott kilenc hónapos koráig, ahol állítólag az ő kisebbik bátyja is lakott. Őket érte valami kutyaharapásos baleset, így a nevelőanya lányára maradt Dia, aki egy idő után bevitte őt a csecsemőotthonba, és ott ragadt. A barátnő néhányszor meglátogatta, majd ezek a látogatások elmaradtak. Állítólag örökbe akarta fogadni, de egyszer említették, hogy nem olyanok voltak ott a körülmények. Biztos, hogy Diának bizonytalan a háttere, voltak anyagi problémák a családban.

– Eredetileg is Diána volt a neve?

– Igen. És az anyukám családi nevét kapta vezetéknévként.

– Mennyit barátkoztál vele?

– Körülbelül hat hetet.

– Milyenek voltak az első hetek otthon? Rögtön óvodába ment?

– Nem, négy hónapot itthon voltunk, ez az éves szabadságom volt, és még betegállományra is mentem. Utána ment óvodába. Nagyon jó volt vele otthon lenni. Körülbelül a tizedik nap sírt először, addig mindent elfogadott, mentünk a játszótérre, vásárolni. Az első napokban direkt nem ültünk járműre, mert busszal, villamossal hoztam haza, és nem akartam, hogy azt higgye, visszaviszem. Mindig mondtam neki, hogy a játszótérre megyünk, nem ülünk járműre. Később is, ha járműre ültünk, elmondtam, hogy hova megyünk, nem oda viszem vissza. Ő a mai napig nem tud egyedül játszani, csak társakkal, egyedül inkább gondolkodik. Úgy gondolom, ez a három év csecsemőotthon hatása, ahol mindig volt körülötte másik gyerek. És ő nem egy folyton tevékenykedő gyerek, hanem nyugodt, befelé forduló. Ha mással játszik, akkor sem ő a főnök, hanem a másik gyerek irányítja őt.

Ekkor voltál ötven éves, és megjelentél egy kisgyerekkel. Mit szólt a család, a külvilág, a szomszédok?

– Mindenki nagyon jól fogadta. Lehet, hogy az első mondatomon meglepődtek, hogy örökbe fogok fogadni egy kislányt, hozzá kellett szokniuk a gondolathoz, de nem emlékszem, hogy bárki azt mondta volna, hogy ne csináljam. Csak elismerést kaptam mindenkitől. Ismeretlenek gyakran Dia nagymamájának néznek, így a bemutatkozáskor általában elmondom, hogy az anyja vagyok, ezt néha nem hallják meg, akkor elmondom másodszor. (Csak később vezették be, hogy az örökbefogadó legfeljebb 45 évvel lehet idősebb a gyermeknél, ezért lehetett Zsuzsáéknál ennél nagyobb a korkülönbség.)

– Ez nem kellemetlen neked?

– Már hozzászoktam. Ahol fontos, hogy tudják, ott kihangsúlyozom. Ahol nem, ott esetleg rájuk hagyom. Egy orvosi asszisztensnőt megvicceltem ezzel, mert ott hangsúlyoztam, hogy az anyja vagyok, és ő a mai napig abban a tudatban van, hogy közel 47 évesen szültem Diát. Mikor kijöttünk, ezen jót nevettünk Diával. Nem volt fontos, hogy az asszisztensnő tudja, mi a helyzet. Ahol nincs jelentősége, ott rájuk hagyom, hadd higgyék, hogy a nagyanyja vagyok.

– És ha tisztázod, mindig el kell magyarázni az örökbefogadást is?

– Ott mondom el, ahol van jelentősége, például a háziorvosnál, aki úgyis rá fog kérdezni a korábbi betegségekre. Lehet, hogy elsőre elcsodálkoznak, de másodszor megértik.

– Okozott valamilyen objektív nehézséget, hogy idős korban lettél szülő?

– Kimaradok dolgokból.

– Miből?

– Lehet, hogy a nagymamaságból. Biztos, hogy nem vagyok egy modern szülő. Dia is mondja, hogy én ódivatú vagyok. De nem is értek egyet a modern szülőkkel, van egy kialakult értékrendem, amin nem nagyon szeretnék változtatni, mert ezt tartom értékesnek. Nem értek egyet a liberális neveléssel. Az oviban, az iskolában körülbelül Dia társainak nagyszüleivel vagyok egykorú.

IMG_9282

– Fizikailag nehéz volt ötvenévesen szaladgálni egy kisgyerek után, emelgetni?

– Felemelni nem volt nehéz, szaladgálni nem kellett. Mindent úgy csinálok, hogy előre elmondom a feltételeket, hogy mit szabad, ha biciklizik, meddig mehet, de azt is, mire számíthat, milyen egy nap az iskolában. És hál’ istennek ezeket ő betartotta, nem érte meglepetés, és nem volt fegyelmezetlen gyerek. Így ritkán kellett attól tartanom, hogy baleset éri. Az elején egyszer-kétszer megszegte, mert nem ismerte a szabályokat, mert a csecsemőotthonban még nem volt utcasarok. Jártunk kirándulni, nem túl magas hegyekre. Amit egy kisgyerek bír fizikailag, azt én is bírtam. Most már egy guggolás is probléma, de egy tizennyolc éves mellett nem nagyon kell.

– Attól félsz, hogy esetleg nem éred meg, míg a saját lábára áll, családot alapít?

– Ez bennem is felmerül. Abban bízom, hogy ha velem valami történik, ott a nagycsalád, a nővérem, az unokatestvéreim. A nővérem itt lakik a házban, a lányai is pár perc sétára innen, sokat vagyunk együtt. Én igyekszem pozitívan szemlélni a világot, hogy nem lesz nagyobb probléma, két év múlva leérettségizik. Attól félek, hogy mire gyerekei születnek, akkor esetleg pont engem is el kell látnia és ez dupla probléma lesz neki. De hátha tudok még vigyázni a kicsi unokákra.

– Fel szokott merülni bizonyos helyzetekben, miért nincs apja?

– Van, hogy beírjuk a képzelt apa nevét hivatalos papírokra, van, hogy nem írunk be semmit. Sokszor kihangsúlyozom, hogy egyedül nevelem, ezt is el kell mondani kétszer-háromszor, de megértik.

– Mindezek miatt több embernek kell elmesélni, hogy örökbefogadott, mint egyébként tennéd?

– Biztos, hogy sokkal több embert kell beavatni ezek miatt. Kisebb korában azt mondtam, hogy elmondjuk annak, akinek szükséges elmondani, de nem állunk ki kiabálni az utcasarokra, hogy örökbefogadott vagy. Ő nagyon szerette volna kiskorában, ha van az iskolában másik örökbefogadott gyerek, de nem tudtunk róla. Az első tanító néninek elmondtam, ő az első fogadóórán rákérdezett, hogy lehetséges örökbe fogadni egyedülállóként, akkor elmagyaráztam. De nagyon szerették őt. Dia akkor járt kosarazni, és az öltözőben elpletykálta. Aztán egy nagydumás kislány odaállt mellém és megkérdezte: a Dia tényleg örökbefogadott? Én mondtam, hogy igen. Akkor síri csend támadt a szülők között, aztán az ő nagydumás anyukája rávágta: és abban mi van? Persze, örökbefogadott, nincs abban semmi különös. És ennyi volt.

DSC_0515

– Volt segítséged a gyereknevelésben?

– Nem volt. Anyukám még élt, de intézetben, Alzheimer-kórral. Bő fél év múlva meg is halt. Ha nagy szükségem volt rá, akkor vigyázott rá a nővérem, de ez ritkán fordult elő. Ő dolgozott, a lányai már középiskolások voltak akkor.

– És ha beteg volt Dia?

– Betegállományt vettem ki.

– Miben volt más, mint amit vártál? Mi okozta a legnagyobb meglepetést?

– Nem tudom. Dia egy kiegyensúlyozott, jó magaviseletű gyerek, a kötelező feladatokat elvégzi. Nem kell vele küszködni, nincs extra betegsége. Én vártam egy ennyi idős gyereket, és megkaptam, aki szépen, normálisan fejlődött, mint általában egy gyerek. Nem tudok extrát mondani.

– Neked viszont nagyot változott az életed. Ötvenéves korodig csak magadért feleltél, sokkal több kötöttséged lett innentől egy gyerekkel.

– Soha nem voltam egy csavargós valaki, nem volt óriási baráti köröm. Én zenéltem, de ezt akkor abbahagytam, mert nem tudtam heti két este próbára menni, nem volt kire hagyni őt. Ennyit nem vállalt a nővérem, bébiszitter szóba sem került. Sajnáltam, de nem éreztem áldozatnak. Ezért is noszogattam Diát a zenetanulásra, és örülök, hogy játszik a kerületi zenekarokban, szereti a zenét. Sokat meséltem neki a saját élményeimről: sokat utazhattam a zenének köszönhetően, sok ismerőst szereztem. Ha bekapcsolja a rádiót, és olyan szól, amit már ő is játszott, akkor boldogan hallgatja.

– Ismersz más egyedülállókat, akik örökbe fogadtak?

– A Mózeskosárban összebarátkoztam három egyedülálló anyával, négyünknek összesen öt gyereke van. Sokat jártunk együtt kirándulni. Sajnos ez megszűnt, mikor alsósok lettek a gyerekek. Egy barátnőm megmaradt, akinek Diával egyidős fia van, vele sok programot csinálunk, nyaralunk is négyesben gyakran, a gyerekek is jóban vannak.

– Te nagyon aktív vagy, gyakran lehet veled összefutni az örökbefogadóknak szóló rendezvényeken, szakmai klubokban. Tudsz profitálni ezekből?

– Az utolsó 2-3 évben vagyok ilyen aktív, mert már nem kell Diát őrizni esténként. Hét éve mentem nyugdíjba, de eleinte nem akartam egyedül hagyni este. Újra elkezdtem járogatni, nagyon élvezem az ott lévő hangulatot, az emberek véleményét. Ezért szeretem a blogodat is olvasni. Mások sokszor más szemszögből világítják meg a dolgokat, mint ami nekem eszembe jut, és ráadásul lelkizőbbek, mint én, ami elgondolkodtat. Sokkal elfogadóbb lettem általában ez emberekkel kapcsolatban, pozitívabban nézem a helyzetünket. Azelőtt kevésbé értettem meg, hogy valaki miért lett hajléktalan, miért adta örökbe a gyerekét, most sokkal jobban elfogadom, hogy vannak ilyen élethelyzetek, amikor rákényszerül.

– Van egy mondat, amitől nagyon félnek az örökbefogadók: Te nem vagy az anyám! Ez nálatok már elhangzott?

– Elhangzott, 12 éves kora körül. Azt mondtam, hogy de igen, az anyád vagyok, örökbe fogadtalak, ugyanolyan státuszban vagy otthon, mint bármely gyerek a saját családjában, felelős vagyok érted, és az is akarok lenni. Tudom, hogy nem én vagyok a világ legjobb anyukája, de a legrosszabb sem. Nem lepődtem meg, hogy mondta, hallottam, hogy ez esetleg várható. Utána elgondolkodtam rajta, hogy miért mondta. Valamin nyilván ellenkeztünk.

– Nem rendültél meg?

– Kicsit belül megrendültem, de tudom, hogy amit kimond, azt belül száz százalékosan nem úgy érzi. Ő nem egy nagy dumás, nagy lelkizős valaki, sokszor nem is felel, ha kérdezek valamit. Aránylag ritkán élünk lelki életet. Két lábbal áll a földön, és számomra is nagyon elfogadható véleménye van az életről, a dolgokról.

– Egyszer hangzott el?

– Talán kétszer-háromszor. Nem jellemző.

– Kamaszkori nehézségek vannak? Lázadás, csavargás, rossz jegyek, rossz társaság, szülőutálat?

– Nem. Nem tudok se drogról, se csavargásról. Szülőutálat maximum egészséges mértékben. Én éjjel fél 11-kor szoktam kiabálni, a kései lefekvés, esetleg a tanulás miatt: tanul, de rossz beosztással, sokszor későn kezd neki. Elég vegyes lesz a bizonyítványa, ha mondom neki, megvonja a vállát.

– A lehető legenyhébb lázadások…

– Nem volt még házibuliban, nem megy fel a Facebookra, mert minek. Ő kislányabb, mint a kora diktálná. Még csak tízedikes, erős közepes tanuló egy jó gimnáziumban, zenél, teniszezik, énekel az iskolai énekkarban, drámacsoportba jár, szokott vigyázni a nővérem óvodáskorú unokáira. Talán ez többet is ér, mintha csak hazajönne és tanulna.

DSC02104

– Diában felmerült már, hogy megkeresi a vér szerinti gyökereit?

– Igen. Egy éve keressük őket, a gyámhivatalon keresztül, de elég lassan halad az eljárás. A vér szerinti anya nincs meg, az apa meg ismeretlennek lett beírva az aktában, nem találják őket.

– A barátnő meglett, aki Diát kilenc hónapig nevelte?

– A vezetékneve és a lánykori neve megvan. A Facebookon kerestem párszor, de nem tudtam beazonosítani. Diának tudunk két bátyjáról, nekik kiküldték az idézést valamilyen címre, de nem jelentek meg. Egyénileg talán kereshetnénk őket, tudjuk, hogy a nagyobbik bátyja melyik otthonban nőtt fel. Még annyit tudunk, hogy az apa valószínűleg nem az apa, csak ő volt az anya férje. Két lakcímet tudunk, a lányom a szintén örökbefogadott barátjával egyszer el is ment megnézni ezeket a házakat, és csak utólag mesélte el nekem.

– Eszerint minden lépésbe beavat.

– Igen, de ez csak az ősök keresésére vonatkozik, egyébként nagyon keveset mesél nekem. Májusban mondta, hogy fel kéne hívni a gyámhivatalt. Mondtam, hogy ne most, hogy mindjárt vége a sulinak. Aztán nyáron egyikünknek se jutott eszébe, augusztusban jutott eszünkbe és felhívtuk. Persze nem történt fejlemény a hivatalban. Szóval nem ez a legfontosabb neki. Szerintem sejti, hogy sok jóra nem számíthat, így nem annyira sürgős neki. Székely Zsuzsa pszichológus is kérdezte, hogy fel van-e készülve, hogy valami rosszal találkozik. Ő bólogatott. Az egyik cím, ahol Dia kicsi korában is élhetett, elég ijesztő ház, egyszer én is megnéztem, Dia is visszafordult a kapuból. Ha nagyon bátrak lennénk, bemehetnénk, hátha ott él még a barátnő.

– Nyilván laknak még ott szomszédok, akik húsz éve is ott éltek, és ha odamentek, megtudnátok további információmorzsákat. Kérdés, hogy készen álltok-e erre…

– És a nevelőotthonba is el lehetne menni, ahol a bátyja élt… Esetleg van ott még olyan nevelő, aki ott dolgozott húsz évvel ezelőtt is, és emlékszik rá.

– Sokféle szálon elindulhattok.

– Igen, ha noszogatnánk magunkat. Vagy nekem kéne egyedül elindulni? Dia talán kicsit belenyugodott abba, hogy nem fog jót találni, ezért nem sürget… De biztos érdekli. Egyszer azt mondta, a testvérei jobban érdeklik, mint az apja vagy az anyja.

– Mint szülő, szerencsésnek érzed magad?

– Igen, nagyon szerencsésnek érzem magam. Ez nem jelenti azt, hogy mi soha nem vitatkozunk, de ezek apróságok.

– Mit tanácsolsz azoknak, akikben felmerül, hogy egyedülállóként vágnak neki az örökbefogadásnak?

– Merjenek belevágni, bízzanak benne, hogy fel tudják nevelni. Nagyon jó, ha van mögöttük egy család, hogy ne legyen egyedül a világban. Nagyon sok örömet okoz, nem élet az élet gyerek nélkül. De ne az legyen, hogy elképzel magának egy ideális gyereket, kinézetre, tulajdonságokra, képességekre, s az általa boldogan hazavitt gyerekben csak ezt keresi, és ha nem találja meg száz százalékosan, akkor csalódott. Olyan gyereket vigyen haza, akit tényleg el tud fogadni, és annak a gyereknek örüljön, fogadja el, és higgye el, a gyereknek nehezebb beilleszkedni őhozzá, mint őneki a gyereket elfogadni. És szeresse.

– A baráti körödben is ilyen jól sikerültek az örökbefogadások?

– Az biztos, hogy mindegyiket nagyon szeretik, de van, ahol több a probléma.

Advertisements

24 responses »

  1. Üzenem Zsuzsának (amellett, hogy minden tiszteletem!): Édesanyám engem 42 évesen szült és szabad választásából egyedül nevelt fel. Nagyszerű volt sok szempontból egy “ódivatú” anya mellett felnőni, amit meg közben nehezményeztem, arról utólag látom, hogy jó volt így. Édesanyám 73 éves, a mai napig utazik, gyerekre vigyáz, netezik, sétál és minden reménye megvan rá, hogy megérje az unokája születését 🙂

    Hasonló szépeket kívánok!

    Kedvelés

    • Kedves Erenya!Remélem megkapod a válaszomat, mert eddig csak olvastam a blogot. Köszönöm a biztatást, hogy egy “ódivatú” anya mellett is jó felnőni. Dia azt már elmondta, hogy ő is szeret zenekarozni, és ennek én nagyon örülök. Bízom benne, hogy az ő gyerekei mellett is fogok unokázni. Most a nővérem 5 unokája mellett unokázom (1-8 évesek), akik imádják Diát.

      Kedvelés

  2. Kedves Zsuzsa! Gratulálok a nagylányodhoz, nagyon helyes, szimpatikus fiatal, az elmondottak és a kép alapján is! Mindig öröm ilyen történetet olvasni, ahol szülő és gyermek így egymásra talált! Kamaszkorban kiegyensúlyozott tanulás mellett zene, tenisz, énekkar, drámacsoport – bármelyikünk megirigyelhetné…:) (Én mindenképpen, egyébként öf. gyermekem és köztem is 43 év van!) Amilyen megfontoltan, lépésről-lépésre történt nálatok az örökbefogadás, úgy várhatóan a gyökérkeresés is belendül majd, csak bátorságot kell venni az első komolyabb lépésre.
    Nemrég elmentem a gyermekotthonba, ahol kislányom első hónapjait töltötte. Nagyon korrekt módon fogadtak. Megkaptam a kisnaplót, amibe hetente bejegyzés került a gondozásáról, lemásolhattam pár iratot, amelyből néhány addig ismeretlen adat kiderült, pl. a vsz. nagyszülő adatai, neve, lakhelye (a vsz. nagypapa nálunk is fiatalabb, mint az öf. apa!) és egy-két olyan történet, amely jobban megvilágítja a gyermekről való lemondás okait, a későbbi örökbeadás szükségességét. A blogon olvasottak alapján úgy gondolom, ezek idővel, a gyökérkeresés időszakában nagyon fontos dokumentumok lesznek. (Egyelőre én is még csak fontolgatom, hogy megkeressem-e azt a bizonyos házat, aminek a címe már megvan… De mindenképpen megvárom vele, míg a lányom kezdeményez, addig még várhatóan van jó néhány év).
    További sok örömöt, boldogságot kívánok nektek!

    Kedvelés

    • Kedves Dutka! Keressük a gyökereket, de lassan. Én nem hangsúlyoztam ki Diának, hogy már 14 éves kortól is lehetséges, túl fiatalnak tartottam ehhez. Elmúlt 17 éves, amikor jelentkeztünk az V. kerületi gyámhivatalnál. Szóban közöltek velünk néhány adatot, de írásban semmit. Az aktába belelapozhattunk. Dia 9 hónaposan került csecsemőotthonba, ami pár éve bezárt. Nem tudom, hol lehet a kisnapló. Azt tudom, hogy az ott dolgozóknak van a Facebook-on oldala, az egyik nevelője biztosan fent van. Nekünk kellene aktívabban keresgélnünk, akkor talán előbbre tartanánk, de talán Diának sem olyan sürgős.

      Kedvelés

      • Ez minden bizonnyal így van jól. Egy ismerős gyermek épp nemrég próbálkozott megtalálni a vsz. anyját a hivatalnál, neki azt mondták, 18 éves korig nem segítenek. Szóval nem maradtatok le semmiről. Egyébként a mi gyermekotthonunk sem a régi, az már bezárt, ez valami jogutód szerű, ahol voltam, de a dokumentumokat megőrizték.

        Kedvelés

        • A törvény szerint 14 éves kortól szülői beleegyezéssel lehet keresni a vérszerinti szülőket, testvéreket. Gondolom, Dia Völgy utcai csecsemőotthonának az iratai is (kisnapló) valahol megvannak. Most magánúton nem keresünk semmit.

          Kedvelés

  3. Köszönöm szépen Zsuzsák az interjút:) Én azért is szeretek Zsuzsával találkozni a különböző örökbefogadós összejöveteleken, mert mindig olyan derűs, kiegyensúlyozott, valahogy mindig olyan „két lábbal áll a földön”, sokat lehet tőle tanulni. Gratulálok a sokoldalú nagylányhoz, és a szép családi élethez, naná, hogy megéred az unokákat!

    Kedvelés

  4. Azért akkor én még jobb fej voltam, nem a lányod nagymamájának néztelek, hanem a tesód unokájának a nagymamájának 😀 (Ami meg azért nem is lett volna akkora lehetetlenség úgy kor szerint 🙂 )

    Kedvelés

  5. Köszönöm, köszönöm!
    Hogy itthon nincs nagy baj az főképpen Dia jó természetének köszönhető, nem az én kiváló nevelésemnek. Néhányszor mondtam neki, hogy “Életem legjobb húzása az volt, hogy Téged örökbe fogadtalak.” Ilyenkor megjelenik az arcán egy kis mosoly.

    Kedvelés

    • Ezt a mondatot már én is hallottam Tőled a Mózeskosár klubban, meg is ragadt! Nagyon biztató, így, az út lején! 🙂
      Köszönöm, hogy megosztottad a történeteteket!

      Kedvelés

  6. Tényleg úgy gondolom, hogy nálunk elég jól mennek a dolgok. De nálunk sincs mindig csönd és egyetértés. Én is tudok morogni, kiabálni. Például, ha valamire Dia azt mondja, hogy “majd”, és az sohasem jön el. Vagy egy kérdésre nem felel semmit, vagy csak megvonja a vállát, stb. Nem tudom, hogy ha nagy probléma lenne, azt hogy oldanám meg, hogy reagálnék rá?
    Fel a fejjel! Menni fog Nektek is! Aranyosak a gyerekek. Szerintem nem kell minden nevelő szavunkat, cselekedetünket utólag átgondolni, hogy jól csináltuk-e. Remélem, jól.
    Én szoktam mesélni Diának, hogy “Bezzeg az én időmben…” Nem azért, hogy az volt a jó, a tökéletes. Hanem azért, hogy abból alakult ki az én értékrendem. Mit vártak el tőlem, és mit várok el tőle.
    Nem vagyok híve a túl liberális nevelésnek. Ott nincsenek szabályok. Az emberek nincsenek tekintettel egymásra.

    Kedvelés

  7. Leendő egyedülállóként nekem is nagyon pozitív, üdítő színfolt ez a történet. 🙂 Külön köszönet az interjúért amiatt is, mert mi is hiányoltuk már picit a “kamaszos” sztorikat. 😛 Nagyon sok boldog anyai és nagymamai éveket kívánok, Diának pedig boldog felnőtt éveket!

    Kedvelés

  8. Visszajelzés: Igazságos a 45 éves korhatár? | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s