Utazások nagynénémmel

Általános

Graham Greene regényének első két fejezete.

Augusta nénémmel először több mint fél évszázad után édesanyám temetésén találkoztam. Anyám nyolcvanhatodik életévéhez közeledett, amikor meghalt, a néném vagy tizenegy-tizenkét évvel lehetett fiatalabb nála. Én két évvel ezelőtt vonultam vissza a bankból kielégítő nyugdíjjal és szolgálati éveim jutalmával. A Takarék egyesült a Westminsterrel, és az én fiókomat feleslegesnek ítélték. Mindenki szerencsésnek tartott, nekem azonban nehezemre esett eltöltenem az időmet. Nem nősültem meg, mindig magányosan éltem, és a dáliák iránti szenvedélyemtől eltekintve, hobbym sem volt. Ezek után érthető, hogy anyám temetése némi kellemes izgalommal töltött el.

Apám már több mint negyven éve meghalt. Építkezési vállalkozó volt, álomkórosan egykedvű ember, és délutánonként a legképtelenebb helyeken szundított el. Ez bosszantotta anyámat, aki igen energikus volt, és gyakran utánajárt rejtekhelyének, hogy felverje álmából. Gyermekkoromból emlékszem, egyszer beléptem a fürdőszobába – akkoriban Highgate-ban laktunk –, és apámat ruhástul találtam a fürdőkádban: szundikált. Meglehetősen rövidlátó vagyok, és azt gondoltam, hogy anyám egy ballonkabátot mosott ki, de egyszerre csak meghallottam apám suttogását: “Belülről húzd be a reteszt az ajtón, ha kimész.” Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy kikászálódjon a kádból, és túlságosan álmos, hogy rájöjjön: ezt az utasítását lehetetlen teljesítenem. Egy másik alkalommal, amikor Lewishamben épített néhány új háztömböt, egy óriásdaru kabinjában dőlt le durmolni, és az egész munka leállt, amíg fel nem ébredt. Anyám, aki sosem szédült a magasban, sokszor létrákat is megmászott, a legmagasabb állványzatig, abban a reményben, hogy rábukkan valahol, pedig ilyenkor minden valószínűség szerint inkább egy föld alatti garázs valamelyik zugában találhatott volna rá. Én mindig meglehetősen összeillő párnak hittem őket: ikerszerepük – a vadászé és a vadé – minden bizonnyal megfelelt nekik, sőt anyám, ahogy legkorábbi emlékeimből elém tűnik, már hajdanán is éberen felszegett fejjel és fürgén cserkésző léptekkel járt, ami engem vadászkutyára emlékeztetett. Megbocsátható, hogy a múltból éppen ilyen emlékei élednek fel az embernek – temetés alkalmával óhatatlan, annyit kell várakozni mindenre.

13635_40

A szertartáson, mely egy híres krematóriumban ment végbe, kevesen vettek részt, mégis elöntött az izgatott várakozásnak az az enyhe bizsergése, melyet egy sír szélén sosem érezhet az ember. Kinyílnak-e rendben a kemenceajtók? Nem akad-e el a koporsó a lángokhoz vezető útján? És a hátam mögött nagyon tiszta, ódivatú kiejtéssel ezt hallottam: – Egy ízben részt vettem egy elsietett hamvasztáson.

Aki megszólalt, azt a családi album fényképei nyomán csak nagy nehezen ismertem fel: Augusta néném volt. Későn érkezett, s öltözéke akár a boldog emlékezetű Mary királynéé lehetett volna, ha őfelsége még mindig köztünk jár, és némi engedményt tesz a jelenkori divatnak. Fejedelmien feltornyozott, ragyogó vörös haja meglepett, akárcsak két hatalmas szemfoga, mely szakasztott neandervölgyi külsőt kölcsönzött neki. Valaki rászólt: “csitt”, és a lelkész imába kezdett, melyet szerintem maga szerkesztett össze. Nem hallottam még egyetlen temetési szertartáson sem, holott számos ilyen eseményen vettem részt annak idején. Egy bankigazgatótól elvárják, hogy minden régi ügyfelének megadja a végtisztességet, hacsak nem romlott a bonitása, ahogy nálunk mondják, amellett én egyenesen kedveltem a temetéseket. Ilyen alkalmakkor legjobb arcukat mutatják az emberek, komolyak és józanok, és optimisták saját halhatatlanságukat illetően.

Édesanyám temetése fennakadás nélkül játszódott le. A virágokat takarékosan leszedték a koporsóról, mely egy gombnyomásra elszánkázott a szemünk elől. Később a fátyolos napfényben számos unokaöccsel, unokahúggal s rokonnal szorítottam kezet, noha esztendők óta nem láttam és nem is tudtam hová tenni egyiküket sem. Értésemre adták, hogy a hamvakat meg kell várnom, várakoztam hát, míg a krematórium kéményei szelíden füstöltek a fejem felett.

– Te csak Henry lehetsz – mondta Augusta néném, és tengermély kék szemével merengve nézett rám.

– Te pedig csak Augusta néni – feleltem.

– Anyádat nagyon régen nem láttam – folytatta Augusta néni. – Remélem, könnyű halála volt.

– Ó, persze, az ő korában már… Megállt a szíve, végelgyengülésben hunyt el.

– Végelgyengülésben? Legfeljebb tizenkét évvel volt idősebb nálam – jegyezte meg vádlón Augusta néni.

Egy kis sétára indultunk a krematórium kertjében. A krematórium kertje csak annyiban hasonlít igazi kertre, ahogy egy golfpálya lapályai igazi mezőre. A gyep túlontúl gondosan nyírva, a fák túlontúl mereven állnak sort, és az urnák azokra az apró ládákra emlékeztetnek, amelyekből a az indítókupacokat töltik fel. – Mondd csak – kérdezte Augusta néni –, még mindig a bankban dolgozol?

– Nem, két éve nyugdíjba vonultam.

– Nyugdíjba? Egy fiatalember? Az isten szerelmére, mit kezdesz az időddel?

– Dáliákat nevelek, Augusta néni. Királynői mozdulattal riszálta meg nem létező turnürjét.

– Dáliákat?! Ezt apád sose bocsátotta volna meg!

– A virágokat nem szerette, jól tudom. Egy kert, szokta mondani, elvesztegetett építési terület. S máris azt számolná, hány egymásra szerkesztett hálószoba férne el rajta. Mert hiszen mindig álmos volt.

– A hálószobát nemcsak alvásra használta – felelt a néném, és meglepett ez a közönséges célzás.

– A legfurcsább helyeken aludt. Emlékszem, egyszer a fürdőszobában…

– De a hálószobában egész mást csinált – erősködött a néném. – Te vagy az élő bizonyíték.

Kezdtem megérteni, miért találkoztak olyan ritkán szüleim Augusta nénémmel. Anyám aligha szívelhette a természetét. Az én anyám ugyan korántsem volt puritán, de úgy vélte, minden szónak vagy cselekedetnek megvan a maga ideje. Étkezésnél mi természetesen az étkezésről beszéltünk. Esetleg az ételek áráról. Ha színházba mentünk, a szünetben a darabról – vagy más darabokról – társalogtunk. Reggelinél az újságról. Anyám, ha elkalandozott a beszélgetés, ügyesen irányította vissza a megszokott mederbe. Szavajárása volt: “Drágám, ez nem a megfelelő pillanat…” Hirtelen az jutott az eszembe – Augusta néném tapintatlanságával –, hogy a hálószobában nyilván a szerelemről beszélt. Igazán nem tűrhette, hogy apám a legváratlanabb helyeken szundikál, engem pedig, mihelyt felébredt érdeklődésem a dáliák iránt, tüstént figyelmeztetett, hogy a bank hivatalos órái alatt sose gondoljak rájuk.

Mire visszatértünk a sétából, a hamvakat már elkészítették. Feketeacélból készült, nagyon klasszikus urnát választottam, és bár szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy itt nem lehet tévedés, egy csomagolópapírba nagy szakszerűséggel becsomagolt ládikával leptek meg, amely piros papírpecsétjeivel karácsonyi ajándékdobozra emlékeztetett.

– Mihez kezdesz vele? – kérdezte Augusta néném.

– Egy kis trónusra helyezem a dáliáim között.

– Télen nagyon kopár lesz.

– Ez nem is jutott eszembe. De rossz időben bármikor bevihetem a szobába is.

– Kicipelni, becipelni. A nővérem így nemigen fog békében nyugodni.

– Majd még egyszer meggondolom.

– Te sose nősültél meg?

– Soha.

– Gyerek?

– Hogyan lenne?

– Akkor felvetődik a kérdés, kire hagyod a nővéremet. Mert én valószínűleg előbb halok meg, mint te.

– Mindenre nem gondolhatok.

– Itt hagyhattad volna – figyelmeztetett Augusta néni.

– Úgy gondoltam, a dáliák között nagyon szép lesz. – A válaszom már csökönyös volt, mert az előző estét egy szép ívű oszloptalp tervezésével töltöttem.

– A chacun son goût – intett le a nagynéném, meglepően jó francia kiejtéssel. Sosem hittem volna, hogy családunk ilyen kozmopolita.

– Hát, Augusta néném – mondtam a krematórium kapujánál (minthogy távozni készültem, várt a kertem) –, nagyon sok éve nem láttuk egymást… remélem… – Kint hagytam a fűnyírót letakaratlanul, s fejünk felett, a fürge szürke fellegekben, esőre állt. – Nagyon örülnék, ha valamelyik nap eljönnél hozzám Southwoodba, egy csésze teára.

– A jelen pillanatban jobban esne valami erősebb, valami megnyugtatóbb. Az ember nem mindennap látja, hogy nővére a lángok martalékául esik. Mint a Szűz.

– Nem egészen…

– Mint Szent Johanna.

– Egy kis sherrym van otthon, de messze lakom, és most talán…

– Az én lakásom mindenesetre ezen a parton van – jelentette ki Augusta néni határozottan –, és nálam mindent megtalálunk, amire szükségünk lehet. – A beleegyezésem nélkül intett egy taxinak. Ez volt az első, s ha most, visszatekintve, jól meggondolom, a legemlékezetesebb utazásom Augusta nénivel.

travelswithmyaunt1

Időjóslatom beigazolódott. A szürke fellegek megnyíltak, s én elmerültem magánéletem gondjaiba. A nedves utcákon az emberek ernyőjüket nyitogatták, vagy a Burton szabászat, az Egyesült Tejtermék, a Mac Halcsarnok vagy az ABC élelmiszeráruház kapualjában kerestek menedéket. A külvárosi eső rejtelmes okokból mindig a vasárnapokra emlékeztet engem.

– Mitől lettél olyan rosszkedvű? – kérdezte Augusta néni.

– Ostoba voltam. Kint hagytam a fűnyírót a gyepen, letakaratlanul.

De a néném nem mutatott részvétet. Rám parancsolt: – Felejtsd el a fűnyíródat! Hát nem különös, hogy mi mindig vallási ceremóniák alkalmával találkozunk? Legutóbb a keresztelődön láttalak. Senki sem hívott, de én megjelentem. – Károgott a nevetése. – Mint a gonosz boszorkány.

– Miért nem hívtak meg?

– Túl sokat tudtam róluk. Mindkettőjükről. Emlékszem, hogy te nagyon mazna voltál. Elfelejtetted kisírni magadból az ördögöt. Lehet, hogy még mindig benned bujkál. – Most a sofőrre ripakodott rá: – Ne tévessze össze a teret az utcával, se a lépcsővel vagy a közzel. Én a téren lakom.

–  Nem is tudtam, hogy elhidegültetek. A fényképed benne volt a családi albumban.

– A látszat kedvéért. – Felsóhajtott, s ez egy parfümös púderfelhőjét szabadította el. – Anyád nagyon is szent asszony volt. Igazság szerint fehér temetés járt volna neki. Mint a Szűznek – tette hozzá megint.

– Nem egészen értem … ezt a Szüzet… Hát, hogy durván fogalmazzak, én is a világra jöttem, Augusta néni.

– Persze, mint apád gyermeke. De nem az anyádé.

Ezen a reggelen a temetés gondolata amúgy is felizgatott és kimerített. Ha nem az anyám temetéséről lett volna szó, azt gondolhattam volna, hogy visszavonult napjaim monoton rendjét rendkívül kellemesen szakítja meg, hiszen mindez emlékeztetett a régi bankidőkre, amikor annyi nagyszerű ügyfelemnek tartoztam a végső búcsúval. De ilyen izgalomra, melyet most nagynéném félvállról tett kijelentése keltett, nemigen számítottam. Azt mondják, a csuklást a hirtelen ijedség elállítja, de éppígy el is indíthatja. Belőlem is most egy kérdés csuklott elő.

– Én csak azt mondtam, hogy a törvényes anyád szűz, mint Johanna. Tudod, az a lány nem volt hajlandó hozzámenni apádhoz, aki eltökélte magát – ha ugyan ez az energikus kifejezés egyáltalán illik rá – a végső lépésre. Így hát az én nővérem fedezte a lányt, amikor hozzáment apádhoz. (Akiben sosem lakozott jelentősebb akaraterő.) Később, ahogy a hónapok követelték, anyád megfelelő méretekben növekvő párnákkal ki is tömte magát. Senki se gyanított semmit. A párnákat még az ágyban is hordta, és oly mélyen felháborodott, amikor apád egyszer szerelmeskedni akart vele – már a házasság után, de még a te születésed előtt –, hogy még akkor is visszautasította az egyháztól szentesített férfijogokat, amikor téged már biztonságosan leszállítottak. Apád pedig nem volt olyan ember, aki e jogokhoz minden körülmények között ragaszkodott.

Sűrű csuklás közepette hanyatlottam hátra a taxiban. Akkor sem tudtam volna megszólalni, ha akarok. Eszembe jutottak az üldözési jelenetek az állványokon. Anyám féltékenysége rendezte őket, vagy az a gyanú, hogy annyi hónapon át megint és megint rákényszerítik a megfelelő méretű párnák viselésére.

– Nem, nem –  veszekedett a taxisofőrrel a néném –, ez az utca. Megmondtam, én a téren lakom.

13817616_gal– Forduljak balra, asszonyom?

– Nem. Jobbra. Balra a lépcső van.

– Nem kellene úgy megdöbbenned, Henry – csitított Augusta néném. – A nővérem – a mostohaanyád –, gondolom, megállapodhatunk, hogy ezentúl így nevezzük, nagyon nemes személy volt, igazán.

– És… hukk… az apám?

– Kutyatermészet, mint a legtöbb férfi. De lehet, hogy ez a legvonzóbb tulajdonságuk. Remélem, beléd is szorult egy kis kutyatermészet, Henry.

– Azt nem… hukk… hiszem.

– Majd idővel kiderül. Hiszen te az apád fia vagy. Az ilyen csuklást azzal lehet elállítani a legjobban, ha a pohár másik pereméről iszol. És ilyen peremet a kezedből is formálhatsz, a folyadék nem lényeges része a kúrának.

Mély lélegzetet vettem, és megkérdeztem: – Ki volt az én anyám, Augusta néni? –  De ő már továbbszökellt a témától, és a sofőrrel veszekedett. – Ugyan, uram. Ez a lépcső.

– Maga mondta, hogy jobbra, asszonyom.

– Bocsánat. Én mondtam rosszul. Sosem tudom megkülönböztetni a jobbot a baltól. A szélirányra mindig emlékszem, s az rendszerint balra van. Magának is arra kellett volna fordulni, szél ellen eltévedünk.

– Mi vagyok én, navigátor, asszonyom?

– Mindegy. Most már menjen körbe, és keresse elölről. Az én költségemre.

Végül egy vendéglő előtt álltunk meg. A sofőr méltatlankodott: – Asszonyom, ha csak annyit mond, hogy a Korona és Horgony előtt álljak meg…

– Henry – szólt rám Augusta néni –, ha egy pillanatra abbahagynád a csuklást.

– Hukk? – kérdeztem.

– Hat shilling hat pennyt mutat az óra.

– Akkor hizlaljuk hétre – vágott vissza Augusta néni. – Henry, talán helyénvaló lesz közölnöm veled, mielőtt felmegyünk, hogy az én természetemhez egy fehér temetés sosem illenék.

– De hiszen te sosem voltál férjnél – hadartam, hogy elnyomjam a soron következő csuklást.

– Az elmúlt hatvan-egynéhány évben mindig volt barátom – vallotta be Augusta néni. S hozzátette, mivel kétkedést olvasott le az arcomról: – Az életkorunk, Henry, módosíthatja szenvedélyeinket, de nem pusztíthatja el őket véglegesen.

Ám még ezek a szavak sem készítettek fel megfelelően az elkövetkezendőkre. A bankban eltöltött életem természetesen megtanított rá, hogy semmin se csodálkozzam, még a legelképesztőbb hiteltúllépéseken sem, szigorúan ragaszkodtam hozzá, hogy sose kérjek és sose hallgassak meg semmiféle kimagyarázkodást. A hitelt megszavaztuk vagy elutasítottuk, de kizárólag az ügyfél korábbi folyószámla-egyenlege alapján. Így hát, ha az olvasó némileg közönyös jellemet sejt bennem, vegye tekintetbe visszavonulásom előtti hosszú pályámat, mely ilyenné fegyelmezett. A nénémet azonban, mint rá kellett jönnöm, sohasem fegyelmezte semmi. Különben sem jutott eszébe soha, hogy további magyarázatokat fűzzön ahhoz, amit már egyszer elmondott…

Európa Kiadó, Budapest, 1973.

A fotók az 1973-as filmből valók.

Reklámok

2 responses »

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s