Örökbe.hu

Szezonális és gyermekvédelmi témájú vendégposzt a blogon. Stephen Leacock humoreszkjében karácsony van és egy krízisanyával is megismerkedünk. Fordította a zseniális Karinthy Frigyes. Karácsonyra, szeretettel.

Avagy A csodálatos gyermek

Karácsony volt – vidám, havas bundáját rázó karácsony! A mennyei párnák kihasadt beléből millió apró csillogó pihe szállingózott lefelé – ropogott a hó a csizma alatt – vidám, csilingelő karácsony volt, békesség a földön, örömhír a mennyben – karácsony, karácsony, karácsony – vagyis másszóval karácsony.

Nem is karácsony, csak karácsony előestéje – karácsonyeste, a holdfényben villogó hótakaró alatt feküdt a város – egyébként, lásd, mint fent.

Igen, karácsonyeste volt.

De még mennyire.

De hallga csak, hol volt éppen karácsonyeste.

Öreg Tűzhelyéknél volt karácsony. Ismered olvasó öreg Tűzhelyéket? Ha egy pillanatra fel­függeszted napi munkád üzletedben, vagy irodádban, ahol gazdag és zsugori lettél, soha nem rémlett fel lelki szemeid előtt a régi tűzhely – a régi kandalló, mely gyermeknek ismert egy­kor, s ahonnan elszakítottak vágyaid. Az öreg Tűzhely, mely ott roskadozik az út szélén, kis halom oldalán, hóval szegélyezett, letaposott lépcsőivel? Szalmaszálak hevernek előtte és kimarjult kőkockái hívogatóan intenek, míg ablakán kőolajlámpa hívogató fénye bukik ki eléd barátságosan. Akkora fény csak, mint a palavessző, de messziről, nagyon messziről észreveszed… Ne beszéljetek nekem a ti módis villanylámpástokról, fényszórótokról, – nem ér fel egyik se a kőolajlámpácska ragyogásával – olyan messze egyik se világít, mint ez – mert ez a szívedet világítja át, harminc év távolságából. Vagy nem fordulsz-e el néha, olvasó, a város ziháló zakatolásától, hamis bálványaitól, istentelen Mammon-bálványaitól – nem jut eszedbe a Régi Tűzhely, kis halom lejtőjén? Nem-e? Hát igenis nem? Pukkadj meg!

Karácsonyeste volt.

Lámpafény világolt a tűzhely ablakán át. A kandallóban vígan ropogott a tűz s hunyorgó visszfényét összevegyíté az ablakon a lámpa sárga, csendes sugaraival.

John Enderby és a felesége ott ültek a kis tanya konyhájában. Ismered-e olvasó ezeket a tanyai konyhákat? Vén téglákból rakott, nyilt tűzhelyén ropog a hasáb. Ez az a helyiség, ahol a tanyanépe főz és eszik és él. A lakószoba ez.

A másik szoba arra való csak, hogy télen harmóniumot játsszanak benne áhitatos kezek, ha vendéget kap a ház – vagy néha, szomorú temetéskor. A régi tanya egyetlen, valódi lakosz­tálya ez a konyha, az ebédlő és a szalón, egyszemélyben. Emlékszel-e rá, olvasó? Nem? Hát nem? Hát mégse? A mennykő csapjon beléd!

Öreg John Enderby ott ült a gyalult asztal mellett, tenyerébe temetett homlokával – barázdás arcán bozontos sörte és szomorúság. Időnként felállt s néhány új hasábot lökött a tűz fölé. A hasáb dörögve, sírva zuhant le s szikraszökőkutat fakasztott a kémény felé. Szalmafonatú székén, a tűz mellett ott ült hitestársa, Anna – ott ült az istenadta s nézett a tűzbe, néma lemondással.

De mi ütött beléjük, igazán? Még kérded, olvasó? Hát ennyire elfelejtetted a Régi Tűzhely életét? Hiszen világosan megmondtam már, hogy karácsonyeste volt és hogy Öreg Tűzhelyék egyedül ültek konyhájukban és hogy Enderby arca borús volt és nagy hasábokat vetett a tűzre – még ebből se találod ki. Az istenit annak a nehéz fejednek.

Öreg Tűzhelyék dob alá kerültek! Tíz évvel ezelőtt Enderby elzálogosította a kis tanyát, huszonnégy dollár s harminc centért és most árverést hirdettek ki ellenük.

Ma éccaka kellett volna kifizetni a záloglevelet, ma, karácsonyeste, pontban tizenkettőkor. Ezek a záloglevelek mindig ilyenkor szoktak esedékesek lenni. Éccaka, pontban éjfélkor, jön a törvényember, kalapáccsal és szögekkel s miután leszögezte a tényt, hogy nem tudnak fizetni, dobraüti a házat és mindent lepecsétel.

Igy ült a bánatos házaspár.

Anna, a valódi hitves néma lemondásával, csendesen várta a sorsot s időnként olvasni próbált. Bunyan »A zarándok utazása« című könyvét felmetszette. Olvasni próbált. De nem ment a dolog. Aztán Dante »Poklát« vette elő. Nem ment az olvasás. Aztán Kant »A tiszta ész kritikája« című kis regényét szedte elő – de képtelen volt olvasni. Most sajnálta csak, miért nem tanult meg annakidején olvasni.

Enderby a féktelen indulat embere volt. Néha vad mozdulattal az asztalkán álló tejfeles butykoshoz kapott, kirántotta dugóját s vérben forgó szemekkel nagyot húzott a testet-lelket mérgező italból, míg csak olyan tüzes és izzó nem lett, mint a kandalló parazsán táncoló lidércfény.

– John, – könyörgött szelíden Anna, – John, hagyj békét annak a tejfelnek. Megbolondít a tejfel. Semmi jó nem jöhet ki ebből!

– Hadd el, asszony, – nevetett keserűen a gazda, a tejfelesköcsög fölé hajtva lázas fejét, – jobb, ha megvész az ember!

– Inkább a Szent Könyvet olvasnád, mint azt az istentelen káromkodást! Itt van, apjuk – mondta, s a padkáról levette a feketefedelű, sok lapozástól megviselt könyvet. Enderby egy pillantást vetett a könyvre. Eszébe jutottak a cambridgei teológiai főiskolán töltött szép évek.

– Olvasd csak, – unszolta a felesége. – Olvasd John, a szomorúság óráiban nagy vigaszta­lásodra leszen.

A gazda meghatottan vette ki az asszony kezéből Euclides Geometriájának jól ismert példányát s lekapva fejéről süvegét, alázattal olvasni kezdte a kegyes szavakat:

– Bizony mondom néktek, hogy az egyenszárú háromszög két oldala bézárja a szöget, s bárki azt a szöget lemérné, annak összvege a két másik szegelettel egyben száznyolcvan grádust számlál, az idők végezetéig, ámen.

A gazda félretette a könyvet.

– Nem használ ez nekem semmit, Anna. Ma nem hatnak rám a szent Igék.

Felállt, ajkához emelte a tejfeles butykost s mielőtt az asszony megakadályozhatta volna, utolsó csöppig kiürítette.

Aztán kábultan visszaroskadt a székbe.

– Történjen, aminek történnie kell, – motyogta, – én már nem bánom.

Az asszony szomorúan nézett a tűzbe. – »Legalább Henrik fia volna itt« – gondolta magában. – Henrik, aki három évvel ezelőtt elhagyta őket, s akinek vidám, gondtalan levelei időnként a remény sugarát lobbantotta fel a megtört szívekben.

Henrik a Sing-Singben tartózkodott. Levelei tele voltak reménységgel, emelkedő sikereinek ecsetelésével: legutóbb is díjat nyert a fegyencek futballcsapatában. Kedvence volt őreinek s a fogházkáplánnak – a folyosó legjobb alsóspartnerének hírében állt. Henrik volt az ő remény­ségük, a régi Enderby-virtus hagyományának letéteményese.

Anyja azt remélte, hogy a karácsonyestét talán együtt tölthetik. De Henry azt írta, hogy most lehetetlen elhagynia a Sing-Singet, igazán nem teheti. Részt kell vennie a karácsonyi ünnepek előkészítésében. Remélte egy ideig, hogy észrevétlenül ki tudja vonni magát, de aztán barátai és fogházgondnokai unszolására mégis ott maradt.

Az otthoni bajokról Anna nem értesítette fiát.

Nem, Henrik igazán nem jöhetett haza. És Vilmos se, az öregebbik fiú. – Vilmos, aki elment a nagy szürke városba, szerencsét próbálni. »Anyám«, – mondta akkor – »ha lesz egy millió dollárom, hazajövök! Addig szervusz, kérlek!« És elment!

Hogy repesett érte a féltő anyai szív! Összeszedi-e azt a milliót vajjon? Vagy ha vajon nem, hát sajton, vagy zsíron. Látja-e még valaha? Ahogy multak az évek, sokszor ültek együtt öreg Johnnál, arról ábrándozva, milyen szép lesz, ha egy nap beállít a pénzzel, vagy esetleg át­utalja, expressz. De multak az évek és Vilmos nem jött. Nem és nem. Elnyelte a nagy, szürke város, mint annyi mást.

Anna most is róla ábrándozott…

De mi zörög az ajtón? Halk, csendes kaparászás. És az ajtó homályos üvegén át halvány, megviselt női arc bámul befelé, könyörgő tekintettel. És mi az ott a karjaiban, az a fehér csomag, amit oly féltő gonddal szorít kebléhez, mintegy védve a szállingózó hópelyhek elől? Eltaláltad-e, olvasó? Háromszor kérdezhetsz. Anyaga van, szilárd halmazállapotú, személy, tárgy, fogalom. Na, eltaláltad.

Anna az ajtóhoz sietett.

– Irgalmas isten, – kiáltott – mit keres odakünt, gyermekem, e zimankós éjszakán? Jőjjön be gyorsan a kandallóhoz!…

Az asszony belépett, kis csomagját kebléhez szoritva s tágrameresztett szemmel meredt a szoba lakóira. Anna rögtön észrevette, hogy nincs jegygyűrű se a kezén, se a lábán.

– Hogy hívják? – kérdezte szelíden.

– A nevem Karolina – suttogta a leány. Csak ennyit lehetett érteni, a többi suttogásba fúlt. – Hajlékot keresek, – tette hozzá elfulladva – hajlékot magamnak és ennek a gyermeknek.

Anna elvette a gyermeket s szerető gonddal felrakta a kéményre, majd pohár vizet s egy csupor tökmagot hozott, a félig megfagyott leányt kényszerítve szelíden, hogy egyék.

– Egyék – mondta – s melegedjen.

Öreg John felállt.

– Nincs szükségem csecsemőre mostanában – szólalt meg krákogva.

– John, John, – feddte szelíden az asszony – gondolj az Irás szavaira: »Két dolog, ami egy­mással egyenlő, bizony mondom, egyenlő az önmagával is!«

John visszaroskadt a székbe.

De miért nem hordott Karolina jegygyűrűt? Nem találod el, olvasó? Nahát, most rosszul találtad el, nem azért, amiért te gondolod. Hanem azért, mert elkeseredésében eldobta, mikor éhen és pénztelenül csatangolt a nagy városban.

Aztán elrohant gyermekével együtt a házból, mely otthona volt.

A régi, szomorú mese!

A gyermeket gyöngéden, szeretettel letette egy padra a sétatéren. Aztán gyorsan elment. Néhány perc mulva lélekzetszakadva futott utána egy ember. »Nagysága kérem!« – lihegte, »ott tetszett hagyni a gyereket a padon!« Karolina szépen megköszönte.

Másodszor a keleti pályaudvarra vitte a gyereket a váróterembe. Könnyezve megcsókolta és letette egy csomag tetejére, amit Chelsea felé adtak fel.

Pár perc mulva egy hordár büszkén és örömmel átnyújtotta neki. »Azt hiszem, ez a nagyságáé!« – mondta. Karolina megköszönte szépen.

Később a propelleren próbálta letenni, aztán a földalatti villamos jegypénztárában. Mindig visszakerült.

Egyszer-kétszer a brooklini hídról beleejtette a Themsébe – de vagy ő, vagy más, mindig újra kihalászta.

Ekkor elvitte vidékre. Gondolta, az országúton, ha leteszi a hóba, talán mégse tűnik fel. Le is tette, még meszet is szórt rá, de volt valami a gyermek viselkedésében, ami megindította a gyöngéd anyai szívet – és ő maga emelte fel megint.

Felemelte és vitte tovább.

– Talán nyílik a számára is valahol egy ajtó, – gondolta magában.

Igy jutott öreg John-ék tanyájára.

Anna nem is kérdezett többet: az anyai szív finom ösztönével megérezte, hogy fájdalmat okozna. A gyermeket gondosan elzárta a Wertheim-szekrénybe. Anna számára megvetette a legjobb ágyat az emeleten, lefektette és visszajött a kandallóhoz.

A templom vén harangja háromnegyed kilencet ütött.

Ismét kopogtak, ezúttal az ajtón.

A falusi ügyvéd jól ismert alakja jelent meg a küszöbön. Sárga asztragán kabátja, kaucsuk gallérja és sarkig érő fekete csizmája különös ellentétben voltak a kis szoba egyszerű környezetével.

– Enderby, – szólalt meg – tud fizetni?

– Perkins ügyvéd, – válaszolt a gazda – adjon haladékot és én fizetni fogok. Segítsen rajtam, adjon még öt évet és kifizetek mindent, az utolsó garasig.

– Öreg John, – mondta az ügyvéd, durva külseje mögé rejtve meghatottságát – nem tehetem, ha tehetném se. A dolgok nem úgy állnak ma, mint valamikor. A Pinchon és Társa cég fel­számolt s szüksége van minden garasra. Nem segíthetek. Utoljára figyelmeztettem, öreg John. Köszönöm, csak semmi aludttej, ma éccakára tiszta fejre van szükségem.

S e szavakkal kisietett a téli éjszakába.

John merengve nézett utána.

A tűz duruzsolva égett.

Az öreg harang negyedtizet ütött, aztán féltizet, aztán megint kilencet – aztán elcsodálkozva abbahagyta az egészet és lefeküdt.

Öreg Enderby hirtelen felállt s lámpást emelt le a kampószegről. »Árverés ide, árverés oda, kinézek a ház elé.«

Kilépett a házból.

Arra a negyven évre gondolt, amit ebben a házban eltöltött. A házban, amit ő maga épített, aminek minden bútordarabját ő készítette: a fonószéket, amin Anna fonogatta egyszerű zsemperjeit – a fából faragott, durva interurban telefont, az egyszerű tulipántos porszívógépet.

Visszafordult és nagyot sóhajtott.

Pedig lent a völgyben két mérföldnyire egy ember állt, fókabőr kabátban, selyem kalappal a hátán. Állt a holdfényben és mosolyogva nézett körül, mintha minden röge ennek a földnek ismerős volna. Dereka körül egyszerű öv feszült, ebbe az övbe volt beledugdosva egy millió dollár, aranyban. Megállította lovát, felhajtotta az övet és számlálta a pénzt.

És nem látta, hogy mögötte, egy galagonyabokorban ott gubbaszt még valaki. Ez a valaki sóvár, mohó, tűzben égő szemekkel figyeli a csillogó aranyakat s kezei görcsösen szorulnak össze… Nyírott haja és kemény vonásai elárulják, hogy nemrég még a Sing-Sing fegyház falainak komor lakója volt…

Mikor a szán megindult, az ember kimászott a bokorból és lassan, bukdácsolva követni kezdte.

Közben öreg Enderby megkerülte a házat. Almot vetett a teheneknek, birkáknak és sertések­nek, melyek kövéren hunyorogtak a lámpás fényében. Megfeledkezve sok bánatáról, vidáman csettintgetve, nevén szólongatta a lovakat s nehány tevéjét. Eszébe jutott, milyen szörnyű kísértésbe volt egyszer, mikor kétségbeesésében már szinte rászánta magát, hogy két tevét elad az állatkertnek és kifizeti az adósságát. Szerencsére, Isten erőt adott ellentállani a kísértésnek.

Mire a kapuhoz visszaért, észrevette, hogy egy szán áll a hóban, a ház előtt. Anna kijött elébe.

– John, – mondta, – míg odalent voltál, idegen férfi volt itt és szállást kért. Úgylátszik, városi ember, a ruhája után. Nem akartam elűzni, felküldtem Vilmoskánk szobájába. Hiszen úgy sincs rá szükségünk. Megköszönte és lefeküdt.

– Jól van no, dörmögte öreg John.

Kifogta a lovat a szánból és visszaült Anna mellé a kandallóhoz.

A tejfel gőze egészen elpárolgott agyából. Arra gondolt, aminek be kell következnie – a közeledő éjféli órára.

Odafent a fókabőrös férfi fáradtan dobta magát az ágyra.

– Hogy eszembejut minden, – suttogta maga elé – hiszen itt minden a régi! A régi szoba – milyen régi még mindig… és milyen megviselt… És egy könnyet törölt ki gyorsan a szeméből, hogy meg ne lássa, ha véletlenül egy négy méter magas ember néz be az emeleti ablakon. A régi házra gondolt – aztán arra a tizenöt évre, amit kemény munkában töltött el, kölcsönöket véve fel nemlétező birtokokra, amiket aztán a tőzsdei kontreminben gyümölcsöztetett. S most ime, megint itt volt, szavához híven, egy millió dollárral a tüszőjében!… »Holnap!« – suttogta maga elé – holnap mindent elmondok! Karácsony lesz holnap – szép karácsony!…

És e szavakkal Vilmos (mert ő volt az, de hogy találtad ki?) édesen elaludt.

Az órák multak, makacsul ragaszkodtak ehhez a megrögzött szokásukhoz.

Féltizenkettő volt.

Ekkor Anna felugrott.

– Henrik! – kiáltotta – ahogy a kinyíló ajtó nyílásában egy férfi jelent meg. Elébefutott és néhány percig anya és fiú átölelve tartották egymást. Henrik volt, a Sing Sing lakója. Hogy szavát betartsa, észrevétlenül időt szakított magának, a vár nyugati falán kiszedett kövek közt.

– Ó, Henrik! – mondta az anya, miután a viszontlátás fölötti öröme kissé engedett – milyen szerencsétlen órában érkeztél!

Ezzel elmondta az árverés és a kis tanya romlásának történetét.

– Úgy van, – folytatta aztán búsan – még csak egy ággyal tudlak megkínálni. Egy idegen érkezett, azt kellett elhelyezni, meg egy anyát a gyermekével.

És leírta az idegen külsejét. Henrik figyelmesen hallgatta s a megértés fénye csillant fel szemében.

– Ördögbe is, atyám, mindent értek! – kiáltott. Majd halkabban hozzátette: – Ne oly hangosan, atyám. Tehát azt állítjátok mind a ketten, hogy annak a férfinek, ott fent az emeleten, fókabőrkabátja van?

– Azt, azt, – bólintott öreg John.

– Atyám, – mondá Henrik, – én láttam valakit, kutyaszánkón, erre felé tartani. Pénz volt a kezében, azt olvasta éppen – és, amennyire meg tudtam figyelni, 1.125,405 dollárt számolt össze.

Apa és fiú egymásra néztek.

– Látom már, mire gondolsz, – mondotta Enderby komoran.

– Leütjük, – vélte Henrik.

– Doronggal, – fejezte be gondolatát a bérlő – és kifizetjük a tartozást.

Anna egyikről a másikra pillantott, félelem és remény küszködött vonásain a megrögzött szomorúsággal. – Henrikem, az én Henrikem, – suttogta maga elé, szelíd büszkeségével az anyás szívnek, – tudtam, hogy ő majd csak kitalál valamit, ha Isten megsegít.

– Jöjj, – mondta Henrik, – hozd a lámpát, anyám, te meg atyám, a dorongot.

Vidáman, fakadó reménnyel, de egymást csitítva mindhárman fellopakodtak a lépcsőn.

Az idegen álombamerülve hevert fekhelyén. Háttal volt fordulva feléjük.

– Nos, anyjuk, – mondta határozottan Enderby – tartsd ide azt a lámpát, közelebb, hé! – Úgy gondolom, Henrik, legjobb lesz, ha itt oldalt vágjuk kupán.

– Nem – mondotta Henrik, felgyűrve ingujját azzal az ügyes mozdulattal, mely oly jól állt neki – jobb, ha állbacsapom, az tisztább munka.

– Jó, jó – somolygott az öreg a szakállába – jól van, fickó, látom már, érted a módját!

Henrik felemelte a dorongot.

De akkor – hallga csak, – a falusi templom tornya halkan ütni kezdte az éjféli tizenkettőt! A kristálytiszta légen át egyforma közökben jöttek az ünnepélyes kondulások. Ugyanekkor a harang is megszólalt – nemkülönben a kakasok is belefogtak, hogy tizenkettőt kukorékoljanak – a bárányok bégettek, a disznók röfögtek. – Karácsony, karácsony reggele izent, békét és jóakaratot!

Henrik kezéből kiesett a dorong és dübörögve nyúlt el a földön.

Az alvó felébredt és felült.

– Atyám! Anyám! – kiáltott.

– Fiam, édes fiam! – zokogott öreg John, – sejtettük, hogy te vagy az! Csak szólni akartunk neked, hogy karácsony van.

– Én vagyok itt, – folytatta Vilmos mosolyogva – és az egymillió dollárt is elhoztam. Itt van la! – tette hozzá, lecsatolva tüszőjét s a milliót odacsapta az asztalra.

– Hála legyen a jóistennek! – kiáltott Anna. – Szenvedéseink véget értek! Ebből a pénzből ki tudjuk fizetni az adósságot és a Pinchon és Társa cég nem okozhat több bajt nekünk gonosz kapzsiságával!

– Úgy, tehát tanyánk dobra került? – kérdezte elámulva Vilmos.

– Az bizony – bólintott öreg John, – dobra verték lelketlen, lelkiismeretlen emberek, akiknek pénzszomjúsága csaknem sírbavitt bennünket. Nézd meg anyádat, hogy megviselte a bánat!

– Atyám, – mondotta Vilmos a megbánás örömtelen hangján. – Tudniillik én vagyok Pinchon és Társa. Most hát látom, micsoda szenvedések verejtékéből került elő az a pénz, amit össze­kuporgattam magamnak. Azért hát szét fogom osztogatni megint a millió dollárt úgy, ahogy megszereztem, azok közt, akiktől elraboltam és akikkel ezáltal rosszat cselekedtem.

– Nem, gyermekem, – mondotta a jó anya szelíden – keresztényi alázattal bántad meg bűnödet. Ennyi elég. Megtarthatod a pénzedet. Tekintsd ugy, mintha a gondviselés bízta volna rád – s mi is, minden alkalommal, mikor egy dollárt kiadunk belőle, gondolni fogunk rá, hogy a gondviselés vagyonát osztjuk szét.

– Úgy van, – mondta, bólogatva ősz fejével öreg John, – anyádnak igaza van.

E pillanatban kinyilt a szoba ajtaja. Egy nő alakja jelent meg a küszöbön. Pár pillanattal utóbb maga a nő is megjelent az alakja után. Carolina volt, az öreg Anna csipkés éccakai kombiné­jában.

– Hallottam a hangotokat! – mondotta. Aztán Henrikre nézve, halkan felsikoltott.

– Férjem! – csak ennyit tudott rebegni.

– Nőm! – kiáltott Henrik, keblére vonva Carolinát.

– Hát elhagytad az öreg Sing-Sing-et? – fecsegte Carolina ártatlan örömmel.

– Úgy van, Carolina, – mondta Henrik. És nem is megyek vissza többé.

Az összetalálkozott család vidám hangulatban hagyta el az emeleti szobát. Anna vitte a lámpát, Henrik a dorongot, Vilmos a pénzt.

A kandallóban vidáman ropogott a tűz. Kézről-kézre járt a tejfeles butykos. Vilmos és Henrik újra meg újra elmesélték kalandjaikat. A karácsonyi reggel első sugarai aranyozták be az ablakot.

– Fiacskáim! – mondta öreg John – jegyezzük meg jól ezentúl. Legjobb az egyenes út. Mint ahogy az írás mondja: Bizony mondom néktek, két pont közt csak egy egyenes vonható, mindörökké, ámen!