Andikával sok a gond

Általános

Ha az óvoda nem boldogul a frissen örökbefogadott gyerekkel… Vendégposzt. Olvasónk egy budapesti, zöldövezeti oviban csípte el és jegyezte le a konfliktust.

Szülő A: „Hallottad? Az egyik kislány örökbefogadott a csoportban. Állítólag a szülőknek már pici korában kiajánlották, de valami húzódott az örökbefogadása körül, így csak most augusztusban hozhatták haza. Nem tudom, melyik kislány lehet, csak annyit, hogy eddig intézetben volt végig. Pár hete költözött hozzájuk.”

Szülő B: „És rögtön hozzák oviba? Hiszen legalább 2-3 évig várhattak rá, és nem tudnak egy pici időt vele tölteni az összerázódás miatt?”

Óvónénik: „Andika az első minden reggel és őt is viszik el az utolsók között. Kértük a szülőket a fokozatosságra, ahogy a legtöbb kiscsoportosnál. Javasoltuk, hogy az első időszakban csak délelőtt pár órára hozzák, majd ebéd után vigyék el még pár hétig. Hát, nem sikerül velük a kommunikáció úgy, ahogy szeretnénk. Andika minden délután hisztirohamot kap, nem akar hazamenni, csak kapaszkodik belénk. Nem tudjuk, hogy kezeljük, pedig próbáljuk. A szülők dühösek. Szeretnénk elmondani a problémákat, közös nevelési vonalat kialakítani, de csak kritikának veszik, kikapják a kezünkből és futnak is haza. Sokszor napközben is, ha bármi nem úgy alakul, ahogy Andika szeretné, elmondja, hogy visszamegy az otthonba és nem érdekli, hogy ott soha nem kapott csokit. Ilyenkor mondogatjuk, hogy miért menne, neki már itt vagyunk, itt a családja. Erre sírva fakad. Pedig egy hihetetlen okos kislány, tele szeretettel, csak nagyon hevesen fejezi ki.”

Szülő C: „Na, mit szólsz? Te is ki vagy borulva? Leventét megharapta a fenekén. Meg el is lökte. Levente sír reggelente, hogy fél Andikától. Nem érdekel, hogy az óvónő hogy kezeli, ma reggel beküldtem a férjem. Oda is nyomta az öltözőben a falhoz, amikor senki se látta és mondta neki, hogy ha még egyszer hozzáér Levihez, jól ellátjuk a baját. Szerinted Andika cigány? Nem furák a szülei? Ezeket kár kihozni, sosem lesz belőlük igazi ember. Volt egy rokonunk, ő is hozott ki egy gyereket, mondjuk az idősebb volt, de bármilyen jó volt vele, nem tudta a vért vízzé változtatni.”

Óvónénik: „Hát, látja, Anyuka, hiába hívtuk össze a rendkívüli szülőit, hogy megvitassuk, hogyan tudunk nekik segíteni, milyen az élet a csoportban, Andika szülei, de Levi szülei se jöttek el. Sajnos sok a konfliktus. A múltkor a gyerekek körbevették, amikor dobálta a játékokat, félelmetes volt. Pedig Andika elvileg jár fejlesztésre, ezt mondják a szülők. Kértük, hozzanak papírt, hadd kérdezzünk a szakembertől vagy legalább valami útmutatást hadd kapjunk, hogy ők milyen eszközökkel fékezik, nevelik, szeretik… A múltkori kétórás hisztije után felhívtam az anyukát, hogy jó az óvoda pszichológusa, de a kerületi nevelési tanácsadó is annyira profi humánus szakemberekből áll. Erre a telefonba nekem esett, hogy miért kellene nekik pszichológus, talán csak nem gondoljuk, hogy Andika MÁS?”

Andika anyukája: „Más gyerek is hisztizik, verekszik, miért csak az én lányomra szállnak rá? Az óvónők pszichológushoz akarják küldeni, mintha dilis lenne. Biztos azért különböztetik meg, mert elmondtuk, hogy örökbefogadott, különben nem tűnne fel semmi. A munkahelyemen is épp nagyon kemény időszak van, az ovi meg bezár fél 6-kor, nem is tudom, hogy gondolják.”

Szülő D: „Láttad a szüleit? Én eddig csak a lányomtól hallottam, hogy ezt csinálja, azt csinálja Andika. De a napokban együtt öltözködtünk az apukával az öltözőben. Próbálkoztam barátkozni, de teljes zár. A játszón anyuka végig telefonál, nem is foglalkozik vele. Lehet, hogy csak nem tudják, hogy kell vele játszani? Vagy hagyják lefáradni? Sosem látom, hogy megölelnék, biztatnák. Az öltözőben is csak azzal volt apuka elfoglalva, hogy kritizálta, hogy így kellene, úgy kellene viselkedni. Bárcsak az én lányom öltözne olyan gyorsan…”

Szülő E: „Szia! Aláírod? Ez egy petíció. Andika minden alvásidőben felveri a többieket. Először hazahordtam Dórit aludni, de nekem is van munkahelyem. Egy éve nem alszik Dóri az oviban, de szinte senki. Nekem mindegy, hogy oldja meg az óvoda, de a gyerekemnek joga van a pihenéshez, ahogy a többieknek is. Egyszerűen nem élhetünk valaki miatt úgy, hogy minden nap öt óra után kiborul, sír, fáradt és semmit se tudunk csinálni, nem jár már úszni sem. Az sem érdekel, ha átrakják más csoportba. Oldja meg az ovi.”

Andika apukája: „Folyamatos a stressz, már lehajtott fejjel sietek el az oviból, folyton elkap valamelyik szülő vagy óvónő, hogy megint mit csinált a gyerek, a nevelési tanácsadóval fenyegetnek… Az óvodavezető ismeri a főnökömet és már vele is beszélt a gyerekről. Elsüllyedek szégyenemben. Ráadásul a feleségemmel sem értünk egyet, ő mindent ráhagy a gyerekre, szerintem meg szigorúbban kéne fogni. Este se tudunk nyugodtan beszélgetni, Andika folyton nyafog, kiabál, ugrál a bútorokon, ha nem rá figyelünk. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz egy gyerekkel. Más gyerekek már egyedül öltöznek, rajzolnak, verset szavalnak, ő meg tombol, harap. Az ovis ünnepséget széttrollkodta, nem mondta a verset, cirkuszolt, nagyon kínos volt… Pedig amikor jól megy minden, akkor olyan boldogok vagyunk.”

Lilla: „Anyu, ma összevesztünk Andikával. Megcsípett, én utána nem akartam vele játszani és ezért meg is ütött. De Julika néni odahívott bennünket és rögtön tudta, hogy Andika azért mérges rám, mert nem akarok vele játszani. Mondtam, hogy azért, mert bánt. Bocsánatot kértünk, kibékültünk és egész délután együtt játszottunk. Én úgy szeretem Andikát, a legjobb barátom.”

Óvónő: „Nem, Anyuka, sajnos nem fordultak jobbra a dolgok. Még mindig nem adtak választ arra, hogy hova és milyen fejlesztésre hordják. Egyre több a probléma, nehéz fegyelmezni. Pedig annyira próbáljuk pozitív megerősítéssel. Van olyan nap, hogy vele egész nap külön óvónő foglalkozik. Olyan nagyon elfáradunk és tanácstalanok is vagyunk. Ha beteg és nem jön, rögtön látszik a csoporton, nyugodtak a gyerekek. Ha itt van, mindig van valami veszekedés, agresszivitás. Már nem tűrik a többiek annyira jól a kirohanásait, de aztán meg együtt játszanak. Az egyik ebéd közben a vállát csapkodta. Nem értettük, miért, de mesélte, hogy egyik vállán ül egy kisördög, aki mindig súgja, hogy rossz legyen, ilyenkor rá kell csapnia, hogy a kisangyal hangját hallhassa meg. A szülei akkor lennének büszkék, ha csak az angyalkát hallaná meg. Ma meg azt mondta, hogy ő ide többet nem jön, aztán meg, hogy csak viccelt. Minden ilyen belső konfliktusát igyekszünk kibeszélni, helyre rakni, mert nagyon okos és nála főleg az észérvekkel lehet hatni, no meg dicsérettel. Igényli, hogy beszélgessünk a gondolatairól, félelmeiről. De nagyon fárasztó.”

Szülő F: „Képzeld, Andika szülei nem adtak bele a karácsonyi ajándékba pénzt, mert szerintük ezek az óvónők nem érdemelnek semmit. Így pont én, a csoport pénztárosa bebuktam ezt az összeget… Jókor szóltak. Kérdeztem, de azt mondták, hogy a karácsonyi ünnepségre se hozzák el.”

Lilla: „Képzeld, nem jön többet Andika. Egy másik óvodába ment. El sem tudtam búcsúzni. Hiányozni fog.”

Ti mit gondoltok? Kinek adtok igazat?

(A neveket, konkrétumokat megváltoztattuk.)

10 responses »

  1. kedves Zsuzsa!
    szerintem megint sikerült egy eléggé kemény témát bedobnod!
    Kavarognak a gondolatok, az érzelmek, de azzal hűtöm magam, hogy mivel nincs gyerekem, ne akarjak okos lenni. Persze, csak kinyitottam a számat…
    A történet végére érve már nem értettem egyet a nyitómondattal: talán nem az óvoda nem boldogul Andikával (egyem a kis szivét!!!), hanem a szülők. Tudom, én, hogy más előtte a “szárazedzés”, és aztán a rögvalóság, amikor ott a “kész gyerek a puttonyával”. Nem tudom, Budapesten a zöldövezetben mennyire működik a gyakorlatban az utánkövetés, a támogatás (vagy bárhol máshol, vagy mondjunk nálunk majd Tatabányán), de annyit Andika szüleinek is tudniuk kellett előre, hogy bármennyire is szupersztár szülőknek képzeljük magunkat a felkészülési időszakban, különösen a kezdeti fázis tele van zökkenőkkel, és igenis szükségünk lesz/van olyan külső segítségekre, mint pszichológus, tanácsadó, vagy esetleg egy pedagógus (nem bármelyik), aki lehet, hogy ugyanúgy, mint mi, nem látott még élőben örökbefogadott gyereket, de gyereket úgy általánosságban elég sokat. És ha másban nem is, abban segíthet, hogy szétválogassuk, mi a gyermek életkori sajátossága, és mi az, amit a puttonyában hozott, és esetleg fel kellene dolgozni.

    Számomra személyes tanulság, megjegyzendő, útravaló, hogy az örökbefogadásunk nem mindig csak a “mi dolgunk” lesz, hanem adott esetben egy közösségé.

    köszönöm, hogy megosztottad velünk, és gondolatokra késztettél.

    legyen szép a napod!

    puszi,
    Timi

    Kedvelés

  2. Kedves Mindenki!

    Bennem emlékeket elevenített fel ez a történet. Amikor kislány voltam, a szomszédságunkban lakott egy hölgy, aki egyedülállóként fogadott örökbe egy testvérpárt. A kisebbik fiú (3 éves) nagyon agresszív volt, amikor megjelent a játszótéren, minden gyerek kapásból szaladt a szüleihez (kis barátnőm konkrétan az apukája nyakába kéredzkedett fel, hogy véletlenül se érje el a lurkó). Az anyukája nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, mintha ő sem mert volna közel menni hozzá, csak mindig tőle 1-2 méterre állva szólt rá nem túl magabiztosan, hogy “Y-ka, ezt nem szabad!”. Aztán idővel javultak a dolgok, jártak pszichológushoz, meg értelemszerűen okosodott a gyerek, ahogy nőtt, de addig sem emlékszem, hogy a felnőttek közül bárki bántotta volna, vagy beszólt volna az anyukának (a falhoz nyomós rész Andika sztorijában nagyon elszomorított). Egyszerűen úgy oldották meg a szülők, hogy ha ez a kisfiú is ott volt a téren, akkor fokozottan odafigyeltek ránk, ott maradtak a közvetlen közelünkben, és akkor nem tudott úgy randalírozni.

    Nekem a fenti történetből se az jött le, hogy egy reménytelenül kezelhetetlen gyerekről lett volna szó, hiszen az óvónők is elmondták, hogy veszekedés után kibeszélték a kicsikkel, hogy mi volt a baj, aztán játszottak tovább. Más óvodás is harap, csíp, üt időnként, az óvodán kívül otthon is összeverekedik a tesójával, stb. Az viszont kiderült belőle, hogy sajnos még mindig tartja magát az a tévhit, hogy aki pszichológushoz megy, az “dilis”, és ciki odajárni, pedig egy szakember tényleg sokat segíthet ilyen helyzetben.

    Kedvelés

  3. Bennem is sok minden kavarok, mert ez a történet minden ponton vérzik… Szülői részről is természetesen. Mert nem mérték fel, mert nem jól kezelik, mert… De pedagógus, meg többi szülő mit művelnek, meg az ovi fejlesztőpedagógusa hol van? Hiszen már akkor elítélték, amikor még meg sem érkezett…

    Aztán ott kavarog bennem a saját gyerekeim sztorija. Van S., aki mint azóta kiderült, ADHD-s, súlyos beszédészlelési zavara van, és kötődési zavart diagnosztizáltak nála. (hurrá…) Szenved az ovi vele, meg én is sokszor. És néznek rám csúnyán szülők, mert agresszív és kiszámíthatatlan és nem tudok mit kezdeni vele, és nem tudom elvinni a szomszéd városba fejlesztésre, mert sem időben, sem anyagilag nem fér bele, marad az ovis, és a pszichológus azt mondja, nem kezeli amíg le nem lassítják, a pszichiáter, hogy még várjunk… Hatalmas mázlim van az óvónénikkel, mert még bírják, bár egyre nehezebben.
    Aztán van V., aki sokkal kezelhetőbb, csak éppen még most is, 5 évesen bepisil. Néha nappal is. Na, róla megy a jelzés a gyerekjólétibe, és az óvónők panaszkodnak, hogy a 8. bevitt nadrág szára 1 centivel boka felett ér, anyuka (ez volnék én) elhanyagolja, és hú, meg ha. A szemükben meg az utálkozás… És nem tudok mosolyogni, és nem adok bele az ajándékukba, mert nem érdemlik meg…

    (Ha valakinek nem jött volna le, mindkettő gyereket nagyon szeretem, megteszem értük, amit tudok, bár az néha kevesebb, mint amire szükségük lenne – aki ezért elítél, dobjon meg néhány millióval. 🙂 )

    Kedvelés

  4. Hú, ezt nagyon rossz volt olvasni. Nem is értem, hogy a szülők miért nem dolgoznak össze az óvónőkkel, ha egyszer ők ennyire próbálkoznak. Sajnálom szegény kislányt, nem az ő hibája. Ezen a problémán lehetne segíteni, ha a megfelelő szakemberhez vinnék. A mi kis Miránk is művelt hasonlót. Mikor először szólt az óvónéni, hogy Mira odacsap a többieknek, ha nem adják oda a játékot amivel épp játszanak, hát bennem is megállt az ütő. De sokat segített az, hogy az oviban nagyon jól kezelték őt (kivonták a helyzetből ilyenkor, megbeszélték vele) és otthon is sokat beszéltünk erről. Mára szerencsére megszűnt ez a probléma, és most már csak dicséretet hallunk róla 🙂 Mondjuk nekünk nagy szerencsénk van az ovival, 13 gyerek jár oda, a pedagógusok pedig szuperek.

    Kedvelés

  5. Amennyire én látom, az én tapasztalataim alapján ez teljesen szokványos helyzet. Adva van egy az átlagnál kezelhetetlenebb gyerek (aminek nem is biztos, hogy köze van az örökbefogadottságához), amivel se a rendszer, se a család nem tud mit kezdeni. Mégis mit várunk egy olyan országban, ahol a gyermekvédelem lényegében kimerül a gyermek állami gondozásba helyezésével? Ahol az örökbefogadó szülők nemhogy segítséget nem kapnak se az anyagiak se a szolgáltatások szintjén, hanem még jól beljük is rúgnak, negatívan diszkriminálják őket? Te akartad, oldd meg? Az én lányom integrált oviba jár, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy teli van nehéz gyerekekkel – a lányom csoportjába enyhe értelmi fogyatékos is jár-, de se csökkentett csoportlétszám, de fejlesztőpedagógus nincs hozzá, de még a normál óvónők se nagyon kapnak speciális kiképzést. Szívből, rutinból megoldják, amit lehet, azon túl pedig mindenki próbál alkalmazkodni. A legagresszívebb gyerek édesanyja a leghangosabb, amikor más gyerekek kiközösítéséről van szó, a többiek pedig egyszerűen próbálják védeni a sajátjaikat, engem is beleértve. És, ahogy hallom az egyes történeteket máshonnan, ez még így is egy egész jó ovinak számít, a pedagógusokkal lehet normálisan beszélni, nem piszkálják az embert, végzik a dolgukat, a gyerek elvan ott. Nagyon komoly rendszerhibák vannak, nincs értékelhető, érdemi segítség, és mindenki a másikra mutogat. Így élünk.

    Kedvelés

  6. Borzasztó ilyet írni, de nem kellene mindenkinek gyereket vállalni. Sem örökbe fogadottat, sem vér szerintit. Az a házaspár, ahol a pár mindkét tagja utazással együtt ha jól számolom napi 10 órát tölt munkával, ott azért meg kéne gondolni a gyerekvállalást, de még a kutya vásárlást is. Főleg, hogy a jelek szerint nagymama, papa, nagynéni stb. sincs és anyagi tartalékok sincsenek, hogy legalább anyuka pár évre 4/6 órában és vagy közelebb dolgozzon.
    És főleg nagyobb gyermeket örökbe fogadni intézetből és “betagozni” az eddigi napirendbe, a 2 felnőtt napirendjén gyakorlatilag semmit nem változtatva, aztán vagy betagozódik vagy nem…. “Este se tudunk nyugodtan beszélgetni, Andika folyton nyafog, kiabál, ugrál a bútorokon, ha nem rá figyelünk. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz egy gyerekkel. ”

    És legyünk őszinték, 2 óvó néni, 1 dadus néni és 0,4 pedasszisztens mellett a 20 fős átlaglétszámra -nem egyszerű feladat egy ilyen beszokást zökkenő mentessé tenni, szülői összedolgozás hiányában főképp. Ebbe a legszuperebb ovi is bele tud bukni.

    Nálunk az oviban azt látom, hogy jellemzően reggeltől estig nem az van bent az oviban, ahol a 2 szülő 10 órában próbálja a kenyérre valót összekaparni- ott jön a nagyi, pap, nagynéni vagy műszakban dolgoznak és váltják egymást. A gond ott van- és nem is nagyon változik a dolog, ahol az “addig sincs gond rá” a hozzáállás. Szörnyű hallani, hogy du 16:00-kor találkozik végre a gyerekével, már nem kell sietni sehová és “na… öltözzé’ már’ ‘haladjunk’ ‘ vedd már a….’ ‘ne magyarázz….’… megy. Csak a milyen napod volt? Kivel játszottál? stb. nem hangzik el. És ha így beszél a gyerekkel közönség előtt, mi mehet otthon? Én sem vagyok a legtürelmesebb és figyelmesebb anyuci – jegyzem meg, de ez…
    És ez nem első sorban örökbe fogadás kérdése, csak ott erőteljesebben jelentkezhetnek az ebből adódó gondok.

    Erős a társadalmi nyomás a párokon, hogy gyerekük legyen. Ismeretségi körben 2 pár van, akik nyíltan bevállalták és elmondták, hogy nem szeretnének gyereket. Van egy megszokott kényelmes komfortos bejáratott életük, szeretik egymást, teljesnek érzik az életet. A gyerek miatt ezt nem szívesen borítanák, nincs is türelmük hozzá. Ebben egyetértenek, megbeszélték. De már az is érdekes, ahogy magukat definiálják – illendően megbélyegezve magukat, mert hát mégiscsak hibásan működnek: “lusták / kényelmesek / türelmetlenek vagyunk hozzá”. Szerintem elsősorban felelősen gondolkodnak és őszinték önmagukhoz.

    Kedvelés

    • Szerintem se kelljen gyereket vállalni, lehessen erre nemet mondani, de aki meg szeretne, annak segítsünk. Az állam egyelőre csak a gyerekvállalás hasznát szeretné lefölözni (de azt nagyon), arra már kevésbé hajlandó, hogy ebbe komolyan és érdemben befektessen (szerintem a középosztálynak célzott CSOK nem számít annak). Én nem úgy közelíteném emg a kérdést, hogy aki napi 8 órát dolgozik (mint az emberek nagy többsége egyébként) az ne vállaljon gyereket, hanem úgy, hogy aki gyereket vállal, az megtehesse, hogy nem dolgozik ennyit!

      Kedvelés

    • Az a helyzet, hogy minden gyereknek joga és szüksége van szülőre, még egy nem jól működő családminta is jobb a nagy semminél, és mint tudjuk a mai családok 80%-a diszfunkcionális. Ez engem nagyon megnyugtatott, úgy éreztem nem kell a tökéletes család ahhoz hogy boldogok legyünk( elvált szülők gyerekeként olyan családokkal voltam körülvéve ahogy együtt maradtak, később estek csak ki sorban a csontvázak a hagyományos családok szekrényeiből).
      Szerintem az a fontos hogy törekedjen a család arra hogy jól menjenek a dolgok, nem láthatunk mások életébe, felületes ítélkezésnek meg szerintem nincs helye. Egy tapasztalatlan kis hármas van előttünk ahol TEJÓÉG dolgozik mindkét szülő, hogy felnevelhesse a kislányt akit a családjuk részévé tettek. Bele fognak jönni, náluk nem mintaszerű kifelé tökéletesnek kommunikált a kép, de szerintem nagyon is igyekeznek. Az vesse rájuk az első követ akinek még sohasem csaptak össze a hullámok a fejük felett. Nem kellene diszkriminálni olyan elvárásokkal az örökbefogadókat, mint az hogy ne dolgozzanak annyit mint más családok felnőttjei. Sárika szüleit bezzeg senki nem szólja meg, pedig apa 3 műszakot visz, anya is csak vacsoránál kérdezi meg a kicsit hogy van, mégis működnek, és senkinek eszébe se jut azt mondani hogy minek vállaltak gyereket, ha nincs idejük rá.
      Abból kell gazdálkodni ami van, másokat olyan könnyű megítélni…
      Ez a cikk akkor lett volna az igazi, ha a szülőknek esélye lett volna elmondani a valós helyzetet, nem lopott szavakkal hallomásokkal kirakni egy képet, ami lehet hogy teljesen más mint az igazság.

      Kedvelés

  7. Szerintem ez az írás nem életszagú. Van felkészítő tanfolyam ahol pont erről van szó, hogy mit kell tenni a gyerekkel, meg sokáig vártak elvileg. Ha valós történet, akkor meg szerintem amúgy az óvónők kicsit álszentek, nem tudom elképzelni, hogy ők csak a jót meg a szépet csinálják a gyerekkel. Azt gondolom, hogy kifelé ezt kommunikálják, de nem ez a valóság. Nekem az is furcsa, hogy egy a szülőkre és a pedagógusokra tartozó problémát hogyan tárgyalhatnak ki egyáltalán harmadik félnek, hogyan beszélhetnek egyáltalán akárhogyan másokkal az adott örökbefogadó család problémájáról. Szerintem ezzel nagyon megsértik a gyerek alapvető jogait.
    Az is teljesen más hogy a szülők egymásközt mit pletykálnak a gyerekeik történetei alapján, de anyukám pedagógus, soha nem engedte, hogy kikezdje egyik szülő a másik gyerekét, vagy egyáltalán megvitassa kvázi idegennel egy adott gyerek problémáit, ez csak rá és a gyerek szüleire tartozik.
    Az ovit úgy feljelenteném mint a szél. Másrészt, ha óvónőként örökbefogadott gyerekkel van dolgom, utánanézek hogyan és mit kell tenni, mint jó pedagógus ez a feladatom, nem tudom elképzelni, hogy egy 3 évessel egy szakképzett pedagógus ne találja meg a hangot, ahhoz eléggé utálni kell azt a gyereket. Szintén anyukám tapasztalataiból merítve, minden gyerekhez van út, csak oda kell figyelni.
    Az hogy a szülő meddig dolgozik, vagy hogy tudja megoldani a gyerekkel levést az az ő gondja, nem vagyunk egyformák, mindenkinek lehet olyan élethelyzet, hogy nem teheti meg az otthon maradást.
    Írom ezt úgy, hogy azt vallom, ha ennyit várok a gyerekemre, törekszek a lehető legtöbb időt vele lenni. De az élet felülírhat bármit. A lényeg az hogy szeressék azt a kicsit. Szipla szerető szülő szülőktől származó gyerekek is fabulálnak, nem találtam semmi rendkívülibbet az örökbefogadott lurkó vagy egy zűrös nap után egy átlagos családból származó gyerek viselkedésében.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.