Örökbe.hu

Miért baj, ha örökbefogadás előtt az utolsó pillanatig lombikozik a pár? Vagy ha a gyermek örökbefogadásának történetében nem szerepel a „megszülettél” szó? Hogy lehet feldolgozni a meddőséget? Jobb állapotban vannak azok az örökbefogadott gyerekek, akiknek a szülei terápiába jártak? Az izgalmas kérdésekre Sulyok Eszter pszichológus szakdolgozata keresi a választ. Eszter maga is örökbefogadó szülő.

Hova jársz, és miért pont az örökbefogadás témáját választottad?

A témával először műhelymunkaként foglalkoztam a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán, a reprodukciós eljárások hatását vizsgáltam a meddő identitás kialakulására, szülővé válás utáni fennmaradására.  Nekünk fertilitási problémánk nem volt, első fiunk még az egyetemi tanulmányaim alatt megszületett, később még mindig fiatalon, habituális vetélőként, koraszülőként választottuk az örökbefogadást, két kisebb gyermekünket köszönhetjük ennek a döntésnek. Nem vettem részt meddőségi kezeléseken és beavatkozásokon, de sokat mozogtam abban a közegben, beleláttam, és itt nagyon markánsan van jelen a kielégítetlen igény az engem akkoriban mélyen foglalkoztató gyászfeldolgozásra. A legelső kutatásom ebben a témakörben neuropszichológiai témát járt körül, azt vizsgáltam, hogy mik azok a protektív faktorok, melyek a lombikos terhesség kihordása során megóvják az anyát és így a magzatot a megnövekedett stressz idegrendszerkárosító hatásaitól. Ebből a kutatásból sikerült végül oda eljutni, hogy mi van olyankor, ha sikertelenek a beavatkozások, hogyan lehet ezt feldolgozni, hogyan hat ez az örökbefogadott gyermekre.

Hogy hat a meddőség, a feldolgozatlan veszteség a szülőkre és a gyermekre?

Ha valaki gyászol, nehéz csak odaülni a másik mellé és hallgatni, mellette lenni, támogatni abban, hogy megélje a fájdalmat. Ehelyett sokan konformitásból, vagy a legjobb szándékkal megpróbálják észérvekkel rávenni, hogy legyen jobban, lépjen tovább, ami nyilván nem így működik, és nagyon felkavaró annak, aki ebbe ütközik. A feldolgozás másik gátló tényezője a meddőségi krízis medikalizációja, hogy az IVF-eljárás során a lelki faktor teljesen elsikkad, létrejön egy beszűkült tudatállapot, amelyben nem léteznek már realitások, az ember csak testté, a test csak eszközzé válik, minden érzelmet ki kell zárni, mindent elviselni, pozitívnak lenni, minden veszteségen átlépni, csak hogy az áhított baba megszülessen végre. Közben sikertelen beültetések, vetélések sorozata marad elgyászolatlanul, izolálódnak a résztvevők, személyiségük számtalan építőeleme sérül súlyosan és egyre nehezebb kiszállni. Az áhított, sokszor elképzelt baba közben végig ott él az édesanya fejében, fantáziák formájában, ez tartja benne a lelket az utolsó csepp erejéig. Eddigre sok esetben már nagyon rutinos a saját fájdalma elhárításában, pedig ahhoz, hogy jó örökbefogadó szülő lehessen, kell egy pont, ahol el kell engednie, elveszítenie és meggyászolnia ezt a kisbabát, és saját magát, azt a jövőt, amelyben ő ennek a babának az anyukája lehetett volna. Helyette elfogadni a realitást, tudni ezzel élni tovább. Nehéz helyzet ez, hiszen a tárgyvesztésnek tulajdonképpen tárgy nélkül kell megtörténnie. Ez persze mindenkinél máshogy megy végbe, van, akinek könnyen és van, akinek nagyon nehezen. De ha elmarad, akkor nagyon nehéz lesz a későbbiekben a valós szülőséghez kapcsolódó ambivalenciákat megélnie az édesanyának, mivel az ő referenciája idealizált. A gyermekkel kapcsolatos mindennapi nehézségek során megélt feszültség elbizonytalaníthatja, bűntudatot ébreszthet benne, amit aztán sokféle stratégiával old meg, például túlkompenzál, vagy tudat alatt a negatív érzéseit átfordítja a vér szerinti anyára. Fontos, hogy ezt nem direkt csinálja az anya és végtelenül szereti a gyermekét, csak mélyen ott van benne a feldolgozatlan fájdalma, ami kézenfekvően projektálható a szülőanyára. A gyermek ezt megérzi tudat alatt, és ahol ott lebeg a gyermekét eldobó anya képe, ott törvényszerűen testet ölt az eldobott gyermek is. Ez nem egy stabil énkép alapja, ezek a gyerekek aztán egész életükben meg akarnak majd felelni az anyukájuknak, gyógyítani akarják az ő fájdalmát, érzik, hogy van egy értékfeltétele a családi boldogságnak, szerethetőségüknek.

És ezt hogy lehet vizsgálni?

A kvalitatív vizsgálatomba örökbefogadó anya-gyerek párosokat vontam be. Négyszemközt félig strukturált interjút készítettem az anyákkal, majd közös drámajátékon vettünk részt, melyben az Égből pottyant boldogság című mesét dolgoztuk fel. Ezután a gyerekekkel szintén négyszemközt a mese nyomán az egyes helyzetekről családképeket raktunk ki, majd erről beszélgettünk. Végül az anyák számára tartottunk egy levezető csoportos beszélgetést. Az anyákkal készült interjút tartalmilag elemeztem, vizsgáltam, milyen időperspektívában és milyen bevonódással beszélnek a meddőségi problémáikról, hogy milyen az attitűdjük a vér szerinti anyával és az örökbefogadással kapcsolatosan, és hogy beszámolnak-e és hogyan az anyasággal normálisan járó ambivalens érzéseikről. Beszéltünk arról is, hogy ők hogyan beszélnek az örökbefogadásról a gyermekükkel, mit és mennyit tud a saját történetéről. A gyermekek esetében a szülőkhöz, a szülőanyához és az örökbefogadáshoz való attitűdöt vizsgáltam.

Mik voltak a hipotéziseid, és beigazolódtak-e?

Azt feltételeztem, hogy a gyermek örökbefogadással kapcsolatos attitűdje igazodni fog a szülőjéhez, függetlenül attól, hogy a szülő nyíltan beszél-e a gyermekkel az örökbefogadásról. Ennek egy kifordított verziójában azt feltételeztem, hogy azon gyermekek, akiknek szülei a meséjüket a saját keservük perspektívájából indítják („anya hasa beteg volt, nagyon szomorúak voltunk, de felhívtak minket, hazahoztunk és nagyon boldoggá tettél minket!”) és kevéssé hangsúlyozzák, hogy a gyermek a világra jött, megszületett (tehát neki magának van létjogosultsága), kevésbé érdeklődnek a gyökereik iránt. Vizsgáltam azt is, hogy van-e pozitív együttjárás a meddőség kapcsán szakemberhez fordulók és a pozitív attitűddel rendelkezők között.

Noha a kis elemszám miatt szignifikáns eredményekről nem lehet beszélni, de erős pozitív tendenciát találtam az első két vizsgált állítás esetén. A harmadik esetében sajnos azt kell mondjam, hogy az alanyok elenyészően kis része fordult valamilyen szaksegítséghez. Mindössze egy anya járt pszichológushoz terápiába, pedig zömmel fővárosi, értelmiségi családokat vizsgáltam! Mindenesetre akik segítséget kértek, jobban voltak az átlagnál. A meddőségi központokban nem része a protokollnak semmilyen beszélgetés. Komoly feldolgozatlansági problémát azoknál a pároknál láttam, ahol a lombik erősen összecsúszott az örökbefogadásra felkészüléssel.

Mit találtál legérdekesebbnek az eredmények közül?

A kedvenc történetem elsőre vicces, másodjára már inkább szomorú, főleg, hogy ez a fajta információmélység abszolút tendenciózus volt bizonyos esetekben. Az említett, hétéves alany tudta, hogy örökbefogadott, csak azt nem tudta, hogy a többi gyermek nem az. Az anyukája úgy érezte, hogy ez a tény rosszul esne szegénynek és meg akarta védeni a fájdalomtól. Nem tudom, érezhető-e a gondolatmenet abszurditása. Különben nagyon jót beszélgettünk ezzel az anyukával, megengedte, hogy ezt az esetet leírjam és azóta már tudja a gyermek, hogy a többi gyereket az anyukája szülte.

Még érdekes volt felismerni, hogy mennyire erőteljesen befolyásolja a családok életében az örökbefogadásról való kommunikációt az, hogy honnan fogadtak örökbe. Teljesen jól meg lehetett állapítani, hogy az egyes civil szervezetek mit tartanak fontosnak, milyen súlyt helyeznek egyes tételekre, mit tartanak elfogadhatónak, mit nem, hogy kezelik a megmondást, mi a stratégiájuk az esetleges problémákkal való szembenézéshez. Vannak, akik ebben nagyon támogatóak, és a családokat szoros háló veszi körül.

Elméleti szinten foglalkoztam a cigány származás kérdésével, abból az aspektusból, hogy hogyan képzeli el egy elsőgyermekes, kikötést tevő várakozó ennek a szelektálásnak a menetét, és mit él át, mikor szembesül a realitással. Tapasztalatom szerint a jelentkezők azt gondolják, hogy ha ők kikötik, hogy nem szeretnének cigány származású gyermeket örökbe fogadni, akkor gyermekük nem lesz cigány származású. Ez azonban sok esetben kontrollálhatatlan, hiszen sokszor név, bőrszín, vagy egyéb szubjektív vélelem alapján ítéli meg egyvalaki, hogy az a gyermek vagy kisbaba cigány származású-e, ráadásul az apa kiléte általában nem ismert. Ezzel a bizonytalansággal a jelentkezők egy része információk híján nem szeret szembenézni, inkább úgy vannak vele, hogy az ő esetükben nem így lesz. Mivel a dolog kimondatlan, átbeszéletlen marad, ha felmerül a gyanú, gyűlik bennük egy szorongás az általános elfogadás rovására. Nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy ezeket kimondja az ember, aki hirtelen már nem is biztos benne, hogy ő jó ember-e, szégyent érez, bizonytalan, ezért nem mer beszélni a problémájáról, ami fantomként telepszik aztán a család életére, lesik, hogy kialakulnak-e a rasszjegyek, milyen lesz a természete, szélsőséges esetben akár emiatt hárítják a vér szerinti család megkeresését. Sokszor az ismerősök is olyan irányú tanácsot adnak, hogy erről a témáról nem kell beszélni, úgysem látszik rajta, úgysem tudja senki.

De mit lehet ezzel kezdeni?

Az tud ebből jól kijönni, aki addig kapálódzik, amíg nem tud rendben lenni ezzel a lehetőséggel. Nagyon nehéz ez a téma, nincsenek megoldásaim, csak azt érzem, hogy rengeteget kéne dolgozni rajta. A jelenlegi rendszer arra is lehetőséget ad, hogy valaki az átlagnál jobban bebiztosítsa magát, de ritka az, aki olyan kikötést tesz, hogy ő mindkét vér szerinti szülővel találkozni szeretne, mielőtt a gyermeket látja. Ez persze rettenetesen megemelné a várható várakozási időt. Azt mindenképp fontosnak tartom, hogy azokat a családokat, akiknek ilyen gondjuk van, nagyon kell támogatni, sok empátiával, sok elfogadással. Ez elősegítené, hogy szélesebb körben kimondhatóvá váljanak ezek a feszültségek, és megszülethessen az amúgy imádott gyermek teljes, felvállalt elfogadása.

Mik a tanulságok mindebből az örökbefogadó szülők és az egész hazai rendszer számára?

Hú, a hazai rendszernek egészen kiemelkedő szakemberek garmadája áll rendelkezésére, hogy ajánlásokat fogalmazzanak meg, ez pedig csak egy kis összefoglaló a témában. Én picit szigorítanék az alkalmasságon, de ettől mondjuk nem lenne jobb maga a rendszer.

Mik a további terveid?

Szívesen foglalkozom mind fertilitási gondokkal küzdő, mind örökbefogadó családokkal, tagja vagyok az Ágacska négy évvel ezelőtt végzett mentorcsapatának. Most az aktualitás szintjén nagy álmom, hogy miután Bátki Anna átment az ELTE-re a Károliról, valahogy visszacsempésszem az ottani pszichológusképzésbe is az örökbefogadás témakörét.