Bartos Erika: Örök ölelés

Általános
Bartos Erika: Örök ölelés

Vendégposzt, Székely Zsuzsanna pszichológus írása.

Az ismert mesekönyvíró, Bartos Erika sokféle témát tárgyaló közkedvelt mesekönyvei után jelent meg az Örök ölelés című, úgynevezett segítő témájú mesekönyve az örökbefogadásról.

Az utóbbi években más szerzőktől is több, különböző stílusú és más-más aspektusból közelítő gyerekkönyv is napvilágot látott itthon  a témában, némelyekben az állatvilágba helyezve a szereplőket, másokat olvasva meg az örökbefogadó (ember)családok életébe pillanthatunk be.

Ez a könyv négy különböző életkorú és élettörténetű gyermek örökbefogadását meséli el külön fejezetekben. A szerző vélhetően – és jó érzékkel – ezzel arra törekedett, hogy minél több örökbefogadottat megszólítson, és minél szélesebb körben ismerhessék fel saját történeteiket a gyermekek és örökbefogadó szüleik. Az első történet szereplőjét újszülöttként kórházból, a másodikat 2,5 évesen csecsemőotthonból, a harmadikat pedig 4 évesen nevelőszülőtől vitték haza az örökbefogadók. A negyedik történetben egy 10 éves kisfiú meséli el örökbefogadását a barátainak.

Pszichológusként arra nem vállalkozom, hogy grafikai, tipográfiai, szerkesztési és egyéb általános könyvkritikusi szempontból elemezzem a kötetet, de az örökbefogadásban jártas szakemberként szeretnék néhány örökbefogadási szakmai-pszichológiai vonatkozású észrevételt tenni a könyvvel kapcsolatban.

Szakemberként az jól látható, hogy Bartos korrekten – talán szakirodalomból is -, mondhatni naprakészen igyekezett tájékozódni arról, hogyan történik ma nálunk a gyermekek örökbefogadása. A gyermekek és örökbefogadó szüleik közt zajló bemutatott barátkozások folyamatában és részleteiben is több helyen megjelennek a szakmai protokoll elemei. Amennyire – ez részemről legalábbis – dicsérendő törekvés, ugyanannyira sajnálatos, hogy mégis maradtak benne nem jelentéktelennek tűnő tévedések, melyeket szerintem legfeljebb csak kerülendő példaként szabadna említeni leendő örökbefogadók számára.

Az új szülők és szándékuk bemutatása az örökbe fogadandó gyermekek számára például mindegyik történetben elmarad a gyermekkel történő első találkozásukkor, amit pedig szakemberként alapvetőnek tartunk a folyamatban. Nem csoda, ha ez után az új családjában „bizonytalanul érzi” sokáig magát a gyermek. Soha nem tudhatja ugyanis, ha vendég jön, nem elvinni akarja-e őt, mert kommunikáció nélkül honnan tudná, kinek mi a szándéka, még akkor is, ha csak a szobában beszélgetnek a felnőttek, amíg ő játszik az udvaron, ahogy ez történt Dorottya történetében a nevelőszüleinél az örökbefogadók első felbukkanásakor.

A csecsemőotthonban meg, ahol Zoli az első perctől, mint egy igazi hospitalizált gyermek, – amilyennel azért egy jól működő csecsemőotthonban már nemigen találkozunk, – teljes nyitottsággal, bizalommal fogadja el a két idegen közeledését az első perctől, akikről pedig még a távozásakor sem mondják meg neki, hogy ők lesznek az új szülei, és most haza költözik örökre velük. Vajon mit gondolt, hova viszik új ismerősei és mikor hozzák vissza a csecsemőotthonba? Csoda, hogy „nehéz időszak következett” ennyi bizonytalanság mellett?

A vér szerinti gyermeket ezzel szemben a könyvben remekül felkészítik a szülei az örökbefogadott testvér érkezésére. Ez is fontos, de legalább ugyanilyen érzékenységgel kell az örökbefogadandó gyermekeket is felkészíteni az új szülők megismerésére, és az örökbefogadásra.

Mindegyik gyermek számára megkönnyítené az elszakadást, ha biztosítanák róla, hogy kapcsolatban maradnak, majd visszalátogatnak a nevelőszülői családba, illetve a csecsemőotthonba is. A történetekben ez egyszer sem hangzik el, pedig a visszalátogatások gyakorlata szerencsére már egyre szélesebb körben kezd elterjedni nálunk is.

Azon viszont nem kellene töprengenie az örökbefogadóknak, hogy hogyan fogják azután szólítani Zolit, ha hazaviszik, mert van már neve, ahogy eddig szólították a csecsemőotthonban, azzal együtt kellene elfogadni őt. A név fontos tájékozódási pontja az éntudatnak a kezdetektől mindannyiunk életében. Könnyen belátható, hogy ha valaki minden más addigi tájékozódási pontját elveszíti, mert elszakad megszokott környezetétől és a szeretett/szerető személyektől, mennyire megnő a névállandóság jelentősége az éntudat, énállandóság, biztonságérzet és lelki egészség szempontjából.

Azt hiszem, bármely könyvet először kézbe vevő olvasó (vevő) számára szinte mindig az első kérdés, kinek szól a könyv. Azonban erre az Örök ölelést elolvasva sem jöttem rá igazán. A gyerekek szájába adott nyelvezet időnként felnőttes, koravén, illetve nem mindig a gyermeki gondolatokat, érzéseket kifejező. Ez különösen a 10 éves fiú történetében feltűnő, ahol társainak magyarázza, mi jut eszükbe, ha az anyukájukra gondolnak: „Nektek sem a születés jut eszetekbe”….hanem, hogy ”megvigasztal, palacsintát süt, mellettünk van, ha  betegek vagyunk, elsírja magát anyák napján, segít a leckében, kitalálja a gondolatunkat, velünk örül és velünk búsul.” Az örökbefogadottakat pedig éppen hogy nagyon is foglalkoztatja a születésük története. Erről viszont ehhez képest aránytalanul kevés szó esik a történetekben. Így viszont valóban nem lesz könnyű a gyermeknek „az életének az első képkockáit szilárdan összerakni.” Bár látunk egy fotót a csecsemőotthonból hazavitt Zoli fotóalbumjában egy nőről egy csecsemővel, de nagy kár, hogy nem esik szó a szövegben arról, ki is ő kisfiú életében.

Nekem úgy tűnik, hogy helyenként  túl felnőttes, sőt néha szakmai (pszichológiai), tankönyvi megfogalmazásokat is használ a szerző, és főleg meglepő, hogy gyerekkönyvként miért artikulálja többet a felnőttek érzéseit, szempontjait a  gyermekekéinél.

Ez az örökbefogadásról szóló könyv alapvetően a felnőttek megélését írja le első személyben, a gyerekek meg azok a történetekben, akik a nehézségeket okozzák az új családnak. Ha csak az a cél, hogy az örökbefogadók megvegyék, és elolvasva ötleteket kapjanak a gyermekükkel való kommunikációhoz az örökbefogadásról különböző életkorokban (10 éves korig), akkor ez érthető, és elfogadható, csak talán nem gyermekkönyv formátumú kiadásban. A könyv tapasztalatom szerint erősen hat ugyanis a felnőtt olvasók érzelmeire: empátiát ébreszt a gyermekekkel, nevelőszüleikkel, örökbefogadó szüleikkel kapcsolatban, és talán egy kicsit a vér szerinti szülőkkel kapcsolatban is. Ha így van, akkor viszont az ajánlásokat is inkább hozzájuk kellene írni a könyv elején és a hátoldalán is. És akkor esetleg a könyvnek fontos ismeretterjesztő hatása lehetne még az örökbefogadásban kevésbé érintettek számára is,  korrigálva – egy esetleges újabb kiadásban –  a felmerülő pszichológiai aggályokra okot adó megoldásokat, tévedéseket, melyek közül itt csak a legfontosabbakból emeltem ki egyet-egyet.

Két mese meghallgatható a szerző előadásában itt. 

One response »

  1. Nekem már a könyv címe is ambivalens, ha csak félig komolyan vesszük a szavakat, az “örök ölelés” inkább börtön lenne. Természetesen a gyerekeim mindig számíthatnak rám érzelmileg és mindenhogy, de hosszú távon nem a saját karomban képzelem el őket, hanem egy boldog házasságban. A cím nyilván a maradandó érzelmi biztonságot akarja sugallni, és ötévesen lehet, hogy ezzel nincs még akkora gond; csakhogy a sokat hallott mesék képei belénk égnek, és nem szerencsés, ha ez a kép nem időtálló.

    Kedvelik 1 személy

Hozzászólás a(z) callis bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.