Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.
Nicknév: S&N&A
Kik vagytok?
Mindketten 36 évesek vagyunk. Kilenc éve alkotunk egy párt és öt éve házasodtunk össze. Ez idő tájt döntöttünk úgy, hogy gyermeket szeretnénk. Mivel voltak egészségügyi gondok, így először az orvossal, vizsgálatokkal kezdtünk. Sajnos ezek után kezdődtek a műtétek, mert kiderült, hogy komolyabb a baj. Megszámolni sem tudjuk már, hogy hányszor jártuk meg a klinikát. A méhkivétel már a legelején téma volt és az örökbefogadás is már felmerült, de az orvosok egy része bizakodó volt. Kb. két év elteltével kaptunk engedélyt a lombik programra. Egy év határidőnk volt. A vége lényegében az lett, hogy a sok gyógyszer miatt májmegnagyobbodásom van. Pontosan három év elteltével az első műtét után megtörtént a kipakolás. Három hónappal később pedig felkerestük a megyénkhez tartozó Tegyeszt és jelentkeztünk. 2024 januárjában határozattal a kezünkben kezdtük meg a várakozást.
Miben vagytok mások, mint mások?
Erre nem tudok válaszolni. Azt tudom, hogy a tanfolyamon a párok közül szinte majdnem mindenki átesett a lombikon vagy még gondolkodtak rajta. A nők közül nálunk volt egyedül méhkivétel. De ezeket leszámítva/elfelejtve a legszerencsésebbek a picurka miatt.
Ki érkezett?
A kicsi most lesz kétéves és lassan 9 hónapja van velünk. Országos listáról jött a hívás. A hivatalos verzió akkor még az volt, hogy beteg, de ez a betegség nem szerepelt a régi listában. Ahogy néztem, az újban sem. Mikor elkezdtük az ismerkedést már nevelőszülöknél volt, de előtte több mint egy évet volt kórházban.
Mennyit vártatok?
Jelentkezés óta másfél évet. Határozat óta 10 hónapot.
Mennyit várt a gyerek?
Uh. 14 hónapos múlt, mikor örökbefogadhatóvá nyilvánították november 5-én. November 6-án délután 4 óra előtt hívtak minket. Úgy tudjuk, hogy elsők voltunk nála a listában. Úgy tudjuk, hogy gondozatlan terhesség volt. Hajnalban besétált a szülőanyja a kórházba, délután pedig már nem volt sehol. Ismeretlen címet adott meg tartózkodási helyként. Nem tudunk látogatásról a kórházban.
Miért pont ő?
Származásra csak annyit írtunk, hogy „erős rasszjegyektől mentes”, de ezt leszámítva nem zártunk ki semmit. Hivatalosan amúgy nem tudnak roma származásról a kicsinél. A betegségekről szóló papírt aszerint töltöttük ki, hogy pl. én is látássérültnek számítok, hiszen gyengénlátó vagyok. Éppen ezért bővebb tájékoztatást írtunk. Hasonlóan jártunk el szinte az összes betegségnél, hogy vajon az enyhébb verziója belefér-e még a mi életünkbe.
Miért pont ti?
Az ügyintézőnknél feltettem ezt a kérdést. A már említett „betegség”, ha tényleg beteg lenne, tulajdonképpen „nem” jár semmivel. Az életünket nem kellett volna megváltoztatni miatta különösebben.
Azóta egy orvostól van egy hivatalos véleményünk is, aki finoman megfogalmazta, hogy a kórházban nem figyeltek oda. A gyerekorvosunk kicsit keményebb volt, de nem hivatalosan adott tájékoztatást.
Szinte minden héten eszembe jut, hogy ha ez nem lett volna, a kicsi nem nálunk lenne és nem került volna országos listára sem.
A tanács, ami jól jött volna utólag:
Tartsuk a napi rutint, de ne vegyük komolyan. Ha 3 óra helyett 2-kor lesz éhes, akkor ne várjunk még egy órát… (Ne csak hatféle étel legyen itthon, mert lehet, pont a hetedik fog kelleni…) Jobban utánaolvasni a szeparációs szorongásnak…
Az ügyintézőnk a kihelyezés után 2-3 héttel kérdezett rá, hogy a gyámhivatalba mikor akarunk menni, mert akkor leszervezne egy időpontot… Furcsálltuk ezt, hiszen volt már időpontunk… Kiderült, hogy a saját megyénkhez is mehettünk volna a második, utolsó „tárgyalásnál”. De mivel ezt senki nem közölte velünk előre, így ezt a lehetőséget buktuk…
A legnagyobb problémátok most:
Az elején a kórháznak köszönhetően nem volt körülményes az altatás. Sajnos mostanra ez már egy kész procedúrává vált. 4 hónapig nem mutatott kimondott tüneteket a gyászra, de amint nálunk is megtapasztalta, hogy egy állandó személy (jelen esetben egy háziállat) eltávozik, szinte azonnal jöttek a problémák. Azóta is, ha bármi ilyen jellegű változást érzékel, nem alussza át az éjszakát, illetve legutóbb aludni sem akart. Többször felébred. Vele kell aludnunk, mert néha csak annyi is elég, ha felnéz, látja, hogy anya, apa ott van, akkor nyugodtan visszafekszik és alszik tovább. Igaz, eddig nem volt alvótársa, de most, ha tehetné, az egész plüssállományt behozná az ágyba. J
Egyelőre épp elég nekünk az óriásmacival is megküzdeni, akit néha alvótársnak, néha párnának, néha takarónak használ.
Az étkezések még. Sokáig inkább pépeset evett. Ez mostanra kezd megváltozni, de sose tudjuk, hogy mit adjunk, mert lehet, hogy éhes, de semmisem jó. Hétfőn megeszi a tojásrántottát, kedden már nem…
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok:
A rápillantás, szinte azonnal ismerkedés és játék volt. Különösebben nem jut eszembe ilyen az ismerkedés idejéről. Egyelőre csak az tűnt fel, hogy ha a képeket nézegetjük és előkerülnek a régi képei, akkor azokat teljesen elutasítja.
Amúgy az ügyintézés egy kész káosz… Amíg egy vér szerinti gyermeknek szinte minden automatikusan megérkezik, nálunk nem így volt… Ráadásul míg körülöttünk mindenki laminálva kapott például TAJ kártyát, mi egy fecnit kaptunk és a szerencsének köszönhető, hogy az esőben nem ázott el… A kormányhivatalokban szinte UFO-ként néztek ránk.
Miről olvasnál szívesen?
Testvéri viszonyok. Még csak gondolat, hogy testvért is szeretnénk. Illetve ebből kiindulva, ha testvérek találkoznak, akik más-más családnál vannak örökbe fogadva vagy családba fogadva. Mennyire lehetséges és vajon hogy viselik ezt a gyerekek.
A telefonhívás után, a kihelyezéstől kezdve gyökeresen megváltozott az életünk. Amennyire vártam/vártuk, mégis a gyors átállás megviseli az embert. Vér szerinti gyermekek estében olvastam már hasonlókról és láttam is hasonló gondokat, de talán egy lábjegyzetet, egy hozzászólást találtam ebben a témában.
A sokáig kórházban maradt gyerekek (több, mint egy év) traumái.
******
Nicknév: A&A
Kik vagytok?
30-as éveink elején-közepén járó pár vagyunk, 13 éve együtt, ebből 9 éve házasok.
Miben vagytok mások, mint mások?
Szinte mindenben, nagyon korán, már egyetem alatt szültem a kisfiunk, aki autizmussal él. Nálunk biológiai akadálya nem volt a második gyereknek, de nekünk tényleg teljesen mindegy volt, milyen úton érkezik, így a genetikai faktort kizárva döntöttünk az örökbefogadás mellett.
Illetve talán amiben még mások vagyunk, hogy tapasztalattal rendelkezünk neurodivergens gyerekneveléssel kapcsolatban, és másokkal ellentétben kezdetben nem zárkóztunk el a nagyobb gyermek gondolatától.
Ki érkezett?
Akta szerint? 😊 Egy akkor 5,5 éves, gyönyörű, nagyon szófogadó, túlérzékeny, alacsony határövezeti IQ-jú, vélhetően bántalmazott, SNI-s, csomó lemaradással küzdő, laktóz- és gluténérzékeny, nikotin- és drogabúzussal terhelt terhességből született kislány országos listáról.
A valóságban egy gyönyörű, gluténérzékeny, lemaradásait rohamosan behozó (már csak TSMT-zünk, és tesóval közösen gyógypedagógushoz járunk), segítőkész, nagyon okos, imádnivaló, akaratos kislány.
Előttünk élt a vér szerintivel, majd egyik nevelőszülőtől ment a másikig, mindenhol 1-1,5 évet volt. Mi az 5. családja vagyunk, de az első igazi és végleges, ezt érzi is, talán most már mer önmaga lenni, és az aktáját meghazudtolni. 😊
Mennyit vártatok?
Jelentkezéstől számítva 27 hónapot.
Mennyit várt a gyerek?
Sokkal-sokkal többet, mint kellett volna. A vér szerinti lemondott róla 4 éves korában (amiért végtelen hálásak vagyunk, és tudjuk, mennyire szereti, hogy meghozta ezt a nehéz döntést). A nevelőszülő utána kezdte készíteni, hogy mindjárt jön az igazi anya és apa (ezt ő mondta így), aztán vártak bő évet… Kislányunk azóta is mondja, hogy hányszor aludt el úgy, hogy miért nem megyünk már érte, és várt minket az ablakból nézve. Nekünk ajánlották ki először. A megyéjében (habár sárga megye) senkinek nem tudták kiajánlani a terhelt akta, szülői háttér miatt.
Miért pont ő?
Most kellene azt írnom, hogy nekünk született, és mindenben passzolt? Igazából a valóságban inkább azt mondanám, hogy véletlen hibák sorozata, habár nagyon kacifántosan találtuk meg egymást, tökéletesen a családba illik. A mi részünkről: kezdetben 0-7 évig várakoztunk kislányra (igaz fiunk még csak 5 éves volt a jelentkezéskor, de nem akartunk kizárni „senkit” a kalapból csak a kora miatt), de aztán olyan sokat olvastam a kötődésről, meg a nagyobb gyerekekkel való nehézségekről, hogy levittük egy év várakozás után 0-3 évig a korhatárt. Betegségekben, szülői háttérrel kapcsolatban az átlagostól jóval elfogadóbbak voltunk. (Hiszen mi már láttuk, hogy tökéletes terhességből, egészséges életmódot élő embereknek is születhet sérült gyerekük.)
Miért pont ti?
A tanácsadónk úgy hívott fel, hogy nem tudja, hogy kerültünk a kalapba, ő tényleg átállította a kort, de van egy 5,5 éves kislány országos listáról, mondja-e tovább. Hirtelen beugrott egy csomó minden a gyerekről (ami a későbbiekben mind igaz volt), mondtam, hogy persze igen, meghallgatjuk.
A kislánynak olyan családot kerestek, ahol van már gyerek, és ha jól tudom, az országban még egy család volt, akit egyáltalán fel tudtak hívni, a tanácsadónk szerint ezért „próbálkoztak be” nálunk is.
Aztán jött egy hét várakozás, amíg döntöttek. Bevallom, nem tudtuk, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy minket válasszanak.
Minket választottak több okból, egyrészt mert kiköpött anyja (tényleg nagyon durván hasonlít rám, szőke haj, nagy barna szemek, arcforma, orralak megegyezik), másrészt mert férjem emésztőrendszeri betegsége miatt glutén- és tejmentesen tudok főzni, illetve kötődő nevelési elveket vallunk, és túlérzékenysége miatt ezt gondolták jónak.
A tanács, ami jól jött volna utólag:
Hogy minden eset más, utólag annyira balgának érezzük magunkat, hogy majdnem kizártuk ezt a tökéletes kislányt csak a kora miatt… És hogy a legtöbb sztorival ellentétben, nagyon tud kötődni egy traumatizált, nagyobb gyerek is. Persze ezen rengeteget dolgozunk is. Illetve hogy bátran használjuk a vizuális megsegítést, képes napirendet, motivációt, nem csak autizmus esetén működik, hanem „sima” gyerekeknél is. Kislányom mondta is, hogy végre tudja, mi történik vele, olyan jó így élni.
Még amit mondanék, inkább már másnak tanács… én a két év alatt sok gyereknevelős, örökbefogadással kapcsolatos könyvet, cikket olvastam. Nagyon jól tettem, voltak kritikus pontok, amikor nagyon kellettek ezek, hogy túléljünk. (Nagyobb) gyerek mellett ezt esélytelen elolvasni, készüljetek előre!
A legnagyobb problémátok most:
A rengeteg 3-6 éves kislányruha elajándékozása… 😀 Viccet félretéve, már nincs, de volt nagyon kemény 2 hónapunk, amikor kifordult magából, nagyon erős határszabás, rengeteg anya-lánya, apa-lánya, apa-anya-lánya program, külön-külön töltött minőségi idő, szabályok folyamatos átbeszélése, motivációs rendszer bevezetése, kirobbanási pont felismerése, gyors lekezelésére volt szükség.
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok:
Hogyha van kicsi ellenérzés, azonnal ki kell szállni. Ha ezt követtük volna, nem lenne nálunk, pedig tőle jobbat kívánni nem lehet, és így 9 hónap után azt gondolom, hogy ő az abszolút családunkba illő gyerek. Szerintem bizonyos dolgokban elfogadónak kell lenni (persze csak olyanban, amit tényleg el tudunk fogadni), de tökéletes gyerek/ember nincs, némi kompromisszumot igenis kell kötni. Mi magunkban, egymásban és a vér szerinti gyerekünkben is bőven találunk hibát.
Plusz a „rápillantásnál” a lányunk tudta, hogy kik vagyunk, miért megyünk, de mi ezt nem tudtuk. Nagyon sok furcsasága volt akkor, ami utólag kiderült, hogy az „izgulásából” adódott.
Szerencsére az első nevelőszülőnél történő találkozás felülírta az akkori negatív viselkedéselemeket.
Illetve nálunk eltolódott a „dac”. Álomkönnyű barátkozásunk volt (a napi 600 km utazások ellenére), valahogy hajtott az adrenalin, a mosolya, az anya, apa szívből jövő nevezése, a kis cuki esetlensége. Aztán az első 1-2 hónap is nagyon könnyen ment, és utána jött a nehéz időszak.
Amennyire nem mutatott erős kötődést a nevelőszülőhöz, hozzánk egyre erősebben kötődik, várakozáson felül.
Miről olvasnál szívesen?
Szerintem hiánypótlóak lennének olyan történetek, ahol pici korban fogadtak örökbe, és később a gyerkőc SNI-s lett, vagy más, születéskor nem látszódó diagnózisok léptek fel. Én kicsit azt látom, hogy mindenki fél a nagyobb, „problémásabb” gyerektől, teli van a net a cuki 1-2 éves, tökéletes gyerekekkel. És megmarad az emberek fejében ez a kép, hogy mindenki kapott tökéletes kicsi gyereket. Aztán ovis korban meg mindenki azt hiszi, valamit elrontott a nevelésben, ha jön esetleg a probléma, lemaradás, viselkedéseltérés. Nem, nem rontott el semmit. Talán ha látnák az emberek egészben a történetet, több nagyobb gyerkőc is hazatalálna országon belül, és a kicsiknél pedig nem lepődnénk meg annyira, ha 5 év múlva mégis ADHD-s lesz, pedig én „beikszeltem” hogy nem fogadom el.
******
Nicknév: Peti 36 éves és Andi 40 éves
Kik vagytok?
Átlagos házaspár, lassan 9 éve egy pár, és hat éve házasok. Első perctől kezdve szerettünk volna gyermeket, de rengeteg kivizsgálás után csak lombikkal lehetett volna. Mivel nálunk ez sem lett volna egyszerű, így kétszer futottunk neki, és egyik kezelés sem lett sikeres. Ekkor úgy éreztük, ez nem a mi utunk, így 2022 végén kértünk időpontot az illetékes Tegyesztől, örökbefogadási szándékkal.
Miben vagytok mások, mint mások?
Úgy érzem, semmiben. Mindketten vágytunk arra, hogy szülők legyünk. Talán annyiban, hogy a hívás előtt két hónappal vesztettem el édesanyámat, így annyira azt éreztem, hogy ő küldte nekünk a kis csodánkat.
Ki érkezett?
A kisfiunk nyolc hónapos volt, amikor kaptuk a hívást. Születése óta kórházban volt, több párnak is kiajánlották, de az aktája nem volt túl biztató (több tesó autista). Mi mindenképpen látni szerettük volna, jól döntöttünk, mert első látásra szerelem volt. A kórházban tudtunk beszélni gyerekorvossal, így elég sok mindent megtudtunk. Teljesen egészséges, szépen fejlődő baba.
Mennyit vártatok?
Jelentkezéstől számítva két és fél évet kb.
Mennyit várt a gyermek?
A szülőanyja a születése előtt lemondott róla, de nem volt nevelőszülő, sem gyermekotthon, ahová el tudták volna helyezni. Így nyolc hónapot várt a kórházban.
Miért pont ő?
0-4 éves kor közötti, neme mindegy, egészséges vagy egészségügyi problémával küzdő gyermekre vártunk.
Mivel nem mi voltunk ez első pár, akinek kiajánlották, így kicsit izgultunk, de amikor megláttuk, már mindketten tudtuk a férjemmel, hogy ő a mi kisfiunk. Sokak szerint nagyon hasonlítunk egymásra.
Miért pont ti?
Pest megyében élünk, de országos listán is fent voltunk. A kisfiunk Borsod megyében született. Hogy miért pont mi?
Szerintem ennek így kellett lennie, ő nekünk született. A betegséglistában csak azokat a dolgokat zártuk ki, amivel biztos, hogy nem tudtunk volna megbirkózni. A tesók betegségei picit minket is aggasztottak, de ezek elszálltak, amikor megláttuk.
Tanács, ami jól jött volna utólag?
Mindenképp kell a személyes találkozás, mi jól döntöttünk, hogy elmentünk rápillantásra, ott már nem volt semmi kétségünk.
A legnagyobb problémátok most?
A mozgásban iszonyat gyorsan fejlődik, pici lemaradás volt, de behozta szépen. Viszont mivel a kórházban a hozzátáplálás nem igazán ment, így azzal szenvedünk még. Erőltetni nem szeretném, hagyom, hogy magától érjen meg rá.
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok:
Igazából minden gyermek más és más, mindegyik máshogy fejlődik, a saját ütemében. Kell a türelem, és türelem. El kell fogadni, hogy nem minden megy úgy, ahogy a nagykönyvben le van írva, de addig, míg fejlődik, boldog, addig minden úgy jó, ahogy van. Felesleges izgulni, hogy nem minden úgy megy a mi gyermekünknél, mint más babáknál.
Miről olvasnál szívesen?
Én például arról, hogyan segítsük a gyermekünket a minél előbbi beilleszkedésben, a családnak hogyan mutassuk be, legyen az első pár hét csak hármasban? Vagy már jöjjenek látogatók? Vagy esetleg mi menjünk a gyerekkel a rokonokhoz? Biztosan mindenkinél máshogy történt, de kíváncsi lennék, ki hogy élte ezt meg.
******
Nicknév: V&R
Kik vagytok? Egy harmincas éveik közepén járó házaspár vagyunk Pest megyéből. Nálunk egyértelmű volt az örökbefogadás útja, mivel egészségügyi okok miatt nem lehetett természetes úton közös babánk, így a megismerkedésünk elején megbeszéltük, hogy ez lesz a mi utunk.
Miben vagytok mások, mint mások?
Nem érezzük magunkat másabbnak, mint mások, de talán abban lehet különbség, hogy nálunk nem volt egy lelkileg megterhelő, évekig tartó lombikprogram-sorozat, esetleges sikertelen próbálkozások, így lelkileg biztosan nem kerültünk olyan mélyebb állapotba, mint ahogy sok környezetünkben látott lombikos pár esetében láttuk.
Ki érkezett?
Egy egészséges, újszülött (majdnem két hetes) félig roma származású kisfiú, aki a Gólyahír Egyesület által került hozzánk.
Mennyit vártatok?
A határozat kézhezvételétől számítva fél évet, amin mi is nagyon meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan sorra kerülünk.
Mennyit várt a gyerek?
Szerencsére nagyon keveset. Az életet adója nagyon határozott volt az örökbeadással kapcsolatosan, a szülés után nem is maradt a kórházban, nem is látogatta a picit. Az első pár, akinek kiajánlották, a kórházi látogatások és ismerkedés során visszaléptek, így szerencsére mi kerültünk sorra. Ekkor a babánk éppen egyhetes volt, majd a kórházból majdnem kéthetes korában tudtuk őt elhozni.
Miért pont ő?
Ő volt az első kiajánlásunk, az első telefonhívás, ami után izgatott, ugyanakkor gyomorrgörcsös állapotba is kerültünk. Tulajdonképpen nem volt kérdés, amikor megláttuk őt élőben, szerelem volt első látásra. A határozatunk szerint 0-1 éves korú, nemi- és származási kikötés nélküli, kisebb egészségügyi vagy korrigálható egészségi állapotú gyermekre várakoztunk. Szerencsésnek érezzük magunkat, hiszen egy teljesen egészséges, újszülött kisfút kaptunk.
Miért pont ti?
Ez jó kérdés, mi is feltettük ezt a kérdést magunknak. A civil szervezet szerint azért mi, mert eléggé elfogadóak voltunk és mivel az életet adó kifejezett kérése volt, hogy olyan párhoz kerüljön a baba, akinél még nincs gyermek, így előnyt élveztünk. Továbbá szerette volna azt is, hogy ha minél előbb családba kerülne, nem pedig a kórházban maradna, és mivel mi viszonylag közel voltunk, talán ez is számított a kiválasztás során.
A tanács, ami jól jött volna utólag:
Ne agyaljátok túl, nem kell annyi mindent bevásárolni, elég lesznek a legszükségesebb dolgok is (főleg kisruhából ne tárazzatok be nagyon, úgyis hamar kinövi)
A legnagyobb problémátok most:
A hasfájás kezelése és az ebből fakadó rosszabb alvás és nyűgösség. De szerencsére most tápszert váltottunk és úgy tűnik ez sokat fog segíteni a kellemetlen helyzeten.
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy a tanfolyamon tanultátok?
Igazából semmi sem volt másképp, csak minden felgyorsítva zajlott le a mi esetünkben. Mi azt hittük, még bőven várakozni fogunk (épp a nyaralásunkat terveztük, mielőtt jött az a bizonyos hívás), erre meg most már a legnagyobb örömünkre a kisfiunkat szeretgetjük és gondozzuk.
Miről olvasnál szívesen?
Érdekelne olyan cikk, olyan írás, amiben szóba kerül az utazás/nyaralás kérdése babával, ugyanis lassan két hónapos a kisfiunk és utána elmegyünk hármasban, először egy közös nyaralásra. De a későbbiekben is szeretnénk sokat utazni, így jó lenne olvasni a témában.
******
Ötvenkét évesek vagyunk, huszonhat éve boldog házasságban élünk. Hat vérszerinti gyermekünk született – ma már 23, 22, 19, 17, 12 és 11 évesek. A legnagyobb és a legkisebb lány, közöttük négy fiú –, így nagycsaládosként vált teljessé az életünk. Mégis újra és újra azt éreztük, hogy van hely a szívünkben egy újabb gyermeknek is. Egy idő után azonban már nem születhetett több, így fordultunk az örökbefogadás felé.
Hosszú út áll mögöttünk: az első jelentkezésünktől számítva hat év telt el, amit az egész család együtt várakozva töltött, mire megérkezett hozzánk az országos listáról a kislányunk. Már az elején megmondta a kapcsolattartónk, hogy „először azok kapnak, akiknek nincs”, és valóban, sokat kellett türelmesen várnunk.
Most viszont velünk van Mirella, egy gyönyörű, okos, cserfes hatéves kislány Szabolcs vármegyéből. Néhány hónapos korától ugyanannál a szerető nevelőszülőknél élt, akiknek mind a mai napig hálásak vagyunk. Négyéves korától lett örökbefogadható, és bár előttünk három házaspárnak is kiajánlották, végül egyikük sem fogadta őt. A pszichológus tanácsára egy év szünet következett, és a következő ajánlás már a miénk lett. Másokat talán elriasztott az, hogy Mira erősen kötődött a nevelőszülőkhöz – mi azonban épp ebben láttuk a szépséget: tudtuk, hogy amikor átkötődik hozzánk, abból erős és mély kapocs fog születni. Erős hittel álltunk az első találkozás előtt: ő a miénk, mi pedig az övé. Nem a látvány alapján döntöttünk, hanem már előtte a szívünkben tudtuk. Ez meg is lephette a szakembereket és a nevelőszülőket, hiszen az előző házaspároknál nem így volt.
Mira nagyon jól volt felkészítve az örökbefogadásra. A nevelőszülők fantasztikus munkát végeztek: a többszöri visszautasítás sebei ellenére arra tanították, hogy egyszer valóban eljön az igazi családja. Az ismerkedés második napján bevontuk a legkisebb lányunkat is, aki óriási hatással volt Mirára, és nagy segítséget nyújtott nekünk. Később sorban megismerkedett a testvéreivel is, így már a barátkozás alatt nemcsak fényképről, hanem személyesen is láthatta az egész családot. Testvérei bátorították, hogy merjen minket Apának és Anyának szólítani.
Most abban a folyamatban vagyunk, amelyről a tanfolyamon is beszéltek: ahogy telik az idő, a fizikai közelségből lassan mély lelki közeledés is születik. Mira napról napra jobban megérti, mit rejtenek a szavak: Apa, Anya, család, testvér. Azt is tanulja, mi a különbség a barát és a testvér, a család és a szomszéd között. Úgy érezzük, egymásra találtunk: neki épp ránk volt szüksége, nekünk pedig éppen rá.
Ha te is várakozol, és felkészülnél a gyermek érkezésére, akkor várlak a várakozóknak szóló (Finis) csoportba, ahol együtt vesszük át a kiajánlással, barátkozással, adminisztratív ügyekkel és lelki felkészüléssel kapcsolatos tudnivalókat.
https://orokbe.hu/talalkozok/tamogato-csoportok/finisben/
Örökbe.hu 