Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.
Kik vagyunk?
Egy átlagos házaspár. Férjem 33, én 32 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Társkeresőn. Nekünk elsőre nem szoktak sikerülni a dolgok – és az alternatív megoldásokból már-már sportot űzünk. Boldizsár szoftverfejlesztő, én óvodapedagógus.
Közös hobbijaink, amit a Tegyesznek is felsoroltunk: a túrázás, biciklizés, főzés, társasozás.
Szóval átlagosak vagyunk.
Ja, és úgy futottunk neki a házasságunknak, majd a gyerekvállalásnak is, hogy mi tökéletesen egészségesek vagyunk. Töménytelen vizsgálat, hormonkezelés, kuruzslás, inszemináció után is ugyanitt tartunk. Most is. Csak valamiért nem akart megfoganni az a várva várt élet bennem. Egyszer sem. Picit sem. Egy pillanatra sem. Soha. 14 napnál tovább sohasem reménykedtünk. (Aminek egyébként én nagyon örülök. Várakozásból már ez is sok volt mindig.)
Miben vagyunk mások, mint mások?
Együtt semmiben.
Külön. Én óriási pofával indultam neki az örökbefogadásnak. Óvodapedagógus vagyok. Akkor 11 éve. Nagy sikerekkel – különösen különleges bánásmódot igénylő gyerekekkel. Volt, hogy másik tagóvodából hozzám hoztak át gyereket, mert már minden csoportot végigjárt, mindenkit kikészített. És lám, nálam pár hónap után működni kezdett. Na, szóval, én bármilyen gyerekkel tudok bánni, mindegyikkel megtalálom a hangot. Az én kezem között mindig csodák történnek. Hát hogyne tudnék tökéletesen felnevelni egy sajátot, akivel a nap 24 óráját töltöm. Ő nem 24 gyerek lesz 8 órában, mint akikhez szokva vagyok. (Szpojlerezek: nem, nagyon nem így megy a dolog. Beletörött a bicskám és én is.)
A Férjem: nyugodt, szelíd, támogató. Akkor is, most is.
Ki érkezett?
Egy tökéletesen egészséges (jó, a szívével van egy pici, de majd magától elmúló gond), akkor 19 hónapos kisfiú, Jenő. (Nem, nem ez a neve, de végülis nincs tőle messze.)
A vér szerinti apukája ismeretlen. A vér szerinti anyukája szinte ismeretlen. Nem járt terhesgondozásra, csak egy-két alkalommal. Talán roma származású, de nem biztos. Talán volt szerhasználat, talán nem. (Jenőnek egy távoli intézményben él egy súlyosan, halmozottan fogyatékos testvére.) Szifilisz biztosan volt, de Jenő megúszta.
Jenőke kórházban és csecsemőotthonban élt, amíg egymásra nem találtunk. Két hónapig jártunk látogatni, mert az otthonban csak egy-egy órát tölthettünk együtt, mert a látogatói szoba kellett másnak is. Meg mert így kérték. Meg jött közben egy influenzajárvány, ami letarolta az otthont és minket is.
Jenci a barátkozás alatt és az első három napon itthon is olyan tökéletesen viselkedett, amit bármelyik diplomata megirigyelte volna.
Ezután szabadult el a pokol. Engem hónapokig ütött, vágott, rúgott, harapott, csípett. Ugyanakkor a közelemből sem akart elmozdulni. Sírni, bújni, ölelni, puszilni, simogatni egyáltalán nem tudott. Én rengeteget sírtam cserébe. Előtte és elbújva is. Akárhogy közelítettem szeretettel, nagyon sokszor komoly fizikai és lelki fájdalom lett a vége részemről. És nem, nem voltak jobb időszakok. Aztán 6 hónap után kicsit jobb lett a helyzet. Kezdett rájönni, hogy mégsem olyan rossz dolog a simogatás, ölelés és társai. Már kevesebbet bántott.
Kilenc hónap után – amikor már nagyon csökkentek ezek az atrocitások – rájöttem, hogy még mindig fél tőlem. Igen, a saját fiam fél tőlem még 9 hónap után is. És ekkor varázsütésre megszűntek ezek az események. Megtanult „hisztizni”. Vagyis el merte engedni magát. Végre nem rajtam kellett levezetnie a feszültségét. (De én közben nem tudtam, hogy ezt csinálja, csak kétségbe voltam esve.)
Apukáját nem bántotta – mert kiderült, hogy a férfiaktól még jobban félt. Bántani sem merte. Ugyanakkor imádta az első perctől kezdve. (Valószínűleg engem is.)
Jenő az első hetekben tökéletesen aludt. Letettük este az ágyába, két perc múlva aludt. 11 órát egyben. Délután kettőt. Összességében ez most sem romlott el – időszakosan voltak nehézségek. Rossz álmok, felsírások. De már megtanulta félálomban nyöszörögni, hogy „Anya”. És azóta újra jól alszik. Most éppen dacból nehezen elalvások vannak esténként, de nem tragikus.
Jenőke mindent megevett és megeszik. És hat hónapon keresztül napi ötször üvöltött (amikor még sírni sem tudott) evés előtt és után. Nem hisztizett. Kétségbe volt esve, hogy éhen hal. És nekünk naponta ötször szakadt meg a szívünk érte. És nem lehetett ételt elöl hagyni sehol. És nem lehetett főzni a közelében. És a konyhát sem lehetett megközelíteni. Sőt, csak úgy értünk haza délelőtt és délután is a játszótérről, hogy pont evésre, mert ha nem, akkor hazaérkezés után azonnal remegve, üvöltve követelte az ételt. És azonnal bezabált mindent. Gondolkodás nélkül. Rágás nélkül. Mindent. És ha a férjem, vagy én véletlenül egy pillanattal tovább ettünk volna, mint ő, akkor aztán jött az újabb kiborulás.
És a játszótéren, és az utcán is sírt, ha valakit enni látott.
Aztán ez is elmúlt majdnem teljesen. (A FB-n tettem fel a kérdést a csoportban, hogy más mit kezdett ezzel. És ott kaptam azt az ötletet, hogy eltúlozva játsszuk el minden étkezés után, hogy mi mennyire jól laktunk, tele van a pocakunk. És az övé is. Mindig megkerestük benne, hogy hova lett a kenyér, az uborka, a leves stb. Pár hét alatt teljesen helyrejött a dolog.)
Mennyit vártunk?
Vér szerinti gyerekre 3 évet.
Jenőre a tegyeszes első látogatásunktól kezdve a hazaérkezéséig 1,5 évet. Mert hát elvesztünk a rendszerben. Hónapokig vártunk, hogy hívjanak a tanfolyamra, aztán rájuk telefonáltunk és „Hoppá, maguknak még nem szóltunk? Ja, pont egy hét múlva lesz a tanfolyam, jöjjenek.” (Közben Jenő előtt egy hónappal volt egy kiajánlásunk, de őt nem tudtuk vállalni, nem éreztünk magunkban erőt hozzá.)
Jenő? Több, mint másfél évet várt ránk. Mert hát ő is elveszett a rendszerben.
Miért pont ő? Miért pont mi?
Hivatalosan erről semmit sem tudunk.
De pont olyan forrófejű, mint én. Pont olyan makacs, mint az Apja.
Ja, és tiszta Apja kinézetre. Kivéve a mosolya, mert az az enyém.
Ja, és pont úgy hívják, mint a nagypapáját.
Milyen tanács jött volna jól?
Fel sem tudom sorolni.
Mi a legnagyobb problémánk most?
Fel kéne ébresztenem, mert már két órája alszik délután és teljesen szétcsúszunk…
Most komolyan: az idegrendszere táncot jár az elmúlt napokban. Pedig egy nagyon nyugodt gyerek. De az az első pillanattól kezdve látszott, hogy a csecsemőotthon elzárt világa rengeteg előnyt és hátrányt hordozott magában. Nagyon jól tud egy dologra figyelni, mert nem ingerelték túl korán az idegrendszerét. Viszont olyan ingerszegény környezetben növekedett, hogy újdonság volt számára, hogy a szél fújja a haját, az égen repülőgépek közlekednek, a férfiak szőrösek. És most is mindent észrevesz és megjegyez. És nem tudja igazán elmondani, mert még nem tud beszélni – de már kezd!!!
És azzal, hogy kezd beszélni és minden megfigyel, borzalmasan elfárad folyton. És úgy tűnik, szenzoros problémái kezdenek lenni. Bízom benne, hogy csak időszakosan!
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultuk?
Ott mindenki csak a nevelőszülős rendszerről beszélt. Semmi csecsemőotthon, semmi ingerszegény környezet, semmi hospitalizáció.
Amúgy nagyon jó volt a tanfolyam ezen kívül. Azt szerettük és hasznosnak találtuk. Nagyon sok mindenre felkészített és jó volt más párokkal is találkozni.
Miről olvasnál szívesen?
Az összes téma nagyon tetszik, amiket eddig olvastunk, néztünk.
Viszont a csecsemőotthon utáni létről még most is szívesen tanulnánk.
Miért vártam 10 hónapot ennek a megírásával?
Mert ki voltam borulva. Utáltam az egész helyzetet. Tehetetlen voltam. Fájt a lelkem és a testem. És erről nem tudtam írni.
Azóta nagyon sok minden javult, alakult, fejlődött. Főleg én.
A lelkem még most is sokszor fáj. Főleg az, hogy sokkal erősebbnek gondoltam magam, mint ami kiderült magamról.
De már vannak nagyon szép időszakok. Már szeretem a fiamat. Már nem idegen. Már én vagyok az anyukája.
******
Nicknév: A+T
Kik vagytok?
37 éves házaspár vagyunk egy 12 éves vér szerinti fiúgyermekkel.
Miben vagytok mások, mint mások?
Talán abban – bár a sok Babaköszöntőt olvasva ebben sem – hogy mindig is tudtuk, hogy szeretnénk majd egyszer örökbe fogadni. Sosem próbálkoztunk második vér szerinti gyermekkel. A nagyfiunk is pici kora óta tudja ezt, és mondogatja, hogy neki majd lesz egy testvére, aki nem pici baba lesz. Na igen, ez a másik: mi kizártuk az egész pici babakort, eleve 5 éves minimum korhatárt jelöltünk meg (max. 10 év a nagyfiunk miatt).
Ki érkezett?
Egy közel 8 éves kisfiú. Az első hívás épp az augusztusi babaköszöntő elolvasása után érkezett. Elsőre csak a korát és a nevét közölték elsőre. Egy hetet vártunk végül az aktabetekintésre. Volt nemi kikötésünk, fiúgyermeket szerettünk volna. Betegségekben szinte minden „bővebb tájékoztatás” volt megjelölve. Származásban viszont nem voltunk teljesen elfogadóak.
F.-et majdnem 6 évesen emelték ki hihetetlen mélyszegénységből, bántalmazást látott és átélt. Rendszeresen napokra egyedül volt hagyva, volt, hogy a kisebb, csecsemő testvérével együtt. Egy darab ruhája volt, abban volt éjjel-nappal. Eddig a pillanatig közösségbe sem került, óvodába nem járt. A WC-t sem tudta használni.
Mennyit vártatok?
Januárban kezdtük az első telefonnal, májusban lett meg a határozatunk. Augusztusban érkezett a hívás, szeptember végén ért haza.
Mennyit várt a gyerek?
Úgy tudjuk, hogy egyszer sem kereste senki F.-et, de így is 2 év után lett örökbe adható.
Miért pont ő?
Mivel rettentő későn kezdte az óvodát, voltak beszédbeli, szókincsi lemaradásai, viszont nagyon szépen hozta be őket. Mivel fél év óvoda után iskolaköteles lett volna, egy évet maradt még az oviban (így is csak másfél évet járt).
Tudtuk, hogy pont iskolát kezd, ez nagy nyomás volt ránk nézve, elsőben egyáltalán nem volt mindegy, hogy mennyi kimaradása lesz.
Ezen kívül semmilyen orvosi előzménye nem volt ismert. Több utána született testvére van, viszont csak egyet ismert közülük. Ő középsúlyos értelmi fogyatékos.
Az aktabetekintés során még így sem hallottunk semmi olyat, ami megijesztett volna bennünket, a fotót látva pedig teljesen elolvadtunk. Egy vigyori, zöld szemű, barna hajú cukiság volt.
Miért pont ti?
Azt gondolom, hogy a kora miatt nem túl sok jelentkező jöhetett szóba, viszont az biztos, hogy mi voltunk az elsők, akiknek bemutatták.
A tanács, ami jól jött volna utólag:
Nagyon jó azt olvasni, mikor azt írják mások, hogy az örökbefogadás szerelem volt első látásra. Viszont az első pár hét nekünk iszonyú furcsa volt. Sokszor meg sem tudtam fogni, hogy mi az, de nem a mindent elöntő rózsaszín köd volt rajtunk, hanem inkább az „Úristen, mit tettünk???” 🙂
A Tegyesz munkatársai viszont nagyon profik voltak, mindenben segítettek: azonnal kijöttek, beszélgettünk, és elmondták, hogy nem vagyok egyedül azzal, amit érzek, és higgyem el, minden rendben lesz. És tényleg így lett.
Az evése is nagyon kaotikus volt: először mindent megevett, hatalmas mennyiségeket. Aztán átesett a ló túloldalára, nagyon válogatott, húst szinte semmit sem fogadott el. Mostanra (4 hónap) viszont nagyon szépen eszik, mindent megkóstol, imádja a zöldségeket. Korábban nem sok ilyet evett sajnos.
Tényleg a legegyszerűbb tanács volt a legjobb: időt kellett hagyni az összeszokáshoz.
A legnagyobb problémátok most:
Az iskolát nem akartuk már halasztani, mivel ha halaszt egy évet, akkor a pici 6 évesek mellett ő 9 éves lett volna tanév elején. Viszont arra nem számítottunk, hogy milyen nehéz lesz SNI-sként beíratni.
A rengeteg intézményváltás (két ovi, ez is a második suli) nem volt neki egyszerű, az első hónapban minden nap volt verekedés. Sokat beszélgettünk arról, hogy mit szabad és mit nem közösségben, így szépen lenyugodott. Mostanra nagyon ritka bármilyen agresszivitás, de terápiára szüksége lesz.
Viszont folyamatosan visszacsatolást vár tőlünk és a tanároktól is mindenben (szépen írok, jó, ahogy csinálom, ugye milyen ügyes vagyok, szép a ruhám stb.), amin még dolgoznunk kell.
Nagyon nagy az alvásigénye, minden változás miatt „ragad le” a szeme. Már attól tartottunk, hogy valami baj van, de a pszichológus mondta, hogy a hatalmas megfelelési kényszer miatt fáradhat el hamarabb.
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva / ahogy tanfolyamon tanultátok:
Tény, hogy a kötődést sokkal könnyebb pici gyermekkorban kialakítani, viszont nekünk kifejezetten segített az, hogy 7 évesen tisztán megmondta, mit hogyan szeretne. Viszont folyamatosan elutasított minden fizikai közeledést (simogatás, ölelés, puszi), amire nekünk nagy szükségünk lett volna a kötődés miatt. Ahogy telt az idő, persze ez is szépen helyrejött, nagyon sokszor bújik, puszilgat már minket.
Sajnos F.-nak két nevelőszülője is volt. Az első, két év után – ahol egyébként kétszer váltott óvodát – minden indok nélkül visszaadta. Ott úgy jellemezte a nevelőanyukáját: „abban a nőben egy cseppnyi jóindulat sem volt”.
A második nevelőszülőnél 2 hónapot töltött csak, utána jöhetett haza. Itt hiába volt nagyon jó helye, az első hely mély nyomokat hagyott benne. Nemsokára kezdjük a terápiát a többszörös traumák miatt.
Miről olvasnál szívesen?
Sosem láttam olyan bejegyzést, ahol azok, akiknél nincs meg elsőre a nagy szerelem érzése, mernének erről őszintén mesélni. Pedig szerintem nagyon fontos, hogy ők is megértsék: nincsenek egyedül, és ettől függetlenül minden rendben lesz.
******
Nicknév: H&M
Kik vagyunk: Fiatalnak mondható, 32–34 éves házaspár vagyunk, 11 éve együtt, hét éve házasok. Nyolc év sikertelen próbálkozás, reprodukciós eljárás után első gyermekünk érkezett hozzánk.
Miben vagyunk mások: szerintem semmiben, teljesen átlagos család vagyunk két kutyával, macskával. Talán annyi, hogy én (feleség) egészségügyi dolgozó vagyok újszülött-, csecsemő- és gyermekosztályon, így rengeteg örökbefogadást asszisztáltam végig az elmúlt években. 🙂
Ki érkezett: 4 hetes kisfiú érkezett hozzánk, eddig teljesen egészségesen, titkos örökbefogadással.
Mennyit vártatok: határozat után 8 napot vártunk.
Mennyit várt a gyerek: 3 hetesen ismertük meg, 4 hetesen már itthon volt velünk.
Miért pont ő: nekünk született teljes egészében, úgy, ahogy van.
Miért pont mi: a mai napig nem tudjuk felfogni, hogy lehettünk ilyen szerencsések, hogy a határozattól számítva csak 8 napot vártunk, és kiválasztottak minket. A jelentkezéstől számítva is csak 11 hónapot várakoztunk.
A tanács, ami jól jött volna: hosszúnak tűnt a várakozás a jelentkezéstől a határozatig, de utólag visszagondolva egyáltalán nem volt hosszú… Több türelem.
Legnagyobb problémánk most: semmi problémánk nincs szerencsére.
Mi volt másképp: szinte semmi, bár újszülöttel biztos teljesen más a helyzet.
Amit én kiemelnék, az az, hogy a tanfolyamon is, és többször is figyelmeztetni kellene az örökbefogadókat arra, hogy a gyermek érkezése után 2–4 hónap is eltelik, mire a juttatásokat megkapja az ember.
Miről olvasnál szívesen: olyan örökbefogadásokról, ahol két-három gyermek van, de nem testvérek, hanem külön helyről érkeztek.
Ha te is várakozol, és felkészülnél a gyermek érkezésére, akkor várlak a várakozóknak szóló (Finis) csoportba, ahol együtt vesszük át a kiajánlással, barátkozással, adminisztratív ügyekkel és lelki felkészüléssel kapcsolatos tudnivalókat.
https://orokbe.hu/talalkozok/tamogato-csoportok/finisben/
Örökbe.hu 