Felnézek rátok

Általános

Nagyon szép dolog. Becsüllek titeket. Le a kalappal! – a környezet egyik tipikus reakciója, mikor értesülnek az örökbefogadásról. Nemes cselekedet – jelentette ki férjem munkahelyén az eszperente szakosztály. A társadalom egy része hajlamos az örökbefogadást hőstettnek, egy szegény árva kisgyerek megmentésének értékelni. Ma ezt a sztereotípiát kapirgálom meg.

35

Akivel itt jót tesznek, az az örökbefogadó. A jelentkezők nagy része meddőség (kisebb vagy nagyobb súlyú reprodukciós kihívások) miatt vállalkozik erre és egyszerűen szeretne (még egy) gyereket. Előfordul, hogy semmilyen akadálya nincs a gyerekszülésnek, mégis inkább örökbe fogadna az illető. Hajrá! A cél minden esetben azonos: egy működő család kialakítása. Nem szerencsés, ha az örökbefogadás fő motivációja a szegény kisgyerek “megmentése”, amiért életre szóló hálát vár a szülő cserébe.

Szerintem gyerekszülésnél sem jó ómen, ha a szülő saját meghosszabbítását, kicsinyített mását, meg nem valósított álmainak betöltőjét látja magzatában, vagy épp azért akar utódot, hogy legyen, aki ápolja öreg napjaiban. A gyerek önálló egyéniség, a cél, hogy autonóm, boldog ember legyen. Ennyi. Ő nem kérte, hogy megszülessen, és azt se kérte, hogy fogadjuk örökbe. A szülő döntött. Ha a szülő úgy áll neki, hogy a gyerek legyen majd piszok hálás, hogy világra hoztam/felneveltem/örökbe fogadtam, akkor borítékolható a csalódás.

Természetesen, az örökbefogadott gyerekek sorsa megoldódik. Általában sokkal jobb dolguk lesz, mint a vér szerinti családban felnövő testvéreiknek (soknak van ilyen), és lényegesen jobb, mint az állami gondozásban maradó gyerekeknek. De akit te vagy én örökbe fogadnánk, azt még elég sokan elvállalnák. A magyarországi jelentkezők által leginkább favorizált csoportért – három év alatti, nagyjából egészséges, fehér bőrű gyerek – több, mint ezren állnak sorban jelenleg is, az újszülöttekért szinte harc folyik, amiben páran féltisztességes eszközöket is bevetnek. De még a problémásabb eseteket is elviszik a külföldi jelentkezők, nagyjából tízéves korig. Szóval, aki örökbe adható, az jó eséllyel családba fog kerülni. Magyarországon évi 500 (belföldi, nem rokoni) örökbefogadás történik nagyságrendileg (és közben 1500 várakozó van egy adott pillanatban regisztrálva). Kevésbé látványos, de mögöttük áll húszezer állami gondozott gyerek, nem túl kecsegtető kilátásokkal. Mögöttük meg százezer család, amiben veszélyeztetettnek nyilvánították a gyerekeket, a hatóságok már felfigyeltek rájuk, mert anyagi vagy érzelmi szempontból nélkülöznek. Mögöttük azok a csendesen nélkülöző gyerekek, akik még nem kerültek fel a hatóságok térképére. Folytassam?

Segíteni szép dolog. Árvíznél homokzsákot pakolni, jó célokra adakozni, önkénteskedni pár hónapot egy karitatív szervezetben. Aki a felsorolt nehéz sorsú gyerekeken segíteni akar, arra is számos mód van. Odamegyek, segítek, hazajövök, esetleg átutalom online, aztán élem az életem tovább. Egy gyereket élethosszig felvállalni pontosan nem is körvonalazható elkötelezettség, életforma, amit csak akkor lehet végigcsinálni, ha élvezem, és az életem nélkülözhetetlen részének tartom. Ellenszolgáltatás, viszonzás, hála nélkül.

A nyitásban említett megtisztelő reakció a társadalom alulinformáltságából is származik az örökbefogadásra nézve. Az egyik tipikus tévképzet, hogy az örökbefogadó bemegy egy árvaházba, és Twist Oliver-i körülmények közül kiment egy gyereket. A másik véglete a közgondolkodásnak (ezt inkább az örökbefogadók háta mögött mondják), hogy gazdag pár vesz magának egy gyereket. Tudtátok, hogy a “felnézek rátok”-nak van egy sziámi ikertestvére? Bizony, szorosan összenőttek ők, de legalábbis gondolja a beszélő: “... de én képtelen lennék (idegen gyereket nevelni)”. Az örökbefogadók többsége egyébként nem vár el tiszteletet, csodálatot, csak annyit szeretne, hogy a családalapítás egyik normális módjának tekintse a világ az örökbefogadást.

Advertisements

83 responses »

    • És tényleg mennyien mondják,hogy jaj ti szentek vagytok, jaj micsoda nagy dolgot visztek véghez, és csodállak titeket. Sosem értem minket miért csodálnak jobban mint más anyukákat? Neveljük a kislányunkat akit nagyon szeretünk akit nagyon vártunk és egyszer csak megérkezett igaz más úton és a kislányunk lett. Ez nem hős tett és csodálni való dolog hanem egy teljesen természetes dolog:) Nagyon szeretem ezt az oldalt annyira jó és érdekes és átlátható, köszönjük!!!!

      Kedvelés

      • És tudjátok ennek a nagy csodálatnak van egy óriási buktatója: az elvárás, hogy tökéletesen fogod csinálni – holott mindenki hibázik. Szerintem ez nagyobb teher, mint maga a csodálat…

        Kedvelés

        • Na, igen, és ez nem csak külső nyomás, én magamtól vagyok képes minden felmagasztalás nélkül néha hülyíteni magam azzal, hogy nem ronthatom el, mert aki csak rajtam keresztül ismeri az öf-t, az majd mit fog gondolni az egészről; de aztán mindig meggyőzöm magam, hogy egyrészt pont ugyanannyi jogom van hibázni, mint bárki másnak, másrészt meg ha tényleg elcseszném (ami azért annyira nem valószínű, de persze nem lehetetlen), akkor a legkisebb gondom nagyobb lenne annál, hogy ki mit szól, akkor azon aggódnék, hogy mi lesz a gyerekemmel.

          Kedvelés

        • Ez jó meglátás, Kata.

          Budai Ági azt mondta nekem, nem is jó örökbefogadó, aki sose érzi úgy, hogy most megfojtja a gyereket. Mert akkor a magáénak érzi. És nem “a szegény kis árvával ezt nem lehet megcsinálni” jár a fejében.

          Az örökbefogadó szülőknek is vannak kis nehézségei meg nagy krízisei, ő is lehet fáradt meg kialvatlan meg kétségbeesett néha.

          Kedvelés

          • Húha, akkor én már most sokgyerekes vagyok – a sulinkba jár vagy 500 gyerek, mindegyiket ismerem legalább névről, arcról. Látom őket, és beszélek velük nap mint nap, és igen, van, hogy érzek olyasféle anyai ösztönöket, amiket az előbb említettél, csak az a kár/szerencse, hogy egyiket se lehet hazavinni :D:D:D

            Kedvelés

          • Ez nagyonnagyon 🙂 Pont így, igen.
            Az “Úgy megráznám, de…” után nem midegy, hogy azt mondod, “…de szegény kis árvának elég baja van nélkülem is”, vagy azt mondod, hogy “…de ha ettől nem marad agya, akkor azzal is majd nekem kell kinlódni”… nekem problémahelyzetben sosem jut eszembe, hogy örökbefogadtuk. (meg más helyzetekben sem nagyon, csak ha kimondottan ez a téma, a fenti “kinek mi lesz a véleménye az öf-ról, ha én elcseszem” sem problémahelyzetben jut eszembe sosem, hanem olyankor, mikor valaki dicséri, hogy jól sikerült – és akkor elindul a vezérhangya, hogy igen, eddig jó, de ez még csak az eleje, és elég jól megy-e majd később is?, és akkor vajon csak rólam lesz-e rossz véleménye azért, amit én elrontok, vagy a cigánygyerekekről is, vagy az egész öf-ról is, vagy a hülyepszichiáterekről, akik még a saját gyereküket sem tudják megnevelni, vagy… hülyeségeken tudok aggódni néha, egy eddig igazán jól sikerült gyerek mellett 🙂 de legalább ki tudom röhögni magam ilyenkor, ez is valami.)
            Amúgy, ami ide tartozik, az első hat hétből, amikor még jogilag nem volt a mienk, de azért érzelmileg már bőven, akkor néha kattogtam azért olyanon is, (azon kívül, hogy jaj, csak ne történjen semmi baja, mert abba én beleőrülök) hogy jajj, át merhetek-e lépni bármi ajánlást egy rám bízott gyerekkel, aki amúgy papíron nem az enyém? Pl. ha én hason altatom, mert úgy hajlandó és én nem félek tőle a kemény martacon párna nélkül, akkor ez hanyagság-e a részemről egy gyerekkel, aki papíron nem is az enyém – ezeket a köröket kihagytam volna, ha én szülöm, akkor mondjuk csak azon aggódtam volna, hogy így-vagy-úgy lesz-e neki jobb, nem azon, hogy mi a felróható. Aztán a 6 hét letelte után ilyen nyűgöknél sem jutott soha eszembe, hogy öf. Csak addig, néha.

            Kedvelés

            • Hajaj, akkor asszem ezekkel a gondolatokkal nekem is lesznek még bajaim – pont ilyen rágódós vagyok én is 🙂

              Egyébként épp azt tárgyaltuk egyik nap a Zemberrel, hogy fog reagálni a család a mi gyerekünk hisztijeire. Az idősebb unokaöcsi most van abban a korban, hogy borzolja az idegeket. Ő kb el van könyvelve úgy, hogy “jah, mert a nagyapja is ilyen vérmérsékletű”.
              De mit fognak a mondani, rosszabb esetben a fejünkhöz vágni, ha a) nyugodt b) nehezen kezelhető gyerekünk lesz? Arra jöttünk rá, hogy ugyanazt: “Peeerszeee, mert örökbe fogadtátok.”
              Holott a gyerek az csak gyerek, ki nagyobb, ki kisebb csomaggal a hátán. Valaki itt írta a felelősségáttolást, meg az “ezért ki a hibás” hozzáállást – az is csak az általánosításról szól…

              Kedvelés

          • En is ezt kezdtem el irni, meg korabban, csak kitoroltem. 🙂 Egy pszichologus ismerosom mondta egyszer, hogy azert mert orokbefogadtuk meg jogom van neha haragudni ra, meg ugy erezni, hogy mindjart falhoz kenem. :-\

            Kedvelés

            • Az annnnnnyira jó, hogy ezeket írjátok, nekem a vér szerintivel volt olyan, hogy egy pillanatra azt éreztem, hogy talán ha falhoz csapom elhallgat, és ettől hét éve lelkiismeretfurdalásom van. Három évig nem aludt át éjszakát, biztos mert nem fogadtuk örökbe. 🙂
              Mikor a pszichológus megkérdezte legutóbb a hosszabítós interjún, mit várok, milyen gyerek legyen, azt mondtam, nem várok semmit, bár titkon remélem, hogy többet fog aludni, mint a vér szerintiek. 🙂

              Kedvelés

        • Igen, én sem szeretem, ha ezt mondják.. de azt sem, mikor megkárdezik, hogy mikor megy vissza.. meg, hogy az öf gyerekek mindig kedvesebbek (mondjuk, jobb, mint az anyagyilkos jelző) és a kedvenc kérdésem: Tényleg ugyanúgy szereted??

          Kedvelés

      • Szia!
        Köszönöm, nagyon örülök, hogy olvasol.
        Megkérhetlek, hogy válassz másik nicknevet magadnak? Már van több Judit a kommentelők között, jó lenne megkülönböztetni egymást…
        Remélem, maradsz!

        Kedvelés

  1. Igen, sokan mondják. És sokszor ér minket, örökbefogadókat (a gyerek már más tészta) pozitív diszkrimináció is (orvos, hivatal (nem a gyámhivatal), stb) Általában frászt kapok tőle. Ha van rá lehetőség, én is el szoktam mondani, hogy több az öf, mint a gyerek. De meg kell említenem ezen mondatnak még egy ikertestvérét, ami 90%ban előjön az első találkozásnál, szinte mindenkiből: miért/hogyan tudott lemondani róla? Azaz, mi egy szentek vagyunk, az életet adó meg egy céda 😦

    Kedvelés

    • A “képtelen lennék” a kisebb baj, nekem is volt ilyen időszakom az életemben, amikor épp úgy éreztem, azt gondolom, saját magával kapcsolatos érzéseihez mindenkinek joga van… A nagyobb bajnak azt gondolom, amit Judit írt, hogy a mi “felmagasztalásunkkal” párhuzamosan az életadókat meg lehúzzák, és én nem tudom, a kettő közül melyiktől vagyok inkább rosszul. Mert sem felmagasztalva lenni nem szeretek, pláne olyan dologért, amit nem gondolok érdemnek, sem azt nem szeretem, ha mást lehúznak, akkor sem, ha tényleg hibázott, de egy örökbeadó lehet, hogy a létező legjobb döntést hozta egy amúgy sz@r helyzetben, amit nem is tartanék hibának, mégis lehúzzák.

      Kedvelés

      • Nekem nehéz folytatnom a beszélgetést az örökbefogadásról, ha a másik fél deklarálja, hogy ő képtelen lenne. Erre annyit szoktam mondani, hogy szerencsére nem kötelező.
        Nyilván nekem is van egy csomó “vakfoltom”, mikor simán rávágom, hogy én meg képtelen lennék barlangászni/rózsát metszeni/megtanulni zongorázni stb.

        Érdekes módon nekem nagyon ritkán jött elő az életadó szidása.

        Kedvelés

          • Ez a “képtelen lennék rá” is egy álszent szöveg, mert számtalan olyan család van, ahol az egyik fél hoz magával egy vagy több gyereket egy korábbi kapcsolatból. Őket is képtelen lenne az illető felnevelni? Az emberek az apa-anya-gyerek tradícionális szemszögből nézik a családot, miközben 50% a válási ráta, az elváltak újra családot alapítanak és ott vannak azok, akik meg össze sem házasodnak. Ezekben a felállásokban is gyerekek születnek, nem mindenkit a vér szerinti anyja és apja nevel a születésétől felnőtkoráig.

            Kedvelés

            • Mondjuk ezen nekem sosem kellett gondolkodni, mit kezdenék a párom gyerekeivel, és mennyire akarnék az anyjuk lenni, vagy nem, mert sosem voltam ilyen helyzetben. Nem hiszek abban, hogy csak a tradicionális modell a helyes és követhető út, én ennél sokkal liberálisabb vagyok; de mégis úgy jött össze, hogy gyermektelenül mentem feleségül egy gyermektelen férfihez, tehát nekem ezen a felálláson kellett gondolkozni az én saját fejemben (máséban meg ilyen intenzíven sosem járok 🙂 ).
              Álszent vagy nem, bennem komoly félelmek voltak, nem az örökbefogadandó gyerektől, hanem magamtól. Attól, hogy idegenként élem majd meg, attól, hogy nem tudom elfogadni, hogy esetleg majd undorodom tőle, ilyesmi, és akkor majd milyen rossz lesz szegénynek. Utólag marhaság, meg bizonyos síkon akkor is éreztem, hogy az, de más síkon meg kínzott, hogy mi van, ha mégis? Tudom, hogy mások is örökbefogadnak, meg hogy vannak nagyon édes mostohák a jól működő patchwork-családokban, meg minden, de akkor is ott volt bennem az érzés, hogy mi van, ha ez nekem majd ennyire nem megy? És igen, simán azt mondtam akkor, hogy én képtelen lennék rá. Akkor az is voltam. Szégyellhetném a mai fejemmel, mert nagyon másképp álltam aztán később hozzá (ha ez nem változott volna meg bennem, nem lennék anya, mert sosem tettem volna ki ennek egy gyereket), de úgy gondolom, hogy ez is része a történetemnek, és még azt sem gondolom, hogy feltétlenül rosszabb ember voltam akkor, vagy jobb vagyok most. Változtam, olyan irányba, ami nekem magammal összeegyeztethetőbb, és ez jó. A kongruencia mindig jó. 🙂 Álszentségnek azt gondoltam volna inkább, ha úgy tettem volna, mintha ezek a gondolatok nem lennének a fejemben, elvégre egy orvos eleve nem gondolhat ilyet, akkor nem is gondolok… de úgy érzem, ez lett volna igazán romboló, nem tudomást venni erről, nem dolgozni ezzel, és úgy tenni, mintha nem is lenne – akkor lehet, hogy most tényleg ambivalensen éreznék a gyerekem iránt. Jobb ez így, hogy vállaltam, hogy nem tudnék örökbe fogadni, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy miért nem. Mert így eljutottam az elfogadásig, és már tényleg szívem minden melegével tudtam várni azt a gyereket, akit egy pillanatig nem éreztem idegennek, és soha a csírája nem volt a lelkemben az elutasításnak, nem azért, mert nem vallanám be, hanem mert nem fogadtam örökbe akkor, mikor képtelen lettem volna rá.
              Hihetetlen mód hálás vagyok amúgy a férjemnek, ugyanis akkor ő már szeretett volna örökbefogadni, de elfogadta ezeket a dolgaimat és nem bántott értük. Kivárta, míg lemeccselem én ezt magammal, és nem mondta még azt sem, hogy nem kötelező. Olyan szintű elfogadásban “fürödhettem”, amiben koncentrálhattam arra, amire kellett, és nem fecséreltem az energiámat arra, hogy foggal-körömmel védjem az álláspontomat a férjem ellen. Tudta, hogy egy csapatban játszunk, és így nem ellenem dolgozott.

              Kedvelés

            • Vicq, Egyáltalán nem személyeskedni akartam az álszent megjegyzéssel, bocsánat, ha annak ment át, inkább arra gondoltam, hogy azok szájából álszent, akiknek soha nem volt problémájuk a reprodukcióval és esetleg ilyen-olyan patchwork családban élnek, miközben azt mondják, hogy nem lennének képesek más gyerekét felnevelni.

              Kedvelés

            • Nem is személyeskedésnek vettem, csak meg akartam mutatni, hogy ilyen is van a sokszínű világban, mint én; talán nem is egyedül.

              Kedvelés

          • De jó, hogy felhoztátok ezt a témát!
            Egy csoportos gyerek foglalkozásra járunk a kisfiammal, ahol rendszeresen találkozunk egy nagyon helyes, szintén 8 éves kislánnyal. Várakozás közben szóba elegyedtem az őt kísérő hölggyel, azt gondoltam a kislány anyukája, de azonnal helyesbített, hogy ő csak gondozója, a kislány lakásotthonban lakik. Aztán valahogy szóba került az örökbefogadás, mire ő megjegyezte, hogy ő 15 éve foglalkozik állami gondozott gyerekekkel, ezért nem lenne képes örökbefogadni, mert előbb-utóbb mindnek kiütközik a vére. Halkan beszélt, de biztos vagyok benne, hogy meghallották a gyerekek, mert az én kicsim pár nap múlva elesett a biciklivel, vérzett a lába és akkor szóba hozta, hogy „kiütközött neki is a vére”, vissza is utalt rá, hogy kitől hallotta, ekkor már beszélgettünk is róla. De akkor ott a várószobában teljesen ledermedtem, csak annyit tudtam mondani, hogy én ezzel nem értek egyet és felálltam mellőle hátat fordítva, odamentem a gyerekek közé társasozni a szőnyegre. Hogy lehet egy ilyen helyzetben jól reagálni, ti mit mondanátok?

            Kedvelés

            • Én biztosan elmondanám, hogy nem félek, mert nagy különbség az, hogy az én gyerekem szerető családban nő fel, és nem egy olyan gyerekotthonban, ahol nem fogadják el a származását; és egymást váltják a gondozók, úgy hosszmetszetben, mint keresztmetszetben. Én napi 24 órát vagyok az anyukája, remélem, még legalább 50 évig.

              Kedvelés

            • Nem, de sajnos mégis vannak. Gyerekotthonban is, és nevelőszülőként is 😦
              Persze nem minden gondozónő, és nem minden nevelőszülő, de aki igen, az tényleg sokat tud ártani, szerintem.

              Kedvelés

            • Azon néha elgondolkodom, hogy ha az örökbefogadó szülők 80 százaléka nem akar roma gyereket, akkor vajon ez a nevelőszülőknél hogy van? Ők is válogathatnak? Vagy ott mindegy, az munka? De közben ugyanazokat a szitukat megkapja utcán, iskolában, otthon, mint egy örökbefogadó.

              Kedvelés

            • Na pont ezt értettem azalatt, hogy az örökbefogadás nem való mindenkinek. Aki ilyeneket gondol, az tényleg ne fogadjon örökbe- mondjuk ne is dolgozzon gyerekekkel. Pfffffff.

              Kedvelés

            • A probléma igen komplex, egyrészt a gyerkekkel való munka társadalmi megbecsültsége a mi NAGYON gyerekbarát társadalmunkban (minden femérésből ez derül ki állítólag, bemondásos alapon persze) anyagilag egy bérminimumhoz illő életszínvonalat biztosít, emiatt nem nagyon tülekednek a felsőközéposztálybeli, széles látókörű, világlátott, csúcsértelmiségiek ezekben a szakmákban (jelzem, “bennfentes” vagyok, és legkevésbé sem akarok senkit megsérteni, sőt, minden tiszteletem éppen ezért azoké, akik mégis vállalják), és, vélhetően hasonló okok miatt az ő megfelelő képzésük is eléggé hátul szerepel a döntéshozók fontossági listáján. Lényegében arról van tehát szó, hogy örülhetünk, hogy van még, aki, ilyen feltételek mellett még elvállalja ezeket a feladatokat. MIndezt csak a tisztánlátás érdekében akartam hozzáfűzni.

              Kedvelés

            • A mi lesz, ha kijön a vére sztorira hallottam egy frappáns poénnal elütős verziót: rohanunk az orvoshoz/ bekötjük a sebet , ezzel pont azt tudod hangsúlyozni hogy nem hiszel a “vér szerint hibás” gyerekben 🙂

              Kedvelés

            • belNagyon bírom vicq őszinteségét, hogy mi öf szülők sem úgy.születtünk hogy persze ide a lurkókat, hanem arra a hegyre is fel kellett mászni 🙂 még egy segítő mondat jut eszembe ehhez az úthoz a.tanfolyamról, hogy “a kis tehetetlenségnek (=gyerek) megvan a tehetsége hogy pillanatok alatt megszerettessemagát”. Ugyanezt érzem, amikor meg a kialvatlan éjszakák miatt haragudni.sem tudok amikor reggel.egy.mosollyal/öleléssel elintézik a gyerekek a morcogós hangulatot. Szóval valóban érdemes “önzőnek” lenni, hogy én így (öf ) leszek szülő :))

              Kedvelés

            • En erre egyszer azt mondtam, hogy szerencsere ezert van nalam mindig ragtapasz, es elovettem a taskam kis zsebebol, megmutatva, kozben mosolyogtam. Mondjuk hulyenek nezett, de legalabb bennem nem marad kerdes, es a Babo is latta, hogy viccesen kezeltem le a kerdest, mert a legrosszabb ilyenkor szerintem, ha azt latja, hogy megszeppenek. (volt az elejen ilyen is, mara belejottem). Erteni meg nem erti teljesen, de azt megerzi, ha feszult leszek hirtelen, es O is atveszi.

              Masik, eppen a napokban beszelgettunk egy ismerosunkkel, aki mondta, hogy o nem tudna orokbefogadni. Mar rutinbol mondtam, hogy nem is kell, de mi valszthattunk, vagy gyermektelen hazasparkent eljuk le az eletunket vagy csaladunk lesz, mi ezt valasztottuk. Olyan hatarozottan tudom mar mondani, hogy nem is tesz fel tobb kerdest.

              Kedvelés

            • Érdekes, mert “induásként” én is úgy “úgy születtem”, aztán annál nyomorultabb volt megélni az “én erre nem lennék képes”t, mert nyüszítve sírva kerestem azt a lányt, aki annak idején eleve úgy tervezte az életét, hogy nem szülni fog, hanem örökbefogadni. Kb. emlékszem is, mikortájt veszthettem el, és próbáltam “visszamenni érte”. Hálát adok a sorsnak, hogy nem találtam meg magamban újra, ugyanis az a lány, aki valaha voltam, igen rossz motivációval akart világmegváltó-örökbefogadni. Viszont amikor nagyon kerestem magamban, már nem akartam világmegváltani, hanem gyereket akartam szülni, és kész. Szóval, azt hiszem, jól jött ki, hogy nem azt találtam meg magamban újra, hanem eljutottam egy új örökbefogadási vágyig, ami már nem a megmentésről-megváltásról szólt, hanem arról, hogy gyerekem legyen; és így össze tudott fonódni a gyerek iránti vágyammal, amiben meg már ekkor rég nem a szülés volt a lényeg.
              Viszont még emlékszem arra a durva időszakra, amikor zsigeri szinten nem fért be az örökbefogadás. Olyan (a saját világomban abszurd) képek üldöztek, hogy majd “az idegen gyerek” megpuszil, és rosszul leszek attól, hogy összenyálaz, meg a számba akarja adni a megcsócsált kiflicsücsköt, és görcsbe rándul a gyomrom – a dolog abszuritását jól mutatja a saját kis világomban, hogy még a macskámmal is képes voltam egy időben közös tányérból enni, fel sem merülhetne, hogy egy gyerekkel nem, aztán meg mégis. Aztán mire már teljesen jól elfogadtam az egész örökbefogadást (újra?) a összes ilyen marhaság megszűnt; és a meglévő gyerekemmel soha egy percig nem merült fel, hogy ő “idegen”. Az első pillanattól az enyém volt, így sem a lebukás, sem a nyálas puszik, sem a megrágcsált kölesgolyó elfogadása nem okozott problémát egy pillanatig sem, és csak egyszer merült fel a fejemben, amikor először volt olyan, hogy ő akart megetetni engem, hogy úristen, ezektől a gyönyörű pillanatoktól féltem ennyire, és egyrészt röhögtem magamon, másrészt meg megvilágosodtam, hogy nem véletlenül nem a tisztába tevés és hasonló jelenetek vízionálása váltott ki belőlem undort, hanem az egyébként kedves és intim pillanatoké – amiket ijesztő volt, hogy egy “idegen gyerekkel” élek át esetleg. Utólag mosolyogtató is, de könnyebbé is teszi azoknak az elfogadását, akik azt gondolják, ők soha nem lennének képesek erre. Még ha én nem is a “sohanem” típus voltam sosem, hanem az “asszemnem”…

              Kedvelés

            • vicq – 2014. május 8. 01:35 hozaszolasahoz irom, mert nem tudom hova teszi a rendszer. 🙂

              Koszi, hogy ilyen oszinten irsz. 🙂 Nagyon szeretem a hozzaszolasaidat (s meg vannak paran, akiket jo olvasni) 🙂 Szerintem nagyon sokat segit azoknak, akik meg elotte allnak, es akik mar benne vannak is :).

              Ez a hozzaszolas eszembe jutatta, hogy amikor ugye megtudtuk a tortenetet (irat ismertetes, akta) a mi Babonknak, utana vagy ket napig sokkoltuk egymast Anyukammal, hogy majd mi lesz, ha megjelennek (hiszen mi akaratunkkon kivul minden infot megtudtunk), akkor Ok is megtudhatjak. Nagyon abszurd helyzetekig elmentunk mar kepzeletben, hogy csak az oroksegert csinaljak es hogyan fognak eltenni minket lab alol stb. Ezt csak azert irom, ha valakinek esetleg elojon, tudja, hogy nincs egyedul, es termeszetes velejaroja lehet ez is, es attol meg sikeres orokbefogadas lehet. 🙂 Nalunk vegul a ferjem allitott le minket, amikor mar tulporogtuk, hogy ez nem egy mexicoi szappanopera, hanem az elet es fejezzuk be elmegyunk es majd meglatjuk mi lesz. En mar ott tartottam, hogy el se megyek megnezni.
              A csaladsegitonk is nagyon sokat segitett, emlekszem vagy 1oran at beszelgetett velem telefonon tobbszor is. Ez egyebkent csak addig volt igy, amig ismeretlen volt, igazabol attol feltem, es ugye telt el ido a tanfolyam a kezdes ota, ami alatt mi nem jartunk ezzel kapcsolatos helyekre. Azt ajanlom egyebkent mindenkinek, meg ha csak felevente is egyszer, de kell menni beszelgetni rola a kerdesekrol, vagy olvasgatni a netet, beszelgetni ott.
              Persze, amikor meglattuk nem volt tobb kerdes, csak az, hogy mikor hozhatjuk haza. :):) En azota is csak mosolygok magunkon Anyukammal. 🙂

              Kedvelés

            • A “kedvenc” védőnőm volt ilyen cuki egy hete a 2,5 éves státuszfelvételnél (sztem amúgy 3 évesen kellett volna menni), miután kérésére meséltem a kislányomról. Mondtam, hogy úgy látszik ügyes a táncban, meg szépen énekel és sokat mozog. Persze kis tündérkém pont levágott egy jó hisztit (mint bármelyik gyerek ebben a korban ), mire közölte, hogy majd kijönnek a gének.. , hiszen nem tudhatjuk mit hozott..de talán okos lesz. Kicsit sajnálom, hogy nem álltam fel, de mindig van bennem népnevelő szándék:) Azt mondtam rá, hogy igen, nem tudhatjuk, ugyanúgy mint bármelyik újszülöttnél, kíváncsian figyelem és segítek, egyébként az életben nem az okosság, hanem a boldogságra való képesség az igazán fontos. Többet nem megyek, azt hiszem:)

              Kedvelés

        • Én is csak egy ilyen szülőanya-szidós körbe futottam bele, szerencsére a falu megmondóembereinek a fele ott volt, és hallotta a válaszomat, azóta nem kellett ezzel szembesülnöm. A milyen jó emberek vagyunkkal igen, de azt is hárítom, amennyire lehet.

          Kedvelés

          • Tudod Zsuzsa, amit leírtam esetet, a kislány fehér bőrű volt, a “kiütközik a vére” bélyeg tisztán az állami gondozottsághoz vagy nem is tudom mihez kapcsolódott. Iszonyú nehéz lehet az állami gondozottaknak ezzel megküzdeni később is, amikor kikerülnek az életbe. Ezt nagyon jól szemlélteti egyébként Tandari Éva írása is.

            Kedvelés

          • Zsuzsa kérdésedre válasz: igen a nev szülő is megmondhatja roma, nem roma. Bár ez sokszor csak elméletben működik. Főleg azért is, mert sok esetben nem tudni ki az apa.

            Kedvelés

            • Kíváncsi voltam én is, hogy tehetnek-e, de inkább nem feszegettem, mert mindig olyan formában merült fel bennem a kérdés, hogy “Úristen, ez a nevelőanya miért nem szólt, hogy ő nem hajlandó cigányokkal családosdit játszani?” Így, hogy azt mondod, szólhatnának is, pláne érdekelne, hogy egyik-másik nevelőszülő miért vállal roma gyereket, mikor nem tudja elfogadni? Olyan is van, amelyikük átdolgozta magában azért, és csakmégiscsak elfogadta és megszerette a rábízott roma gyerekeket, őket magukat tényleg szívből, csak olyan jól sikerült átadnia a mentalitást, hogy a gyerekek nem hajlandóak a többi romának látszóval játszani. És már nem azt mondja, hogy “mert mit is várhatna az ember ezektől”, hanem elnéz egy csomó olyan dolgot is, amit nem kéne, mert “tudja, a vére az én kis drágámnak”. Nekem meg a hajam égnekáll, de ezek a gyerekek legalább szeretve vannak, ha nem is igazán jól; de olyan is van, aki éveken át képes “ezek”-ként utalni a nevelt cigánygyerekeire.
              Valószínűleg arról szólhat, igen, hogy félnek kikötést tenni.
              (Ja, a családosdit játszás természetesen nem minden nevelőszülőről alkotott véleményem, vannak, akik előtt le a kalappal.)

              Kedvelés

            • Ha már kíváncsiság van legyen válasz is, csak mostanában nincs sok időm 🙂 Biztos van olyan nev szülő, aki megmondja, hogy mit szeretne. Én pl azt mondtam, hogy csak magyar gyereket viszek haza. Egész egyszerűen azért, mert nem én magyar vagyok, és nem éreztem magamban annyi erőt, hogy megvédjem a társadalom egy igen jelentős részétől. Gondoltam elég lesz az a tény, hogy állami gondozott, nem kell még tetézni azzal, hogy cigány, vagy német, vagy szerb, vagy bármi. Decemberben kaptam működési engedélyt, és decemberben volt az első kiajánlásom, tehát nem kellett sokat várni. Kislány, anyuka magyar, apuka nincs. Hazahoztuk. Később derült ki, hogy apuka van, csak papíron nincs, ezt a tegyesz tudta is, és már a kiajánláskor is tudták, hogy apa cigány származású. Ennyit a korrekt tájékoztatásról. A kislányon annyi látszik, hogy enyhén barnább a bőre. Azóta örökbe fogadtuk. Többször kaptam már olyan megjegyzést, hogy ok, hogy nev szülő vagyok, meg örökbe gyerek, de vigyázzak nehogy cigányt vigyek haza, mert…. és sorolják az érveiket. Nem mindenki tudja, hogy félvér a lányom. Neki természetesen el fogom mondani. Ha megjegyzést kapok rá, a bőre miatt csak annyit szoktam mondani, hogy sokat vagyunk levegőn, és jól fogja a nap. 🙂 Szeretném, ha nem érezné hátránynak a származását, de továbbra is vannak bennem kételyek, hogyan fogom megvédeni, ha mégis kiderül a dolog egy olyan közösségben, ahol elfogadóak. Túl sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel az emberek. Most járok a nev szülős képzésre, a csoport több, mint fele roma. Nincs olyan képzési nap, hogy ne jönne fel témának a roma kérdés. Sajnálom, hogy ezen a szinten vannak sokan, ezen túl kellene lépni, és azt nézni, hogyan viselkedik, milyen tulajdonságai vannak…. Emberek vagyunk elsősorban nem romák, meg magyarok, meg ki tudja mik.

              Kedvelés

  2. Tök jó írás megint, Zsuzsa!

    Ez a jelenség, ahogy te is írod, azzal függ össze, hogy az emberek nem sokat tudnak a témáról (erről már az öf-i szótárnál is sok szó esett). Nekem nem esik nehezemre újra meg újra elmagyarázni a dolgokat, missziós feladatomnak tekintem kicsit, csak ott a bibi, amikor mindezt a gyerekek füle hallatára kell tennem… az már sokkal kényesebb ügy.

    Kedvelés

  3. Nálunk a közvetlen család teljesen normálisan fogadta, egy rossz szó nem hangzott el, sőt jöttek a környezetünkben élő jó példákkal, hogy ” látod, ők is örökbefogadtak…”.
    Egy dolog volt Édesapámtól, amit egyből helyre kellett tennem még az elején. Kérdezte, hogy mikor mondjuk el majd neki, mert őszerinte 18 éves kor körül kellene… Ekkor elmagyaráztam, hogy ez nem film, itt az őszinteség a cél mindenek felett, szóval a gyerek ebben fog felnőni, nem hazugságban, vagy féligazságban.
    Amúgy a kollégák is tök normálisan fogadták, mindig kérdezik, hol állunk, hogyan történik az egész, azt veszem észre, hogy kíváncsiak, nem elutasítóak.
    Egy ember mondta, hogy mennyire jó emberek vagyunk, megmentünk egy kisgyereket stb., a szokásos szöveg, na Őt meg leszereltem, és türelmesen elmagyaráztam a dolgokat. Szóval van azért ilyen is.
    Úgy gondolom, ahogy egyre gyakoribb lesz az örökbefogadás, egyre kevésbé számít már tabunak, hiszen lassan már mindenki ismer olyan embert, aki ezáltal lehetett család.

    Kedvelés

    • Igen, az jó, hogy egyre gyakoribb lesz. Nekem a munkahelyen ezért nem is volt akkora hír, és már tudták, hogyan kezeljék, sokan fogadtak örökbe onnan. (Elég nagy cég.)
      Ami engem meglepett, hogy máshonnan, más ismerősöknek azóta mindenkinek van 1-2 örökbefogadó ismerőse, és 1-2 sikertelen örökbefogadásról szóló története, amelyekben szerepel a “kiütközik a vére” fordulat… Ez szokta kiverni kicsit a biztosítékot, de szépen meghallgatom, aztán elmondom róla, róluk a véleményemet, és hogy mi biztos nem fogjuk a gyereket visszaadni, bármit is csinál. Én is ismerek családokat, ahol (a vér szerinti) gyerek nem olyan lett, amilyennek képzelték, ezért nem fogadták el teljesen, ugyanúgy ez megtörténhet örökbefogadó családban is, és olyat is ismerek, ahol ezt elfogadták és sikeresen segítették hosszú éveken át, hogy kikecmeregjen a zűrös dolgokból. Én abban hiszek, hogy nem szabad különbséget tenni, és megtiltanám, hogy fel lehessen bontani. Ha örökbefogadtuk a gyereket, akkor teljesen mindegy már, hogy nem “vér szerinti”, csak jobban oda kell figyelnünk rá, mert érzékenyebb lehet erre a témára, és a gyökerei keresése-megtalálása is lehet neki sokkoló, meg az, ha rossz dolgokat hall a származásáról, könnyen azonosulhat vele.

      Kedvelés

  4. Engem a kívülállók “felnézek rátok” szövegénél már lassan jobban kezd bosszantani az örökbefogadók felháborodása a “felnézek rátok” szövegen. Ha valaki úgy gondolja, hogy felnéz, legyen az ő dolga. Nem tartom felháborítónak, csak esetleg elmondom neki, hogy én másképp látrom. Azt szoktam rá válaszolni, hogy nem csináltam semmi különösebb jótettet, hanem inkább egy (illetve két) csodálatos ajándékot kaptam.

    Kedvelés

    • Felháborodni nem szoktam. Nem is mindig korrigálom élőben. Utoljára épp tegnap kaptam meg az óvodai beíratásnál. Fél lábon állva, míg kötöm be a gyerekeket az autóba, nem mindig tudom elszavalni ezt a kis dolgozatot. De szerintem ez a blog az a hely, ahol ilyesmiket is tisztázhatunk.

      Kedvelés

      • Igen, engem is csak akkor zavar, ha a gyerekek is hallják. Egyre nagyobbak, egyre több mindent értenek, és nálunk van ugye vér szerinti és örökbefogadott is. Így aztán ki-ki értelmezheti tök rosszul is a dolgot: a vér szerinti úgy, hogy jó, de akkor ő tökre nem is érdekes, nem is különleges, az ő léte elszürkül az ajnározott örökbefogadás mellett, míg az örökbefogadott pedig elkezdhet töprengeni azon, hogy akkor ez valami hatalmas áldozat volt a szülei részéről, hogy őt örökbe fogadták? Őt, aki olyan olyan nehéz eset, annyira rossz, hogy a vér szerinti anyjának se kellett? Simán gondolhatja ezt…

        Kedvelés

  5. Szép írás és egyet értek a szavaiddal.

    Ha az örökbefogadás témája felé megy egy beszélgetés, általában én is ezeket a reakciókat tapasztalom, ha olyan emberekkel folyik a beszélgetés akik még nem kerültek közelebb a témához (ergo akiknek a családjában még nem történt ilyen). De az az igazság, hogy nem tudom őket ezért hibáztatni. Akinek a családjában nem történik ilyen, az azt tanulja meg (már az iskolában is biológia óra alatt), hogy a család az akitől származom és a vér ,,összeköt” minket. Ha valaki ebben a gondolatmenetben marad felnőttként is, persze, hogy úgy látja ,,itt egy gyermeket elhagyott a szívtelen anyja, de befogadta egy másik család árvaként”. Az az igazság, hogy az örökbefogadásról szóló ,,felvilágosítást” már a kezdetektől kellene kezdeni én úgy gondolom. Ha egy örökbefogadott gyermeket már a kezdetektől be lehet vonni mit is jelent, hogy ő örökbefogadott, a többi gyermeket is lehet ugyan ilyen módon ,,felvilágosítani”. Más különben honnan is kaphatnának bármiféle információt erről és alakulhatna ki erről egy egészséges vélemény? Talán ha fel tudna cseperedni így egy generáció, szép lassan megszűnnének a sztereotípiák.

    Viszont amennyire rálátok erre, az mindenképp örömteli, hogy ha egy családban örökbefogadás történik, az összes családtag és hozzátartozó elveti ezeket a nézeteket. Persze ezt csak a magam és egy másik ismerősöm példájából mondhatom, ami nem sok, de remélem, hogy legtöbb esetben ez történik.

    Kedvelés

  6. Nekem nincs bajom se azzal, ha valaki azt mondja, hogy ő nem lenne képes örökbefogadni (lássuk be, nem is való mindenkinek), se azzal, ha odavan, hogy milyen rendes, aki csinálja. No nem arról beszélek, ha valaki azt mondja, hogy a gyerek legyen hálás, azzal nekem is bajom van, de önmagában a csodálathoz is, az elhatárolódáshoz is joga van. A lombikról is milyen sokan mondják, hogy na ők aztán sosem, és ezzel sincs baj, ez nem sérti szerintem se a lombikozókat, se a lombikbabákat. Persze jó/jobb lenne, ha többet tudnának az emberek az örökbefogadásról, és reméljük ez alakul is majd, a blogokkal is. 🙂
    (Még a másik témához: úgy átszoktam ide, hogy észrevettem, az örökbefogadós fórumot, amit eddig olvastam, már alig nézem. :))

    Kedvelés

    • Na, igen, a múltkor ezzel birizgáltam meg kicsit a biztosítékot, hogy én nem tudnék lombikozni (tényleg nem), és akkor épp nem volt kedvem magyarázkodni arról, hogy attól még a téma érdekelhet. Az aktuális beszélgetőtárs érzései és véleményei is érdekelhetnek. Meg nem is jelenti azt feltétlenül, hogy nincs tudásom a témáról, mert lehet, hogy több kört futkostam körülötte, mint aki végül úgy döntött, hogy ez az ő útja. Értékítéletet sem feltétlenül jelent, mert semmi bajom a lombikozókkal és a lombikbabákkal, sőt, még a mindkétsejtjükdonor-babákkal és szüleikkel sem. Csak az ember kénytelen felmérni a saját képességeit és próbálgatni a saját határait, ha olyan helyzetben van, amiből a jelen eszköztárával nincs kiút; és ilyenkor vagy bővül az elfogadható dolgok tárháza (mint nekem az örökbefogadás), vagy kimondásra kerül, hogy “nem az én utam”, mint nekünk a lombik. Ezek dinamikusan változhatnak is az idővel (bár tőlem a lombik annyira távol áll, hogy ezirányban nem változtatok, szerintem). És továbbra is tartom, hogy vannak utak, amik olyan távol vannak egymástól már, hogy igencsak megnehezül az átjárás, de azt gondolom, hogy a kommunikáció még akkor is érdekes lehet.

      Kedvelés

  7. Nekem az a reakció a kedvencem, amikor az illető elkezdi mondogatni, hogy azért ezt jól át kell gondolni, mert sok veszélyt rejt a dolog: majd kiütköznek a gének, meg az ismerőse szomszédjának az unokaöccse is örökbefogadott egy gyereket, aztán mi lett a vége stb.
    Azt gondolja, hogy a beszélgetés előtti percben döntöttem így, minden átgondolás nélkül, és majd pont ő, akit mondjuk évente egyszer látok, fog lebeszélni?
    Szerintem azt mondani egy örökbefogadónak, hogy “én képtelen lennék más gyerekét nevelni”, nem tanúskodik túl nagy empátiáról. Lehet ez a véleménye, de ezt nem muszáj megosztania az érintettel. (A “szerencsére nem kötelező” jó válasz, megjegyzem.)

    Kedvelés

    • Az elejével nagyon-nagyon egyetértek.
      A végéről meg továbbra is azt gondolom, hogy egy ilyen “képtelen lennék…” kezdetű mondat az én szótáramban simán jelentheti azt is, hogy “ez úgy kilóg az én jelenlegi világomból, hogy kíváncsian várok minden információt arról, hogy is van ez”. Nyilván figyelem azt, aki mondja, és azért élőben saccolható, hogy hogy érti. Nem biztos, hogy nem akar empatikus és érdeklődő lenni, esetleg csak az adott helyzetben épp nem találja ehhez a megfelelő szavakat, mert épp hatással volt rá a közlés.

      Kedvelés

      • Persze, igazad van, hogy embertől, szituációtól függ az egész, és néha tényleg nehéz jól fogalmazni. Nálunk a családban van valaki, aki szereti tőmondatokban megmondani a tutit, anélkül, hogy belegondolna a másik helyzetébe, valószínűleg túlzottan rá asszociálok az ilyen mondatokat olvasva…

        Kedvelés

    • A másik dolog meg az, hogy a gének a vérszerinti gyereknél is ugyanúgy “előtörhetnek”, ugyanannyi eséllyel valamelyik felmenőtől, mint az örökbefogadott gyermeknél. Ott is kiütközhetnek olyan rejtett betegségek, stb. Pont egy ismerősöm most szült és elméletben “nagyon jók” a gének és a gyerekük szívbeteg, pedig nincs a családban ilyen gond. Erre ugyanannyi esélye van mindenkinek sajnos.

      Kedvelés

  8. Megint egy szuper írás, Zsuzsa köszi! Az utolsó mondatod jó lenne ha igaz lenne! Tényleg minden örökbefogadóra.
    Mert engem attól ver ki a víz, hogy azt mondja az örökbefogadó anyuka, az oviban, hogy “amikor ezt csinálja, mindig az jut eszembe, hogy azért ilyen, mert örökbefogadtuk?”. A gyerek meg 3 éves volt és éppen a pad alatt fetrengett öltözködés helyett. Nekem az jutott eszembe, hogy a tipikusan azok az örökbefogadók, akik azt gondolják, hogy bezzeg, ha én szülöm, akkor nem fetreng a pad alatt, eszik, alszik, kézen fogva sétál. Mert ÉN tökéletes vagyok.
    Számomra ez annyira ijesztő volt, hogy nem mentem el (akkoriban) a tanfolyamra, mert azt hittem, hogy az örökbefogadó szülők ilyenek, és én nem akartam ilyen szülő lenni.
    Szerencsére, ahogy itt olvasgatlak benneteket nem ezt tapasztalom. Úgyhogy köszi mindenkinek! 🙂

    Kedvelés

    • Nekünk pont ezért örültek szerintem, hogy van saját gyártmányú gyerekünk, mert én nem fogom azt hinni, ha a hét éves rám csapja az ajtót, hogy a) kiütközött a vére b) azért, mert örökbefogadott, hanem tudom, hogy a vér szerinti gyerekek is csomó mindent csinálnak, nem is ugyanazokat a tesók, és úgy általában, egy gyerek elsősorban gyerek, másodsorban az én kicsikém (vagy fordítva? :)) és csak valahol a sorban hátrébb szerepel, hogy örökbefogadott. Nem jó ezeket felcserélni…

      Kedvelés

      • Nekem is van vérszerintim, az is fetrengett pont elégszer, mert ugye minden szórakozás és sokkal fontosabb, mint egy ruha felvétele. (Egy ilyen alkalommal 2 évesen amikor szintén a legjobb szórakozás egy póló felvétele volt, elfutkosott előlem kb. 100x, majd amikor végre meg tudtam őt fogni, rosszul fogtam meg, térd alatt tudtam csak elkapni a földön ülve, mert közben futott volna tovább, akkorát esett otthon a szőnyegen, hogy kiverte a fogát…) Nem evett, nem eszik és nem sétált soha kézen fogva. Nem mondom, hogy sosem zavart, de általában nem zavart. Ő ilyen és kész. Most már nagyobbacska, picit lelassult, de csak épphogy, viszont nagyon nagyon szórakozott, szétszórt kislány.
        Na, akkor neki mije ütközött ki? 🙂

        Kedvelés

    • Ma egyébként a kisebbik saját gyártmányú gyerekünket ketten a férjemmel alig tudtuk felöltöztetni, fetrengett az mindenhol, minél messzebb a ruháktól amiket fel kellett volna venni. 🙂

      Kedvelés

    • Nekem soha nem jutna eszembe, arra gondolni, azt mondani, hogy valamire, hogy azert csinalja, mert nem en szultem. De a mai vilagban szerintem az emberek hajlamosak attolni a feleloseget masra. Azaz szerintem lehet, hogy egy kicsit tulporogjuk (ezzel nem szeretnek senkit megbantani) ezt az orokbefogadast, mert ha verszerinti, akkor szidjak az apuka csaladjat, vagy az felmeno csaladtagot, vagy az iskolat, vagy az ovodat stb… Azert amilyen a gyerek. Nagyon keves ma, aki bevallalja, hogy esetleg en rontottam el valamit. Felgyorsult a vilag es sajnos rohanunk, nincs ido semmire. Egyszerubb valaki hibast keresni, mint idot szanni az orvosolasra.
      Nekem konkretan volt olyan, akinel mar szoltam, hogy talan neki kellene foglalkoznia a gyerekkel, es hagyja mar az ovoneni szidasat. Ment az allando vasarlasgatas, bolt jaras, de a gyerekkel egyszer nem ult le jatszani, foglalkozni es verszerinti…,nem sok ertelme volt, mert most mar a tanarokat szidja…. Mindenkinek joga van ugy elni az eletet, ahogy akarja, es joga van azt gondolni, amit akar, es nekem is.
      Nekem ez az idezet nagyon sokat segitett, tudva azt, hogy ez a nap az en eletemben is csak egyszer van:
      “Önzés az, mikor másoktól azt követeled, hogy úgy éljenek, ahogy te helyesnek látod. Az önzés. Nem önzés, ha úgy éled a saját életed, ahogy helyesnek látod.” (Anthony de Mello)

      Kedvelés

  9. Az én saját gyártmányom pont ma az oviban fetrengett egy nagyot, amivel teljesen felidegelt 😀
    Sztereotípiák meg mindenhol vannak, tőlem egy addig normálisnak hitt ismerősöm kérdezte meg anyukám halála után, hogy te tényleg megöröklöd a lakást??? És nézett rám nagy, csodálkozó bociszemekkel. Annyira megdöbbentem az ö megdöbbenésén, hogy csak néztem vissza rá, egy ideig néztük egymást, majd ott hagytam 😀 Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy az örökbefogadó szülő után örököl az örökbefogadott, végül nem tartottam fontosnak felvilágosítani.
    Ennyit az emberek gondolkodásmódjáról.
    A három éves kislány anyukájáról meg csak annyit, hogy úgy tűnik, nem áll az önismeret azon fokán, hogy örökbefogadhatott volna. Mert ehhez bizony önismeret kell, és sürgősen segítséget kellene kapnia, mert a kislány ezeket a dolgokat raktározza, és pont az az eset lesz majd, mint mikor egy gyereknek addig mondogatom, hogy hülye vagy,rossz vagy amíg el is hiszi. Amit a gyerekek tőlünk hallanak szentírásnak veszik, és igyekeznek megfelelni neki.

    Kedvelés

        • A római jog szerint már az ókorban is örökölték az örökbefogadottak a vagyont és a rangot, szóval eléggé le vannak maradva.

          Kedvelés

          • Engem ez az öröklés kérdése akkor lepett meg, amikor a környezettanulmányon kérdezték meg, hogy “ugye tisztában vagyunk vele, hogy a gyerek örökölni fog”. Tudom, hogy nekik hivatalból tisztázni kell ezt a kérdést is, de valahogy nekem ez természetesnek tünt, hiszen a mi gyerekünk lesz.

            Kedvelés

    • Nagymamám halála után párom is feltette ezt a kérdést ,,De nem lesz gond, hogy örökbefogadott vagy? Nem kellett volna ezt a közjegyzőnek megírni?” Persze ennek az volt az előzménye, hogy amibe csak tudtak belekötöttek az átírásoknál (természetesen ebbe nem) 🙂

      Kedvelés

  10. Nekem egy olyan kedves barátom lett most öf apuka, aki korábban kijelentette, hogy ő “sem tudná más gyerekét nevelni”, mert ráébredt, hogy a válása után a nő akibe beleszeretett két cuki kislánnyal jár együtt. Amikor rákérdeztem, hogy akkor most welcome to the club, akkor csak legyintett, hogy nagyobbak a lányok, igazából havernak tekintik, de kíváncsi vagyok mikor esik le igazán számára, hogy pl. a férfi nő kapcsolat mintát rajtuk keresztül tanulják a lányok, szóval igen erős felelőssége van és ha családon belüli öf akkor is az 🙂

    Kedvelés

  11. Én általában próbálom elmagyarazni hogy az Életet Adónak bizonyára megvannak a saját indokai arra, hogy miért adja örökbe a gyermekét. És az örökbefogadás nem holmi magasztos eszköz egy-egy gyermek megmentésére, hanem egyszerűen mi is családot szeretnénk, ami egy normális emberi vágy. Az, hogy nem én szültem csupán technikai kérdés, attól még a mi gyerekünk, az Eletetadonak, pedig élete legnehezebb döntését kellett meghoznia a mi boldogságunkert, amiért én tisztelni fogom őt,de egyiküket sem emelem ezért Piedesztara.

    Kedvelés

    • Azért jó lenne, ha ott tartanánk, hogy már arról kellene cikket írnod, hogy az örökbeadóknak mondja mindenki, hogy felnéz rá, és nekik már annyira elegük van ebből…

      Kedvelés

      • És társadalmilag érzékeny, idealista ifjú emberek úgy indulnak neki az életnek, hogy ők akarnak majd “saját” gyereket is, de egyet mindenképpen szeretnének örökbe ADNI, mert ők segíteni akarnak a szegény szomorú meddő pároknak, és ez milyen jó cselekedet, családdá tenni egy olyan párt, akinek ez nem lehetséges.
        Na, milyen? Micsoda ötlet, Aranykulcs!

        Kedvelés

  12. Nagyon jó téma, köszönjük a cikket. A hozzászólások pedig fantasztikusak. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy ha nem is értünk mindenben egyet, annyira jó mások véleményét, gondolatait olvasni – mert bennünk is elindít egyre több gondolatot. Nagyon jó itt mindenkit olvasni. Iszonyat intelligens a társaság. (Ezt lehet, hogy nem ide kellett volna írnom.. de most már ideírtam. 🙂 )

    Kedvelés

  13. Visszajelzés: 20 tévhit az örökbefogadásról | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s