Újabb videóinterjú! Bogár Zsuzsával, az Ágacska Alapítvány pszichológusával két izgalmas témáról beszélgetek:
Zsuzsa nagy tapasztalattal teszi helyre a félelmeket, tévhiteket. 41 perc a felvétel. Az operatőr Rácz Márta. Nézzétek szeretettel!
Egy tipikus kérdés a kívülállóktól: “A kolléganőm nemrég örökbe fogadott egy kisfiút. Mit mondhatok neki? Mit kérdezhetek tőle?”
Nem lesz végső válasz a kérdésre. Fordítsuk le egy hétköznapibb helyzetre a szitut. “A kolléganőmnek új pasija van. Mit kérdezhetek tőle?” Erre a bulváros kérdésre a felelet legalább négy dologtól függ:
Hát, valahogy így van ez az örökbefogadással kapcsolatban is. Egyfelől magánügy, másfelől azért emberek szoktak a magánügyeikről is beszélni a közösségekben. Nehéz általánosságokat mondani, mert az örökbefogadók is nagyon különböznek. Van, aki nyitott, és mindenkinek szívesen meséli a történetet. Van, aki nem érez erre késztetést. Lehet, hogy a rendszer egészét szívesen elmagyarázza, de a saját gyereke érkezésének privát részleteit nem osztaná meg. Lehet, hogy sokat tud a rendszerről, lehet, hogy keveset, és az is előfordulhat, hogy most nincs kedve edukálni az emberiséget, vagy a héten már nyolcan megkérdezték tőle… Lehet, hogy valami miatt feszült, például még nem telt le a hat hét és egyelőre emiatt nem publikus a dolog. Lehet, hogy még maga is bizonytalan, nem alakultak ki rögtön az anyai érzései, nem dolgozta fel a meddőséget, vagy egy nehéz barátkozáson van túl, és küzdelmes az összeszokás. Lehet, hogy egész éjjel nem aludt…
A leggyakoribb sztereotípiák és cáfolatuk. Újaknak és régieknek, kérdezősködő ismerősöknek…
Az összeállítás egyik fele már megjelent a Bezzeganyán, ezt kiegészítettem még tíz tévhittel.
Nem igaz. Magyarországon az örökbefogadók többsége valóban meddőségi problémák miatt jelentkezik, de ez nem feltétel, és önmagában nem is tesz alkalmassá az örökbefogadásra. A jelentkezésnél azt vizsgálják, felkészült-e a jelentkező, el tudja-e fogadni az örökbefogadással járó komplex csomagot. A meglevő gyerekek száma sem akadály. Vannak, akik 1-2-3 vér szerinti gyerek után jelentkeznek és sorra is kerülnek. Ilyenkor is azt vizsgálják, a család fel tud-e vállalni egy újabb gyereket. Ha egy gyerek elhelyezéséről döntenek, akkor sem sorolják feltétlenül előre azt a párt, aki gyerek nélkül várakozik. A gyereknek keresnek családot, nem a szülőknek gyereket, hangzik a gyermekvédelem mantrája. Egyébként Magyarországon nemcsak házaspárok fogadhatnak örökbe, hanem egyedülállók is.
Nem igaz. Aki örökbe akar fogadni, az először is alkalmasságot szerez, majd vár a sorára. Ha sorra kerül, egy gyereket fognak neki felajánlani, és arról kell döntenie. Ha nemet mond, akkor a várakozó vár a következő gyerekre, a gyereket pedig felajánlják a következő várakozónak. Intézetbe bemenni válogatni azért sem lehetne, mert a 12 év alatti gyerekeket fokozatosan nevelőszülőkhöz helyezik át a gyermekotthonokból.
Ez nem egészen így van. Mintegy húszezer gyermek él állami gondoskodásban, de csak minden tizedik örökbe adható. A többiekkel a vér szerinti család tartja a kapcsolatot, és megvan a remény, hogy visszakerülhetnek a családjukba. Az örökbe adható gyerekek közül is sok a tíz évnél idősebb, vagy fogyatékos. Az örökbefogadók viszont többnyire 3 év alatti, nagyjából egészséges gyereket szeretnének. Természetesen, minél elfogadóbb az örökbefogadó, annál kevesebbet kell várnia.
Nagyon szép dolog. Becsüllek titeket. Le a kalappal! – a környezet egyik tipikus reakciója, mikor értesülnek az örökbefogadásról. Nemes cselekedet – jelentette ki férjem munkahelyén az eszperente szakosztály. A társadalom egy része hajlamos az örökbefogadást hőstettnek, egy szegény árva kisgyerek megmentésének értékelni. Ma ezt a sztereotípiát kapirgálom meg.
Akivel itt jót tesznek, az az örökbefogadó. A jelentkezők nagy része meddőség (kisebb vagy nagyobb súlyú reprodukciós kihívások) miatt vállalkozik erre és egyszerűen szeretne (még egy) gyereket. Előfordul, hogy semmilyen akadálya nincs a gyerekszülésnek, mégis inkább örökbe fogadna az illető. Hajrá! A cél minden esetben azonos: egy működő család kialakítása. Nem szerencsés, ha az örökbefogadás fő motivációja a szegény kisgyerek “megmentése”, amiért életre szóló hálát vár a szülő cserébe.
Szerintem gyerekszülésnél sem jó ómen, ha a szülő saját meghosszabbítását, kicsinyített mását, meg nem valósított álmainak betöltőjét látja magzatában, vagy épp azért akar utódot, hogy legyen, aki ápolja öreg napjaiban. A gyerek önálló egyéniség, a cél, hogy autonóm, boldog ember legyen. Ennyi. Ő nem kérte, hogy megszülessen, és azt se kérte, hogy fogadjuk örökbe. A szülő döntött. Ha a szülő úgy áll neki, hogy a gyerek legyen majd piszok hálás, hogy világra hoztam/felneveltem/örökbe fogadtam, akkor borítékolható a csalódás.
Természetesen, az örökbefogadott gyerekek sorsa megoldódik. Általában sokkal jobb dolguk lesz, mint a vér szerinti családban felnövő testvéreiknek (soknak van ilyen), és lényegesen jobb, mint az állami gondozásban maradó gyerekeknek. De akit te vagy én örökbe fogadnánk, azt még elég sokan elvállalnák. A magyarországi jelentkezők által leginkább favorizált csoportért – három év alatti, nagyjából egészséges, fehér bőrű gyerek – több, mint ezren állnak sorban jelenleg is, az újszülöttekért szinte harc folyik, amiben páran féltisztességes eszközöket is bevetnek. De még a problémásabb eseteket is elviszik a külföldi jelentkezők, nagyjából tízéves korig. Szóval, aki örökbe adható, az jó eséllyel családba fog kerülni. Magyarországon évi 500 (belföldi, nem rokoni) örökbefogadás történik nagyságrendileg (és közben 1500 várakozó van egy adott pillanatban regisztrálva). Kevésbé látványos, de mögöttük áll húszezer állami gondozott gyerek, nem túl kecsegtető kilátásokkal. Mögöttük meg százezer család, amiben veszélyeztetettnek nyilvánították a gyerekeket, a hatóságok már felfigyeltek rájuk, mert anyagi vagy érzelmi szempontból nélkülöznek. Mögöttük azok a csendesen nélkülöző gyerekek, akik még nem kerültek fel a hatóságok térképére. Folytassam?
Segíteni szép dolog. Árvíznél homokzsákot pakolni, jó célokra adakozni, önkénteskedni pár hónapot egy karitatív szervezetben. Aki a felsorolt nehéz sorsú gyerekeken segíteni akar, arra is számos mód van. Odamegyek, segítek, hazajövök, esetleg átutalom online, aztán élem az életem tovább. Egy gyereket élethosszig felvállalni pontosan nem is körvonalazható elkötelezettség, életforma, amit csak akkor lehet végigcsinálni, ha élvezem, és az életem nélkülözhetetlen részének tartom. Ellenszolgáltatás, viszonzás, hála nélkül.
A nyitásban említett megtisztelő reakció a társadalom alulinformáltságából is származik az örökbefogadásra nézve. Az egyik tipikus tévképzet, hogy az örökbefogadó bemegy egy árvaházba, és Twist Oliver-i körülmények közül kiment egy gyereket. A másik véglete a közgondolkodásnak (ezt inkább az örökbefogadók háta mögött mondják), hogy gazdag pár vesz magának egy gyereket. Tudtátok, hogy a “felnézek rátok”-nak van egy sziámi ikertestvére? Bizony, szorosan összenőttek ők, de legalábbis gondolja a beszélő: “... de én képtelen lennék (idegen gyereket nevelni)”. Az örökbefogadók többsége egyébként nem vár el tiszteletet, csodálatot, csak annyit szeretne, hogy a családalapítás egyik normális módjának tekintse a világ az örökbefogadást.
Válogassuk meg szavainkat! Milyen szókinccsel beszélgessünk az örökbefogadásról?
A legfontosabb: az örökbefogadott gyerek is saját gyerek!
A vér szerinti szülőt hívhatjuk életadónak vagy örökbeadónak is. Nevezhetjük szülőanyának is (és a vér szerinti apát?). A biológiai szülő terminus is korrekt, bár kissé rideg.
Örökbefogadó szülő = édesanya, édesapa = igazi szülő. És ha csak simán szülőkről beszélünk, akkor is ők azok!
A vér szerinti gyerek és az örökbefogadott gyerek egyaránt saját gyerek (= valódi gyerek).
Az örökbefogadott gyereket szív szerinti gyereknek is nevezik.
Az örökbefogadó nem azonos a nevelőszülővel.
Intézet = csecsemőotthon, gyermekotthon. Árvaháznak nevezni már nem pc.
Megmondjátok majd neki, hogy örökbe fogadtátok? – hangzik a laikusok egyik örökzöld kérdése. Néha hozzáteszik: De ugye majd csak kamaszkorában?
Nemrég elvégeztem újra az Ágacskánál az örökbefogadóknak szóló felkészítő tanfolyamot, az ott elhangzottakból idézek.
Ma az az alapelv, hogy a gyereknek meg kell mondani, hogy örökbefogadott. De mikor és hogyan? Sokszor hallani olyan tanácsot, ahogy például a szexuális felvilágosítással kapcsolatban is, hogy “ne mi hozzuk szóba a témát, várjuk meg, amíg a gyerek kérdez”. Ne várjuk meg. Mikor kérdez rá erre a gyerek? Például akkor, ha lát egy terhes nőt. Ez jó eséllyel buszon, utcán, boltban fog megtörténni, ne ott kelljen válaszolni az Én is a te hasadban voltam? kérdésre. A szülő irányítsa az erről való diskurzust, igenis hozza elő ő a témát, persze a gyerek szintjén. Sőt. Ha a gyereknek egyszer megmondják, hogy örökbefogadott, de soha többet nem kerül elő a téma, ha érzi, hogy a szülőknek ez kínos, akkor esetleg száműzi tudata mélyrétegeibe az információt, “elfelejti”, “nem érdekli”, nem kérdez róla. A cél az, hogy ez egy szóba hozható téma legyen. Ha a gyerek magától kérdez róla, akkor a szülő megnyugodhat, jól kezelte a kérdést.
A tanfolyamon azt mondták, nincs “legjobb időpont” a megmondásra. Kezdettől, pici kortól érdemes mondogatni. Azért is, hogy a szülő is megszokja az erről való beszédet. Olyat nem lehet csinálni, hogy pár évig abban a hitben tartom a gyereket, hogy én szültem, és utána felvilágosítom, hogy nem is. Egy percig nem szabad hazudni a gyereknek. Persze, egy csecsemő nem fog sokat felfogni belőle, de mire 2-3 éves lesz, megszokja a szót, és természetes lesz neki.
Gyakorlati tanácsok
Később, ahogy nő a gyerek, majd tesz fel kérdéseket. Az nagyon jó, ha ő is felhozza a témát, ha vannak kérdései. Mindig annyit mondjon el a szülő, amennyit kérdez. Ha azt kérdezi, milyen színű volt a vér szerinti anya haja, nem kell nyakon önteni egy tragikus történettel. Mindig annyit fog kérdezni, amennyinek a megemésztésére készen áll. Aztán később majd érdekelheti a lemondás oka, hogy vannak-e vér szerinti testvérei, vagy hogy miért nem mi szültünk gyereket. Ha kérdezi, akkor ezeket is el lehet mondani az ő szintjén.
Az egészen fals elképzelés, hogy elég ezt kamaszkorban elmondani. Ez úgyis érzékeny időszak, problémás az énkép, a szülőkkel való viszony, nem kell megterhelni ezzel a hírrel. Ráadásul akkor joggal érezheti a gyerek, hogy évekig hazudtak neki a szülei. Azonkívül jó eséllyel úgyis lesz egy szomszéd, ismerős, osztálytárs, aki előbb kifecsegi a titkot a gyereknek. Jobb, ha kezdettől a szülő tartja kézben a kérdést.
Annyit fűznék hozzá, hogy egész nap a gyerekkel összezárva annyi mindenről locsogunk mi, felnőttek, és nem várjuk meg, hogy kérdezzen. A gyerek pontosan érzi, ha egy téma tabu, és arról csak akkor beszélünk, ha ő kérdez. Egyébként a tabukat a mi felnőtt tudatunkkal vetítjük vissza a gyerekre. A gyerek még nem látja át, a szex miért kínosabb téma, mint a kakilás (ami felnőttnek szintén tabu, de a gyerekekkel gyakran szóba kerül).
“Te csak egészséges, fehér bőrű gyereket akarsz? Mit válogatsz, ez nem piac!”
“Nem akarsz sérült gyereket örökbe fogadni?! De ha te szülnéd, akkor is lehetne ilyen!”
Néha hallani ilyen megjegyzéseket az örökbefogadás kapcsán. Én még csak olyanoktól hallottam, akik maguk nagyon messziről szemlélik az örökbefogadást. Mint írtam, meg lehet mondani a jelentkezésnél, hogy milyen gyereket kér az ember (kor, nem, egészségi állapot, származás, testvérek száma), és kivétel nélkül mindenki meg is mondja. Még a legelfogadóbb szülőjelöltek is szabnak határokat. Nincs “általános” gyerek, a rendszerben található mindenféle örökbe adható gyerek nullától tizennyolc évesig, egészségestől vegetatív állapotúig, egy gyerektől ötös testvérsorig.
Igen, kell válogatni. Előre el kell dönteni, mit tud vállalni és elfogadni a család. És ha felajánlanak egy gyereket, aki valamiért nem megfelelő, akkor kell tudni nemet mondani. Még ha meg is szakad a szívünk a szegény másfél éves gyerekért, aki egy féléves szintjén van mozgás- és értelmi fejlődésben.
Miért fogadunk örökbe? Hogy boldog családdá váljunk. Nem szabad sajnálatból, bűntudatból igent mondani egy gyerekre. Fogok itt bemutatni olyan családot, akik Down-szindrómás gyereket fogadtak örökbe, de ők erre vágytak, erről álmodtak. Szabad beteg gyereket örökbe fogadni, de csak önként, dalolva. A gyerek is akkor boldog, ha őt maradéktalanul elfogadják, és nem fogcsikorgatva, erőik megfeszítésével nevelik.
Persze, ha te szülöd, akkor is lehet mindenféle. Így igaz. De akit te szülsz,az egy veled azonos rasszba tartozó, a génjeidet hordozó újszülött lesz, és jó esetben örülsz neki, várod, már a várandósság alatt alakul a kötődés. Nem fogsz egy más rasszba tartozó kétévest szülni, aki már számos sérülést begyűjtött rövidke életében. De egy újszülöttként örökbefogadott babának is megvannak már a veszteségei. És igen, ha te szülöd, akkor is lehet sérült. Sok család remekül megoldja, mások meg összeroppannak a teher alatt, elválnak. Különböztessük meg azt, amit kényszerből megoldunk, ha ezt dobja az élet, és amit önként vállalunk.
Örökbe fogadni annyit jelent, mint tisztában lenni a határainkkal. Önismeret, háromszor aláhúzva. A Tegyesz és az Ágacska tanfolyamain és általában az egész jelentkezés során hangsúlyozzák, hogy ne vállaljunk többet, mint amit el tudunk fogadni. Lesz még itt szó a sikertelen örökbefogadásokról, a kudarc oka szinte mindig az, hogy túlvállalták magukat a szülők – gyerekszámban, túl gyorsan érkező testvérekben, egészségi állapotban. Egy felbontott örökbefogadás tönkreteszi a gyerek további esélyeit a sikeres életre. Akit nem tudsz vállalni, arra nemet kell mondani, a gyerek érdekében is. A gyereknek is ezzel adod meg az esélyt, hogy egy következő, aki el tudja fogadni, hazavihesse.
A magyar örökbefogadók toleranciaszintje valóban nem túl magas. Kevesen vállalnak idősebb, roma vagy sérült gyereket. A blogban szeretnék majd ilyen családokat is bemutatni, egyik célom kicsit népszerűsíteni az atipikus örökbefogadásokat. De nem gondolom, hogy bárkinek a torkán le kéne nyomni egy ilyen gyereket, ha ő nem érzi magát késznek.
Egy egészséges, fehér bőrű újszülöttel is lesz épp elég nehézség. Az örökbefogadás szülői pluszfeladatokkal jár: megmondani, hogy nem én szültem, közvetíteni a vér szerinti szülő képét, segíteni a gyökerei keresésében, elfogadni a gyerek veszteségeit. Egy más népcsoportból származó, vagy beteg gyerek adoptálása ehhez képest is pluszfeladatokat jelent. Erre van, aki nagyszerűen képes, de aki nem, azt nem kötelezzük rá.
Egyébként a tekintetben tényleg piaci elven működik az örökbefogadás, hogy a várakozási idő a kereslet-kínálat viszonytól függ. Amit sokan keresnek, arra többet kell várni. (De csak azért nem szabad idősebb, beteg vagy roma gyereket vállalni, hogy hamarabb sorra kerüljünk!) Viszont mindenki azt kapja, amit kér, csak ki kell állnia a sorát.
Milyen ember az, aki lemond a gyerekéről? – szokták kérdezni. A mai posztból megtudjuk.
Életadó, örökbeadó, vér szerinti szülő. Szerintem még a szülőanya titulus is őket illeti. Az édesanya viszont én vagyok!
Most a másik oldalra látogatunk. Örökbefogadó családot majdnem mindenki ismer. De olyan nőt, aki örökbe adta a gyerekét?
Személyesen én sem találkoztam még életadóval, mi titkosan fogadtunk örökbe, írásom mások elbeszélésein meg olvasmányokon alapul.
Magyarországon, amilyen jó az örökbefogadók megbecsültsége, olyan rossz az örökbeadóké. Nagyjából ez az, amit nyilvánosan nem lehet felvállalni. Egy netes portálra egy örökbeadó leírta történetét, kapott hideget-meleget az olvasóktól. Az örökbefogadós tanfolyamokon vetítik a Gólyamese című dokumentumfilmet, egy nyílt örökbefogadás történetét. A filmben a gyerekéről lemondani készülő szülő nővel a kórház személyzete igen barátságtalanul bánt, a kamera jelenlétében. Nem engedték neki, hogy a szülés után megnézze a csecsemőt, nem adtak információt a gyerekről, pedig akkor még nem írta alá a lemondó nyilatkozatot. Pedig a film mutatja, milyen helyes házaspár vitte haza a boldogan várt újszülöttet. A tanfolyamon megsúgták, hogy ők meg azóta elváltak, ennyit a klisékről. (A filmről itt beszélgetek Mórucz Lajosnéval, a közvetítő szervezet elnökével.)
A vér szerinti szülőtől több úton kerülhet az örökbefogadókhoz a gyerek.
Néha megkérdezik, mi visz rá egy anyát, hogy lemondjon a gyerekéről?
Lemondásról csak az 1.-3. pontig beszélhetünk. És a gyerek akkor jár jól, ha lemondanak róla! Mert ha például nem mond le a szülőanya, csak egyszerűen nem látogatja, akkor a gyerek egy-másfél évesen kerülhet a végleges családjába. Azt gondolom, tisztelet illeti azt a nőt, aki belátja, hogy nem képes felnevelni a gyereket, és megadja neki a lehetőséget, hogy születésétől szerető családba kerüljön, és ezért a hatóságok és a leendő örökbefogadók szemébe is bele mer nézni.
Kezdjük az elején: ezek a nők az esetek többségében nem akartak gyereket. Aztán valahogy az abortuszról is lemaradtak, vagy nem vették észre időben a terhességet, vagy nem volt rá pénzük. Ritka, hogy valaki abortusz helyett tudatosan a gyerek örökbeadását válassza. A szegénység, a nyomorúság gyakran szerepel a történetekben. 2-3-4-6 gyereket még valahogy nevel a család, de egy sokadikról nem tudnak gondoskodni. Gyakori a párkapcsolati csapda is: a gyerek nem a partnertől van, aki nem hajlandó a másét nevelni, de már vannak közös gyerekek, akiknek érdekében a nő marad. Előfordulnak extrém helyzetek: az anya tizennégy éves, az anya ötven éves, az anya hajléktalan, drogos, börtönben ül, egy földbe vájt kunyhóban él, tízen laknak egy kis lakásban, a meglevő gyerekeket is az állami gondozás fenyegeti, vagy épp már onnan próbálja őket visszakapni, és nem vihet haza még egyet. Vagy ez mind nincs, de akkor sem akarja a gyereket. Vagy ő épp akarná, de a férje, a szülei, a család hallani sem akar róla. A lényeg: ezek a nők nehéz helyzetbe kerültek, és általában egyedül maradtak benne. Gyakori a titkolt terhesség, mikor a környezet, esetleg a család és a partner sem tud a magzatról. Ezek a nők végigrettegik a terhességet, hisz ha kiderül az örökbeadás, számíthatnak környezetük megvetésére, kapcsolatok megszakadására. Sztori: egy örökbeadásra készülő szülő nő annyira félt a lelepleződéstől, hogy a kórházban ugyanazt a nevet diktálta be az újszülöttnek, mint a nagyobb gyerekéé. Hogy ha kapna valami hivatalos papírt a gyerekről, azt kimagyarázhassa.
Anyákról írok. Az esetek többségében csak anya van, az apa nem szerepel a történetben. Ha az örökbeadó nő férjnél van, a férjnek is le kell mondania a gyerekről, még ha nem is ő az apa. A szakirodalom szerint a nők ijesztően egyedül maradnak a döntésükkel, s gyakran egy életen át nem tudják feldolgozni, hogy lemondtak a gyermekről, eltemetik magukban a titkot.
Az örökbefogadást szokták háromszögként ábrázolni, az egyik könyvnek is ez a címe: Az örökbefogadás háromszöge. A csúcson ott a gyerek, a szárak végén az életadó és az örökbefogadó. Ez a háromszög nem egyenlő szárú. Az örökbefogadó szülőt felmérik, képzik, eljárhat rendezvényekre, szakemberhez, könyvekhez, sorstársakhoz fordulhat. Ők a legaktívabbak a háromszögből, az ő hangjuk a leghangosabb. Az örökbefogadott gyerekeknek is vannak klubjaik, ritkábban, de lehet velük találkozni. Az életadók viszont láthatatlanok, egyedül cipelik traumájukat, pedig nekik is elkélne a segítség. A két nagy civil szervezet, az Ágacska és a Mózeskosár is fogad életadókat, mindkettőnél eddig kettő-kettő jelentkezett.
Szeretném, ha blogomat az életadók is olvasnák, és az ő szempontjaik, hozzászólásaik is megjelennének. Nagyon örülnék, ha egy életadó hajlandó lenne itt megosztani a történetét.
Én is ismerek valakit, aki x év sikertelen próbálkozás után örökbefogadott y darab gyereket, és utána még spontán született neki z darab.
Ezt a történetet minden második ismerősünk elmeséli, változatos számbeli paraméterekkel, némi biztató felhanggal. Hogy majd nekünk is sikerülni fog.
A meddőség az örökbefogadásnak nem szükséges és nem elégséges feltétele. Eleve, a meddőség szó súlyos általánosítás, fekete-fehér, igen-nem dichotómiát sugall. Közelebb áll az igazsághoz, ahogy Charlotte fogalmaz a Szex és New York-ból, hogy ő “reprodukciós kihívásokkal küzd”. Aztán egyéne válogatja, milyen nehezek ezek a kihívások, és mennyire megy bele az ember a küzdelembe. Akad, aki kétévi eredménytelen próbálkozás után minden további nélkül belenyugszik a gyermektelenségbe, és van, aki 6-8-10 év, lombik vagy vetélés után sem adja fel. Ha orvos mondja ki, hogy nem lehet gyerek, akkor sem vezet nyílegyenes út az örökbefogadásig. Számos más lehetőség van: másik orvost, beavatkozást, kezelést keresni; lombik, petesejtdonor, ukrán béranya; rokongyereket, szomszédgyereket pátyolgatni; bébiszitterkedni; harmadik világbeli kisgyereket támogatni; kutyát, macskát tartani; elfogadni a gyermektelenséget és megtalálni az életforma előnyeit. És fordítva, nemcsak meddő párok fogadhatnak örökbe. A jelentkezésnél rákérdeznek a motivációra, de a lényeg, hogy az örökbefogadással járó komplex csomagot vállalni tudja az illető. Ismerek négygyerekes családokat is, akik egy ötödikért álltak sorba és kaptak is.
Az “örökbefogadás után majd összejön a vér szerinti gyerek is” olyan széles körben elterjedt nézet, hogy a szakirodalom is foglalkozik vele. Hogy sokan ezzel a titkos motivációval adoptálnak, és csalódottak, ha mégse.
Mindenre van statisztika, erre is. Idézek:
“Gyakran lehet olyan történeteket hallani (médiából, kezelésen résztvevő pároktól), hogy azok a nők, akik lemondtak a saját gyermek utáni további küzdelemről és örökbefogadás mellett döntöttek, spontán módon teherbe estek. Pszichológiai vizsgálatokkal azonban mindez nem támasztható alá.
Aronet és társai 133 párt vizsgált, akik a sikertelen kezelések után örökbe fogadtak egy gyermeket. A kontroll csoport azon párokból állt, akik folytatták a meddőségi kezeléseket. Az örökbefogadó párok 20%-ánál jött létre terhesség, míg a 400 párból álló kontrollcsoportban 66%-nál.
T. Wischmann 204 párral végzett kutatása során 32 pár többszörös próbálkozás után nem vállalta tovább a kezeléseket.. Ezek közül egy nő, több évig tartó szekunder sterilitás diagnózissal, örökbefogadás után spontán teherbe esett. Az örökbefogadás utáni teherbeesés esélye jóval a kezelések által létrejött terhességi esély alatt van.”
Ismeretségi körömben sok, hozzánk hasonló vegyes család van. A nagy többségnél a vér szerinti gyerekek idősebbek, alig néhányat ismerek, ahol tényleg az örökbefogadás után fogant meg a vér szerinti testvér. Van sok pár, akiknek egy gyerek nagy nehezen még összejön, a második már nem, esetleg a szülésnél lépett fel komplikáció, és akkor fordulnak ehhez a lehetőséghez. De olyan is akad, aki egy sikeres örökbefogadás után erőt érez magában, hogy nekifusson egy újabb lombiknak. Egyre több céltudatos pár a lombikkal párhuzamosan indítja el az örökbefogadást, biztosra mennek, és ha az egyik sikerült is, a másikat folytatják a testvérre várva. A pszichológiai vizsgálatnál néha rugóznak rajta, lombikozik-e még a pár, de igaziból az a lényeg, hogy az örökbefogadást ne pótléknak, vészforgatókönyvnek tekintsék, hanem el tudják fogadni maradéktalanul az érkező kisembert. És a korábbiakban idézett, népszájon forgó történetben pont ez a bántó. Hogy azt sugallják a jó szándékú mesélők, az örökbefogadás csak amolyan pótlék, csali a sors horgára, amivel igazi halat foghatunk. Holott ez is igazi.
Örökbe.hu 