Megmondjátok neki?

Általános

Megmondjátok majd neki, hogy örökbe fogadtátok? – hangzik a laikusok egyik örökzöld kérdése. Néha hozzáteszik: De ugye majd csak kamaszkorában? 

Nemrég elvégeztem újra az Ágacskánál az örökbefogadóknak szóló felkészítő tanfolyamot, az ott elhangzottakból idézek.

Ma az az alapelv, hogy a gyereknek meg kell mondani, hogy örökbefogadott. De mikor és hogyan? Sokszor hallani olyan tanácsot, ahogy például a szexuális felvilágosítással kapcsolatban is, hogy “ne mi hozzuk szóba a témát, várjuk meg, amíg a gyerek kérdez”. Ne várjuk meg. Mikor kérdez rá erre a gyerek? Például akkor, ha lát egy terhes nőt. Ez jó eséllyel buszon, utcán, boltban fog megtörténni, ne ott kelljen válaszolni az Én is a te hasadban voltam? kérdésre. A szülő irányítsa az erről való diskurzust, igenis hozza elő ő a témát, persze a gyerek szintjén. Sőt. Ha a gyereknek egyszer megmondják, hogy örökbefogadott, de soha többet nem kerül elő a téma, ha érzi, hogy a szülőknek ez kínos, akkor esetleg száműzi tudata mélyrétegeibe az információt, “elfelejti”, “nem érdekli”, nem kérdez róla. A cél az, hogy ez egy szóba hozható téma legyen. Ha a gyerek magától kérdez róla, akkor a szülő megnyugodhat, jól kezelte a kérdést.

Sütő-Szandra

 

A tanfolyamon azt mondták, nincs “legjobb időpont” a megmondásra. Kezdettől, pici kortól érdemes mondogatni. Azért is, hogy a szülő is megszokja az erről való beszédet. Olyat nem lehet csinálni, hogy pár évig abban a hitben tartom a gyereket, hogy én szültem, és utána felvilágosítom, hogy nem is. Egy percig nem szabad hazudni a gyereknek. Persze, egy csecsemő nem fog sokat felfogni belőle, de mire 2-3 éves lesz, megszokja a szót, és természetes lesz neki.

Gyakorlati tanácsok

  • Ne a “nem” szóval kezdjük (“Nem én szültelek.“)
  • Pozitív üzeneteket fogalmazzunk meg (“Nagyon vártunk rád, nagyon örültünk neked”)
  • Ne a megelőző meddőségi problémákat hangsúlyozzuk, hanem az egymásra találás örömét
  • Használjuk kezdettől az örökbefogadás szót, hogy a gyerek megszokja.
  • Legyen egyértelmű a gyereknek, hogy mi vagyunk apa és anya, a vér szerinti szülőre más terminust használjunk.
  • Érdemes rendszeresen elővenni a témát, nem elég egyszer elmondani.
  • Lehet ilyen mesekönyveket is használni (ezeket bemutatom a blogon).
  • Kitalálhatunk a gyereknek egy saját mesét az érkezéséről.

Később, ahogy nő a gyerek, majd tesz fel kérdéseket. Az nagyon jó, ha ő is felhozza a témát, ha vannak kérdései. Mindig annyit mondjon el a szülő, amennyit kérdez. Ha azt kérdezi, milyen színű volt a vér szerinti anya haja, nem kell nyakon önteni egy tragikus történettel. Mindig annyit fog kérdezni, amennyinek a megemésztésére készen áll. Aztán később majd érdekelheti a lemondás oka, hogy vannak-e vér szerinti testvérei, vagy hogy miért nem mi szültünk gyereket. Ha kérdezi, akkor ezeket is el lehet mondani az ő szintjén.

Az egészen fals elképzelés, hogy elég ezt kamaszkorban elmondani. Ez úgyis érzékeny időszak, problémás az énkép, a szülőkkel való viszony, nem kell megterhelni ezzel a hírrel. Ráadásul akkor joggal érezheti a gyerek, hogy évekig hazudtak neki a szülei. Azonkívül jó eséllyel úgyis lesz egy szomszéd, ismerős, osztálytárs, aki előbb kifecsegi a titkot a gyereknek. Jobb, ha kezdettől a szülő tartja kézben a kérdést.

Annyit fűznék hozzá, hogy egész nap a gyerekkel összezárva annyi mindenről locsogunk mi, felnőttek, és nem várjuk meg, hogy kérdezzen. A gyerek pontosan érzi, ha egy téma tabu, és arról csak akkor beszélünk, ha ő kérdez. Egyébként a tabukat a mi felnőtt tudatunkkal vetítjük vissza a gyerekre. A gyerek még nem látja át, a szex miért kínosabb téma, mint a kakilás (ami felnőttnek szintén tabu, de a gyerekekkel gyakran szóba kerül).

Advertisements

43 responses »

  1. Köszönjük, Zsuzsa! Nagyon hasznos az írás és különösen hasznosak a “gyakorlati tanácsok” nagyobb gyermeket örökbefogadó szülőknek is! Ráadásul használhatók más tabutémák kezelésénél is. Mi újabban hasonló elvek mentén kezeljük nemcsak az örökbefogadás hanem a származás kérdését is. Korábban gondot okozott, hogy “ne érintsek érzékeny témát”, “nehogy megbántsam, félreértsen”, stb. Most nagy ölelgetés, puszilkodás közben szoktam mondani, hogy “édes kis cigány lányom”… Egyelőre bevált.

    Kedvelés

    • Érdekelne, ti hogy csináljátok. Gondolom, egy hétévesen örökbefogadott gyereknek nem azt kell elmagyarázni, hogy nem te szülted, sokkal inkább, hogy miért alakult így a sorsa…

      Kedvelés

  2. Velünk a tanfolyamon csináltak szituációs gyakorlatot a kamaszkori elmondással kapcsolatban. Úgy is kemény élmény volt, hogy igazából csak színjáték volt, beleéltük magunkat a szerepbe.

    Ahogy Zsuzsa már a Nekem két születésnapom van c. mesekönyvnél is megemlítette, van egy összefoglaló ez elmondás fontosságáról ehhez a könyvhöz csatolva. Nekem az az írás mutatott valamiféle utat. Ez a kis szösszenet arról írt, hogy a gyerek korának megfelelően mindig az objektív igazat mondjuk.
    Sok helyen olvastam sokfélét erről a témáról, és valahogy homályos volt.
    Odáig értettem, hogy csecsemő korától fogva érdemes erre gondot fordítani, ez könnyű lesz. Azt is értem, hogy rosszat ne mondjunk a vérszerintiről, ne szidjuk a gyerek előtt stb. Jogos és világos, mert nem vezet sehová, és a gyereket bántanánk vele a leginkább.
    De itt megakadtam pár hétre: Akkor próbáljam “jóságos csoda” színben feltüntetni az egészet, még akkor is, ha nem volt egy szép történet? Az meg illúziókat keltő, és esetleg ha meg találom dorgálni a gyereket, akkor én leszek a mesebeli gonosz mostoha. Így is tartok a Grimm meséktől rendesen…
    Piszok nehéz lesz, ha a gyerek majd a részletes igazságra lesz kíváncsi.
    Az örökbefogadás háromszöge c. könyvben elképedve olvastam azt a fejezetet, amikor rávezetik a gyereket arra a felismerésre, hogy vérfertőző kapcsolatból született. Hatalmas előkészületekkel és rengeteg odafigyeléssel, de végül sikeresen elérték, hogy ne sérüljön a gyerek.
    Vajon nekünk sikerül-e majd okosan tálalni mindent?
    Nálunk ez még nagyon messze van, de nekem ez már most mumus.

    Kedvelés

        • Nincs hadicsel. Ez egy folyamat. Nálunk van vér szerinti gyerek is, szerintem ezért nem szereti a témát, nem akar más lenni, mint a tesója.
          Beszélgetünk róla, ha képeskönyvben felmerül a terhesség, szülés, akkor szóba kerül. Én leginkább abban bízom, hogy mivel én nagyon pozitívan gondolkodom az örökbefogadásról, ezt érezni fogja a gyerek hosszabb távon, és ezt veszi át.
          Tervezek egy albumot is készíteni a kis életéről, talán akkor jobban érti.

          Kedvelés

    • Kata, szerintem ebben a helyzetben neked kéne “élhetőbbként” megélni ezt a szituációt. Esetleg ilyen témájú filmeket nézni. A gyereknek bőven elég annyi, hogy nem te szülted, de nagyon szereted tiszta szívedből. Nem kell szerintem riógatni a gyermeket a nem szép történettel, elég lesz megtudnia, ha felnő. Ha, felnőtt lesz a saját szemszögéből ítélheti meg a történteket. Addig is az a fontos, hogy te neveled és szereted mindennél jobban, minden más csak körülmény. Egyszerre elég egy trauma neki. Bár, én nem vérfertőző kapcsolatból indultam ki, ahhoz nyilván komoly pszichológiai segítség szükséges.

      Manuela

      Kedvelés

  3. Remek poszt! Hozzánk bejött a tanfolyamra egy felnőtt örökbefogadott. Mesélte, a puszta tény, hogy mikor feljött a téma, az anyja mindenféle útszélinek lehordta a nőt, aki világra hozta, elég volt hozzá, hogy felnőttként terápiára kelljen járnia. Egyébként nem az a nehéz, hogy én a fent írtakat betartsam, hanem az, hogy amikor a tágabb családban, baráti körben szóba kerül a téma, ők, akik nem ásták bele magukat annyira mindebbe, szintén megfelelően kezeljék a szituációt. Szeretném azt hinni, hogy a családom és a barátaim kellően nyitottak, ennek ellenére már többüktől kaptam olyan hajmeresztő megjegyzéseket, hogy mivel külsőleg nem ütünk el egymástól, esetleg azt kéne neki az elején mondanom, hogy ő is arab származású, mint én, illetve az örökbefogadás tényét sem kellene még egyenlőre tálalnom.neki. Elég durva, úgyhogy igyekszem résen lenni és odafigyelni, ki mit és hogyan mond neki. ,

    Kedvelés

    • Tőlünk apósomék kérdezték meg, hogy miért ne lehetne egyszerűen úgy felnevelni, hogy én szültem, és kész, hiszen miért is jutna eszébe, hogy nem? (Tényleg, miért is…? 😀 Nekem anno miért jutott, mikor még csak igaz sem volt? 🙂 )
      Kérdeztem tőlük, hogy ha ők lennének a gyerek helyében, melyik sztorit tartanák kedvesebb saját élettörténetnek, azt, hogy “Annyira akartunk Téged, én és apád, hogy örökbefogadtunk, hogy szerethessünk”, vagy azt, hogy “Hát, persze, hogy én szültelek, kicsim, csak hát, izé, egy óvatlan pillanatban megcsaltam apádat egy cigányemberrel, te azért vagy barnább…”. Mondjuk nem válaszoltak, de azóta nem kérdezik…

      Kedvelés

  4. Nálunk nem is volt kérdés, mert a nővére már ovis volt, amikor az örökbefogadás megérett bennünk.
    Előre várható volt, hogy a kérdést be kell építeni a család nyitott könyvébe.
    Az oviból tudta, hogy a kistestvérek az anyukák pocakjában nőnek, ezért időben el kellett kezdeni megbeszélni, hogy néha máshogy alakul. Ilyenkor a szülők és a család, amikor érzik, hogy már készülőben van, esetleg meg is érkezett valahova máshova a gyerekük, elkezdik keresni, és azok, akik megérzik, hogy nem hozzájuk készült a baba, szintén segítséget kérnek a szakemberektől, hogy megkeressék a családot, ahova tartozik. Ez sokáig tarthat, és nem is biztos, hogy pólyás korban sikerül összetalálkozni.
    Egyértelmű volt, hogy sehol sem titkoljuk, sőt terjesztjük az ismeretségi körben, hátha onnan jön a hír.
    Az sem kevésbé egyértelmű, hogy neki tőlünk kell megtudnia, nem mástól, nem a testvérétől. Néha elmondom neki, hogy milyen sokat gondoltunk rá, milyen jó volt először megpillantani, és milyen klassz, hogy pont karácsony előtt hozhattuk haza, mert abban az évben ő volt a legcsodálatosabb ajándék a fa alatt.

    Kedvelés

    • Jajj, ez az interpretáció nagyon tetszik. Hasonlóban gondolkodom én is, de ez nagyon szépen és kedvesen van megfogalmazva. Nagyon like. Azt hiszem, kölcsön veszem majd. (nekünk nem túl nagy öf mellé készülődik a kis öf, és téma-téma, de még persze nem érti. De ezt így asszem jól el lehetne mondani a várakozás kapcsán, ez nekem a fő dilemmám, hogy hogyan magyarázzam, hogy mikor lesz…)

      Kedvelés

  5. Köszi, ez nagyon hasznos volt!
    Egy kérdés: a vér szerinti szülő megnevezésére van konkrét ötletetek az életadón kívül? Tudom, hogy ezt szokták leginkább használni, de jó lenne még más is. Pl. a vér szerinti apára mit lehet mondani?

    Kedvelés

      • Nekem is valahogy a szülőanya ami adja magát. Meg az amcsi fórumok alapján a “bio-szülő”, de ezt magyarul inkább viccesnek érzem, és inkább olyan szitukban használom. Persze, komolyabb szitukban meg lehetne biológiai szülő, teljesen végigmondva, de akkor már a szülőanya, mégis csak kedvesebb. Genetikai apja hivatalosan nincs is, úgyhogy őrá még nem találtunk elnevezést. 🙂 (amik eszembe jutnának egy ilyen szitura, azt inkább hagyjuk… )

        Kedvelés

      • Nálunk eleinte a kisfiam úgy hívta a szülőanyját, hogy az első anyukám. Aztán azzal párhuzamosan, hogy engem elkezdett becézgetni édesanyukámnak, kedves anyukámnak, a szülőanyjáról a keresztnevén beszél. Mivel ezt a gyerek találta ki, mi csak igazodunk hozzá.

        Kedvelés

    • Én életadónak azt nevezem, aki születése után lemondott a gyerekéről. Mert ő valóban életet adott, a szó fizikai és átvitt értelmében is. A lányom esetében a szülőanya szót szoktam használni, mert ő bár megszülte, semmilyen módon nem gondoskodott róla. A biológiai apát pedig spermadonornak szoktam nevezni (nyilván nem a gyereknek címezve a mondatot), mert kb. ennyi szerepe volt a gyerek életében. Illetve, ha finomabb akarok lenni, akkor biológiai apát mondok.

      Kedvelés

  6. Sziasztok! Nálunk nem volt tabu?Mindig nyíltan folyamatosan beszeltünk róla.Anyának nem a hasába nőtél meg,hanem egy kedves néni tudta hogy, szomorúak vagyunk, mert nem lehet kisbabánk .Ö pocakjában nőttel de mindig is tudtad hogy mi szívből vártunk.Persze idővel ahogy nőt és nyílt a kis értelme midig jöttek az újabb kérdések.Voltak kínos pillanatok is ,de mindig jött egy mentő mellény .Egy hír a tévében ,elhagyott babáról,árva Afrikai gyerekekről,akiknek segítettünk.Volt amikor kicsit szigorúbb voltam és nem értetünk egyet,nem te vagy az anyukám és ő világgá megy.Megkérdeztem merre indul hosszú lesz e az út,csomagolt ruhát útravalót, meg kérdezte miért segítek neki mert Anyukád vagyok.Kiült a teraszra egy jó ideig kint volt,bejött odabujt.Azóta nem akar világgá menni kb négy éves volt.Volt mostanában is, most első osztályos és nagyon vagány ,már ciki puszit adni az iskola élőt?Persze ,nekem mért nincs ez meg az nem vagytok a szüleim.Meg kérdeztem ,szerinte az egy jó szülő aki megszüli a gyermekét és elhanyagolja veri és mindent megkap ,vagy ha beteg ott van mellette,ha éhes kap enni,ha szomorú megvigasztalják,ha bántják meg véd,és ha még bajt csinál akkor is mellette van.El gondolkodik és odabújik. Ő így kér bocsánatot.Azt hogy ö már örökké a miénk,ezen a két eseten kívül nem volt téma ,de az hogy neki nincs testvére nem akarja elfogadni.Szinte heti téma.

    Kedvelés

    • Amúgy ilyen “nem is vagy az anyukám”, “nem szeretlek” és “világgá megyek” szinte minden vér szerinti gyereknél is van. Csak nyilván egy öf anyának a nem is vagy az anyukám másképp esik, és ezt a gyerek is érzi, hogy ezzel hatni képes, ezért esetleg többször használja.

      Kedvelés

      • Az én kislányom egy időben (még a kezdetekben) egyenesen a nevelőanyukához akart visszamenni “büntetésből”. Egyszer megelégeltem, és azt mondtam: jó, ha akarod, visszaviszlek. Meglepődött, de “észnél volt”, és mondta, hogy de ő máris menni akar. Rendben van, válaszoltam, csak várd meg, míg a tesót lefektetem. Kételkedve nézett. De gyalog messze van, mondta. Nem baj, kocsival megyünk.
        Mikor elkészültem, összecsomagoltam 1-2 dolgot, majd megfogtam a kezét, hogy na, gyere, induljunk. Néhány lépés után zokogni kezdett, s úgy kért, hogy ne vigyem vissza. Nagy ölelkezések között megmagyaráztam neki, hogy soha, de soha nem vinném vissza, mert mi már nem tudunk nélküle élni.

        Kedvelés

  7. Sziasztok! nekünk is most elsős a kislányunk, és most született ( a pocakomból) kistestvére. Így leesett neki a tantusz, hogy ő is volt valakinek a pocakjában. Eddig is tudta, hogy örökbefogadtuk, de valahogy most realizálódott számára, hogy a kisbabákat megszülik. Na és akkor Őt is megszülte valaki, és hol van az ” a nő”? És akkor ő most utálja azt a ” nőt”. És bizony többször is el kellett neki mondani, hogy az életet köszönheti neki és ezért mi nagyon hálásak vagyunk és szeretjük az életet adó anyukáját. Ettől kislányunk láthatóan megkönnyebbült, hogy szeretheti életet adó anyukáját és mi nem haragszunk meg érte, sőt vele együtt szeretjük….. Mi titkosan fogadtuk örökbe gyermekünket, nem ismerjük vérszerinti szüleit, de bevallom kicsit izgulunk, hogy mi lesz majd tizennégy éves korában, amikor is találkozhat velük, ha mi is támogatjuk benne. És támogassuk???? Azért ez nem ilyen egyszerű, jó lenne rá felkészülni alaposan és körültekintően. Elvégre egy tizennégy éves kamasszal amúgy is lesznek és vannak konfliktus szituációk, mikor teszünk jót, ha beengedjük az életünkbe még ezt a helyzetet is?

    Kedvelés

    • Az én lányom tíz éves. Egy éve, még nagyon haragudott a vérszerinti anyjára, pedig tőlünk nem hallott rosszat róla. Pár hónapja ez változott, és azt mondta, hogy szeretne majd találkozni vele. Mi támogatni fogjuk ebben, ha akarja. Én leginkább attól félek, hogy esetleg az életetdó nem akar találkozni.

      Kedvelés

      • Hát igen az is benne van, hogy esetleg az életetadó anya nem szeretne találkozni már. Mindenesetre biztosan nagyon nehéz helyzet előtt állunk valamennyien. Gondolom, hogy a vérszerinti szülő többsége nagyon nehéz élethelyzete miatt kénytelen gyermekéről lemondani, és ezáltal a kicsik végül is egy biztosabb egzisztenciális háttérrel rendelkező családba kerülhetnek. Úgy érzem, hogy ezért hálával tartozunk nekik. De vajon, ha gyermekünk szembesül majd ezzel és megérti mindezt, akkor mit fog tenni? Empátiája mire készteti majd? És menyire tudunk mi is bölcsek maradni?

        Kedvelés

        • Panita, szerintem ez egy érzelmileg nehéz helyzet, de az örökbefogadott gyermek nem lesz “megrészegülve” a felfokozott állapottól. Nem lesz manipulálható. Annyi a fontos véleményem szerint, hogy legyen egy határozott elképzelése vagyis legyen tiszta a számára, hogy lehetséges a szülei roma származásúak, lehetséges, hogy a találkozó pozítivan zárul, miként annak is van lehetősége, hogy negatívan, pl. visszautasítja a találkozót, a gyermek rájön, hogy mégsem olyan szegény/ szerény körülmények között él a vér szerinti édesanyja, lehet negatív az is, ha esetleg színlel. Azt is mérlegre kell, hogy a vér szerinti anyának nincs ” előnye”, amikor megismeri a gyermek a gyökereit jobb esetben már eltöltött veletek 10-20 évet. Tehát, nem lesz benne a helyzetben az, hogy megismeri a vér szerinti édesanyját és vele akar majd ezentúl élni. Várhatóan “csak” megismerni szeretné a vér szerinti gyökereit, amihez joga van ( bár nem szeretem ezt a szót). Szerintem az még belefér, hogy esetleg kisebb dolgokat vesz neki ( néhány ezer forint értékben).

          Manuela

          Kedvelés

  8. Sziasztok! Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre az oldalra és, hogy ennyi jó tanácsot tudtok adni örökbefogadó szülőknek és sorstársaknak egyaránt!

    Engem még baba koromban fogadtak örökbe és azt hiszem akkor még máshogy működtek ezek a dolgok, csak 18 éves koromban tudtam meg egy orvosi kartonból. Viszont a mi esetünk elég speciális volt, így sose haragudtam a szüleimre érte, sőt nekem okozott dilemmát, hogy mondjam el, hogy már tudom 🙂 De ha nem lettek volna ilyen előzményeink, azt hiszem ez lett volna a helyes út és remélem minél több örökbefogadó követi. Egész gyerekkoromban éreztem, hogy valami ,,furcsaság” van körülöttem de nem tudtam okot rá. Ez talán minden sorstársamra igaz, hisz a gyermekek okosak, érzik ha valami nem stimmel és ez az érzés csak nőni fog a korral. Velem legalább is így volt. Nagy megkönnyebbülés volt mikor kiderült az igazság, felszabadultam egy nyomás alól, mert minden ,,furcsaság” értelmet nyert. Ha szeretettel van nevelve egy gyerek tudni fogja hová tartozik és nem lesznek kétségei felőle. Csak egy édesapám és egy édesanyám van, akkor is ha a gólya eredetileg máshová ejtett le 🙂 Mentségére szóljon kijavította a hibát 🙂

    Kedvelés

    • Szia Csisza, üdv a blogon!
      Mesélj kicsit, nagyon érdekes a történeted! Már van itt pár felnőtt örökbefogadott a kommentelők között. Mennyi idős vagy? Fiú vagy vagy lány?

      Kedvelés

      • Szia!
        Lány vagyok, 25 éves. Szívesen mesélek, de ha mindent leírnék, az egy elég hosszú komment lenne 🙂 De, hogy egy kicsit meséljek belőle (és ennek a cikknek a témájánál maradjak), a születésem után szinte rögtön a szüleimhez kerültem a vér szerinti anyutól – vagy ahogy itt mondjátok és ez elég szép kifejezés az ,,életadómtól”. Így lényegében csak a pocakban töltött első 9 hónapot töltöttem máshol. Állítólag annyira hasonlítottam már akkor is szüleimre, hogy a szülésznő rögtön őket hívta hajnalban, hogy ,,jöjjenek, mert itt a baba”. Amennyire tudom akkor még figyelembe vették a hasonlóság tényezőt is és nagyon bele illettem a családba mind külsőre, mind belsőre. (Részleteket nem írok most, mert regény lenne belőle 🙂 ) Anyu minden iratot eltüntetett az örökbeadás után és azt kell mondanom sose gyanakodtam pont erre.

        Mindig volt egy furcsa érzésem, időről időre előjött egy kérdés magamban, hogy ,,ott vagyok e ahol lennem kell?”. Nem tudtam megmagyarázni miért voltam ilyen gondolataim. Azt is éreztem, hogy mindig volt egy ,,határ” amin túl a szüleim nem engedtek a gondolataikba. Ezt általában úgy reagáltam le, hogy elvonultam és duzzogtam, mert nem értettem. Alapjában véve is mindig csendes, nyugodt gyerek voltam, aki remekül elvolt magában, így egy kicsit ,,csigaház” életmódot vettem fel.

        Érettségi előtt álltam, 18 évesen védőoltásért mentem, és az új doktornőm odaadta a régi gyerekkori kartonom. Anyu nyilván nem tudott róla, de a legelső gyerekorvosom beleírta egy mellékletbe, hogy örökbefogadás történt. Ahogy elolvastam rögtön a fényképek közt kezdtem kutakodni és egyre több furcsaságot találtam ami bizonyíthatta, hogy amit oda írtak az igaz. Anyu addigra már nem volt velünk, 13 éves koromban hosszú betegség után elveszítettük. Nagy űrt hagyott maga után mindannyiunkban. Tudtam, hogy ha igaz ami itt van, nem fordulhatok apuhoz az igazságért, nem akartam sarokba szorítani, tudtam mi játszódhatott le benne legbelül, az évek során és egy pillanatra sem haragudtam már akkor sem mikor gyanakodtam. Tudtam miért alakult minden így. Ezért a nagynénémékhez fordultam és miután megmutattam nekik mindent, elmondták.

        Furcsa reakcióm volt. Zokogni kezdtem, kívülről nem lehetett eldönteni ez ,,jó sírás” vagy ,,rossz sírás”. Bevallom az a pár perc kiesett, leginkább ahhoz tudom hasonlítani az érzést, mintha legördült volna a vállamról egy teher amit egész életemben cipeltem és az ezzel járó feszültség végre kiszabadult. Mikor már nem zokogtam nevetni kezdtem, boldog voltam. Értelmet nyert minden furcsaság és teljes bizonyossággal tudtam, hogy ott vagyok ahol lennem kell és, hogy mennyire szeretnek a szüleim. Napokig töprengtem, hogy mit tegyek elmondjam e apunak vagy sem. Végül elmondtam és jól tettem, mert ő is felszabadult egy hatalmas súly alól. Azóta gyakran viccelődünk is ezen ,,hát igen ezt tőled örököltem” és hasonlók 🙂

        Jobb lett az életünk, őszintébbek lettünk és úgy folytathattam az életem, hogy tudtam ki vagyok. Bár maga a tény, hogy örökbe fogadott vagyok nem befolyásolja az életem, mégis ennek tudata lendített át egy ponton, hogy tudjam merre tartok és hova akarok érni. Ezen ügyködök azóta és azt hiszem jó úton haladunk 🙂 Úgy látom a rövid verzió is elég hosszú lett 🙂

        Kedvelés

        • Szia Csisza!
          Nagyon jó volt olvasni, hogy ilyen felszabadultan és kiegyensúlyozottan írsz a történetedről! Egyszer szívesen elolvassuk a hosszabb verziót is 🙂
          Minden jót kívánok Neked!

          Kedvelés

          • Szia! Valójában egy ismerősöm belinkelte a rólatok szóló cikket, így ennek révén találtam ide, köszönöm és kívánom, hogy a két csöppség is rátaláljon az útjukra általatok! 🙂 Boldogságot nektek sokat!

            Kedvelés

  9. Zsuzsa ápr. 21-i kérdésére (későn vettem észre a kérdést, nem netezem gyakran):
    Szóval, hogy mi hogyan is csináljuk ezt (az öf. verbalizálását) a 9,5 éves kislányunkkal, akit már nagyként, 7 évesen fogadtunk örökbe…
    Azt, hogy örökbe fogadtuk, azt nem kellett elmondani neki, sokkal inkább arról kérdezett – eleinte gyakran, és többször is visszatért a témára, hogy a szülőanyja hogy hagyta ott a kórházban, hogyan került onnan a nevelőszülőkhöz és azután hogyan találtunk mi rá. Az okokat nem kérdezte, inkább csak mint mesét mondatta el újból és újból. Én pedig csak annyit mondtam, amennyit kérdezett, mégis nagyon megrázta, első alkalommal zokogott. Egy évvel később viszont egy többcsaládos nyaraláson, ahol a gyerekek kerekasztalnál 1-2 mondattal bemutatkoztak egymásnak, ő mosolyogva, nyíltan azzal kezdte: engem az anyukám otthagyott a kórházban… (Erről pl. csak annyit mondtunk, hogy nagyon fiatal volt az anyukája, és még nem tudta volna felnevelni, nem tudta, hogyan kell, nem volt elég ereje, tudása, tapasztalata hozzá; s az ismeretségi körből említettünk fiatal lányokat, akik kb. annyi idősek, és egyáltalán nem néznek még ki anyának).
    Azt is többször tudni akarta, és nehezen tudta megemészteni, hogy a nevelőszülők vajon miért nem akarták örökbe fogadni. Nem könnyű, de igyekszem mindig őszintén válaszolni minden kérdésre. Azt nem kell elmagyarázni neki, hogy nem én szültem, viszont azt igen, hogy sajnos nem kezdhetjük elölről, és nem tud ténylegesen megszületni az én pocakomból. Mert egy időben ez volt az álma. Hittanon azt tanulták, hogy halálunk után újra születünk, és ezt ő úgy fogta fel, hogy újból megszülethet az én hasamból. Nagyon vágyott rá és szerette volna, ha majd én szoptatom… (ez ellen egy időben rendesen küzdenem kellett, mert ténylegesen szopni szeretett volna 7-8 évesen). De itt is vigyázom arra, hogy nem a „NEM”-et hangsúlyozom, hanem azt, hogy milyen jó lett volna, ha valóban az én pocakomban nőhetett volna és én szültem volna, s többször eljátsszuk, hogy ő még kisbaba, aki az én hasamból született, játékból pelenkázom, cumiztatom, ringatom, stb.
    A vér szerinti anyját valami miatt már korábban is „Kisanyukámnak” nevezte, a nevelőszülőket Anyunak-Apunak, minket pedig kezdetben Maminak és Papinak. Nem akartunk ezen feltétlenül változtatni, de én akarva-akaratlanul mindig keresztnevükön emlegettem a nevelőszülőket. Egy idő után (nem is olyan sokára) észrevettem, hogy ő is elkezdte úgy nevezni őket, megtoldva a „bácsi” ill. „néni” titulussal. Aztán eljött az a nap is, amikor megkérdezte, hogy nevezhet-e anyunak!
    Nagyon megható volt.
    Rengeteget dicsérjük, nagyon nagy szüksége van a megerősítésre, az önbizalom kialakítására.
    Az örökbefogadás szót mi is rendszeresen használjuk, a velejáró tartalom nem tabutéma. Még a pszichológiai „utógondozáson” tanultam, hogy ha nincs jobb „magyarázat” valamilyen miért-kérdésre, akkor ezzel magyarázzunk. „Egyszerűen azért, mert mi fogadtunk örökbe”. És ez bejött. De volt olyan is – pl. ha feszültebb állapotban volt és besokallt -, hogy nem akarta hallani, befogta a fülét, rám szólt, hogy ne is mondjam többet. Máskor viszont ő „dicsekedett” vele oviban, iskolában…
    A mesekönyvek helyett mi inkább filmeket néztünk. Nagyon szereti az öf. témájú filmeket: az Annie (musical), Kölcsöngyerek visszajár, Eb a titka mindennek, Stuart Little kisegér, stb., kiemelten a sorozatokat: Váratlan utazás, Anne (nem a Zöld Oromból, mert azt most nem adják, hanem a rajzfilmsorozat), A farm, ahol élünk-ben is van 1-2 öf. epizód …

    Kedvelés

  10. Már Benjamin Spock is nagyon bölcsen és kedvesen ír a témáról a könyvében. Talán az ÖF témával kapcsolatosak a legjobb és leghasználhatóbb tanácsai – beleértve, hogy ha egyszer eldöntötték, ne várjanak sokáig a megvalósítással a szülők, mert minél idősebbek, annál rugalmatlanabbak lesznek.

    Kedvelés

  11. Én a kisfiam babanaplóját ezzel kezdtem “Életünk legjobb telefonhívása volt, mikor arról beszélt egy néni, hogy megszülettél és a szüleid lehetünk…” Ahányszor fellapozzuk, nézegetjük a képeket, mesélek róluk – annyiszor elhangzik ez az első mondat. Nekünk fontos, hogy tudja, tisztában legyen az örökbefogadásával. A férjem nem, de én azért izgulok, milyen lesz, ha találkozni szeretne a szülőanyjával, de a blog sokat segített nekem ezt a helyén kezelni. Nyílt örökbefogadás volt, úgyhogy igazából mi tudunk is kicsit mesélni róla, ha ez szóba kerül majd.

    Kedvelés

  12. Visszajelzés: „Bárki kerülhet ilyen helyzetbe” | Örökbe.hu

  13. Visszajelzés: Mennyit tudsz az örökbefogadásról? | Örökbe.hu

  14. Visszajelzés: Utánkövetés | Örökbe.hu

  15. Visszajelzés: 20 tévhit az örökbefogadásról | Örökbe.hu

  16. Visszajelzés: „Mégsem ültetjük be az embriókat, mert tegnap örökbe fogadtunk” | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s