„Kire hasonlít ez a gyerek?” „Leginkább a testvérére”

Általános

Orsolya és Kristóf egy vér szerinti anya két gyermekét fogadták örökbe a Gólyahír Egyesület közvetítésével, mindkettőt újszülöttként. Domonkos ma 9 hónapos, Boróka 2 éves 3 hónapos. A beszélgetésben szó esik roma származásról, kínos kérdésekről és örökbefogadott baba szoptatásáról.

– Milyen volt a közös életetek a gyerekek előtt?

– Gyerekként ismerkedtünk meg, kamaszként már együtt jártunk, húszévesen összeházasodtunk. Ennek már másfél évtizede. Mindig fontos volt, hogy közösen csináljunk dolgokat, zenéltünk zenekarban, énekeltünk kórusban, jártunk együtt focizni, aktív közösségi életet éltünk. És közben vártuk, hogy ebbe a pezsgésbe beleszülessenek a leendő gyerekeink. Mindketten sokan vagyunk testvérek, és nem volt kérdés, hogy szeretnénk gyerekeket.

– Hogy jutottatok el az örökbefogadásig?

– Néhány év várakozás, majd mindenféle vizsgálatok sora után kiderült, hogy csak lombikprogrammal lehet gyerekünk. Belevágtunk többször is, de a beavatkozásokból egyszer sem lett várandósság. Sokat töprengtünk, hogy hogyan tovább. Bíztunk a csodában, titkon reméltük, hogy hátha az élet megoldja ezt a kérdést helyettünk. Az örökbefogadás gondolata többször is felvetődött az évek alatt. Hol egyikünk érezte úgy, hogy az lesz a mi utunk, de akkor épp a másik volt bizonytalan, hol fordítva. 2011 januárjában végül meghoztuk a közös döntést és kértünk időpontot a Tegyesznél, hogy megszerezzük a határozatot. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

IMG_2436-Edit Hi-res_cr

– Milyen gyereket kértetek?

– Egyértelmű volt számunkra, hogy újszülött kisbabát szeretnénk. A származással kapcsolatban nem volt kikötésünk.

– Kellett ezen gondolkodni?

– Már az első alkalommal rákérdeztek erre a Tegyesznél,de akkor még nem volt kész válaszunk. Biztosak voltunk abban, hogy tudnánk szeretni roma babát, de sejtettük, hogy ha ezt be is írjuk a megjegyzés rovatba, szinte biztosan azt kapunk. Bennünk volt az is, hogy egy nem cigány baba talán jobban hasonlítana ránk, eleinte féltünk attól, hogy lemondjunk ennek esélyéről. De a felkészülési időszak és a tanfolyam elvégzése után újra átgondoltunk mindent és egyértelműen így döntöttünk. Ezt a döntésünket az élet azóta fényesen igazolta.

Könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett aggódnunk amiatt, hogy a családunk elfogadja-e a döntésünket. Mindkét oldalról nagy várakozással álltak az örökbefogadásunk elé, és őszinte szeretettel fogadták a gyerekeinket, származásuktól függetlenül. Ez nagyon fontos, mert egy gyerek biztosan megérzi azt, ha a nagyszülei gyanakodva vagy bizalmatlanul viszonyulnak hozzá.

Félelmeink ettől még persze vannak a jövővel kapcsolatban, hogy mennyire tudjuk felkészíteni őket, ha esetleg igazságtalan megjegyzéssel, vagy olyan támadással kerülnek szembe, amivel nekünk nincsen tapasztalatunk. Tudunk-e ilyenkor lelki támaszuk lenni? Kapnak-e elég pozitív megerősítést a világtól ahhoz, hogy helyes önértékelésű felnőtté váljanak? Sok múlik rajtunk, ez egész biztos. De ezt minden szülő elmondhatja magáról.

– Hogyan töltöttétek a várakozást, hogyan készültetek?

– Nem sokat készültünk, mert Boró annyira gyorsan jött, hogy alig akartuk elhinni. A papírok megérkezése és a jelentkezésünk beadása után 3 hónappal már csörgött is a telefon. Először azt hittük, elhúzódott a jelentkezésünk adminisztrációja, és csak a sorszámunkat fogjuk megkapni, így aztán meglepődtünk és kicsit meg is ijedtünk. Gyorsan kellett dönteni, mert a kismama már bármikor szülhetett. December 20-án hívott fel Móruczné Gabika a Gólyahír Egyesülettől. Hihetetlen karácsonyi ajándéknak tűnt, hogy váratlanul mindenórásak lettünk. Kezdődött is a kapkodás, de pelenkán kívül szinte semmit sem kellett vásárolnunk, a családunk és a barátaink mindent összedobtak, ami egy kisbaba érkezéséhez feltétlenül szükséges.

– Milyen volt az első találkozás a vér szerinti anyával?

– A telefonhívás után két nappal találkoztunk vele. Kicsit meséltünk magunkról, kicsit ő is mesélt, de nehéz és szomorú találkozás volt ez. Nekünk a sok bizonytalanság ellenére nagy volt az örömünk, de láttuk rajta, hogy neki nagyon nehéz végigmenni ezen az úton.

– Mennyit tudtok róla?

– Az első találkozáskor annyit tudtunk meg róla, hogy nehéz és szegény körülmények között él a családjával, és akármennyire is szeretné, nem teheti meg, hogy még egy babát hazavisz. Ő szülte a második gyerekünket is. Domonkos születésénél és az adminisztratív ügyekre várakozás közben volt időnk többet beszélgetni vele, így talán egy kicsit jobban megismertük egymást.

– Kapcsolatban vagytok azóta?

– A kapcsolatot a helyi családsegítő szervezeten keresztül tartjuk, személyesen nem. Fontosak neki a gyerekek, rendszeresen kéri, hogy küldjünk képet róluk, ezt már az első találkozásnál is jelezte. Évente kétszer küldünk neki fotókat, és úgy tudjuk, hogy büszke a gyerekekre.

Amikor Domonkos megszületett, Boró is bejött meglátogatni minket a kórházba, és akkor találkozott a szülőanyukájával is. Kicsit tartottunk ettől a találkozástól, de nagyon szép volt. Készült közös fotó rólunk, ami majd segíthet Borónak és Domonkosnak a későbbi elmeséléseknél megérteni, hogyan történt ez az egész. Ezt a fotót nekik szeretnénk először megmutatni, hogy majd ők dönthessenek arról, kivel osztják meg.

– Ott voltatok a szülésnél?

– Boró születésénél nem voltunk ott, azután hívtak minket, hogy megszületett. A kórházban mindenki nagyon készséges volt, nagyon vártak minket, Borót azonnal a kezünkbe adták. Domonkos születésére már odaértünk, jópár órát „együtt vajúdtunk” az életadóval. Mindkettőnk számára meghatározó kapocs alakult ki köztünk. Már nem féltem tőle, és már nem félt tőlem. Amikor Domonkos kibújt, az én kezembe adták, de természetesen neki mutattam meg először. Borónál még minden kórházi találkozás feszült és félelemmel teli volt. Domonkosnak tudtunk együtt örülni. Büszke voltam rá, hogy ilyen természetesen és szeretettel viszonyul hozzánk. Sose felejtem el, amit búcsúzóul mondott: „Nagyon megszerettem magát, úgy örülök, hogy magánál van mindkét babám.” Így váltunk el, mosolygott és úgy láttam, tényleg megnyugodott a döntésében.

– Befekhettél a kórházba. Hogy teltek az első napok?

(Orsi) – A karácsonyi várakozás alatt – még Borónál – felkerestem egy szoptatási tanácsadót, mert szerettem volna megpróbálni szoptatni őt. Többektől is hallottam, hogy ez lehetséges. Túl sok időnk nem volt a ”felkészülésre”, de már ekkor elkezdtem rendszeresen fejni, hátha lesz valamennyi saját tejem. Donor női tejet is kerestem, mert szerettem volna tápszer helyett minél inkább anyatejjel táplálni Borót. A szoptatási tanácsadótól tudtuk meg, hogy az ózdi kórház nagyon támogatja a szoptatást, így az ő javaslatára még a szülés előtt felvettük a kapcsolatot az ottani gyermekgyógyász főorvossal. Rákérdeztünk a “bentlakás” lehetőségére, ő nagyon segítőkész volt, mondta, hogy ilyen kéréssel eddig még nem találkozott, de szerinte nem lesz akadálya, hogy az egyik VIP-szobába beköltözzek. Így is készültünk, és tényleg amint odaértünk, megkaphattuk Borót, és kezdhettük is a közös életünket. Nagyon nagy élmény volt, hogy folyamatosan együtt vagyunk, és éjjel-nappal ott szuszog mellettem. Mindenki segített a kórházban, Boró elejétől kezdve nagyon ügyesen szopizott, és pár nap alatt a szoptanítos etetést is begyakoroltuk, úgyhogy mire hazaindultunk, teljesen összecsiszolódtunk. (A szoptanít szoptatási segédeszköz, ahol egyszerre szívja a csecsemő a tápszert egy csőből és az anyamellet.)

Domonkos születésénél ismét tárt karokkal vártak minket Ózdon, megkaphattam ugyanazt a szobát, mint Borónál, így vele is folyamatosan együtt lehettünk. A szoptatás nagyon komoly kapocs volt mindkét gyereknél, és sokat segített a kölcsönös kötődés kialakításában.

IMG_2410 Hi-res

– A szükségletük mekkora részét fedezte az anyatej?

– Borónál kisebb mérhető mennyiségű saját anyatejem volt, napi 60-80 ml-t tudtam fejni, (egy újszülött napi igénye 500 ml), a szükségletét leginkább donor női tejjel fedeztem, amit szoptanít segítségével adtam neki. Domonkosnál nem volt időm fejni a szoptatások között, így nála egyáltalán nem tudom, hogy szopizás során mennyi saját anyatejet szívott magába. De a szoptanítos etetés nála is jól működött, sőt 8 hónapos koráig egyáltalán nem fogadott el cumisüveget.

Számomra a szoptatás rítusa lett fontos, függetlenül az anyatej mennyiségétől. Boró minden stresszes helyzetben szopizni akart, gyakran előfordult, hogy sehogy máshogy nem tudtam megnyugtatni, csak ha mellre tettem. Mindkettőnk számára biztonságot nyújtott, hogy a szopizás – az evéstől függetlenül – akkor is segített, ha fáradt vagy nyugtalan volt valami miatt. Nála sokszor tényleg “létkérdésnek” éreztem ezt a fajta testi kapcsolatot. Domonkos más típus, ő túlnyomórészt az evésre használta.

– Mit szólt a család, a tágabb környezet?

– Nagyon örült nekünk mindenki. Rengeteg ember szurkolt értünk már évek óta. A családunkba úgy érkezett Boró, hogy már volt 24 unokatestvére. Egyik nővérem pár héttel későbbre várta a kislányát, így a mi születendő babánkat csak „kis beelőzősnek” hívták egy darabig.

– Hogy teltek az első hetek otthon? Tapasztaltatok nehézségeket?

– Nem emlékszem ilyesmire. Annyira vártuk már, hogy teljes család legyünk, hogy semmit nem tekintettünk nehézségnek. De ettől még biztosan voltak.

(Kristóf): ha reggel valamelyik gyerek lebukta a frissen vasalt ingemet, akkor az első gondolatom nem a bosszúság volt, hanem az, hogy hány évig vártam arra, hogy végre valaki leegye az ingem. Rózsaszín köd, meglehet, de elég lassan múlik el.

– Meglepődtetek a testvér érkezésén? Evidens volt, hogy őt is vállaljátok?

– Mindenképp szerettünk volna kistestvért, de azt gondoltuk, hogy majd kicsit később indítjuk el az új eljárást. Ehhez képest Boró alig múlt egyéves, mikor megtudtuk, hogy az életadó újra babát vár, ami elég váratlanul ért. Eleinte nem is volt biztos, hogy örökbe adja. Egy kicsit újra megijedtünk, de nem merült fel bennünk, hogy nemet mondjunk. Több időnk volt felkészülni, és megpróbáltuk felkészíteni Borót is, már amennyire ez lehetséges. Ahogy közeledett Domonkos születésének ideje, egyre többször meséltünk neki róla, elneveztük hamar, hogy nevén tudjuk nevezni, beszereztük és beállítottuk az új kiságyat, hogy megmutassuk Borónak, hol fog aludni a baba, ha hazajön.

P1150413

– Ti neveztétek el a gyerekeket?

– Igen, a neveket mi adtuk a gyerekeknek. Mindkét alkalommal – még szülés előtt – megkérdeztük, hogy szeretné-e elnevezni őket az életadó, de nemet mondott. Megkérdeztük, hogy tetszik-e neki, amit mi választottunk, és beleegyezett.

– Milyen az élet két ilyen pici gyerekkel?

– Kezdünk belerázódni. Az első hónapok elég nehezen teltek. Domonkos meglehetősen hasfájós volt, sokat sírt, a legtöbb, amit tehettem érte, hogy mindig addig ringattam, míg el nem aludt valahogy. Szinte folyamatosan kendőben volt rajtam napközben, mert amint vízszintesbe került, sírni kezdett. Boró nagyon szerette, de mint az várható, nagyon féltékeny is volt rá. Nem értette, miért van mindig a kezemben, azt akarta, hogy tegyem le és őt vegyem fel. Aztán mikor ennek az időszaknak vége lett, mert elmúlt a hasfájás, Boró kezdett betegeskedni, sokszor volt magas láza, annak ellenére, hogy az előző másfél évben alig. Úgyhogy mindkettőjüknek kellett időnként alkalmazkodni a másikhoz, mi meg próbáltuk minden napból kihozni azt, ami tőlünk telt, hogy mindenkinek jó legyen. Most, hogy itt a jó idő, nem kell annyit öltöztetni őket és már egyre nagyobbak is, tényleg egyre könnyebb menedzselni a mindennapokat.

– Beszéltek a gyerekeknek az örökbefogadásról?

– Igyekszünk minél többször szóba hozni, mert gyakorolni kell, hogy természetes, közvetlen módon tudjunk erről beszélni, ami által remélhetőleg nekik is természetes lesz ez a helyzet. Valószínűleg a szavak is átmennek a kis tudatukba, de az is nagyon fontos, hogy minden ilyen beszélgetés közeli testkontaktussal, öleléssel, szeretgetéssel, puszilgatással, elfogadó légkörrel társuljon.

Amikor fényképeket hívunk elő, hogy küldjünk róluk az életadónak, megnézegetjük együtt és megbeszéljük, hogy az a néni kapja, akinek a pocakjában voltak, mert ő most is nagyon szereti őket és most is gondol rájuk.

– Jár-e már közösségbe a nagy, vagy mikor tervezitek?

– A nagyobbik januárban múlt kétéves, a bölcsődét nem kezdtük el, nem is tervezzük. Az látszik, hogy szereti a társaságot, fontos neki, hogy ne csak magunkban legyünk, de kötött intézményi keretek közé nem szeretnénk egyelőre adni.

– Látják rajtuk, hogy nem a vér szerinti gyerekeitek? Szóvá teszik az emberek?

– Mi tagadás, eléggé szembetűnő, nekünk zöld a szemünk, a gyerekeink gyönyörű feketeszeműek. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy mennyire indiszkrétek az emberek, mert utcán, játszótéren, boltban, villamoson lépten-nyomon szóvá tették, hogy látják ám a különbséget. Egyszer mindhárman együtt voltunk, Boró féléves lehetett, amikor egy boltban a pénztárosnő ránk nézett és megkérdezte: “Hú, apa, nem lepődött meg, hogy ilyen fekete gyereke lett?” Nem válaszoltunk, mert hirtelen köpni-nyelni nem tudtunk.

Lassan azért már kezdünk hozzászokni ezekhez a reakciókhoz, így nem okoz gondot kifejezni, hogy mi így együtt vagyunk különleges család.

IMG_2451 Hi-res

– Mit lehet mondani ezekre a reakciókra? Elmesélitek az örökbefogadást, vicceltek, hallgattok, kikéritek magatoknak?

– Sose kértük ki magunknak. Vagy elvicceljük, vagy komolyan és őszintén válaszolunk. Volt, hogy csak ennyit mondtam egy váratlanul ért kérdésre: „őt a gólya hozta”, feladva ezzel a leckét a kérdezőnek. Vagy a „kire hasonlít ez a gyerek?” kérdésre annyit, hogy „leginkább a testvérére”. Sose hazudtunk ebben a témában még a vadidegeneknek sem, inkább beszélünk az örökbefogadásról, először csak néhány szóban, aztán ha tovább is érdeklődik valaki, akkor akár mélyebben is.

A személyes tapasztalatunk ezekről a helyzetekről abszolút pozitív, sose kaptunk bántó megjegyzést azért, mert elmondtuk, hogy a gyerekeink örökbefogadottak, vagy hogy cigányok. Inkább a másik véglet jellemző, hogy ez mennyire szép dolog és le a kalappal előttünk. Ez ugyan hízelgő, de egyáltalán nem jó. Éppen azért fontos beszélni, mesélni róla „bárkinek”, hogy kialakuljon egy természetes és normális hozzáállás az emberekben, ami nem a végletekről szól, hanem a családdá válás egyik lehetséges módjáról.

– Különböztök más családoktól?

– Teljesen átlagos szülők vagyunk, átlag felettien édes gyerekekkel.

Aki 3D-ben is megnézné a családot, az első gyermek születésekor az ózdi televízió készített velük egy riportot, itt megtekinthető. Orsolya és Kristóf olvassa a blogot, szívesen válaszolnak kommentben a további kérdésekre.

Advertisements

58 responses »

  1. Orsi és Kristóf! Gratulálok a szép családotokhoz! Végre egy szívemhez közel álló megnyilvánulás az örökbefogadásról. Hogy átlagos család vagytok, átlag felettien édes gyerekekkel. Nagyon szép és jó megfogalmazás. Köszönöm.

    Kedvelés

  2. Kedves Orsolya és Kristóf!

    Szívből gratulálok gyermekeitekhez és ahhoz a csodálatos hozzáálláshoz,amellyel a gyermekeket fogadtátok és szeretitek. Tisztán, őszintén, ösztönösen.
    Orsi! Az hogy, szoptattad a babákat mélyen megérintett, nagyszerű édesanya vagy!
    A mi családunkba is érkezett hét éve örökbefogadott gyermekünk, aki szintén roma származású. Ő negyedik gyermekünk, három vér szerinti gyermekünk mellett. Sőt azóta született még egy vér szerinti gyermekünk, így tapasztalást is bőven szereztünk már sajátos családi helyzetünkből kifolyólag. Örökbefogadóként az elmúlt hét évben főleg pozitív élményeket éltünk meg, de indiszkrécióval mi is találkoztunk többször is. Ugyanis a családunkban minden vér szerinti gyermekünk szőke kék szemű, a mi kis “cigányhercegnőnk” mellett. Az életetadó anyával való kapcsolatotok is példa értékű számomra, biztosan megkönnyíti majd a későbbiekben a gyermekek életét. Mi nem ismerjük a vérszerinti szülőket, mivel titkosan fogadtuk örökbe kislányunkat, és ez a kérdés nálunk mostanában többször is napirendere került.
    Kívánok áldott, hosszú életet Nektek, sok szeretettel!!
    panita

    Kedvelés

  3. Emlékszem Rátok, illetve főleg a kislányotokra a legutóbbi gólyahíres találkozóról. Tényleg nagyon gyönyörű kislány (majdnem olyan szép, mint a miénk 😉 ) Megnéztem a linkelt videót is. Minden jót kívánok a szép családotokhoz.
    Remélem hamarosan mi is átélhetjük azt, hogy hazavihetünk egy kisbabát a kórházból!

    Kedvelés

    • Köszi, Vic!
      Ez jó, Te már tudod, hogy én ki vagyok, de nekem még fogalmam sincs, Te ki vagy 🙂 Tetszik ez a blog, tele van rejtéllyel!
      Szurkolunk, hogy a leendő kisbabátok mihamarabb megérkezzen!

      Kedvelés

  4. Nagyon szép család vagytok!
    Lehetséges hogy már olvastam egyszer Rólatok – örökbefogadott baba szoptatása kapcsán – az egyik női magazinban?! Nagyon rémlik.

    Ez pedig, hogy :
    “..ha reggel valamelyik gyerek lebukta a frissen vasalt ingemet, akkor az első gondolatom nem a bosszúság volt, hanem az, hogy hány évig vártam arra, hogy végre valaki leegye az ingem. Rózsaszín köd, meglehet, de elég lassan múlik el.” – a legjobb tanítás valamennyi szülőnek (mindegy hogy milyen módon lett az és mennyi ideig kellett várni rá), jó lenne ha minél gyakrabban eszünkbe jutna a nehézségek során.

    Kívánom, hogy legyetek továbbra is nagyon boldogok!

    Kedvelés

    • Jajj, ez nekem is nagyon tetszett, én is mondtam már néhányszor, hogy “…de nem baj, igen sokat vártuk, hogy végre ne alhassunk éjjel”. Egyébként azt is sokszor megállapítottam már, panaszkodó anyukákat hallgatva-olvasva, hogy a sokat várás legpozitívabb “mellékhatása”, hogy nálunk még a sz@r sem büdös, de tényleg 🙂 Imádom ezt a rózsaszín ködöt, amiben mi is vagyunk, és remélem, még sokáig nem múlik el 🙂

      Kedvelés

    • Köszönjük, Adi!
      Női magazinban nem mi szerepeltünk, de sokan tudják szoptatni az örökbefogadott babájukat, úgyhogy egész biztos, olvashattál róla.

      Kedvelés

  5. Nem csak a “szűk” 🙂 család, hanem mindannyian nagyon nagyon örültünk és örülünk Borónak és Domonkosnak, a mi unokáink már úgy fognak felnőni, hogy természetes lesz ez nekik, nem az számít ki honnan jön, hanem, hogy hol és hogyan él. Ha köztünk, velünk, akkor egy a vérünk. Orsi és Kristóf jó szülők!

    Kedvelés

  6. Nagyon sok erőt, egészséget kívánok Nektek és a gyerekeknek is. Mindig nagy öröm, hogy ha ilyen “siker” sztorikat olvashatok. Ahogy látom az életet adó anyuka már úgy megszeretett titeket, hogy lehetséges nemsokára ismét gyarapodni fogtok. 🙂
    Annyi kérdésem lenne, hogy lehet, hogy 3 hónap múlva már jött is a telefon. Mi már 8 hónapja adtuk be a Gólyahírhez a jelentkezést és kb. 50-et mentünk előre, de még így is a 300-on túl vagyunk. Ahogy számolgatom ebből már nem lesz baba, esetleg csak 4 év múlva, de addigra már a korunk miatt nem lehet.

    Kedvelés

      • Mi beírtuk a jelentkezésnél, hogy elfogadunk cigány babát is. Bár igaz, hogy eddig még nem mentünk el Gólyahíres találkozóra, mert úgy gondoltuk, hogy a sorszám meghatározó, ráérünk még. De akkor ezek szerint nem?

        Kedvelés

        • Ha gólyahíresek vagytok, akkor biztosan megkaptátok nemrég a meghívót és tudjátok, hogy most szombaton lesz a tavaszi találkozó. Én azt tanácsolom, gyertek el! Jól fogjátok érezni magatokat, sok hasznos infóhoz tudtok jutni, és nagyon jó érzésekkel fogtok hazamenni. Tapasztalatból beszélek. 🙂

          Kedvelés

          • Ősszel már voltunk az Együtt az Életért Alapítvány találkozóján, nagyon tetszett. Jó volt találkozni olyan szülőkkel, akiknek már van gyerekük és jó volt azt is látni, hogy nem vagyunk egyedül.
            A szombati találkozóra megkaptuk a meghívót, de sajnos lehet, hogy nem tudunk menni, de megpróbálom átszervezni a programunkat.

            Kedvelés

            • Várakozók találkozója félévente van, tehát legközelebb október-november körül lesz… talán megéri most átszervezni a programot 🙂

              Kedvelés

        • A Gólyahírnél kötelező részt venni legalább egyszer a várakozók találkozóján, ahol minden fontos információ elhangzik. Egész biztos, hogy csak ez a “gond”, de pont időben derült ki 🙂 Most szombaton (26-án) mindenképp gyertek el!!!

          Kedvelés

    • Köszönjük a jókívánságokat!

      “Ahogy látom az életet adó anyuka már úgy megszeretett titeket, hogy lehetséges nemsokára ismét gyarapodni fogtok. :-)”

      Igen, erre sokan célozgatnak félig-meddig komolyan, de azért ez nem vicc. Kihordani egy gyereket nem könnyű dolog, lemondani róla és örökbe adni pedig mindenképpen nagyon nehéz, még akkor is, ha a testvérei közé kerülne. Nyilván a gyermeknevelés sem csak játék és mese. Emberéletekről van szó…

      Kedvelés

      • Szia Borsnéni! 🙂 Csak egy kóbor kérdés ha már így felmerült: be tudnátok vállalni a következő tesót is, ill. hol a határ, amikor azt mondanátok, hogy már többet nem? Mert minden szavaddal egyetértek, ezek nagyon komoly kérdések, és nagyon komoly döntésekkel lehet csak rá válaszolni.

        Kedvelés

  7. Hahó, apaként számomra nagyon szimpatikus a hozzáállásotok a gyerekekhez, családhoz, elfogadáshoz, meg az elfogult szülők klubja megszólalások is 🙂 Nekünk is két cigány öf lurkónk van és még eddig nem nagyon tapasztaltunk semmi negatívat, de azért várhatóan nem megúszható jó pár beszólás, a sérülések minimalizálása fontos, kérdéseim is részben ehhez kapcsolódnak:
    Hogyan álltok a kakukkfióka-jellegű nevelés (mármint a szülők identitása lesz a döntő) és a cigány identitás, kultúra mélységes ismerete – gyerekekbe nevelése kérdésében? Én a kakukkfióka súlyozású arany középút híve vagyok, mert a vér szerinti család sem feltétlenül él a hagyományok szerint, stb., másrészt mi sem tudunk a bőrünkből kibújni, plusz az, hogy ismerünk/szeretünk/nem ítélünk el dolgokat, messze nem identitás még. De azért fontos, hogy tudatos legyen a gyermek, mert a fiunkon jelenleg abszolút nem látszik a cigány származás, de baj lenne, ha mondjuk később egy párkapcsolatában ez gondot jelentene, vagy a fiunk gyereke barnább bőrű lenne nála és akkor jönne valami trauma… Lehet ez is egy feladat / jó esetben eredmény lehet majd, hogy ezen gyerekek felnövésén keresztül meg/felismerje a társadalom szélesebb köre is, hogy téves előítéletek vannak a cigánysággal kapcsolatban, az egyre szélsőségesebb magyar közbeszédben is, meg a mindennapokban is. Nem akarok azért naiv lenni, szerintem a közelünkben/gyerekeink közelében kevesebbet cigányoznak, amint ezt korrektül tisztáztuk, de lehet a hátunk mögött továbbra is megy a nyammogás…
    Tényleg, Ti hogy kezelitek a munkahelyen vagy társaságban hallott cigányozást?
    Mennyire van a környezetetekben pozitív példaként ismerhető “hétköznapi” cigány ember illetve fontosnak tartjátok-e ezt, mármint hogy ne csak (jazz-)zenész, szociológus meg író, festő legyen példa?
    Tudtok kimozdulni felváltva / kettesben is vagy teljes a kisfőnökség uralma az időtök felett?
    Legjobbakat!

    Kedvelés

    • Köszi, Mr. B!
      Jó sokat kérdeztél…
      Identitás kérdésben egyelőre tapogatózunk, mi is gyűjtjük az infókat, tapasztalatokat. Nem hiszem, hogy bármelyik mellett le kéne tenni a voksot, leginkább azt kívánom nekik, hogy két lábbal, stabilan álljanak majd a világban. Hogy mivel tudnak ill. mi mindennel akarnak teljesen azonosulni, az előre nem látható és nem bebiztosítható. Megmutatni nekik, megismertetni velük a cigánysághoz köthető tartalmakat, lehetőségeket anélkül, hogy feladnánk bármit magunkból. Aztán majd szelektálnak, hangsúlyoznak ők a koruknak megfelelően.
      A cigányozás nehéz ügy… talán nehezebb, mint gondoltuk. Ennek a leállítása is olyan terület, amit gyakorolnunk kell, hogy mire ők is “értik”, flottul menjen. A gyerekeinket mindenki nagyon szereti, egy humoros, de határozott “Hé, vigyázz, mit mondasz!” mondattal helyre lehet tenni a cigányozót. Ami a legfontosabb, hogy a gyerekeink sose érezzék úgy, hogy nem álltunk ki mellettük, nem védtük meg őket.

      Kedvelés

    • A facebookon is megy sajnos időnként a cigányozás, arra oda szoktam írni a kedves ismerősnek, hogy ezt nem kellett volna, nem méltó hozzánk ez a szint. Ilyenkor általában visszavonulót fújnak és megmagyarázzák, hogy ez nem is az volt, aminek látszik vagy leveszik a posztot. De később már kétszer meggondolják, hogy kitegyenek-e ilyesmit, ezért megéri a konfrontálódást. Az életben nehezebb, azonnal kell reagálni és nem túlreagálni. Tuti receptem nekem sincs. Általában azt szoktam jelezni, hogy ugye a konkrét Pistával van a gond, nem az egész népcsoporttal. Persze nálunk is az a helyzet, hogy a környezetben relatív kevesen vannak, akik feketén-fehéren látják a világot, de később majd találkozni fogunk másokkal is.

      Nekünk van pár roma ismerősünk, mind tanult emberek, divattervező, énekes, festő stb. Köznapi roma ismerősből kevesebb van, ők inkább a villamoson, sorban álláskor stb elegyednek beszédbe a gyerekről. Nagyon megdicsérik, hogy milyen szép 🙂 Velük is, mint mindenkivel a kijáró tisztelettel bánunk és ez remélem követendő lesz a fiunknak.

      Kedvelés

  8. Tetszik a történet, nagyon szimpatikus gondolatok.
    Viszont esz a sárga irigység, hogy Ti megtehettétek azt, amire én hiába vágytam – beköltözni a gyerekhez és szoptatni már a kórházban. Én ott nem tehettem mellre. A kórházi védőnő elmondta, hogy az sns-ből írta a szakdolgozatát, az osztályvezető meg közölte, hogy amíg a kórházban van a gyerek, addig ilyen nem lesz, “majd ha már biztos lesz”… 😦 Sírva jöttem el minden látogatási idő végén (pedig többnyire így is többet engedtek bent lenni minket a nővérek, mint a “szabvány idő”, de majd’ belehaltam, hogy el kell jönni). Örülök, hogy azért vannak ilyen helyek is, hátha a következő nekünk is ilyen helyről jön össze…

    Kedvelés

    • Igen, az ózdi kórház tényleg tökéletesen ideális volt, maximálisan bababarát és maximálisan öf barát! Remélem, nem ők az egyetlen az országban, ahol ilyen emberien és támogatóan állnak hozzá egy új család születéséhez. Mi rengeteget köszönhetünk nekik, nagyon szép élmény volt mindkét törpénk első óráit, napjait így végigkísérni.
      KÍvánom, hogy legközelebb Nektek is részetek legyen benne!

      Kedvelés

      • Én is tudok olyat, ahol mindezt meg lehet tenni, de persze a mi babánk a megye másik kórházában született… de állítólag ott is változtak már a dolgok azóta. Bízom a legjobbakban 🙂

        Kedvelés

  9. Sziasztok!

    Gratula a szép családhoz! (Mondjuk ezen sokszor gondolkodtam már, miért szokás a gyerekhez gratulálni, mikor az nagy-nagy szerencse, nem eredmény – na mindegy.)

    Ha lesz még örökbe adható gyereke az életadónak azt is vállaljátok / szeretnétek örökbefogadni? Szeretnétek még több gyereket? Eesetleg mástól? Ha túl indiszkrét a kérdés, akkor bocsi, nem muszáj válaszolni.

    Kedvelés

  10. Nagyon szepek a gyerkocok, nagyon sok boldogsagot es jo egeszseget kivanok Nektek. 🙂

    Amig olvastam a cikket, ide jottek a Picurek az apukajaval es kerdeztek mit csinalok, mondtam, hogy olvasok egy tortenetet. Mondtam, hogy Oket is orokbefogadtak es a szuleik Oket is kerestek sokaig, pont mint mi Teged apuval. 🙂 Azt mondta erre, nagy komolyan 🙂 hogy en is kerestelek mar titeket, orulok, hogy megtalaltuk egymast. 🙂 A ferjemmel azt hittuk megzabaljuk, olyan edes, ahogy mondta, es meg nincs 3 eves. 🙂

    Ez kulonosen tetszett: „őt a gólya hozta”, 🙂

    Kedvelés

  11. Orsi drága, egy darabig nem voltam netközelben, most próbálom utolérni magam a blogon, ezért a késedelmes reakció. Csak ismételni tudnám az előttem szólókat, nagyon jó volt olvasni rólatok, köszönöm, hogy meséltetek magatokról, szépséges kis csapat vagytok! Ja, és le a kalappal a tágabb család előtt, ahol “csont nélkül” fogadták az örökbefogadás gondolatát, mert ez egyáltalán nem egyértelmű dolog! Éljen-éljen!

    Kedvelés

    • Köszi szépen, Zsuzsi!
      A tágabb családunkra tényleg nem lehet panaszunk 🙂 Csak a hab a tortán, hogy mindkét törpénknek van 1 hónapon belül született unokatestvére, így a “kortárscsoport” is biztosítva van számukra.

      Kedvelés

  12. Visszajelzés: Örökbe.hu: az első száz nap | Örökbefogadás

  13. Visszajelzés: A legnépszerűbb bejegyzések | Örökbe.hu

  14. Visszajelzés: Egyéves az Örökbe.hu: számok, kérdések | Örökbe.hu

  15. Milyen más volt végig olvasni /újra/ Orsi és Kristóf történetét úgy, hogy már személyesen is megismerhettem őket. Csodaszép család csodaszép gyerekekkel. Domi nagyon kis barátkozós, rögtön rám mosolygott:))

    Kedvelés

    • Köszönjük szépen, Éva! Domonkos tényleg minden helyzetben rögtön kapcsolatot teremt, imád szemezni és kacéran vigyorogni, ha talál hozzá partnert 🙂 Nagyon örülök, hogy találkoztunk!

      Kedvelés

  16. Visszajelzés: Terhesség alatt megismerkedni | Örökbe.hu

  17. Gyönyörű gyerekek, kedves szülők, szép család. Sok boldogságot kívánok. Érdekes ez a téma, örökbefogadott baba szoptatása. Én erről sajna lekéstem, mindjárt 4 éves a kisfiam. És furcsa ez a kire hasonlít? téma is. Nálunk ismerős, ismeretlen, családtag mind azt mondják, kiköpött apja ez a gyerek.

    Kedvelés

    • Köszönjük, rodínia!
      A “kire hasonlít?” kérdéskör nem múlt el azóta sem, sőt, így nyáron még szembetűnőbb a különbség 😉 Eleinte azt gondoltam, hogy majd okosan kitaláljuk, mit érdemes röviden és tömören válaszolni az ismeretlenektől jövő váratlan kérdésekre, de rá kellett jönnöm, hogy nincs mindenkor alkalmazható PC válasz. Minden helyzet más, minden kérdés máshogy hangzik el, viszont egy közös van bennük: minden helyzetben jelen vannak a gyerekeink. Számomra az lett fontos, hogy spontán feleljek és igazat mondjak. Mert ha már gondolkodni kezdek vagy megakadok/visszakérdezek, az olybá tűnhet a gyerekek számára, mintha titkolnánk valamit.
      Néhány sztori a közelmúltból:
      A strandon egy cigányasszony megszólított:
      – Ne haragudj, Ő a saját gyereked? (Domonkosra mutatott.)
      – Igen.
      – De nem hasonlít rád. (Nagyon gyanakvóan nézett…)
      – Nem? Örökbe fogadtam, és a saját gyerekem.
      – Jaj, ne haragudj, nem akartalak megbántani! Nagyon aranyos.
      – Semmi gond, nem bántódtam meg 🙂
      Ugyanezen a strandon kb. 10 perccel később egy másik anyuka is megszólított:
      – A kislányom kérdezi, hogy miért olyan barna a bőre a kisfiúnak. Te vagy az anyukája, ugye?
      – Igen, én vagyok az anyukája.
      – És miért olyan barna a bőre?
      – Mert ilyen típusú bőre van.

      Nem gondolom, hogy minden vadidegenre tartozik a magánéletünk és minden “ártatlan” (bárgyú/indiszkrét/…) kérdésére el kell mesélni a történetünket. A fenti sztoriknál az első esetben számomra egyértelmű volt, hogy nem kérdés a származás, viszont a hölgy nagyon szeretné megérteni, hogy hogy lehet nekem cigány gyerekem. Nem volt okom nem elmondani. A második párbeszédnél viszont nem éreztem szükségét sem az öf, sem a cigányság említésének. Szerintem mindenki választ kapott arra, amit kérdezett.

      Kedvelés

  18. Visszajelzés: Csomópont: anyatej és örökbefogadás | Örökbe.hu

  19. Visszajelzés: „Nem kell tudni minden probléma okát ahhoz, hogy nekilássunk kijavítani őket” | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s