Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.
Kik vagyunk?
Egy átlagos házaspár. Férjem 33, én 32 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Társkeresőn. Nekünk elsőre nem szoktak sikerülni a dolgok – és az alternatív megoldásokból már-már sportot űzünk. Boldizsár szoftverfejlesztő, én óvodapedagógus.
Közös hobbijaink, amit a Tegyesznek is felsoroltunk: a túrázás, biciklizés, főzés, társasozás.
Szóval átlagosak vagyunk.
Ja, és úgy futottunk neki a házasságunknak, majd a gyerekvállalásnak is, hogy mi tökéletesen egészségesek vagyunk. Töménytelen vizsgálat, hormonkezelés, kuruzslás, inszemináció után is ugyanitt tartunk. Most is. Csak valamiért nem akart megfoganni az a várva várt élet bennem. Egyszer sem. Picit sem. Egy pillanatra sem. Soha. 14 napnál tovább sohasem reménykedtünk. (Aminek egyébként én nagyon örülök. Várakozásból már ez is sok volt mindig.)
Miben vagyunk mások, mint mások?
Együtt semmiben.
Külön. Én óriási pofával indultam neki az örökbefogadásnak. Óvodapedagógus vagyok. Akkor 11 éve. Nagy sikerekkel – különösen különleges bánásmódot igénylő gyerekekkel. Volt, hogy másik tagóvodából hozzám hoztak át gyereket, mert már minden csoportot végigjárt, mindenkit kikészített. És lám, nálam pár hónap után működni kezdett. Na, szóval, én bármilyen gyerekkel tudok bánni, mindegyikkel megtalálom a hangot. Az én kezem között mindig csodák történnek. Hát hogyne tudnék tökéletesen felnevelni egy sajátot, akivel a nap 24 óráját töltöm. Ő nem 24 gyerek lesz 8 órában, mint akikhez szokva vagyok. (Szpojlerezek: nem, nagyon nem így megy a dolog. Beletörött a bicskám és én is.)
A Férjem: nyugodt, szelíd, támogató. Akkor is, most is.
Ki érkezett?
Egy tökéletesen egészséges (jó, a szívével van egy pici, de majd magától elmúló gond), akkor 19 hónapos kisfiú, Jenő. (Nem, nem ez a neve, de végülis nincs tőle messze.)
A vér szerinti apukája ismeretlen. A vér szerinti anyukája szinte ismeretlen. Nem járt terhesgondozásra, csak egy-két alkalommal. Talán roma származású, de nem biztos. Talán volt szerhasználat, talán nem. (Jenőnek egy távoli intézményben él egy súlyosan, halmozottan fogyatékos testvére.) Szifilisz biztosan volt, de Jenő megúszta.
Jenőke kórházban és csecsemőotthonban élt, amíg egymásra nem találtunk. Két hónapig jártunk látogatni, mert az otthonban csak egy-egy órát tölthettünk együtt, mert a látogatói szoba kellett másnak is. Meg mert így kérték. Meg jött közben egy influenzajárvány, ami letarolta az otthont és minket is.
Jenci a barátkozás alatt és az első három napon itthon is olyan tökéletesen viselkedett, amit bármelyik diplomata megirigyelte volna.
Ezután szabadult el a pokol. Engem hónapokig ütött, vágott, rúgott, harapott, csípett. Ugyanakkor a közelemből sem akart elmozdulni. Sírni, bújni, ölelni, puszilni, simogatni egyáltalán nem tudott. Én rengeteget sírtam cserébe. Előtte és elbújva is. Akárhogy közelítettem szeretettel, nagyon sokszor komoly fizikai és lelki fájdalom lett a vége részemről. És nem, nem voltak jobb időszakok. Aztán 6 hónap után kicsit jobb lett a helyzet. Kezdett rájönni, hogy mégsem olyan rossz dolog a simogatás, ölelés és társai. Már kevesebbet bántott.
Kilenc hónap után – amikor már nagyon csökkentek ezek az atrocitások – rájöttem, hogy még mindig fél tőlem. Igen, a saját fiam fél tőlem még 9 hónap után is. És ekkor varázsütésre megszűntek ezek az események. Megtanult „hisztizni”. Vagyis el merte engedni magát. Végre nem rajtam kellett levezetnie a feszültségét. (De én közben nem tudtam, hogy ezt csinálja, csak kétségbe voltam esve.)
Apukáját nem bántotta – mert kiderült, hogy a férfiaktól még jobban félt. Bántani sem merte. Ugyanakkor imádta az első perctől kezdve. (Valószínűleg engem is.)
Jenő az első hetekben tökéletesen aludt. Letettük este az ágyába, két perc múlva aludt. 11 órát egyben. Délután kettőt. Összességében ez most sem romlott el – időszakosan voltak nehézségek. Rossz álmok, felsírások. De már megtanulta félálomban nyöszörögni, hogy „Anya”. És azóta újra jól alszik. Most éppen dacból nehezen elalvások vannak esténként, de nem tragikus.
Jenőke mindent megevett és megeszik. És hat hónapon keresztül napi ötször üvöltött (amikor még sírni sem tudott) evés előtt és után. Nem hisztizett. Kétségbe volt esve, hogy éhen hal. És nekünk naponta ötször szakadt meg a szívünk érte. És nem lehetett ételt elöl hagyni sehol. És nem lehetett főzni a közelében. És a konyhát sem lehetett megközelíteni. Sőt, csak úgy értünk haza délelőtt és délután is a játszótérről, hogy pont evésre, mert ha nem, akkor hazaérkezés után azonnal remegve, üvöltve követelte az ételt. És azonnal bezabált mindent. Gondolkodás nélkül. Rágás nélkül. Mindent. És ha a férjem, vagy én véletlenül egy pillanattal tovább ettünk volna, mint ő, akkor aztán jött az újabb kiborulás.
És a játszótéren, és az utcán is sírt, ha valakit enni látott.
Aztán ez is elmúlt majdnem teljesen. (A FB-n tettem fel a kérdést a csoportban, hogy más mit kezdett ezzel. És ott kaptam azt az ötletet, hogy eltúlozva játsszuk el minden étkezés után, hogy mi mennyire jól laktunk, tele van a pocakunk. És az övé is. Mindig megkerestük benne, hogy hova lett a kenyér, az uborka, a leves stb. Pár hét alatt teljesen helyrejött a dolog.)
Mennyit vártunk?
Vér szerinti gyerekre 3 évet.
Jenőre a tegyeszes első látogatásunktól kezdve a hazaérkezéséig 1,5 évet. Mert hát elvesztünk a rendszerben. Hónapokig vártunk, hogy hívjanak a tanfolyamra, aztán rájuk telefonáltunk és „Hoppá, maguknak még nem szóltunk? Ja, pont egy hét múlva lesz a tanfolyam, jöjjenek.” (Közben Jenő előtt egy hónappal volt egy kiajánlásunk, de őt nem tudtuk vállalni, nem éreztünk magunkban erőt hozzá.)
Jenő? Több, mint másfél évet várt ránk. Mert hát ő is elveszett a rendszerben.
Miért pont ő? Miért pont mi?
Hivatalosan erről semmit sem tudunk.
De pont olyan forrófejű, mint én. Pont olyan makacs, mint az Apja.
Ja, és tiszta Apja kinézetre. Kivéve a mosolya, mert az az enyém.
Ja, és pont úgy hívják, mint a nagypapáját.
Milyen tanács jött volna jól?
Fel sem tudom sorolni.
Mi a legnagyobb problémánk most?
Fel kéne ébresztenem, mert már két órája alszik délután és teljesen szétcsúszunk…
Most komolyan: az idegrendszere táncot jár az elmúlt napokban. Pedig egy nagyon nyugodt gyerek. De az az első pillanattól kezdve látszott, hogy a csecsemőotthon elzárt világa rengeteg előnyt és hátrányt hordozott magában. Nagyon jól tud egy dologra figyelni, mert nem ingerelték túl korán az idegrendszerét. Viszont olyan ingerszegény környezetben növekedett, hogy újdonság volt számára, hogy a szél fújja a haját, az égen repülőgépek közlekednek, a férfiak szőrösek. És most is mindent észrevesz és megjegyez. És nem tudja igazán elmondani, mert még nem tud beszélni – de már kezd!!!
És azzal, hogy kezd beszélni és minden megfigyel, borzalmasan elfárad folyton. És úgy tűnik, szenzoros problémái kezdenek lenni. Bízom benne, hogy csak időszakosan!
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultuk?
Ott mindenki csak a nevelőszülős rendszerről beszélt. Semmi csecsemőotthon, semmi ingerszegény környezet, semmi hospitalizáció.
Amúgy nagyon jó volt a tanfolyam ezen kívül. Azt szerettük és hasznosnak találtuk. Nagyon sok mindenre felkészített és jó volt más párokkal is találkozni.
Miről olvasnál szívesen?
Az összes téma nagyon tetszik, amiket eddig olvastunk, néztünk.
Viszont a csecsemőotthon utáni létről még most is szívesen tanulnánk.
Miért vártam 10 hónapot ennek a megírásával?
Mert ki voltam borulva. Utáltam az egész helyzetet. Tehetetlen voltam. Fájt a lelkem és a testem. És erről nem tudtam írni.
Azóta nagyon sok minden javult, alakult, fejlődött. Főleg én.
A lelkem még most is sokszor fáj. Főleg az, hogy sokkal erősebbnek gondoltam magam, mint ami kiderült magamról.
De már vannak nagyon szép időszakok. Már szeretem a fiamat. Már nem idegen. Már én vagyok az anyukája.
Örökbe.hu 