Örökbefogadott gyerek az osztályban

Általános

Vendégposzt. Dobos Orsolya pedagógus, alternatív iskolai szakértő tanulmánya.

Hogy kezelje egy tanár, ha örökbefogadott gyerek van az osztályában? – kaptam a kérdést a minap. A válasz egyszerű: éppúgy, mint bármilyen más helyzetet. Egy osztályba sokféle gyerek jár. Örökbefogadottnak lenni is „csak” egy állapot. A pedagógusnak bizonyára van eszköztára mindenféle helyzet kezelésére, és ez jó esetben nem a gyerekek származásától függ. Bár az a hír járja, hogy egy örökbefogadottal több nehézség lehet az iskolában, ezek kezelése ugyanúgy kellene, hogy történjen, mint bármilyen más problémával küzdő gyermek esetében.

Hogy derülhet ki egy tanár számára, hogy örökbefogadott gyerek jár az osztályába?

  • A szülő vagy a gyermek megmondja – tiszta sor! A tanárnak ezzel nincs dolga, azon túl, hogy az információt bizalmasan kezelje. (Bármilyen közoktatási dokumentumban az örökbefogadás tényét nyilvántartani teljességgel jogszerűtlen!)
  • Ha kollégától tudjuk meg, járjunk utána, miért kellett megosztani az információt! Ha csak tájékoztatás, akkor ismét a bizalmas kezelés lép érvénybe. Ha viszont valamilyen nehézséget akart a kolléga ezzel jelezni, próbáljuk megtudni, mi az, ami gondot okozott, és ennek megfelelően járjunk el.
  • Ha osztálytársak mondják el, azt jelezheti, az örökbefogadott diák olyan bizalommal van feléjük, hogy elmondta nekik ezt az információt. Ebben az esetben nagyon határozottan kell képviselni, hogy ez magánügy, amit az érdekelt tudta nélkül nem adunk tovább – még a tanárunknak sem. Lehet, hogy az osztálytársak – akár az örökbefogadottól, akár máshonnan tudják – azért keresik fel a témával a tanárt, mert zavarban vannak, nem tudják, mit kell ezzel az információval kezdeni. Nem értik teljesen, kérdéseik vannak. Íme, az egyik helyzet, amikor a tanárnak ezzel dolga van – a későbbiekben erre visszatérek.
  • Megtudhatja a tanár bárki mástól is, a szomszédban, a kisboltban… Ez magáninformáció. Megkockáztatom, hogy pletyka. Ezzel a tanárnak nincs semmi dolga.

Mikor kell a pedagógusnak ezzel foglalkozni?

  • Ha az örökbefogadott gyerek kéri. Kérheti ezt több okból: szeretné tudatni a társaival vagy a tanáraival, de nem tudja, hogy tegye. Esetleg konfliktusa van emiatt, és nem tudja megoldani egyedül.
  • Ha az örökbefogadott diák nem jelzi, de a tanár tudomására jut, hogy a gyermeket örökbefogadottsága miatt kiközösítik, megkülönböztetik, akkor is törődni kell ezzel a helyzettel.
  • Ezen kívül előfordulhat, hogy olyan tananyagot érintünk, ami egy gyermek számára egészen mást jelent az örökbefogadottság miatt. Erre fel kell készülni előre.

Varga-Dániel-11-éves

Hogyan tájékozódhat egy tanár arról, hogy miről szól, és mivel jár a gyermek számára az örökbeadás-örökbefogadás? Milyen szavakkal lehet erről beszélni?

Az örökbefogadó szülők számára bőséges szakirodalom áll rendelkezésre. Ezek nagyon jól használhatóak arra, hogy a pedagógus is megértse, átvegye azt a szemléletet, amellyel a témát kezelni érdemes. Ezek biztos alapot adnak: tájékoztatnak az örökbeadás és –fogadás lelki hátteréről, elsajátíthatóvá teszik a témához kapcsolódó szavakat, kifejezéseket. Ezen túl, ha a pedagógus szeretne ehhez értő szakembert bevonni egy-egy helyzet megoldásába, az örökbefogadó családokkal dolgozó szervezetek munkatársai is rendelkezésre állnak. (Ajánlott irodalom, illetve felkereshető segítő szervezetek listája a cikk végén.)

Nézzük az alapokat!

Jó lenne, ha minden pedagógus rendelkezne alapismeretekkel az örökbefogadást illetően. Az örökbefogadás a gyerekek mintegy egy százalékát érinti. Azaz még egy kis létszámú iskolába is feltehetően jár olyan gyermek, aki nem a vér szerinti családjában él. Ha egy pedagógus körbekérdez, biztosan fog örökbefogadó családot találni az ismerősei között is.

Bár minden szakember egyetért abban, hogy az örökbefogadás tényét az érintett gyermek előtt a lehető legőszintébb nyíltsággal kell kezelni, sajnos vannak olyan szülők, akik ezt eltitkolják gyerekük előtt. Ezzel pedagógusként nemigen tudunk mit kezdeni. Azt viszont jó, ha tudjuk, hogy mikkel szembesül egy olyan örökbefogadott gyermek, aki ismeri saját történetét.

A legfontosabb információ, hogy a gyermekeknek az „igazi” családja az örökbefogadó család: az örökbefogadó szülőket tartják édesanyának és édesapának. A származási családjukat többféleképpen említhetik: beszélhetnek vér szerinti vagy szülőanyáról, életadóról vagy életet adóról, vagy azt mondják, hogy a néni, akinek a hasából születtem. Az, hogy ők kit tekintenek anyának vagy apának, egyes-egyedül az ő joguk! Pedagógusként akkor teszünk a legjobban, ha szükség esetén megkérdezzük a gyermeket vagy a családot, hogy ők milyen szavakkal beszélnek a származási családról. És véletlenül sem kezdünk el érvelni amellett, hogy mi mit értünk az „anyaság” fogalmán! Ugyanez vonatkozik a testvérekre. Az egy családban nevelkedő gyerekeket az örökbefogadó családok testvéreknek tekintik. Esetenként a családban van a szülőknek vér szerinti gyermeke is: ő is egy testvér. Az örökbefogadott és a vér szerinti éppen ugyanúgy saját gyermeke a szülőknek. Van olyan, hogy az örökbefogadott tud arról, hogy a vér szerinti családjából is származnak testvérei. Az, hogy ő kit említ testvérként, megint csak az ő döntése! Pedagógusként az a dolgunk, hogy ezt tudomásul vegyük, és igazodjunk hozzá.

Gyöngyösi-Jázmin

A gyermekek egy része a vér szerinti családból közvetlenül kerül az örökbefogadó családba, mások pedig csecsemő- vagy gyerekotthonból, esetleg nevelőszülőtől. Vagyis attól, hogy egy gyerek örökbefogadott, lehet, hogy nem is volt „intézetis”. Ezzel megérkeztünk még egy fontos, gyakran hibásan használt fogalomhoz. Az örökbefogadó szülő nem nevelőszülő! Ez a két fogalom jogilag teljesen mást jelent. Az örökbefogadás során a gyermek vér szerinti státuszba kerül a családba. Az nevelőszülőnél nevelkedő gyermek családban történő állami gondoskodásban részesül. A különbségről részletesebben lehet olvasni itt: https://orokbe.hu/2014/02/06/a-neveloszulokrol/

A továbbiakban nézzük át részletesebben a teendőt igénylő helyzeteket!

  • Hogyan kezeljük azt a helyzetet, ha az osztálytársak kérdeznek az örökbefogadásról?

Ha nincsen felhatalmazásunk az örökbefogadott gyermektől arra, hogy erről beszélhetünk vagy akár tudhatunk, akkor ez nehéz helyzet. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy a fent bemutatott helyes terminusokkal megerősítjük, hogy az adott diákot ugyanúgy szereti az édesanyja-édesapja, mint mást a szülei, a családja pontosan ugyanolyan család, mint bárki másé, a gyermek pont ugyanolyan diák, mint a többiek, egyébként meg az egész történet az ő magánügye, amihez senkinek semmi köze. Amit semmiképpen ne tegyünk: ne válaszoljunk saját feltételezésünk alapján a kérdésekre! Nem tudhatjuk, hogy miért adták a gyermeket örökbe; nem tudhatjuk, tartja-e a kapcsolatot a vér szerinti családjával; nem tudhatjuk, hogy éli meg saját történetét; és még sok mindent nem tudhatunk. Az a tapasztalatom, hogy mindenkiben élnek feltételezések ezekkel kapcsolatban, amelyek gyakran meg sem közelítik a valóságot. Nem tesz jót sem a gyerekeknek, sem az ügynek, ha ezeket a hamis képeket terjesztjük! De ha bármi biztosat tudunk is: nem a mi dolgunk, hogy a bizalmas információkat továbbadjuk. Úgyhogy kezeljük maximális diszkrécióval a gyermek történetét!

Amennyiben viszont az örökbefogadott gyermek már közölte velünk az örökbefogadás tényét, jelezhetjük neki, hogy a többiekben kérdések vannak. Ha ő is nyitott rá, lehet erről közösen beszélgetni. A beszélgetésbe bevonhatóak a gyermek szülei is, vagy akár az ügyben járatos szakember. A saját feltételezéseinket ebben az esetben is próbáljuk meg elengedni! Ha a gyermek vállal egy ilyen beszélgetést, el fog mondani annyit, amennyit akar.

  • Hogyan kezeljük azt a helyzetet, ha egy gyermek az osztályunkból azt közli velünk, hogy őt örökbe fogadták?

Örüljünk neki, hogy ilyen bizalommal van felénk! És ne éljünk vele vissza! Figyeljük őt érzékenyen: ha úgy tűnik, szeretné az információt megosztani másokkal is, meg lehet kérdezni erről. Ha úgy érezzük, segíthetünk ebben, fel lehet ajánlani. De nem szabad ebben a kérdésben „nyomulni”. Hagyni kell, hogy ő kezdeményezzen, és csak akkor rákérdezni, ha nagyon biztosan érezzük, hogy a gyermek segítséget vár tőlünk.

A kollégáknak csak akkor adjuk át az információt, ha erre feltétlenül szükség van, ha valóban emiatt szorul kiemelt figyelemre a gyermek. Sajnos gyakori tapasztalat, hogy amíg az osztályfőnök körültekintő figyelemmel jár el a témában, más, a gyermeket és a témát kevésbé ismerő tanárok tapintatlanul, bántóan, nem egyszer a gyermek jogait megsértve járnak el.

  • Hogyan kezeljük, ha az osztályunkba járó gyermek váratlanul tudja meg, hogy őt örökbe fogadták?

Mint már említettem, a titkolózás a témában nem követendő szülői magatartás, pedagógusként mégis kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy diákunk váratlanul tudja meg, hogy örökbe fogadták. Ez a gyermek számára traumahelyzet. Ahhoz hasonlítható, amikor egy gyermek megtudja, hogy szülei elválnak, vagy amikor egy közeli hozzátartozó meghal. Ilyen esetekben természetesen nagyobb toleranciával kell a gyermek felé fordulni.

  • Hogyan kezeljük azt a helyzetet, ha az osztályunkba járó gyermeket örökbefogadottsága miatt kiközösítik?

A kiközösítés lélektanáról, kezelésének módszereiről bőséges szakirodalom áll a pedagógusok rendelkezésére. Az örökbefogadottság miatti kirekesztéshez ugyanúgy kell hozzáállni, mint bármilyen más kirekesztéshez. Akár a származás, akár a bőrszín, akár a túlsúly, akár a szemüveg, akár egy adott csoporthoz való nem-tartozás az ok. A kiközösítés ritkán szól csak a valamiféle másság nem-ismeretéről. Ha az iskolában ilyen felmerül, a pedagógusnak az egyik legnehezebb pedagógiai feladattal kell szembe nézni, mely sok mindent érinthet a gyermekek szociolkulturális hátterétől kezdve a csoportösszetételen át a pedagógus módszertanáig. Mindezeket meg kell vizsgálni és a valódi problémát fel kell tárni – ezek nélkül nem születhet valós megoldás. Ebben a cikkben nincs lehetőségem arra, hogy mindezt részletezzem, de hangsúlyozom, mindez nem örökbefogadás-specifikus. A prevencióban pedig nagy szerepe van a pedagógus reakcióinak és értéket közvetítő szerepének. (Ajánlott irodalom a cikk végén.)

  • Hogyan tanítsuk azt a tananyagot, ami egy örökbefogadott gyermeket kényesen érinthet?

Két anyagrész jutott eszembe a témával kapcsolatban. Ezek is abban az esetben kényesek, ha a személyes érintettséget előhívó módszertannal dolgozunk.

Alsó tagozaton több tantárgy keretein belül előkerülhet a családfa-készítés. Jó lenne, ha erről a pedagógus szólna előre a szülőnek. Ha olyan a kapcsolat, még a feldolgozás menetét is meg lehet beszélni. A szülőnek így lehetősége nyílik arra, hogy jelezze, ha valamelyik lépést kellemetlennek érzi gyermeke szempontjából, illetve végig tudja gondolni, hogy otthon mivel tudja segíteni a téma feldolgozását. Pedagógusként azt mindenképpen vegyük figyelembe, hogy a gyermek joga, hogy a saját családjában azt jelenítsen meg, akit akar. Ha emiatt valamilyen külső keretet át kell lépni – a megadott formában nem tudja megjeleníteni az általa gondolt családtagokat –, engedjük neki, hogy saját, egyéni megjelenítési formát találjon. A családfáról való beszámoló, bemutató során engedjük, hogy annyit és úgy mondjon el, osszon meg másokkal, amennyit és ahogyan azt ő szeretne. Ugyanígy járjunk el a „családom” témakört körüljáró fogalmazásoknál.

Felső tagozaton illetve középiskolában kerül elő az öröklés, a genetika és az ehhez kapcsolódó tananyagrészek. Ha feldolgozás során személyes témákat érintünk („kitől örökölted a szemed színét?”), gondoljuk előre végig, hogy ez az örökbefogadott gyermeket hogyan érintheti. Máshogy kezelendő a téma, ha már volt erről szó, minden társa tudja, nyíltan lehet ezekről beszélni, és más, ha ezek bármelyike nem vagy csak részben került nyilvánossága.

Átgondolandó még – már az óvodai élet szervezésekor – az anyák napi műsorok összeállítása. Semmi olyat nem szabad a gyerek szájába adni, amit nem érez a magáénak!

  • Mi a teendő, ha felvetődik, hogy bármilyen tanulási vagy nevelési nehézség örökbeadással-fogadással kapcsolatos?

Tanulási nehézség esetén előbb-utóbb fejlesztő pedagógushoz, logopédushoz, pszichológushoz, vagyis a problémához értő szakemberhez kerül a gyerek, aki az anamnézis felvétele után eldönti, hogy ajánl-e bármilyen további speciális szakembert a témában. Ezzel osztályfőnöki-szaktanári szinten nincs dolga a pedagógusnak – bízza ezt az erre jobban rálátó szakemberekre!

Nevelési problémák esetén nagyon fontos, hogy a tanárnak ne legyenek előítéletei az örökbefogadással kapcsolatban. Minden olyan mondat, ami az örökbefogadó szülők számára kerülendő, sőt, tiltott, kerülendő és tiltott az iskolában is. Nem azért van gond a gyerekkel, mert kiütközik a vére, a „ki-tudja-milyen” származása! Nem fogják „visszaküldeni” azért, mert probléma adódott! Nem lenne feltétlenül kevesebb gond vele, ha az örökbefogadó apjára-anyjára hasonlítana! Ezeket a gyerekeket éppúgy kell szeretni, véleményüket tisztelni, mint más gyerek esetében. Ahogy minden gyereknél, náluk is előfordulhatnak kritikus helyzetek, mikor nagyobb toleranciát igényelnek.

Cikkemben az örökbefogadás iskolai kezelését jártam körül, de jó lenne, ha a pedagógusok tekintettel tudnának lenni más családformákra is. Gondoljunk az egyszülős- és mozaikcsaládokra, a nevelőszülőnél élő gyerekekre, vagy a – bár Magyarországon nyíltan még nem kezelt, de egyre gyakrabban létező – donortól származó gyerekekre. Az alapelvek minden esetben ugyanazok:

  • Tiszteljük a gyermek magánügyeit!
  • Tegyük félre az előítéleteinket a gyermek származását és hátterét illetően, és a helyzetekben a viselkedésére reagáljunk!
  • Abban segítsük a gyermeket és a szülőt, amiben segítséget kérnek!
  • Ha nem tartjuk magunkat kompetensnek a témában, forduljunk szakemberhez!

Pedagógusoknak ajánlott irodalom a témához:

Amit az örökbefogadásról tudni kell (Füzetek az örökbefogadásról 2.) Mózeskosár Egyesület Az Örökbefogadó Családokért

Beszéljünk róla… (Füzetek az örökbefogadásról 1.) A Mózeskosár Egyesület Az Örökbefogadó Családokért és a Pikler-Lóczy Társasággal közös kiadványa

Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana, Ágacska Alapítvány, 2011

Brokés-Hadházi Lívia – Földes Petra: A Szemtől szembe konfliktuskezelő módszer az iskolai gyakorlatban. http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=534. (Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének a honlapján sok konkrét, a témánkra átültethető esetleírás is olvasható.)

Szabályok az iskolában – Magatartáskezelés, fegyelem, biztonságos tanulási környezet. Szabad Iskolákért Alapítvány, 2010

Walker, Jamie: Feszültségoldás az iskolában. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997

Gönczöl Enikő – Kereszty Zsuzsa: Én, te ő. Erkölcstan 1-2. osztályosoknak. MRO Historia Könyvkiadó, 2013 (Ez a tankönyvlistán is szereplő könyv a család-témához kapcsolódóan foglalkozik az örökbefogadással is.)

Az örökbefogadás témája iránt érdeklődő pedagógusok számára is felkereshető segítségnyújtó szervezetek:

Ágacska Alapítvány az Örökbefogadásért és a Családokért, http://www.agacska.hu

Mózeskosár Egyesület Az Örökbefogadó Családokért, http://www.mozeskosaregyesulet.hu

A cikket átvette az Osztályfőnökök Egyesületének lapja is.

Advertisements

91 responses »

  1. Köszi, hiánypótló bejegyzés. sok pedagógus még keveset tud az örökbefogadástról és nem tudják, hogy az örökbefogadott gyerekek máshogy reagálnak bizonyos helyzetekben.

    Ami feltűnt a bejegyzésben, hogy az örökbefogadás mint magánügy van kezelve és a nyílt felvállalás mindenki előtt fel sem merül, ami szerintem kár. Nálunk (Hollandia) a 70-es évek óta szinte kizárólag külföldi örökbefogadás van, a gyerekek Afrikából, Dél-Amerikából, Ázsiából érkeznek. Ez azt jelenti, hogy az első pillanattól kezdve egyértelmű az örökbefogadás ténye és ezt nyiltan is vállalják a szülők és gyerek egyaránt. Nem kell titkolózni, eldönteni, hogy kinek mondják el és kinek nem, ki hogyan adja tovább … mindenki tudja. Ez a családalapítás egy teljesen elfogadott módja lett, és mindenki természetesen kezeli.

    Lehet, hogy a magyar társadalom még nem tart itt, de szerintem ez lenne a jó irány. Úgy vélem, hogy bármiféle titkolózás csak a másságot erősíti a gyerekben.

    Félre ne értsd, ezzel nem a bejegyzést akarom kritizálni. A nyíltan felvállalás és a gyerek erre fekészítése a szülő dolga és nem a pedagógusé.

    Kedvelés

    • Szerintem úgy értette a posztíró, hogy nem a gyerek HELYETT kell róla nyíltan beszélni. Ezzel tiszteletben tartjuk az ő jogát arra, hogy eldönthesse, kivel osztja meg ezt az információt és kivel nem. Ha ő nem szeretne róla beszélni, akkor nem szabad erőltetni.

      Kedvelés

      • Ezt én is így gondolom, és a bejegyzés szerintem tök jó.
        Ezért is írtam a végén, hogy amit én feszegetek az nem a pedagógus hozzáállásáról szól hanem a szülőéről.
        Csak a bejegyzésből úgy tűnik, hogy a legtöbb szülő az örökbefogadást kifelé még mindig egyfajta titokként kezeli. És ez bizony kár.

        Kedvelés

        • Itt úgy tűnik, hogy jelen pillanatban még kuriózum az öf család és a fenti cikk létjogosultsága is arra mutat, hogy alap hozzáállásbeli problémák adódhatnak pedagógusok részéről. Talán ezért gondolja meg a szülő, hogy ezzel állít-e be az iskolába.Plusz a gyerek addigra már elég nagy, hogy ne a feje fölött döntsünk az ő magánszférájáról.

          Kedvelés

          • Dehogy kuriózum!

            Gólyahíres találkozón, vagy Bölcsős cikkben olvastam, hogy minden hatvanadik gyerek örökbefogadott. Tehát egy ötszáz fős középiskolában akár minden évfolyamon előfordulhat.

            Egyházi iskolákban ez az arányszám még nagyobb lehet.

            Nekem az a problémám, hogy vannak helyzetek, amikor a gyerekkel nem lehet mást tenni, mint másik iskolát javasolni neki. Ha végigzongoráztuk a pszichológus által nyújtott segítséget, nem sok minden marad, főleg akkor, ha egy idő után nem is együttműködő – mert mondjuk eldöntik, hogy nem akarnak gyógyszeres kezelést egy pszichiátriai problémára, de az eszükbe sem jut, hogy akkor keressenek alternatív megoldást!

            Ha a pedagógusnak jobbára csak a csendes figyelés marad (a tanításon- nevelésen kívül), akkor deviáns esetekben képtelen bármit is lépni, ami a gyereket az iskolában tartaná, hiszen ő a többi gyerek testi-lelki épségéért is felelős.

            Kedvelés

            • Ha nem lenne kuriózum, akkor kellene-e 2013-ban ilyen felvilágosító cikk a pedagógusoknak? Nem kötözködni akarok…

              Kedvelés

          • Értem én a szándékot, és szerintem is hiánypótló a cikk.

            Én viszont olyan attitűddel találkoztam öf-részről, hogy elvárják, hogy a pedagógus lehetőleg egyszemélyben apja-anyja(-terapeutája) legyen a gyereknek, és fejvakarva pislognak ránk, hogy most akkor mit is kéne tenni.

            Félreértés ne essék, van ilyen szülőtípus vérszerinti gyerekkel is, aki felteszi a kérdést: most akkor mondja meg, mit csináljak (ugye, újabb szerep, kezeld még a szülő problémáját is).

            A sima ‘elfogadlak’, ‘dicsérlek, amiért csak lehet’, ‘érdeklődöm a sorsod felől’, ‘testhezálló feladatokat kapsz’ és esetleg még néhány hasonló gondolaton kívül nem hinném, hogy többet tehet egy pedagógus. Nyilván ott a példamutatás, ami szintén nagyon fontos.

            Elolvastam egy rakat könyvet és szépirodalmat is, hogy minél inkább képben legyek, szépirodalmi szemelvényt vittem is be, írásban válaszoltak kérdésekre. Az a meglátásom, hogy egy pedagógustól azt kell várni, hogy tanítson és neveljen, motiváljon, legyen életszerű, és életszagú, amit csinál, a humorérzék is elengedhetetlen. Sokkal többet nem érdemes várni tőle, mert úgysem tudja megoldani, főleg, ha a gyerek nem akar közreműködni. (Mindez örökbefogadástól függetlenül, mert láttam én már vérszerinti gyerek esetében is csapnivaló légkört, demotiváltságot. )

            Kedvelés

            • Kedves Ősasszony! Amit a pedagógusokkal kapcsolatos elvárásokról írsz, azzal egyetértek, viszont azt nem igazán tudom értelmezni, amit az örökbefogadott szülőkről, gyerekekről írsz: Általánosságban látod úgy, hogy az öf. gyerekek demotiváltak, illetve olyan gyógyszeres kezelést igénylő pszichés problémáik vannak, ami miatt speciális iskolába kell járniuk + tanácstalan öf szülők, akik a tanártól várnak megoldást vagy egy konkrét nehéz esetet írsz le, amivel te találkoztál. Ne haragudj, de nekem félreérthető egy kicsit, amit írsz és az alapján, hogy te magad is örökbefogadásra várakozol (legalábbis úgy emlékszem az előző kommentjeid alapján) nem gondolom, hogy ez a véleményed általánosan az öf. gyerekekről.

              Kedvelés

            • Akkor itt valószínűleg nemcsak a gyerek volt problémás, hanem az örökbefogadó szülő is. Ha durva nevelési hibákat követ el a szülő, akkor nem biztos, hogy a gyerek volt “selejtes”.

              Kedvelés

            • Nem tudom, hogy most jó helyre kommentelek-e, elnézést, ha félreérthető voltam.

              Egy konkrét öf gyerekkel volt kapcsolatos ez a probléma, és volt, hogy vérszerinti gyereknél is inkább hasonlított a fogadóóra valami pszichoterápiára, mert a gyerekről esett a legkevesebb szó…. 😦

              Az iskolában többet is ismerek, néhánynak vannak tanulási nehézségei, de magatartási (pszichés) problémája csak egynek volt.

              Nekem valószínűleg azért adatott ez a helyzet, hogy tanuljak belőle: ha már olyan sokat várunk gyerekre, tájékozódjak, és igyekezzek ne csak a lelkiismeretem, hanem észokok mentén is jól nevelni a (leendő) gyerekemet, illetve remélhetőleg gyerekeimet.

              Kedvelés

        • Valóban jó a cikk..és nagyon nagy szükség lenne rá, hogy a pedagógusok is a megfelelő módon legyenek felkészülve. Két örökbe fogadottamon keresztül több pedagógussal találkoztam. Volt kellemes és kellemetlen tapasztalatom is. Most éppen a kellemetlen.. és tehetetlennek érzem magam. Én nyíltan kezeltem eddig mindig és mindenhol, nem titkoltam, pontosan a felmerülő, várható helyzetek miatt. Sajnos most szembesültem azzal, talán nem kellett volna. És igen, az amikor bárkitől azt hallja az ember hogy egy nevelőszülő vagyok.. felháborít. Minden tiszteletem a nevelőszülőké. Nem könnyű a feladatuk.. De én az anyukája vagyok a gyerekeimnek..Nagyon sokan tájékozatlanok..és elutasítóak..

          Kedvelés

      • Kedves Háztartásbeli Andrea, ahogy írod, így gondoltam :). Kedves Balu, abszolút nyíltság párti vagyok, azzal a lehetőséggel, hogy ha minden bizalmat elveszít a család az óvodában-iskolában, akkor el tud menni egy másik helyre. De sajnos a szabad intézményválasztásnak gyakran fizikai akadályai vannak. És sajnos sok rossz tapasztalattal találkoztam már. A legtöbbször ugyan segítő szándékkal, de a tájékozatlanság miatt hozzák a pedagógusok az örökbefogadott gyerekeket kellemetlen helyzetbe.

        Kedvelés

    • A titkolózás és a magánügy két különböző dolog. Mindenkinek a magánügye, hogy mennyit oszt meg az életéről. Mi úgy döntöttünk, hogy nem osztjuk meg hogy kisfiúnk örökbefogadott, ha új környezetbe kerülünk (új ház, ovi) . Két okból:

      1. rengeteg buta, és sértő megjegyzést kaptunk korábban, és szeretném, ha kisfiamat, csak egy ugyanolyan gyerekként kezelnék, mint bárki mást.

      2. ez a kisfiam és a mi magánügyünk (bár nem titok, ahhoz túl sokan tudják). Ő majd megoszthatja, akivel szeretné . És mi is azokkal akikre tartozik.

      Szerintem az nem baj, ha ezt mindenki másként látja, hiszen vannak nyitottabb és zárkózottabb emberek is, akik általában kevesebbet osztanak meg az életükről. Teljesen egyetértek a fenti cikkel, hogy aki ezt továbbadja az érintettek tudta/engedélye nélkül az pletyka. (De azt is értem, hogy egy magáról nyíltabban beszélő embernek ez furcsa lehet. 🙂 )

      Kedvelés

    • Szerintem aki nem vállalja nyíltan az örökbefogadást (vagy a szexuális orientációját, vagy az epekövét vagy bármi ilyesmit) az nem feltétlenül fél vagy titkolózik, csak úgy gondolja, hogy semmi köze hozzá a távolabbi ismerősöknek vagy akár a pedagógusnak, és miért ne gondolhatná így.

      Kedvelés

      • Szerintem nem tévesztendő össze az a tény, hogy a gyermekünkkel nyíltan kezeljük az öf tényét, amivel ő kisgyermek korától kezdve tisztában van azzal, hogy mennyit osztunk meg a magánéletünkről idegenekkel vagy félig idegenekkel. Ez utóbbi szerintem habitustól függ és független az örökbefogadástól. Van, aki 5 perc ismeretség után elmeséli az életét a villamoson, más meg ritkán beszél a személyes dolgairól.

        Kedvelés

    • Balu, én nagyon pártolom a nyíltságot. Magam ezt felvállalom mindenhol. A sok előítélet, tévhit egyik oka, hogy nem ismernek az emberek örökbefogadó családot, nem tudnak kitől kérdezni.
      Viszont a realitás, hogy sok örökbefogadó család itthon valóban titkolja, például egy korábbi rossz óvodai, iskolai tapasztalat miatt.

      Én nemrég írattam be a kisfiamat az oviba, mondtam, hogy örökbefogadott (amit mindenki régesrég tudott, hisz a nővére is oda jár), és kérdezzen nyugodtan a pedagógus, ha bármi nem világos. Valamint ne a gyerekem szavalja az “amikor anyám hasában rúgtam” részeket az anyáknapi ünnepségen.

      De ha egy család titkolja, akkor azt a helyzetet kell a tanárnak kezelnie.

      Kedvelés

      • Vagy ha egy család ugyan nem titkolja, de ‘magánügyként’ kezeli, és nem akarja mindenki tudomására hozni, csakúgy mint egy pár más dolgot sem 🙂

        Kedvelés

      • Egyetértek Veled.
        És azt is meg tudom érteni, hogy minkenki másképp kezeli a dolgot, van aki nyiltan felvállalja, van aki kevésbbé.
        Na meg a helyzettől is függ. Én is csak kedvesen mosolygok a pénztárosra, amikor azt mondja a lányomra, hogy tiszta apja. 🙂

        Sokszor persze fárasztó, hogy mindig el kell magyarázni a helyzetet. Aki nyitott és kíváncsi, annak azért, aki meg tudatlan, annak azért. De ha azt akarjuk, hogy mire a gyerekünk felnő, más legyen a hozzáállás, akkor bizony fel kell vállalnunk.

        A kommentekből szerencsére úgy tűnik, hogy sokan ezt is teszik.

        Kedvelés

          • Én is nagyon szeretek ‘magyarázkodni’ ezért is dolgozom tanárként és újságíróként. 🙂

            Viszont az a kb. 1000 ember, aki már tudja, hogy a kisfiamat örökbefogadtuk az mostanra elég. Nem gondolom, hogy az ‘utca emberére’ vagy az új szomszédokra tartozna ez. Ez nem azt jelenti hogy nem vállalom fel, de a vérszerinti gyereknél se mondanám el, hogy sajnos nem tudtam szoptatni, lehet hogy ezért betegesebb… vagy bármi más információt, ami nem tartozik másokra.

            Aki rögtön ezzel indít egy új közegben, hogy a gyerekem örökbefogadott, annak kíváncsi lennék a motivációjára. Miért akarja megkülönböztetni a gyerekét másoktól vagy a saját vérszerinti gyerekétől?

            Az általam egyik legjobbnak tartott örökbefogadós könyv:
            – Twenty things adopted kids wish their adoptive parents knew. (Sherrie Eldridge)
            Ebből a 17. fejezet:
            – Please respect my privacy regarding my adoption. Don’t tell other people without my consent.

            Ez pont erről ír, hogy milyen fájdalmas a gyerekeknek, ha a szüleik idegenek felé úgy beszélnek róluk, hogy ők örökbefogadottak.

            Ahogy a kisfiam egyre nagyobb, és egyre jobban felfogja ezt a dolgot, akkor az ő egyetértésével fogunk erről másoknak egyre többet beszélni. (mivel ez nem titok, csak magánügy) Vagy nem fogunk erről beszélni, ha ő nem akarja.

            Lehet, hogy csak azért látom így mert ‘túl sokat’ éltem Amerikában, az ottani értékrendben szocializálódtam, és az örökbefogadás területén is inkább affelé hajlok. 🙂

            Kedvelés

            • “Aki ezzel indít egy új közegben” – nem mindegy, mi az a közeg. Mikor elmentünk nyaralni, két hét alatt sem mondtam el a házibácsinak, hogy örökbe fogadtuk a gyereket.
              Viszont a leendő ovit, főleg a leendő óvónőt olyan közegnek érzem, ahol ez fontos infó. Egy hároméves gyereknél, aki élete felét máshol töltötte, nagyon fontos. Aztán tízéves korára már nem lesz olyan lényeges.

              Múltkor részt vettem egy nagy vitában pont erről, hogy megmondjuk-e a pedagógusnak, hogy a gyerek örökbefogadott. Én azt mondtam, amelyik tanárra ezt az információt nem merem rábízni, arra a gyerekemet sem.

              De a játszótérre nem így nyitok be, hogy örökbefogadott a gyerek.

              Esetünkben tényleg jelképes volt a közlés, hisz ugyanoda jár a nagylányom is, mindenki látta, hogy hirtelen megjelenünk egy másfél évessel. (Sőt, akkor is elmondtam a nagylány óvónőinek, mert az ő életében is igen fontos változásnak éreztem. Azt is elmondtam volna, ha kistesója születik.) A beíratásnál azt akartam csak ezzel jelezni, hogy az óvónő hozzám forduljon, ha van kérdése.

              Kedvelés

            • Örökbe – persze, nyilván a szülő mérlegeli, hogy az adott közegben a gyerek érdekeit szolgálja-e ez vagy nem. 🙂

              ‘amelyik tanárra ezt az információt nem merem rábízni, arra a gyerekemet sem’ – nem tudjuk a gyerek minden tanárát, vagy tanítóját megválasztani. Lehet, hogy fogják olyanok is tanítani őket, akire nem igazán bíznánk rá a gyereket, ha lehetne választani, de az iskolát választottuk, és ott több tanár van.

              Kedvelés

            • Ez sajnos igaz.

              Belegondolva, nálunk az ovi nem volt “új közeg” a nagyobb gyerek miatt, már mindenki jól ismeri a kisfiút, itt a bejelentés csak a kommunikáció csatorna megnyitását célozta.

              Kedvelés

            • Olvasgatva a kommenteket kicsit megnyugodtam 🙂 Azon morfondíroztam, hogy a “nyíltan kezeljük az öf-t” mit is takar. Nálunk minden családtag, rokon tudja, még a távoliak is, szomszédok, barátok, ismerősök, kollégák. De a tesco pénztárosnak meg a játszótéri alkalmi ismerősnek nem mondom. Már elbizonytalanodtam, hogy esetleg rosszul csinálom. A bölcsi, ovi, iskola még nem jött el nálunk, ott majd az adott intézményvezető és szituáció alapján mérlegelek. Meg a ti tapasztalataitok alapján 🙂 Köszi mindenért.

              Kedvelés

            • Számomra az, hogy nem kezeljük titoknak azt jelenti, hogy ha olyan kérdést kapok, amire a válaszból egyértelműen kiderül, akkor nem jövök zavarba, hanem egyértelműen megmondom az igazat. (Persze a szitutól függ a válasz mélysége, nyilván.) Ezt egyébként nem is annyira a kérdező, sokkal inkább a gyerekem miatt teszem: hallja, hogy totál természetesen válaszolok, nem kezelem ezt sem tabunak, sem extra dolognak.

              Kedvelés

  2. Köszönöm a cikket! 🙂 Ismét betalált.
    Nekem rögtön lenne is egy kérdésem. Tanár vagyok, itt nálunk ovi is van, ált suli, gimi. Időbeosztásban és helyszínben praktikus lenne, hogy egyazon intézmény folyosóit koptassuk. De vajon jó lenne-e ez a gyereknek? És ha igen, akkor meddig? Pont a magánügy kapcsán vetődött fel bennem ez a kérdés, itt azért mindenki tudni fogja, hogy is volt ez nálunk, ha máshogy nem, szájhagyomány útján értesül róla. Vagy vigyem más helyre, ahol tiszta lappal indulna?
    Szerencsére nem sürget az idő, csak ha már téma, tudnátok pár gondolatot megfogalmazni ezügyben?
    Előre is köszi

    Kedvelés

    • Mi nemrég voltunk az alapítványunk által szervezett családtalálkozón és ott nagyobb gyerekek szülei is ott voltak. Néhányan arról számoltak be, hogy míg alsó tagozatos korukban a gyerekek úgy mentek be az osztályba, hogy “én öf vagyok”, később, olyan 9-10 éves koruk körül terhesnek találták, hogy ezt mindenki tudja róluk és örömmel mentek át másik iskolába felsőbb tagozatban, ahol már megválogatták, hogy kiknek mesélik el.

      Kedvelés

        • Nem is igazán helység mérete, inkább az összefonódások gyakorisága az érdekes. Lehet egy város óriási, ha sokan ismerik egymást, kicsi faluvá zsugorodik.
          Szóval felső tagozatig, mondjuk egy 9-10 éves gyereket már el lehet engedni kicsit (a lakásunkhoz közel is van suli, ahol én vagyok, az tőlünk 20-25 perc gyalog) egyedül is, nem kell bekísérni a iskola kapuján.
          Azért is fordult meg a fejemben a gondolat, mert nagyon praktikus lenne, hogy egyszerre vannak az iskolai szüneteink, ha beteg, azonnal ott tudok lenni mellette, tudom, hogy merre jár, nincsenek u.n. plusz körök, mert minden egy helyen van. De vajon ez a praktikum elég érv-e, nem fogják-e másképp kezelni és megítélni, mint kellene? Ez amúgy is felmerülne, mert így is úgy is tanárgyerek skatulyába kerül, de azzal, hogy öf, még csak bonyolódik a helyzet.

          Kedvelés

            • Szerintem Kata könnyebb, ha az öf. nem titok, hanem valahogy a környezet is belenő a helyzetbe és akkor ez utána már nem is téma. Naná, hogy az a jó neki, ha a közelében dolgozol, azért már csak nem éri hátrány a gyereket, hogy tanár az anyja:)

              Kedvelés

            • Köszönöm! 🙂 Tényleg a legjobbat akarom annak a gyereknek, és ti, gyakorló örökszülők már látjátok a praktikumát annak, aminek én még csak az elméletét és a változatait rágogatom. Szóval még lesznek majd ilyen kérdéseim :D:D

              Kedvelés

            • Tudod, a munkahelyválasztásnál már az egész gyerekügy megindulása előtt az volt a fő szempontom, hogy stabil legyen és gyerekbarát. Szerencsém volt, rettenetesen nagy szerencsém, hogy ide bekerültem. Aztán négy éves küzdés után lett stabil a helyem, addig nem is mertem a gyerekkérdésre gondolni. Kár azért az időért, mert most minden adott egy gyerekhez, csak épp gyerek nincs… De majd lesz, csak fogyjon a sor, fogyjon… 🙂

              Kedvelés

            • Kata, Csak emlékeztetőül és biztatásul: az öf-ban az a jó, hogy BIZTOS lesz gyereketek 🙂 🙂 🙂

              Kedvelés

          • Én vezető vagyok abban az iskolában, ahová a (vérszerinti) gyerekem jár. (Vidék, különben utaztatni kellene, amit nem tartok egyenlőre se jónak, se megoldhatónak.) Nagyon jó helyen van, jó tanító nénivel, nem tapasztalok megkülönböztetést. De rettegek a felső tagozattól, ahol már több tanára lesz, nyilván van aki engem sem kedvel, (én sem őt…) nagyon nem szeretném, ha ez a gyerekemen lecsapódna. Azt meg pláne nem szeretném, ha pozitív megkülönböztetésben részesülne.
            Szerintem ez elkerülhetetlen a bármilyen irányú megkülönböztetés, szívem szerint elvinném őt innen, de ő annyira szeret ide járni, hogy nem tudom mi lesz.
            Hogy ez mennyivel bonyolódik egy öf. gyermek esetében, nem tudom, én nem látnék különbséget.
            Nálunk vannak nevelt gyerekek is, öf. gyerekek is, még soha senkitől nem láttam egyik felé semmilyen negatív megkülönböztetést, sem másmilyet.

            Kedvelés

    • Kedves Kata, szerintem ez nagyon egyéni, és független az örökbefogadástól. Kolléga-gyerekség, tanár-gyerekség témában vannak jó és kevésbé jó tapasztalataim is. Ami viszont szinte minden esetben előjött, hogy a kamaszkorban már elkezdte a gyerekeket zavarni, hogy anya a közelben van. Ilyenkor már jobban kell nekik a “magánélet”.

      Kedvelés

  3. Örülök nagyon, hogy ez a téma is szóba került, mert valóban nagyon fontos.
    Az oktatási intézmények kapcsán az én számomra is élesen merült fel a kérdés kinek, mikor és mit mondjunk el, előre elnézést kérek, hogy túl részletes leszek, de talán tudok szolgálni információkkal azoknak, akik még előtte állnak az ilyen helyzeteknek, illetve nagy örömmel olvasnék arról is, hogy másokat milyen tapasztalatok értek hasonló helyzetekben.
    Amikor a fiam három hónappal az örökbefogadását követően öt évesen óvodába ment és a beiratkozás előtt elém tolták a több oldalas kérdőívet az előtörténetéről, úgy éreztem nincs igazán mérlegelési lehetőség: vagy elmondom őszintén az előéletünket és partnerként tekintve megbízom az óvónőkben vagy megtagadom a válaszokat. Én azt gondoltam, hogy ha már lehetőséget teremtettek arra, hogy a felvétel előtt nyugodt körülmények között beszélgessünk és őszinte, felelősségteljes érdeklődést mutattak a gyerekkel kapcsolatban, akkor érdemes megpróbálni jó kapcsolatot kialakítani, legfeljebb ha ebből gond lenne, még mindig el lehet menni másik intézménybe. Szerencsénk volt, mivel a másfél éves óvodába járás során kizárólag csak pozitív élményeink származtak abból, hogy az óvónők ismerték a gyerek hányatott, többszöri helyzetváltozással járó előéletét, az örökbefogadását és semmiféle hátrányt nem tapasztaltam ebből eredően, sőt. Én ezt annak tulajdonítom, hogy igazi jó pedagógusok voltak az óvó nénik, akikhez a mai napig visszajárunk látogatóba.
    Az iskola ehhez képest élesebb helyzeteket jelentett. Igaz a tanító nénit az alapján választottuk ki, hogy még beiratkozás előtt voltak iskolalátogató programok külön a gyerekeknek tartott játékos foglalkozások keretében és nekünk felnőtteknek pedig bemutató órák, de olyan alkalom, ami az oviban volt, hogy beiratkozáskor négyszemközt lehetett volna beszélgetni a leendő tanító nénivel, nem volt. Én arra gondoltam, hogy majd év elején teremtek erre lehetőséget, az első szülői értekezlet után azonnal be is jelentkeztem fogadó órára. Csakhogy időközben elkezdődött a tanítás, az idei évtől pedig beindult első osztályban az erkölcstan/hittan oktatás. Ahogy az lenni szokott az első évben a tankönyvek nem is érkeztek meg, csak egy hónapos csúszással. Mire bemehettem a pénteki fogadó órára a szerdai erkölcstan óra beelőzött a családdal kapcsolatos témájával. A beszélgetés során kisfiam őszintén elmesélte a tanító néninek és ezáltal a jelen lévő osztálytársainak, hogy kiskorában csecsemőotthonban élt, majd nevelőszülőknél, amíg mi örökbefogadtuk. Amikor erről beszéltünk otthon, azt mondta a 7 éves kisfiam, hogy amikor az órán rá került a sor, csak ezt tudta elmondani: „Mi mást mondhattam volna anya?” Tehát maga a helyzet kényszerítette ki belőle a vallomást, de kétségtelen, hogy a tanító nénivel megszerette volna osztani az életét, azt azonban nem tudta mérlegelni, hogy a jelen lévő osztálytársai is hallják és vajon mit értenek belőle, hogyan fogadják. Amikor a tanító nénivel erről beszélgettünk, azt mondta, hogy a többi gyerek nem is értette miről volt szó. Így utóbb azt gondolom, valaki értett belőle valamit, valaki nem, volt, aki megosztotta az információt a szülőjével és utóbb onnan érkeztek is kérdések felénk. Aztán a helyzet tovább bonyolódott, hiszen a gyereket az iskolában rendszeresen hat pedagógus (ebből kettő testnevelés tanár, mivel a fiam rendszeresen sportol) tanítja és akkor még arról nem is beszéltem, hogy betegségek esetén újabb és újabb pedagógusok helyettesítenek. A két fő pedagógussal már a kezdet kezdetén beszéltem, akik tényleg ahogy a cikkben is le van írva magánügyként kezelték és nem adták tovább a tanári kar felé. Az első éles helyzet akkor merült fel, amikor az egyik órán az egyik osztálytárs rászólt a kisfiamra, hogy ebbe a témába ne szóljon bele, mert ő örökbefogadott.
    Egyébként nagyon érdekelne, hogy Orsolya szakértőként ebben a helyzetben hogyan kezelné a felmerült konfliktust: tehát az órát tartó pedagógus (nem osztályfőnök) nem ismeri a helyzetet, nem tudott rá felkészülni, csak hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy az egyik első osztályos gyerek rászól egy másikra, hogy mivel ő örökbefogadott nem jogosult ebben a témában megnyilvánulni. A mi esetünkben a tanár úgy járt el, hogy a beszóló gyereket kiküldte az osztályból és folytatta tovább az órát.
    Azért azt hozzáteszem, hogy azóta ezzel a kisfiúval, köszönhetően az anyukájával együtt folytatott beszélgetéseknek, a kisfiam már összebarátkozott , tehát a helyzet szerencsésen rendeződött, de ez alapvetően csak a szülők pozitív hozzáállásán múlott.
    Amit még nagyon éles problémának érzek az iskolával kapcsolatban, az az osztályozás kérdése. Az iskolába kerülésünk kezdetekor számomra megnyugtató volt, hogy első osztályban a jogszabályi rendelkezés szerint nem lehet osztályozni, hanem csak szövegesen értékelni. A gyakorlatban azonban ez úgy valósul meg, hogy ötös skálán valóban nem osztályoznak, hanem minden dolgozatra százalékos osztályzatot kapnak. Azaz az osztályozás nem ötös skálán, hanem százas skálán valósul meg, ily módon az egyébként nagyon jól tanuló gyerekem számára a 95%-os teljesítmény sem számít elég jónak, hiszen ő a 100-hoz képest méri magát. A kisfiam életkori és örökbefogadotti helyzetéből adódóan még nem tudja teljesítményét és személyiségét elkülöníteni, ezért sajnos gyakori, hogy valamely teljesítményére kapott osztályzatát az egész személyiségére vonatkoztatja. Olyannyira, hogy a tanári negatív (vagy annak látszó) visszajelzés számára úgy tükröződik, hogy „a tanító néni igazságos, én voltam a rossz, értsd meg anya én rossz vagyok, ezért is mondott le rólam a szülőanyám.” Ezt a dolgot persze nekünk szülőknek kell helyre tennünk a gyerekben. Ezen túlmenően azért többször igyekeztem arról beszélgetni a tanító nénivel, hogy mennyivel jobb lenne egy szöveges ügyes voltál vagy de jól megoldottad a feladatot vagy valami hasonló értékelés, ha már muszáj dolgozatot íratni, illetve megvilágítani, hogy a 100-as skálán osztályozás semmivel nem jobb mint az ötös skála, de az általa hivatkozott tény valóban igaz, hogy ez az általános gyakorlat. Tényleg minden ismerős első osztályos gyereket százalékokkal értékelnek az ellenőrzőbe, maga az ellenőrző is ezt támasztja egyébként alá, hiszen a tantárgyaknál csak számok keretében történő évközi értékelésnek van helye és csak a féléves értékelésnél van lehetőség az előírt szöveges értékelések aláhúzására. Ennek tényleg így kell lennie, ez tekinthető az ajánlott gyakorlatnak? Minden esetre örömmel várjuk a másodikat, amikor már csak ötös skálán történik az értékelés:)

    Kedvelés

    • Kedves Angéla! A tanórai konfliktushelyzetekre két szempontom van. Az egyik, hogy vannak olyan konfliktusok, melyeknek a tisztázása annyira fontos, hogy bizony megállítom az órát, és csak akkor megyünk tovább, ha a helyzetet rendbetettük. Szerintem ez ilyen, és ez mérlegelhető, még akkor is, ha a tanár most hall róla először. Amásik, hogy egy ilyen helyzetben törekszem arra, hogy a gyerekek értelmezzék és megértsék, ami történik. Ebben az esetben tisztáznám – mégha nem is tudok semmit az örökbefogadásról -, hogy semmi köze egymáshoz a gyerek családi háttere és egy téma véleményezése között. Nyilván a „beszóló” gyerek sem gondolta ezt. Ha azt mondta volna, hogy ne szólj bele, mert szemüveges vagy, akkor is tisztáznánk, hogy a szemüvegnek van-e köze a témához (lehet, hogy igen), és hogy ez indok az adott helyzetben, vagy sem.

      Kedvelés

    • Ami a szöveges értékelést illeti: Én szöveges értékelés-párti vagyok. De ez alatt a valódi szöveges értékelést értem. Azt, ami semmilyen számozott skálára nem lefordítható, de árnyaltan tájékoztatja a gyereket és a szülőt egyaránt. Az ilyen értékelést használó iskolák tapasztalatai azt mutatják, hogy a jó szöveges értékelés egyszerre motiváló hatású és tájékoztató, és nagyban segíti a gyerekek önismeretének a fejlődését. Egyébként ez egy nagyon nagy téma, támogatói és ellenzői is vannak szép számmal. Abban viszont szerintem mindkét tábor egyetért, hogy semmiképpen sem ajánlott gyakorlat a szöveges értékelésbe bújtatott osztályzás (még akkor sem, ha az nem az ötfokú skálát alkalmazza).

      Kedvelés

    • Angéla, amit leírtál, az a szitu nekem is egy kis vörös felkiáltójel, hogy itt meg kell állni, és valamit megbeszélni, ami talán még a törtszámok összeadásánál is fontosabb… Nagyszerű alkalom beszélni családról és más fontos témákról.

      Kedvelés

    • Kedves Angéla,
      a szöveges értékelés témakörhöz szólnék hozzá, elsősorban mint szülő, másodsorban, mint pedagógus.
      A szöveges értékelés problémaköre minden gyereket érint, a vérszerinti gyerekek között is van sok olyan, aki maximalista és csak a 100%-t tudja elfogadni magától. A helyzet rosszabodik, ha a szülei ezt el is várják tőle és nem csúszhat semmilyen porszem a gépezetbe. Én azt kérdezném, hogy miért gondolod, hogy jobb lesz, ha 5-ös skálán értékelnek? Ha esetleg kap egy 4-est a gyermeked, nem ugyanazt fogja érezni? Minden tantárgynál így van? Mi a helyzet a magatartás, szorgalom jegyekkel? Ott még élesebb helyzet alakulhat ki, ha nem példás, példás lesz beírva.
      Ez szerintem minden esetben a szülő dolga, hogy tisztázza az elvárásait, dicsérje meg a gyereket, ha jó jegyet kap. Sosem értettem azokat a szülőket, akiknél csak az 5-ös az elég jó. A 4-es osztályzat az jó, benne van a nevében.
      Ha meg becsúszik egy rossz jegy, én nem beszélnék róla sokat, megkérdezném mi történt, elmagyaráznám, hogy ez mindenkinél előfordul, nem lehet mindig 5-öst kapni és 100%-on teljesíteni, nekünk, felnőtteknek sem megy.

      Én mint pedagógus: nem elég, ha azt mondja, hogy ügyes voltál, jól megoldottad. Több okból, egyik, hogy a szülők igen nagy hányada kapná a telefont, és kérdezné, hogy mit jelent? Hányas lenne? Mennyire volt ügyes?
      A másik, hogy mivel akkora különbség van a gyerekek között, az egyik egy közepes szintet teljesítve is nagyon sokat küzd, míg a másik kiválót is “kirázza” a kisujjából. A gyerekek között nagyon nagy konfliktushoz vezet (már 2.-ban kiéleződhet, sőt…!), hogy enyém hibátlan, és csak az van ráírva, hogy ügyes vagy, és az XY-ka csak a felét csinálta meg, azt is két óra alatt, és neki is ízt írta rá a tanító néni, hogy ügyes vagy. Ennek ellenére egy jó tanító néni megtalálja a szöveges értékelés módjában és lehetőségében azt, hogy a szülő számára is egyértelmű legyen az eredmény, és a gyerek is érezze, hogy jól csinálta, ügyes volt, örülünk neki.

      Kedvelés

      • A szöveges értékelés kérdése offtopic, ennek ellenére szeretnék válaszolni erre a felvetésre. Az „Ügyes vagy” NEM szöveges értékelés! Az „Ügyes vagy” egy minősítő, szóban megfogalmazott értékelés. Nem attól lesz egy értékelés szöveges, hogy szavakkal fogalmazzuk meg! Sőt: a jó szöveges értékelés kevés – szerencsés esetben semennyi – minősítést nem tartalmaz. A szöveges értékelés lényeg az lenne – de kár, hogy nem ez ment át a köztudatba! -, hogy érdemi, ok-okozati tájékoztatást adjon arról, hogy a gyerek valamiben hol tart. Az „Ügyes vagy”-ból mindez kimarad, ahogy ezt mada hozzászólásában le is írta. Ha ehelyett a tanár azt írj le szöveggel, hogy „A múlt héten két sort tudtál írni, most hármat írtál”, lényegesen több információt adott. Ha ehhez még hozzáteszi azt is, hogy „..viszont nehezen tudtam elolvasni az írásodat”, vagy „…és csak azután ugrottál fel”, vagy „…és ezzel együtt a feladatok felét helyesen oldottad meg”, vagy „…de több helyes megoldásod volt a múlt héten” –kiderül, mi a szempont, és abban az adott gyerek hol tart. És tényszerű dolgokat mondott, tájékoztatott, minősítés nélkül. A tájékoztatás mellett a szöveges értékelés másik lényege, hogy motivál. Ha a motiváció külső – azért teszi a gyerek, mert a tanár megdicséri érte – akkor mindegy, hogy ezt egy szimpla „ügyes vagy”-ért, egy piros pontért, sőt, továbbmegyek, egy kisötösért teszi. A szöveges értékelés – a jó, árnyalt, lehetőleg a kevés minősítést tartalmazó értékelés –azért hat, mert a belső motivációt tartja fenn. És ezt azzal éri el, hogy igyekszik nem minősíteni, de világossá teszi, hogy a gyerek miben és mihez képest hol tart.

        Kedvelés

        • És még valami: feltételez a résztevők – gyerek, pedagógus és szülő – között egy olyan élő kapcsolatot, ahol folyamatos a visszajelzés lehetősége.

          Kedvelés

          • Kedves Orsi! Köszönöm, minden szavaddal egyetértek, pontosan ez a fajta motiváló szöveges értékelés lenne az, ami nagyon egyezne a saját nevelési elveimmel és szerintem első osztályban a köznevelésről szóló törvény vonatkozó passzusa alapján a hagyományos – nemcsak az alternatív – iskolákban is lehetne követendő gyakorlat.
            Kedves Mada! Próbáltam megvilágítani, hogy egy ötéves korban örökbefogadott gyerek esetében az önértékelés az iskola kezdéskor sajnos még elég gyenge lábon áll és természetesen a megfelelési kényszerrel való megküzdésben nekünk szülőknek van óriási felelősségünk. Borzasztó jó lenne, ha ehhez rövid idő alatt elegendő lenne annyi, amit te írsz „ Ez szerintem minden esetben a szülő dolga, hogy tisztázza az elvárásait, dicsérje meg a gyereket, ha jó jegyet kap. Sosem értettem azokat a szülőket, akiknél csak az 5-ös az elég jó. A 4-es osztályzat az jó, benne van a nevében.
            Ha meg becsúszik egy rossz jegy, én nem beszélnék róla sokat, megkérdezném mi történt, elmagyaráznám, hogy ez mindenkinél előfordul, nem lehet mindig 5-öst kapni és 100%-on teljesíteni, nekünk, felnőtteknek sem megy.”
            Csakhogy egy olyan gyerek esetében, aki többször megtapasztalta, hogy őt a szülőanyja visszaadta állami gondozásba és emiatt folyamatosan kétségek gyötrik, hogy ő miben hibázott, a szülői szavak nyugtató erején túlmenően annak folyamatos megtapasztalása szükséges, hogy nem kell mindenáron megfelelnie, ő saját magáért szerethető, és ahhoz, hogy ezt belsőleg is magáévá tudja tenni egy gyerek, sok-sok időre és pozitív visszajelzésekre van szüksége. Ebben az érzékeny időszakban, legalább az első osztályban sokat segítene, ha valóban olyan szöveges módon történne az értékelés, ahogy Orsi írja, amely nem minősít, a tudás érdekében történő tanulás helyett, nem az osztályzatokért való tanulásra ösztönöz és amely hiba esetén nem lesújt, hanem segítő lépéseket nyújt a továbblépéshez és a változtatáshoz.
            A százas skálán történő osztályozás az ötös skála helyett még sokkal inkább kiélezi az osztályozás kontra szöveges értékelés közötti különbségeket, ennek kapcsán írtam, hogy várom a 2. osztálytól érvénybe lépő ötös skálán történő osztályozást, mert a jelenlegi százalékokhoz képest még azt is jobbnak ítélem. Egyébként tök jó, hogy a magatartás, szorgalom értékelést írtad ellenpéldának, ugyanis tényleg ez az egyetlen kivétel a százalékos értékelés alól és valóban egy magatartás jó vagy akár még a változó értékelés is sokkal kedvezőbb hatást vált ki mint a tantárgyi százalékos jegyek.
            Én a jelenlegi első osztályos értékelési rendszer egyetlen pozitívumaként azt tapasztaltam, hogy a gyerek – bár első osztályban még csak 20-ig tanulnak műveleteket végezni – kiválóan megtanult százalékot számolni, hogy hogyan nem tudom, de ha 48 pontot ér el egy 50 pontos dolgozatnál, azonnal tudja, hogy az 96%. Kétségtelenül, az életben ez is nagyon fontos:)

            Kedvelés

            • Épp most olvasom az Egy gyerek című könyvet Torey Haydentől. Ott az elsős kislány ki is mondja, hogy az anyja biztos nem dobta volna el magától, ha meg tudná oldani az ötödikes(!) matek feladatsort.

              Kedvelés

            • Így van Zsuzsa! A könyvbeli kislány megnyilvánulásai nagyon sokban hasonlítanak az én fiamra, még a kistesó kapcsán is hasonlóakat mondanak. Ugyanúgy előjött, hogy ünnepeljük meg a kistesó szülinapját, biztos én voltam a hibás, hiszen a kistesómat nem adta örökbe… Bár minden gyerek egyedi eset, de szerintem vannak tipikusan előjövő problémák, például ez a megfelelési kényszer vagy a negatív önértékelés, fejletlen érzelemregulációs képesség…
              Szerintem ezeket érdemes a pedagógusok felé jelezni, nem maga az öf. ténye a lényeg és nem az a probléma az iskolában, hogy milyen anyák napi verset kap a gyerek,

              Kedvelés

      • RE: Mada
        Szerintem azért rosszabb a százalékos értékelés, mint az ötfokú, mert ha a gyermek/szülő maximalista, akkor mondjuk 91%-os teljesítmény az még ötös, tehát a LEGJOBB jegy, nem akad ki senki, hogy nem érte el a maximumot, tehát van egy kis mozgástér. Viszont százalékban a maximumtól, már 9%-kal lemaradt, ami felkavarja a lelkivilágát.

        Persze az egy másik kérdés, hogy a maximalizmus lehet valamilyen lelki rendezetlenség jele is, amivel foglalkozni kellene…

        Kedvelés

  4. Néha azon gondolkodom, hogy nem volna-e szülőként célravezető, iskolába kerüléskor az első szülőin felvetni az öf témát. Esetleg egy kicsit mesélni róla, hogy eloszlassuk a szülőtársak körében a tévhiteket/előítéleteket. Hátha továbbadnák a szemléletet, és nem lennének ilyen beszólások a gyerekek között.
    Az se volna épp rossz, ha azt a bizonyos erkölcstan órát, ahol az öf szóba kerül, egy hozzáértő tartaná (akinek része volt benne, és valós ismeretei vannak a témáról) a tanárral kooperálva.

    Angéla, azt hiszem, az előző posztban vetetted fel, a következőt. :
    “hamarosan sorra kerülnek az előítéletek kialakulásának okai, s azokkal való megküzdési módok is. Reményeim szerint a pedagógusok és a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek ilyen irányú képzésben is részesülnek, mert úgy tűnik erre igen nagy szükség lenne.”

    Erről akkor ott nem volt alkalmam írni, ha megengeded, itt reagálnék rá kicsit.

    Az egyetemi tanárképzés egyébként alig nyújt valamit (a tanítóiról nem nyilatkozom, mert nem volt benne részem). Be kellett bifláznunk a fejlődéslélektant meg a pedagógiai pszichológia téziseit, de ennyi, se dokumentációs ismeret (egy szó se arról, hogy milyen hivatalos dokumentumok alapján működik egy iskola, vagy hogy hogyan kell kitölteni egy naplót), se praktikus konfliktus-kezelési tanácsok, csak a LLL (Life Long Learning) és a kompetencia meg a Pisa mantrázása. Aztán a záróvizsgán én voltam a hülye, mert nem a tankönyv szerint reagáltam egy adott szituációra, hanem életszerűen. (Az volt a kérdés, mit tennék, ha az egyik gyerek a jegyek bediktálásakor szándékosan jobb jegyet mond magának. Közöltem, hogy semmit, mert nálam ilyen a büdös életben nem fordulhatna elő, mert a jegyeket soha nem bediktálás alapján írjuk be. Minek teremtsek magamnak kellemetlen helyzetet. Okos ember, akinek esze van. Erre nekiálltak károgni, hogy majd megtudom én, hol lakik a magyarok Istene, ne gondoljam már magam olyan ravasznak – hát, azóta se tudtam meg…)
    Szakos módszertanból egyetlen értékelhető kurzusból állt, oszt kész (volt több is, de mind “ablakos tóth szindrómás”). Ami alapján a munkámat végzem, mind utána tanultam meg élesben, és két szerencsém volt: az egyik, hogy nem felejtettem el, hogy milyen a diákoldalon ülni, és hogy voltak az iskolai gyakorlataim során olyan szuper mentoraim (gyakorló pedagógusok), és később a nyelviskolában egy jóakaratú kollégám, akiktől lehetett tanulni. 5 évbe telt, hogy minden elvárásnak megfelelő szintű, színes, interaktív, változatos munkaformákkal megspékelt órákat tudjak tartani, és még a diákok is profitáljanak a kirakatórából. Ez csak a dolog szakos része, hol marad az osztályfőnöki képesség, a magas osztálylétszám rengeteg sni-gyerekkel, a szülőkkel való okos bánásmód, az érettségivel kapcsolatos mizéria, e-napló, kirándulási logisztika 0 Forintból, elvárások fentről, lentről, oldalról, hogy hogyan tanítsunk könyv nélkül, behatárolt fénymásolási kerettel, mert gázos a tankönyvek iskolába juttatási rendszere (idén már a katasztrófavédőket is bevonták:D:D:) Közben pedig oktass szépre, jóra, mutass példát, és néha légy anyja/apja/nagyanyja a gyereknek, amellett, hogy folyton jön a, “milyen jó neked, hogy 3 hónapod (mennyiiiii? nekem jó, ha 3 hét jut) szabad a nyáron, meg még szüneteid is vannak, hallgass te csak mélyeket és nagyokat” beszólássorozat is.

    Mindezzel a litániával csak azt szerettem volna mondani, hogy ilyen körülmények között ember legyen a talpán az a tanár, aki okosan fel tud vállalni, és jól közvetíteni egy ilyen nehéz témát a gyerekek felé, és nem tudom, hogy én, mint leendő szülő hogy tudnám jól segíteni a gyerekem tanárát.

    Kedvelés

    • Igen, az nagy hiányosság, hogy a tanárképzés semmilyen gyakorlati helyzetre nem készít fel – legalábbis én sem találkoztam ilyennel. Szerintem csak olyanoknak kéne tanítani a tanárképzésben, akik néhány órában maguk is tanítanak valahol, elég érdekes, ha valaki csak elméletben űzi a pedagógiát.
      A tanárok helyzetét nagyon jól leírtad, nálunk a férjem dolgozik tanárként, és látom, hogy ha valaki lelkiismeretesen csinálja, az gyakorlatilag folyamatosan a túlélésért küzd. Nekem az a kedvenc beszólásom, hogy a tanárok csak 8-tól 12-ig dolgoznak, meg hogy egyesek szerint az osztálykirándulás ingyen wellness-hétvége…
      Visszatérve a fő témára, szerintem sok-sok esettanulmány lenne jó (hátha egyszer eljutunk ide is), azokból lehetne valami tanulságot kicsipegetni, mert annyira sok minden függ az osztályfőnöktől, az osztálytársaktól, a gyerekek életkorától, az öf gyerek habitusától, az osztályban betöltött helyzetétől stb., stb., hogy nagyon nehéz általános receptet adni, hogy kell jól kezelni az ilyen helyzeteket.

      Kedvelés

      • A “wellness hétvégére” az egyik (testnevelő tanár) kolléganőmnek van hatalmas taktikája, igaz, ő gimis osztályfőnök volt: minden osztálykirándulásra teljesítménytúrát szervezett, napi 20-25 km nehezített terepen az ország különböző pontjaira, hogy ne legyen uncsi. Este nem volt gond az alvással, és úgy kipurcantak, hogy piálni még csak eszükbe sem jutott. Így ki lehet bírni, csak az ára jó sok és kemény sport 🙂
        Idén két kiránduláson is kísérő voltam – egyik előtt se tudtam aludni, de szerencsére megúsztuk épen és baj nélkül.

        Az egyetemen/fősulikon pedagógiát tanító oktatók legalább 3-4 intézményben tanítanak szimultán az ország különböző pontjain, hogy meg tudjanak élni. Így nehéz bevállalni néhány igazi órát – mellesleg a közoktatásban nem nagyon kultiválják a fél-negyed állást.
        Aztán meg, Rózsika is hiába volt évekig gimnáziumi tanár, sokra mentünk aranyommal…

        Az a helyzet, hogy tanárnak születni kell, ahogy orvosnak vagy jogásznak is. Ez most nagyon fellengzősen hangzik, de akinek nem elég ügyes a keze, az jobb, ha nem operál.

        Zsuzsa, jelentősen megkönnyíted a helyzetünket ezzel a bloggal, többek között már ami a magyarázkodást illeti. 😀 Köszi, és csak így tovább!

        Kedvelés

      • Kiegészíteném még a pedagógusok negatív kritikáját azzal, hogy azon kívül, hogy mivel napi 4 órát dolgozunk (soha életemben nem volt még ilyen, sőt vezetőként legalább fél 8-16 óráig minden nap bent vagyok, de inkább többet) számoljuk már ki az órabérünket, jobban keresünk, mint bárki egy multinál. 🙂

        Kedvelés

    • Kata, nekem tetszik az ötleted, hogy első szülőin mondjuk el az örökbefogadást. Én is valami ilyesmire készülök. (Ha lesz még addigra olyan ember az országban, aki nem tudja, hogy örökbe fogadtuk a kisfiunkat:-) Ha tudnak kérdezni, ha nyíltan van kezelve a téma, az a csúfolás méregfogát is kihúzza. Minden csoda három napig tart, majd napirendre térnek fölötte.

      Kedvelés

      • Majd ha már ott tartotok, remélem, arról is lesz poszt! 🙂 Már hogy mit, hogyan tálaltatok, milyenek voltak a reakciók, voltak-e kérdések/félreértések stb. De ez még a jövő zenéje…

        Kedvelés

  5. Nemrég irattam oviba a nagybbik fiamat. Két orvosi szakvélemény volt nálunk, amit meg kellett mutatni: egy a viselkedése miatt ne szeptemberben, hanem háromévesen, januárban kezdjen (itt az a módi, h ha törik, ha szakad szeptemberben kezdeni kell) és egyet a tejallergiáról. Midkettő szakvélemény azzal kezdődött, h örökbefogadott gyermek. Ennyit a magánügyről – ott már mindenki tudja, pedig nem terveztem nagydobra verni, pont, mert féltem, hogy fogják kezelni.

    Kedvelés

    • Judit, egy ilyen szakvéleményt vissza kell adni, írjanak újat! Nincs joga az eü intézménynek nyilvántartani, hogy egy gyerek öf! Én anno addig vertem a patáliát, amíg ki nem törölték ezt a megjegyzést is, meg a születési nevet is.

      Kedvelés

    • Nagyon sok szakvéleményt láttam már, legtöbb úgy kezdődik, hogy “problémamentes terhességből, időre született megfelelő súlyú gyermek”. Vagy “kezdeti ikerterhességből származó egy gyermek, másik magzat az x. héten elhalt.” Vagy “koraszülés, kis súlyú baba”. Ez nem rosszindulat szerintem, hanem tényleg az előzmények pontos feltárása, ami a későbbiek során fontos lehet.

      Kedvelés

  6. Nekem is nagy kérdés, hogy előre szólni vagy sem. Egyelőre még “billegek” hol egyik, hol másik mellett.
    Ha előre szólok, hogyan is? Csak közlöm, hogy a fiam öf? Mennyire van képben a témáról a pedagógus (bár még csak bölcsődénél tartunk)? Vagy … ?

    Van az a nézet, hogy nem kell szólni, mert magánügy, más családi viszont sem mondunk el. Úgy tudom a válást is megosztják sokan a pedagógussal, hisz amiatt is lehet érzékeny a gyerek.

    Ha nem szólok, és véletlenül betalál egy vers, egy iskolai feladat, ami érzékenyen érinti a gyerekemet? Kényszer helyzetnek gondolom mindenki számára. Gyerekből kivált valamilyen reakciót, amit a pedagógus kezel valahogy, merthogy nem tudja az okát, nincs felkészülve. Szerintem nem szerencsés, ha ilyen szituációban “derül ki”, esetleg a gyerek mondja el, mert éppen akkor ott úgy érzi mondania kell (mint Angéláék történetében); de igazából nem biztos, hogy még elmondta volna.
    Megértik-e az osztálytársak? Persze értik a szót, beszélgetnek is róla, vannak innen-onnan hallott elképzeléseik is.

    Előre nem tudom felkészíteni a gyerekem, hogy ilyen meg olyan feladat is lehet . . .

    Nemrég meghallgattam a “Vendég a háznál” műsort ahol két tizenéves öf volt a vendég. Ott hallottam egy (gimnáziumi) megoldást, ami tetszett: Először általánosságban beszéltek az osztállyal az örökbefogadásról, hogy zajlik stb. így lehetőség van megbeszélni azt is, ki mit tud róla, mit hallott, mi a véleménye. Ez után mondta el a lány, hogy őt is örökbe fogadták

    http://www.mediaklikk.hu/2014/05/07/valasz-utak-orokbefogadott-tizenevesek/ – rövidebb verzióban 2:30-tól.

    Én is elgondolkodtam Kata javaslatán, hogy szülőin beszéljünk róla.
    Bocs, azt hiszem csapongtam a verziók között.

    Kedvelés

  7. Ria, szerintem is nagyon nehéz ez a dolog. Első osztályosok nem értik, csak azt, hogy valamiféleképpen más a gyerek. Én is úgy vagyok vele, hogy bizonyos idő szükséges ahhoz, hogy valakivel ilyen személyes dolgokról beszéljek, olyan embernek, akit nem érzek magamhoz közelinek, nem szívesen mondom el, pláne itt a gyerek magánügyéről van szó. Ami nekem még bevált, hogy mielőtt egy pedagógust beavatok, meg szoktam beszélni a kisfiammal. Úgy érzem most jó lenne ezt Laci bácsival megbeszélni, mit gondolsz erről. És támogatni szokta. Amúgy vannak igazán jó pedagógusok, akik kapcsán nem bántam meg, hogy elmondtam, azóta sokkal hatékonyabb a nevelésük, meg van olyan is, akinek semmit nem kell mondani, magától ráérez, hogy milyen pedagógiai módszereket alkalmazzon. Azért az első szülőin senki sem mondta el nálunk, hogy elvált vagy éppen válnak vagy hogy a gyerek apja a testvérével külföldön él. Szerintem ezek hasonlóan magánügyként kezelt dolgok, pedig nagyon is kihatással vannak a gyerekekre.

    Kedvelés

    • Szerintem a valas kicsit mas kategoria, mert arrol lenyegesen nagyobb ismetettel rendelkeznek az emberek. En arra keszulok, hogy az elso szuloin elmondom, es hozza fogom tenni, hogy azert mondom el, mert tudom, hogy az emberek altalaban nem tudjak, mi ez, es elore szeretnem kerni, hogy ha barkiben barmilyen kerdes felmerul, inkabb lepjen oda hozzam, es kerdezze meg.

      Kedvelés

  8. A “célravezető volna-e szülőként, iskolába kerüléskor az első szülőin felvetni az öf témát” gondolathoz: amikor kislányomat örökbe fogadtuk, már elsős volt. Új városba került, év közben új iskolába kellett (volna) beíratni, de: írd és mondd, egyetlen körzeti iskolába sem vették át, mert mindegyik “betelt”! (Mindenütt tudták, miért kellett hirtelen iskolát változtatnia). Egyedül az egyetemi gyakorló iskola fogadta volna magántanulóként (mivel egyetemi oktató vagyok), ha megígérjük, hogy nem jár be! Végül nagyon nehezen sikerült visszakérnünk óvodába – nagyon jó döntés volt – mindez kb. 2 hónapunkba és rengeteg kérvénybe, utánajárásba, kilincselésbe került. A nagyobb lányom osztályában egy szülői értekezleten elmondtam, hogy kistestvért fogadtunk örökbe. Az indokolta a coming out-ot, hogy a kicsit rendszeresen hordtam magammal, amikor a nagyot hoztam-vittem, (akkor még sem iskolába, sem óvodába nem járt), mindenki látta (értem ezalatt a tanárokat és a szülőket is) és mindenféle jóindulatú de tapintatlan kérdéseket tettek fel, ami a kicsit zavarta. Szóval 2 mondatban közöltem a tényt, és akkor megfagyott a hangulat. Az osztályfőnök semmit nem reagált, hanem folytatta a következő témával, a szülők meg sem tudtak szólalni. Volt, aki utólag jött oda és mondott valami kedveset (kb. ketten a harmincból), a többiről “lepergett” – ami persze nem baj. Ami viszont szomorúbb: év végén a nagy lányomat az 5 napos osztálykiránduláson a többiek kiközösítették. A volt barátnője anyukájával (akivel addig – legalábbis azt hittem – nagyon jóban voltunk) megpróbáltam beszélni és a segítségét kérni – mert az ő lánya volt a főkolompos. Kereken elutasított és közölte, hogy a nagylányomnak az a baja, hogy örökbefogadott kistestvért kapott és az elrontotta. Az ofő szerint a kiránduláson nem történt semmi gond (míg a lányom szerint élete legrosszabb 5 napját élte át ott), a napközis tanítónő pedig szólt a volt barátnőknek, hogy ne barátkozzanak vele, mert az örökbefogadott kistestvér “elrontotta”. (Az említett anyuka és a tanítónő barátnők). Nos, hát iskolát váltottunk. Egyébként voltak jó tapasztalataink is. A kicsivel mind az oviban, mind az iskolában elmondtuk az óvónőknek, tanítóknak, de csak nekik. (Legtöbbjük pozitívan reagált és nagyon sok segítséget kaptunk tőlük.) A szülők közül csak azoknak, akikkel jóban lettünk, vagy a gyerekek barátkoztak és úgy gondoltuk, hogy szükségessé vált. Mellesleg első osztályban 3 örökbefogadott gyerek volt az osztályban, de egyik szülő sem comingout-olt nyilvánosan. Azt, hogy vannak rajtunk kívül mások is, s hogy kik azok, a tanítónőtől tudtuk meg. (Ehhez persze nem igazán volt joga, hogy az infókat továbbítsa, nyilván adagolta a rólunk szóló híreket is a többi szülő felé is). Nem is ő volt a kedvencünk…

    Kedvelés

  9. Az ofő egyébként is érzelemmentes, érzéketlen jégcsap volt, rajta nem lepődtem meg. Az iskola nagyon elit iskola, sznob szülőkkel. Talán még nem találkoztak ilyesmivel, pontosabban azzal, hogy valaki fel is vállalja – “ebben” a társadalmi rétegben. (Az öf. kislányunk egyébként “ráadásul” még cigány is.) Annyi jött még át a volt barátnő anyukától, hogy a nagy lányom (aki egyébként nagyon csendes, visszahúzódó, szerény, kitűnő tanuló kislány) szerintük ezzel akart kitűnni a többi gyerek közül, hogy van egy örökbefogadott testvére. Összefoglalva: vmi miatt piszkálta a csőrüket.
    Dunavirág: Az új iskola a nagylányomnak nagyon bejött. Vannak barátnői (többek között egy örökbefogadott kislány). Lazább a hangulat, elvégre ez már “csak” egy gyakorló iskola, normálisabb a szülői közösség, sokkal vegyesebb összetételű.
    A kislányomnak sajnos nem jött be az iskola, helyesebben az osztály, helyesebben a tanító néni :). Ő egyébként itt kezdte újból az első osztályt (az előzőbe tehát nem járt), és egy nyugdíj előtt álló, kiégett, ordibálós, katonás tanító nénit fogott ki, aki két kézzel szórta a fekete pontokat. Nem csak neki, mindenkinek. Fél év múltán kiderült, hogy a kislánynak tanulási nehézségei vannak, nevelési tanácsadóban landoltunk, fejlesztőpedagógust kaptunk, majd egy szűk év múltán (2. osztály októberében) szakemberekkel való alapos tanácskozás és előkészületek után átvittük egy másik, kis osztályos (egyébként egyházi) iskolába. Mindenképpen muszáj volt, mert kiújult egy pszichoszomatikus betegsége (erről valahol már írtam), ami a tanító nőnek volt köszönhető. Az osztálytársakat nagyon sajnáltuk (itt volt rajta kívül 2 öf. gyerek és rengeteg barátnő!), de az új iskola nyugis, nagyon odafigyelnek rá, szeretik, és ő is szeret ide járni. Egyébként a váltáskor 2 iskolát választottunk ki, mindkettőbe járhatott néhány “próbanapot”, és ő választotta ki, melyiket szeretné. (Most két felé hordjuk a két gyereket, fél óra különbséggel indulunk reggel, nagyon hektikus, de nagyon megéri! Mindkettő jó helyen van.)

    Kedvelés

    • Szuper, ügyesek vagytok. Gyerekként én is felvételiztem “elit” iskolába és nekem se tetszett, máig emlékszem a felvételinél elfogott rossz érzésre! Nem is oda jártam. A gyerekek tudják mi a jó nekik, jó ötlet volt megkérdezni a lányodat. Nemsokára úgyis már mehetnek egyedül, akkor nem lesz hektikus se.

      Kedvelés

  10. Sajnos bármennyire szeretnénk, hogy ne legyenek, de az örökbefogadott gyerekekkel szembeni előítéletek léteznek. Számos esetben tapasztaltam meg, hogy azok az emberek, akik ránk örökbe fogadókra „felnéznek”, az örökbefogadott gyerekekkel szemben előítéleteket táplálnak, és ez különösen bántó és romboló tud lenni, ha maga a pedagógus előítéletes, amivel szinte reménytelen megküzdeni. Nagyon hasznosnak találtam és végiggondoltam a pedagógusok hozzászólásait a témához kapcsolódóan, a mindennapos küzdelmeiket, a meglátásaikat, számomra már korábbi témák kapcsán is rendkívül jó érzés volt, hogy pedagógusok megszólaltak, hogy miként tudnának egy-egy felvetett problémát hatékony megoldásokkal támogatni a nevelési gyakorlatukban. Azt gondolom, hogy függetlenül az anyagi megbecsültségtől és a képzésük színvonalától, igenis vannak igazán kiváló pedagógusok, akik nemcsak oktatnak, hanem egyúttal pozitív hatást gyakorolnak a gyerekek személyiség fejlődésére, de van sajnos az ellenkező végletre is példa.
    Itt szeretnék idézni egy Székely Zsuzsával 2012-ben készült interjúból,amit nagyon igaznak érzek:
    ( http://hetek.hu/eletmod/201209/a_boldogsag_masik_oldala)

    „Hogyan ítéli meg ma a közvélemény az örökbefogadást?

    – Sokat változott ‘77 óta a közvélekedés. Valójában az örökbefogadókat sosem ítélték meg negatívan, de nagyon komoly előítéletek, félelmek, gyanakvások veszik körül az örökbe fogadandó gyerekeket. Legutóbb a Horthy-korszakban volt jellemző, hogy a törvénytelen gyerekekre gyakorlatilag ráterhelték a megesett leányanyák bűnét. Emellett nagyon erősen tartja magát az a determinista nézet, hogy a gyerek személyiségét döntően az öröklés határozza meg. Az pedig valóban nem tagadható, hogy az örökbe adandó gyerekek többsége halmozottan hátrányos helyzetű szülőktől származik. Jellemző, hogy amikor problémák adódnak az örökbe fogadott gyerekekkel, akkor azonnal az öröklött devianciának tulajdonítják. Az embereknek eszükbe sem jut, hogy a vér szerinti gyerekekkel is ugyanúgy vannak problémák. Azzal meg pláne nem szeretnek szembesülni, hogy általában azok a hibák irritálnak minket a legjobban a másikban, a gyerekünkben, amik bennünk is megtalálhatóak. Nem szívesen veszik tudomásul az emberek, hogy a gyerekekre vetített negatív vélekedések, előfeltevések sajnos önmagukat beteljesítő jóslatként működhetnek, így sokszor a nevelésért felelősök saját maguk lökik deviáns életpályára ezeket a fiatalokat. Azt tapasztaltam, hogy gyakran az iskola is erősíti ezt a mechanizmust, a pedagógusok is máshogy ítélik meg és kezelik az örökbe fogadott, mint mondjuk az elit származású diákjaik viselkedési problémáit.”

    Kedvelés

  11. Szerintem át kell gondolnunk, hogy mi a célja a comingout-nak. Ha csupán az, hogy a szülők és általuk az osztálytársak, valamint a jelenlévő ösztályfőnök megtudja, hogy a gyerekünk öf, akkor valószínűleg elegendő odamenni a szülőire és úgymond bejelenteni. Különösebb reakciót nem várhatunk és kérdéseket sem. Valószínűleg sikerül aktivizálnunk a bennük élő prekoncepciókat a témával kapcsolatban. Viszont, ha azt is szeretnénk, hogy az öf-ról árnyaltabb elképzelésük legyen, mint amivel megérkeztek a szülői értekezletre, akkor ez szerintem komolyabb előkészületet igényel. Én egyeztetnék az osztályfőnökkel, esetleg bevonnék egy öf pszichológust olyan szituációt teremtve, ahol mernek kérdezni és valós beszélgetés indul el. Javítsanak ki a gyakorló pedagógusok, de egy szülői értekezletet sem túl elegáns “elrabolni”, azaz az osztályfőnök által megtervezett témák helyett egy ilyen fajsúlyú topikot úgymond spontán bedobni.

    Az sem mindegy, hogy ez a comingout milyen környezetben történik. Ismerjük-e esetleg az osztályfőnököt, a szülők egy részét, az iskolát? Vagy teljesen új és idegen minden?

    Arra akarok kilyukadni, hogy a gyerek érdekében át kell gondolnunk ezeket a tényezőket, hogy a comingout elérje a célját és sikeres legyen.

    Kedvelés

    • Egyetertek veled! Es hozzatennem, hogy az egy speci helyzet, ha a kulsosegeken az orokbefogadas latszik. Zsuzsa pl irta, hogy o megmondta az oviban. Szerintem jol tette, igy nem fognak osszesugni a hata mogott, ha meglatjak a ket, egymastol nagyon kulonbozo gyereket.

      Kedvelés

      • Nem is a gyerekek kinézete volt a fő ok, de tényleg tanév közepén egyszercsak egy másfél éves totyogóval kezdtem kísérgetni a lányomat az oviba. Nehéz lett volna másképp indokolni. Meg a nagylány is beszélhetett róla, miért is ne beszélne? Akkor rögtön elmondtam az ő óvónőinek.
        A kisfiú leendő óvónőjénél már csak a kommunikációs csatorna megnyitását célozta a közlés – biztos tudta eddig is, de tőlem kérdezzen, ha kérdése van.

        Kedvelés

    • Nekem ez az egesz oriasi dilemma. Nem tudom mivel teszek jot a gyereknek. Nalunk a tagabb kornyezet is tudja, de nem irom ki a homlokomra.
      Az oviban beiratkozaskor elmondtam a vezetononek es az ovonoknek bizalmasan. De a szuloknek nem. Aztan az egyik szulovel 2 ev utan nagyon jo kapcsolat alakult ki, a gyerekeink jo baratok. Igy egyszer megemlitettem neki a dolgot. Hat en lepodtem meg. Ugyanis tudta… Mondta, hogy csinalhatott volna ugy, mintha nem tudna, de nem akart becsapni. Viszont mondta, hogy magatol biztos nem hozta volna szoba, es azt is, hogy sok ovis szulo tudja, mivel a vezetono elpletyizte, persze szuperlativuszokban beszelve rolunk. :-\ Soha egy szulo sem tett ra utalast, vagy bant velunk maskepp, ugy latszik inteligensebbek, mint a vezetono…

      Viszont dilemmazok, hogy az iskolaban erdemes-e ezzel nyitnom. Mert nalunk nem tabu, nem titok, de ugy gondolom abban a korban mar az o dontese, hogy kinek akarja elmondani. Meg nem akarom, hogy rogton az alapjan iteljek meg. Szoval teljesen tanacstalan vagyok.

      Kedvelés

        • Hat ezt fogom tenni valoszinu. 🙂 Biztos megbeszelem vele, de egy 7 eves ezt el tudja donteni? Marmint nem tudja vegig gondolni, hogy minek mi lesz a kovetkezmenye. Az ovodai rossz elmeny miatt agyalok csak ezen.

          Kedvelés

          • Kedves Findusz, szerintem nem tudja egy 7 éves ezt eldönteni, sőt én úgy éreztem, hogy a döntés súlyát (mert mi van, ha valami rosszul sül el) nem is igazán szabad rátenni egy gyerekre. Az más kérdés, hogy az a jó, ha tud róla, ha nem azt éli meg, hogy a háta mögött kibeszéli a szülője.

            Kedvelés

            • Igen ezert nehez ez nekem. Mert a hata mogott nem akarom leadni az infot, de a dontest nekem kell meghozni. Mindennek van elonye-hatranya. Engem az nagyon rosszul erintett, hogy az oviban elmondta a hatam mogott a vezetono a legtobb szulonek. Persze “negyszemkozt”. Aztan az egyik szulo a masikat kerdezte allitolag, hogy “te tudtad, hogy orokbefogadtak?” Engem ez ugy mellbevagott. Hadd en dontsem mar el, hogy kivel osztom meg….

              Kedvelés

            • Szerintem az, hogy meghallgatjuk a gyerek velemenyet, vagy raharitjuk a dontest, az nem ugyanaz. Egyebkent meg en azt tapasztalom, hogy a gyerekeknek lenyegesen jobbak a szenzoraik arra, hogy kiben lehet megbizni.

              Kedvelés

  12. Kedves Findusz! Átérzem, amit mondasz, hiszen az a vezető óvónő igazából visszaélt a bizalmaddal, amikor a hátad mögött, a jóváhagyásod nélkül mintegy elpletykálta a többi szülőnek az örökbefogadást. Nyilván, ez kihatással van arra, hogy az iskolában ezek után kinek adsz bizalmat. Nem tudom, hogy mennyire sikerült megismerned a leendő tanárokat. Aki még támogathat abban, hogy mit és hogyan mondjál el a pedagógusoknak, lehet, hogy érdemes lenne megkeresni, a Pedagógiai Szakszolgálatnál egy pszichológust. Nekik többnyire elég jó rálátásuk van a körzetbe tartozó iskolák, az egyes pedagógusok nevelési módszereiről, másrészt szerintem hasznos egy szakemberrel – akivel kapcsolatban nem kell attól félni, hogy a bizalmaddal visszaél – átbeszélni az iskolakezdés tekintetében a téged aggasztó kérdéseket, hogy a gyerek ne érezzen rajtad elbizonytalanodást vagy félelmet, mert ezt kőkeményen leveszik a gyerekek és ők is elbizonytalanodnak. A mi körzetünkben például van olyan pszichológus a Pedagógiai Szakszolgálatnál, aki az örökbefogadó családokkal foglalkozik, én erről korábban nem is tudtam, csak amikor már bejelentkeztem és utóbb hasznosnak találtam a vele történő konzultációt.

    Kedvelés

    • Kedves Angela!
      Koszonom a tanacsokat, jo otlet a pszichologus, ez eszembe sem jutott. Pedig volt kollegam es jartunk is nala regebben a gyerkoccel egyeb problemak miatt. Szeptemberben meg nem megy iskolaba, van idonk, addig meg talan kiforrja magat, hogy mi lesz a legjobb neki. Ezen a forumon legalabb jo otleteket kapok, es kulonbozo nezopontokat is megismerhetek. 🙂
      Ha az elejen nyiltan elmondjuk az of-t, akkor azzal gondolom elejet vennem a pletykaknak. Viszont tartok attol, hogy igy meg eloitelettel lennenek vele szemben. Sem pozitiv, sem negativ diszkriminaciot nem szeretnek. Mondjuk eddig csak pozitivval talalkoztam, de azert az sem mindig tul szerencses.

      Kedvelés

  13. És hogyan kezeljük azt a helyzetet, amikor a pedagógusok közösítik ki a sorból kilógó gyerekeket? (Számunkra kissé költői a kérdés, semmilyen szinten nem vagyunk érintettek a dologban.)

    Ma voltunk 8. osztályos ballagáson egy olyan kis faluban, ahol sok a nevelőszülőnél élő gyerek. Az egyik nevelőszülő mesélte, hogy néhány éve maguk a tanárok nem kezelték egyformán a gyerekeket, ők maguk közösítették ki őket. A 13 ballagó nyolcadikosból 4 nevelt gyerek, a 15 fős iskola több közel 25 százaléka közülük kerül ki. Mostanság már javul a helyzet, talán a tanárok is kezdik felfogni, hogy ezeken a gyerekeken is múlhat az iskola sorsa, következésképpen az ő egzisztenciájuk is.
    A faluközösség hozzáállása sem sokkal rózsásabb. Én őszintén felnéztem erre a nőre (a nevelőszülőre), hogy ellenszélben kell nevelnie a gyerekeket egy korlátolt, tudatlan közösségben.
    Még nagyon sok a dolog felvilágosítás, szemnyitogatás terén, hajrá, Zsuzsa! 😉

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s