Az örökbefogadás történelmi látószögből

Általános

Új műfaj a blogon: történelmi tanulmány! Büszkén mutatom be a mai vendégposztot Fónagy Zoltán történésztől, aki a 19. századi társadalom- és művelődéstörténet kutatója, a Mindennapok története blog szerzője. Az Örökbe.hu részére készült írásában az örökbefogadás történeti hátterét mutatja be.

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az örökbefogadás intézménye egyidős a magántulajdonon, a monogám családon, illetve az írásban rögzített jogrendszeren alapuló európai civilizációval. Az ókori görög városállamokból és a római birodalomból éppúgy fennmaradtak az adoptáció emlékei, mint a közép- és újkori keresztény társadalmakból.

A modernizáció 19-20. századi folyamata azonban éles választóvonalat húzott a „régen” és a „ma” közé a fogalom tartalmában. Az örökbefogadás tekintetében a különbség a hagyományos és a modern társadalom között leginkább annak céljaiban és motivációjában ragadható meg. Mielőtt erről a változásról szólnék, vázlatosan szeretném megrajzolni a hátteret, azaz összefoglalni a gyermekhez való korábbi viszony fő jellemzőit.

Isten elpazarolt ajándéka

A hagyományos társadalom viszonyát a gyerekhez a mai ember számára nehezen feloldható ellentmondás jellemezte.

A gyermeket Isten ajándékának tekintették, s ezt a viszonyulást a kereszténység normái is megerősítették, főképpen a születéskorlátozás tilalmán keresztül. A valláserkölcsi norma egybeesett a gyakorlati megfontolásokkal is: a magas csecsemő- és gyerekhalandóság mellett ugyanis csak a minél több születés biztosíthatta a család fennmaradását. A család hosszú távú, nemzedékeken átívelő fenntartását pedig a hagyományos társadalom az ember legfőbb életfeladatának tekintette. Az egyén elsősorban közösségek (rend, egyház, település stb.) tagjaként határozta meg magát. A közösségi identitások rangsorában pedig első helyen a család állt: az egyes ember ősei és utódai sorát összekötő láncszemként gondolt magára.

A családközpontú világképpel szoros összefüggésben állt az ősök tisztelete, sőt kultusza (aminek egyes elemeit, a maga képére formálva a kereszténység is fenntartotta). Ahhoz pedig, hogy az ember maga is bevonulhasson a tisztelettel őrzött emlékű ősök közé, neki is utódokra volt szüksége.

A család, a „név” fenntartásán túl a kétkezi munkát végző túlnyomó többség – parasztok, iparosok – szemében a gyermek a családi gazdaság munkaerejeként is értéknek számított. Sőt, ő volt a szülők „nyugdíjbiztosítása” is: a munkaképtelenné vált öregek ugyanis szinte kizárólag utódaik gondoskodására számíthattak.

Árvaházi reggeli VU1883

Árvaházi reggeli, Vasárnapi Újság, 1883

A gyermekszülés, illetve -nemzés tehát az ember legfőbb élethivatása betöltésének számított. A gyermektelenségre – legyen az meddőség vagy gyermekhalálok következménye – „isten veréseként” tekintettek, s gyakran valamely bűn megérdemelt büntetésének értelmezték. A meddőségért jellemzően elsősorban az asszonyt hibáztatták, illetve rajta próbáltak segíteni vallási, mágikus vagy gyógyászati praktikákkal. Ha minden erőfeszítés ellenére sem sikerült a gyermekvállalás, örökbe fogadtak valakit, mert – magyar paraszti szólással – „nem akarták kutyára hagyni a nevüket”.

A gyerekek magától értetődő elfogadása mellett ugyanakkor a hagyományos társadalom ma már szinte elképzelhetetlen pazarlással bánt az „Isten ajándékával”. Jó másfél évszázaddal ezelőtt Magyarországon 1000 lakosra még évi 40-45 születés és 31-39 halálozás esett. (Ma ugyanez az arányszám hazánkban 9, illetve 13.) A magas halálozási arány legfőbb oka a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság volt. Az egyéves kort 1000 újszülöttből 288 nem érte meg. Hároméves kora előtt meghalt további 135 gyermek, a tízéves kort pedig egy-egy évjáratnak a fele sem érte meg. Egy másik adattal érzékeltetve ugyanazt a jelenséget: Erdélyben az 1843-ban elhunytak negyven százaléka négyévesnél fiatalabb volt!

A bőséges gyermekáldás, illetve felnövésük viszonylag alacsony esélye miatt a szülők mai normákhoz képest ridegen viszonyultak gyermekeikhez. A születés nem számított rendkívüli eseménynek, a gyermekhalálhoz pedig, annak gyakorisága miatt, bizonyos közönyösséggel viszonyultak.

A 20. század előtt gyakori volt a család felbomlása az egyik vagy mindkét szülő halála miatt, még mielőtt az összes gyermek elérte a felnőttkort. Ilyenkor a kicsinyeket az idősebb testvér, a nagyszülők vagy más rokonok nevelték. A megözvegyült szülők többnyire újraházasodtak, így sok családban találkozunk mostohatestvérekkel és mostohaszülővel. (Ezt tükrözik vissza a népmesék is, amelyeknek gyakori szereplője lett a gonosz mostoha.)

Örökbefogadás – örökössé fogadás

Ha a részletek változtak is az idők folyamán, az örökbefogadás lényege a polgári kor előtt ugyanaz volt: az egyenes ági leszármazottal nem rendelkezők elsősorban törvényes örökösről kívántak gondoskodni, hogy biztosítsák a család nevének fennmaradását, és rendezzék vagyonuk sorsát a haláluk utáni időre. Az örökbefogadás tehát elsősorban öröklési jellegű szerződés (örökössé fogadás), azaz vagyonjogi, nem pedig családjogi aktus volt a régi jogfelfogás szerint.

Már Werbőczy István 16. század eleji joggyűjteménye, a Hármaskönyv is foglalkozott az örökbefogadás szabályozásával a nemesség magánjogi viszonyai kapcsán. (A gyermekké fogadás mellett egyébként testvérré fogadásról is rendelkezett.) Werbőczy főleg a nemessé válás egyik lehetséges módjaként tárgyalta: ha ugyanis nemes nem nemest fogadott örökbe, azt a majdan megöröklendő birtok nemessé tette. Igaz, ehhez királyi megerősítést is kellett szerezni, ugyanúgy, mint ha a család főnemesi (grófi, bárói) címét akarták megmenteni. (Például a 20. század elején a gyermektelen utolsó Benyovszky gróf, Sándor a család nemesi ágából fogadott örökbe két fiút, akik ekkor már 28, illetve 30 évesek voltak.)

Árvaház protestáns VU1870

Protestáns árvaház, Vasárnapi Újság, 1870

Az „örökössé fogadás”-nak természetesen csak azokban a rétegekben volt értelme, ahol jelentős javakkal rendelkeztek. A nemesi földbirtok – az ősiség értelmében – valójában a családé, nemzetségé volt, nem az egyéné. Ha valaki gyermektelenül halt meg, akkor azt az atyafiság örökölte, a jog által meghatározott rendben – végrendelkezni az örökölt családi birtokról nem lehetett. Az örökbefogadás volt az egyetlen módja, hogy mégis a birtokos személyes akarata érvényesüljön a halál után. Természetesen ez a lépés sértette a rokonság – a potenciális örökösök – érdekeit. Mindenekelőtt a saját gyerekeket rövidítette volna meg a szülő, ezért vér szerinti gyerekkel rendelkezők nem is fogadhattak örökbe.

Általában persze maga a birtokos is a családjában akarta tartani a birtokot, ezért leggyakrabban a rokonok közül választott örököst: például valamelyik testvére fiát fogadta örökbe. Mivel az örökössé fogadás célja nem a gyerek felnevelésének biztosítása, illetve valamely érzelmi hiányérzet kielégítése volt, így nem kellett, hogy a gyermek árva vagy elhagyott legyen. Sőt, a jogi aktus következtében nem is feltétlenül került át az örökbe fogadó családjába. A magyar jogrend egészen az 1952-es családjogi törvényig ismerte az „adoptio minus plenat” formulát, azaz a szülői felügyeleti jog átszállása nélküli örökbefogadást.

A fogalom mai tartalmától szintén idegen, hogy a majdani örökösként örökbefogadott akár felnőtt is lehetett. Fiú utód nélküli nagybirtokosok a csak fiágon öröklődő birtokokat vagy a lányuk „fiúsításával” őrizték meg leszármazottaik számára (királyi engedélyt szereztek lányuk öröklésére), vagy örökbe fogadták a vejüket. A birtokos nemesség esetében egyébként nemcsak a rokonság volt ellenérdekelt az örökbefogadással szemben, hanem a királyi kincstár is: törvényes örökös híján ugyanis a birtok arra háramlott volna. Sőt, nem örült az örökös-fogadásnak az egyház sem, mivel a gyermektelenek végrendeletükben gyakran igen bőkezűen hagyatkoztak kegyes célokra.

Az örökbefogadott munkaerő

Azoknál a társadalmi rétegeknél, ahol a család, illetve a háztartás a termelőmunka kereteként is szolgált – parasztok és iparosok – a gyermeknek munkaerőként is fontos szerepe volt, s ez a szempont természetesen érvényesült az örökbefogadással kapcsolatban is.

A parasztcsaládok örökbefogadási gyakorlatáról a 19. század végéről, a 20. század első feléből vannak néprajzi forrásaink. Gyermek hiányában ők is elsősorban a közeli rokonság körében kerestek örökbefogadásra alkalmas fiút. Leggyakrabban többgyermekes testvéreiktől választottak egyet, leginkább a legfiatalabbat. Alkalmas rokongyerek híján számításba jöhetett árva, a századfordulótól – az állami gyermekmenhelyek alapításától kezdve – lelencházi gyerek is. Általában egészen fiatal gyermeket hoztak el a menhelyről, s ha megszerették, örökbe is fogadták. Voltak jobb módú családok, ahol a munkáskéz biztosítása céljából 2-3 gyereket is örökbe fogadtak. Különösen gyakori volt az örökbefogadás a belterjes, munkaerő-igényes gazdálkodást folytató falvakban, például a dél-alföldi dohányosoknál és zöldségkertészeknél. A tanyai gazdálkodásban is előnyt jelentette a családbeli több olcsó munkaerő, amely az örökség vagy legalább a kiházasítás reményében szorgalmas munkával gyarapította a családi vagyont.

Árvaház leány Erzsébet VU1872

Leány árvaház, Vasárnapi Újság, 1972

A nagyobb gazdák már az örökbefogadás alkalmával ráírattak a gyerekre valamilyen birtokrészt, a kevésbé tehetősek pedig egy öltözet ruhával vagy kisebb használati tárggyal ajándékozták meg. A nagyobbacska legények esetleg ki is kötötték az örökbefogadás feltételéül, hogy előzőleg földet írassanak rájuk, nehogy hiába essen a munkájuk.

A 20. század elejétől a paraszti világban a tehetős gazdáknál akkor is előfordult örökbefogadás, ha voltak gyermekeik. Ilyenkor az örökbefogadott „nem egész örökös” volt, azaz nem számíthatott egyenlő örökösödésre. Őt munkája fejében fölnevelték, kiházasították és az induláshoz adtak neki valamit a vagyonból is.

A parasztság körében csak a teljes jogú örökbefogadást ismerték, azaz a gyermek bekerült a családba, új apja, akinek a nevét, sőt még a ragadványnevét is viselte, a teljes atyai hatalmat gyakorolta felette. Helyzete a családon belül ugyanaz volt, mint a vér szerinti gyermeké. Neve sokfelé „örökös gyerek” volt, ami utalt az örökbefogadás régebbi tartalmára.

A gyermekvédelem kezdetei

A hagyományos társadalomban a magas halandóság mellett a maihoz képest sok gyermek jutott fél- vagy teljes árvaságra. Utóbbiakról, ha még nem voltak munkaképesek, többnyire a rokonság gondoskodott, de a falu vagy az egyházközség is jelentett bizonyos védőhálót.

A rokoni gondoskodásra nem számítható árvákról való gondoskodásnak nagy hagyománya volt a keresztény Európában. A gyermekek sorsa mindig jobban mozgósította a szolidaritási készséget, mint az öreg, vagy pláne a felnőtt szegényeké. Az adományokból, alapítványokból keletkezett árvaalapok és a korai árvaházak azonban viszonylag kevés számú gyermekről gondoskodtak. Tömeges problémává ez csak a 19. század második felében vált. Az iparosodással, városiasodással megélénkült mobilitás miatt ugyanis mind nagyobb számban fordult elő, hogy az árvaságra jutott gyermek semmilyen támaszra nem számíthatott. Hasonló kilátástalan helyzetben volt a törvénytelen kapcsolatból született gyermekek nagy része is.

A szociális gondoskodás intézményesülése, közfeladatként való elismertetése a dualizmus idején ment végbe a gyermekvédelemben. A védelemre szoruló gyermekek különböző csoportjai számára ellátórendszerek kezdtek kiépülni. A legnagyobb kiterjedésű tevékenységet a halálozás, tartós betegség vagy börtön miatt ellátatlan, szülők nélkül maradt, vagy a szülő által elhagyott (jellemzően házasságon kívül született) gyermekekről való gondoskodás jelentette, de kisebb számban érintette ez a „morálisan veszélyeztetett”, esetleg már kisebb bűncselekményeket elkövetett gyermekeket is.

Jó ideig a társadalmi jótékonyság keretei között kezelték a problémát. 1870-ben alakult meg az Első Gyermekmenhely Egylet, amely a fővárosban árván vagy más okból egyedül maradt gyermekekről gondoskodott. Az arisztokrata nők által vezetett egylet évtizedekig a gyermekvédelem kulcsszereplője volt, a főváros is rajta keresztül oldotta meg gondoskodási kötelezettségét.

1901-ben törvény ismerte el állami feladatnak az ellátatlanul maradt gyermekekről való gondoskodást, és a következő években kiépült az állami gyermekmenhelyek országos hálózata. A területi illetékességgel rendelkező gyermekmenhelyek 1905-ben 26 ezer, 1910-ben már több mint ötvenezer állami gondozottat láttak el, akiknek több mint fele házasságon kívül született!

anyakönyv - örökbefogadás

1905-ös anyakönyvi kivonat egy törvénytelenül született gyermek örökbefogadásáról

A gondoskodás a fizetett dajkák, illetve nevelőszülők igénybevételére épült elsősorban, a menhelyek központjában a gondozottak töredéke lakott egyidejűleg, ők is csak addig, míg ki nem kerültek a többnyire a menhely környékén levő „telepekre”, azaz olyan falvakba, amelyekben nagyobb számú parasztcsalád szakosodott a „lelencek” fogadására. A nevelőszülőket többnyire nem a keresztényi együttérzés motiválta, hanem a gyerekek után kapott, havi 8-14 koronás költségtérítés, illetve a gazdaságban hasznosítható gyermekmunkaerő. A személyiség különbségei persze itt is érvényesültek, és nem csak Árvácska és József Attila embertelen „megélhetési nevelőszülői” jelentkeztek a rendszerbe, de az olyan bensőséges kapcsolat, amelynek a vége a valódi családba fogadás lett, nem lehetett gyakori.

Örökbefogadás és jog

Az örökbefogadás jogi aktusának a dualizmus előtt nem volt egységes és általános szabályozása, ezen a téren is a „kinek-kinek a magáét” elv érvényesült. Azaz a rendi állás számított: a nemes a vármegyén, illetve a kormányszerveken keresztül a királytól szerzett megerősítést szándékára, a jobbágy a földesúrtól, a polgár pedig a városi magisztrátustól.

A polgári jogegyenlőség viszonyai között először az 1877. évi XXX. törvénycikk említette a kérdést, de csak mellékesen, az árván maradt gyerekekről gondoskodó gyámügy rendezése során. Az örökbefogadást 1884-ben egy igazságügy-miniszteri rendelet szabályozta. Ez előírta, hogy az aktust szerződésbe kell foglalni. A szerződést az örökbefogadó, illetve a gyermek törvényes képviselője (vér szerinti apja, anyja vagy az árvaszék által kinevezett gyámja) kötötte meg közjegyző vagy az árvaszék előtt. Nagyobb gyerek esetén őt magát is meghallgatták. A szerződést a gyámhatóság hagyta jóvá és az igazságügy-miniszter erősítette meg.

A rendeletben már érzékelhető az örökbefogadás tartalmi változása. Míg az örökbefogadást korábban inkább csak öröklési jellegű szerződésnek tekintették, ekkortól egyre inkább családjogi kapcsolat létesítéseként kezelték. Normális esetnek például már azt tekintette a jog, ha a gyermek az örökbefogadó atyai hatalma alá kerül. Lehetséges volt az örökbefogadás felbontása is, ha az örökbefogadott nem teljesítette a családi viszonyból következő kötelezettségeit (engedelmesség, vagy az idős szülő eltartása).

A döntő változás azonban csak 1945 után következett be. Az örökbefogadást tételesen először szabályozó 1952. évi IV. törvénnyel tűnt el az intézményből a vagyoni-öröklési jelleg. Ekkortól az örökbefogadást egyértelműen az elvesztett vagy hiányzó család pótlására szolgáló intézménynek tekintették, amelynek célja a családi környezetet kényszerűen nélkülöző gyermekről való gondoskodás, az örökbefogadó részéről pedig a gyermek utáni vágy – tehát egy érzelmi igény – kielégítése. Ez a törvény szüntette meg teljes körűen a szülői felügyeleti jog átszállása nélküli adoptálást, azaz a szülői felügyelet nem maradhatott a vér szerinti szülőnél.

Akiben maradt még kérdés, Fónagy Zoltán hozzászólásban is szívesen válaszol.

Advertisements

48 responses »

  1. Kedves Zoltán, köszönöm a postot. Egyébként a blognak is mohó böngészője vagyok. Külön tetszenek az ismert személyekre hivatkozások.

    Apropó – nem tartozik az ÖF témakörbe, de a blogon többször elmítésre került Podmaniczky Frigyes önéletírása. Ezt hol szerezhetném meg? Közkönyvtárból hozzáférhető?
    Előre is köszönöm a segítséget

    Kedvelés

  2. Kedves Zoltán, én kérdeznék akkor, ha lehet.
    Nagyon kíváncsi lennék, hogy zajlott a mindennapi élet a lelencházban. Erről nekem nagyjából annyi elképzelésem van, mint amit a Twist Oliver-világban olvashatunk.
    Volt-e ott bármiféle gondozás, nevelés, oktatás, akár vallási, akár világi értelemben? Milyenek voltak ott a körülmények? Azt sejtem, hogy nem valami jók, de mégis… étkezés, egészségügy, mindennapok? Meddig lehetett egy gyerek lelencházban, onnan hova került, ha nem családhoz dolgozni, és például egy újszülött hogy került oda? Gyakori jelenség volt, hogy például letették a templom lépcsőjére? Mit lehet tudni a lelencházi nevelőkről?
    A válaszokat előre is nagyon szépen köszönöm!

    Kedvelés

    • Hű, ez a kérdés túl nagy falat egy kommenthez, bevallom, nincs is raktáron kész válaszom. Tervezek viszont majd egy posztot a blogomon az árvaházakról, de ahhoz még gyűjtögetnem kell.
      Amit kapásból tudok az árvaházakról:
      A 19. század végéig,tehát az állami lelencházak létrehozásáig egyházak vagy városok alapították, magánadományokból. Ezek között voltak egészen jelentősek is, többnyire végrendeletben hagyták erre a célra: az adományozók “jó befektetésnek” tartották, hogy árva gyerekek imái őrzik meg az emléküket.
      Mint általában a régi nevelésnek, így az árvaházinak is központi tartalma volt a vallási, ill. erkölcsi nevelés. Ezzel függ össze, hogy a 19. század középső harmadában Pesten külön protestáns fiú, majd leányárvaházat alapítottak (aztán lett izraelita is), hogy a református és evangélikus árvákat ne “halássza” el a katolikus államvallás. A 20. század elején létrehozott állami lelencházakban meg már a nemzeti szempontú “lélekhalászat” jelent meg: a más nemzetiségű árvákat is magyarul nevelték.
      A másik fő cél az volt, hogy kenyérkereső foglalkozást adjanak a gyerek kezébe, a nemének megfelelően. A fiúknál ezen valamilyen kétkezi, tipikusan iparos szakmát értettek. A lányok meg a háztartás vezetésére helyezték a hangsúlyt, remélve, hogy férjhez megy majd. (Addig esetleg cselédként hasznosíthatta a háztartási ismereteket.)
      Nem volt általános szabály, meddig maradnak a gyerekek az árvaházban. Általánosságban azt lehet mondani, addig a korig, amikortól képesnek tartják arra, hogy gondoskodjon önmagáról, azaz megkeresse a kenyerét. Ez a 19. században 10-12 éves kort jelentett. Ez a ma megdöbbentően alacsonynak ható korhatár nem csak az árvák esetében érvényes. A közép- és felsőosztály tovább tanuló gyerekei kivételével a családban felnövőkre is vonatkozott. A városban a 4 osztály után elszegődtették a fiúkat inasnak (gyakran bentlakóként), később, amikor az iparosodás munkahelyeket teremtett, gyárakba is. A paraszti világban is majdnem teljes értékű munkaerőnek tekintették már az ekkora gyereket.

      A “gyerekkitételről” az anyaság történetéről szóló posztomban írtam (http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/05/04/anyasag_tortenete)

      “A nem kívánt gyermek kitevése (forgalmas helyre, templom, kolostor lépcsőjére) a középkortól a 19. századig Európa-szerte elterjedt alternatívája volt a gyermekgyilkosságnak. A 19. század közepén Franciaországban évente több mint 30 000, Itália államaiban 35 000 csecsemőn adtak túl így, túlnyomórészt, de nem kizárólag leányanyák. 1887-ben Moszkvában és Szentpéterváron 27 000 újszülöttet vettek fel a lelencházak. Merthogy a kitett vagy talált gyermekek problémája olyan méretű volt, hogy kezelésére külön intézménytípus alakult ki: a lelencház (Foundling Hospital, Findlinghaus). Magyarországon – talán a városfejlődés megkésettsége miatt – kevéssé terjedt el ez a gyakorlat: a 19. században alapított, a köznyelvben lelencháznak nevezett intézmények inkább árvákat és a gondoskodásra képtelen szülők gyermekeit nevelték. Nagyobb számban legfeljebb az elhagyásnak azzal a típusával lehetett találkozni – például az 1846-47-es ínség idején, – amikor a szülők a szó szoros értelmében az éhhalál elkerülése érdekében bízták idegenek könyörületére gyermekeiket.”

      Árvaházban, gyermekmenhelyen felnőni nyilván Magyarországon sem volt méznyalás, de igazi dickensi-típusú beszámolókat nem ismerek itthonról. Talán ebben az esetben előnnyé vált a viszonylagos elmaradottságunk a városiasodásban, iparosodásban, és a “mentalitás kapitalizálódásában”. A Twist Olivér-féle lelencházak társadalmi háttere ugyanis a nagy iparvárosok, proletártömegek, a vidéki-agrártársadalom messzemenő felszámolása, és a kapitalizmus nyereségorientált szemléletének átültetése a gyakorlatba tűzzel-vassal. Nálunk ez a folyamat még messze tartott az angliaitól – az az 50 ezer lelencházi gyerek, amiről írok, egy huszonpármilliós országban nem jelez igazán tömeges problémát. Mondhatni, kézműves keretek közt tudták kezelni Dickens Angliájához képest.

      Na, mégiscsak majdnemposzt lett belőle 🙂

      Kedvelés

      • Nagyon köszönöm, ez a majdnem-poszt is nagyon tetszett, remélem, lesz még belőle bővített változat a blogon is 🙂
        A 10-12 éves kor tényleg nagyon durvának tűnik, mint önálló élet kezdete. A munka annyira nem – ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyetértenék vele, de nekem még a nagyszüleim is – akik viszonylag fiatalok, a II. világháború gyerekei – teljes természetességgel beszéltek arról, hogy ennyi idősen milyen munkákat kellett végezniük. Gondolom, az iparosodás, az általános elszegényedés, a törvénytelen gyerekek korában sem lehetett ez másképp. (És azért hoztam fel igazából Twist Olivert, mert ott rémlik, hogy 9 éves korában akarták őt átirányítani egy felnőtt dologházba, ha nem szegődik el inasnak.)
        Egyébként épp valamelyik nap olvastam a cselédes posztot, és azért az az érzésem, ha egy lány kikerült az árvaházból és beállt valahova cselédnek, ahol nem csak egy sarkot kapott a konyhában, hanem megbecsülték, igazából a körülményeihez képest ez egy elég jó életkilátás lehetett, nem? Bár lehet, túlságosan “mai fejjel” gondolkodom, hogy ha van egy árva, állami gondozott gyerek, akinek akad munkája, étele, fedél a feje fölé, és ha nincs is persze pénze, de alapvetően nem is nélkülöz, akkor az ő pozíciójában ez már (sajnos) meglehetősen jónak számít, nem? Mert ugye az, hogy kinek mi a már megfelelő életforma, az teljesen relatív, az nagyon sokat számít, ki honnan érkezik a nagybetűs Életbe.

        Kedvelés

        • Olvastam én is a cselédes posztot és már semmilyen nosztalgiát nem érzek a cselédes időszak után 😀 Lehet, hogy egy árvaházból kikerülő lánynak relatív jó megélhetés lehetett, viszont neki semmilyen védőhálója nem volt azokra az esetekre, amikor szexuálisan vagy anyagilag kihasználták, agyondolgoztatták. Ezért szerintem nagyon veszélyes is lehetett számukra ez a fajta munka.

          Kedvelés

          • Igen, ez nekem is eszembe jutott. De igazából szerintem egy árvaházban felnőtt lány semmivel se indult rosszabb (vagyis inkább: a faluról, a saját szegény családjából felkerült parasztlány nem indult semmivel sem jobb) esélyekkel a cseléd-pozícióban. Ha szexuálisan kihasználták vagy anyagi értelemben zsarolták és agyondolgoztatták azt a szerencsétlen lányt, szerintem az független volt attól, hogy a szülők nevelték vagy az állam.
            És nyilván a cselédsors nem volt egy álompozíció, de szerintem egy árvaházban felnőtt lánynak, akinek ezen kívül talán csak az utca, az éhezés vagy a fagyhalál maradt volna, relatíve jó indulási alap.

            Kedvelés

            • Nyilvánvalóan, hiszen tömegesen választották ezt a fiatal lányok, holott kezdhették volna eleve prostituáltként is 🙂 Így legalább volt esélyük rá, hogy talán mégsem kerülnek rabszolgasorsra, ha emberséges gazda jut nekik.

              Kedvelés

            • Én arra gondoltam, hogy ha egy falusi lány “megesett”, akkor még mindig segíthetett rajta a családja, akár a gyerek felnevelésében (még akkor is, ha ez nagy bélyeg volt). Ha más baja nem lett, csak elege lett a cselédkedésből, talán a szülők segíthettek neki férjhez menni vagy a falura visszakerülni és ott dolgozni stb. Egy árva lánynak senki az ég világon soha nem segíthetett, még rosszallás mellett sem.

              Kedvelés

            • Amúgy érdekelne, hogy milyen perspektíva várt egy árvaházban felnőtt lányra Magyarországon száz évvel ezelőtt. Feltételezem, hogy az intézményben kitanultak valamilyen egyszerű szakmát és azzal dolgozhattak talán. A férjhez menetel bajos lehetett hozomány nélkül.

              Kedvelés

            • A 20. század elején még alig volt olyan szakma, amit nőknek (is) tanítottak volna, pláne árvaházi szegény lányoknak. A kereső nők legnépesebb csoportja a cselédeké volt. Viszonylag tömegesen dolgoztak gyárakban is, mai szóval betanított munkásként. (Nálunk azonban nem volt olyan tömeges a női és gyermekmunka, mint pl. Angliában, mert viszonylag kicsi volt a textilipar, ahol őket elsősorban foglalkoztatták.) Tömeges volt viszont az alkalmazásuk a mezőgazdasági idénymunkákban. Volt még a kereskedelem, vendéglátás, de ott főleg a család nőtagjai dolgoztak. Tanítónő, titkárnő, telefonos kisasszony – ezek voltak az első “jobb” pályák, de az árvaházi szegény lányok aligha álmodhattak ilyesmiről.
              A kereső munkát végző nők túlnyomó része számára ez csak egy életszakasz volt, a kamaszkortól a férjhez menésig. Asszonyként csak kevesen dolgoztak, a sok szülés mellett erre nem is nagyon lett volna lehetőségük, de a társadalmi norma is ellenezte ezt.
              A hozomány hiánya a legszegényebb rétegeknél nem igen volt akadály, hiszen a nincstelen munkás- és szegényparaszt fiúk úgysem számíthattak ilyen partira. Esetükben inkább a személyes tulajdonságok és képességek számítottak (dolgos, erős fizikumú, egészséges, csinos, takarékos, józan életű stb.). Tehát az árvaházi múlt önmagában nem feltétlenül jelentett hátrányt egy lány számára a házassági piacon – persze, csak az általa elérhető szinten, a kétkezi munkából élő fiúk körében gondolkozva.

              Kedvelés

        • A 20. század elején a kb. 21 milliós országban a lakosság 37 százaléka 14 éven aluli volt. Ez kb. 7,5 millió gyereket jelent; ehhez viszonyítva az 50 ezer lelencházi gyerek nem nagy szám.

          Kedvelés

    • Még valami a lehetséges forrásokról. Valószínűleg nagyon különböző képet festhetnénk az árvaházi mindennapokról, attól függően, hogy miből dolgozunk.
      Amikor pl.a Vasárnapi Ujság tudósítója elkíséri Erzsébet királynét a protestáns leányárvaházba, és minden ki van glancolva, a gyerekek kiöltöztetve, betanítva az illendő viselkedésre, természetesen olyan cikk születik, hogy az árvák sorsát az átlaggyerek megirigyelheti. Ugyanilyen idilli kép bontakozik ki a fenntartó egyesületek beszámolóiból, jubileumi kiadványaiból is.

      József Attila meg másképp emlékszik…

      Kedvelés

      • Épp most olvasom a Jane Eyre-t is, és tényleg, ott is nagyon durva leírások vannak 😦 Bár írta Zoltán fentebb, hogy Angliában kicsit másmilyen volt a rendszer.

        Kedvelés

  3. Nagyon tetszett az írás, ahogy a blogon megjelent cikkek is! A korábbiakban feltett kérdés, az árvaházak mindennapjai, engem is érdekelne, ugyanis dédnagyapám a 20.század legelejèn több évet élt egy felsö-magyarországi intézményben, s a családi legendáriumban csak néhány foszlány maradt meg róla. Az bizonyos, hogy 4 évesen került oda, mikor mindkét szülöjét elvesztette, s ott nagyon mostoha körülményekkel találkozott. A katolikus egyház tartotta fenn az árvaházat, ahol sok gyermek aludt egy hálófülkében, s télvíz idején olyan hideg volt a szobákban, hogy reggelre befagyott a lavórban a mosakodásra szánt víz. Szigorú vallásos szabàlyok uralkodtak, amiket aztán élete végéig sem tudott levetni dédapám. Néhány év elteltèvel egy gyermektelen nagybátyja örökbe fogadta öt, s ekkortól pártolt hozzá a szerencse is. A nagybácsi ugyanis egy felsö-magyarországi grófi családban volt nevelö, s a tehetséges “fiát” taníttatta, gimnáziumba járatta.

    Kedvelés

      • A konkrét történet ismerete nélkül is lenne tippem, miért csak később fogadta örökbe. Kb. hat éves korig – tehát az iskolába adásig – a kisgyermekkel való minden foglalatosság (gondoskodás, ápolás, nevelés) kizárólag női feladatnak számított. A lányok esetében továbbra is az maradt, a fiúk viszont ekkor kerültek át férfi nevelők, tanítók keze alá. Valószínűleg a nagybácsi is ekkor érezte úgy, hogy eljött az ő felelősségének az ideje.
        A nagy gyermekhalandóság is abba az irányba hatott, hogy ajánlatos megvárni a komolyabb befektetést igénylő neveléssel, amikor az “alany” túl van a legkockázatosabb kisgyerek-koron. Tudom, ez ma cinikusan hangzik, de amikor annyira hétköznapi volt a gyermekhalál, ezt a megfontolást nem is nagyon rejtették véka alá.

        Kedvelés

        • A történet folytatása: Dédnagyapám valószínű szerencsés csillagzat alatt született: az árvaház nyomorából megmenekülve szárnyai alá vette egy tanult nagybácsi, aki egy felső-magyarországi grófi család házitanítójaként praktizált. A szorgalmas, jó felfogású kisfiú hamarosan a gróf érdeklődését is felkeltette, s felajánlotta számára, hogy hozzájárul tanulmányi költségeihez. Így érkezett meg a fiatal fiú a nagyszombati katolikus gimnáziumba, ahol eltökélte, hogy Istennek szenteli életét. Szorgalmasan tanulta a latint, a németet, a retorikát, a bölcseleteket, készült a szolgálatra.
          Az Ég azonban ismét más utat szánt számára: a széteső Monarchia, a megszűnő grófi apanázs és az újonnan megalakult Csehszlovákiában való teljes kiszolgáltatottság miatt tanulmányai félbeszakadtak, s az érettségi és a szemináriumi felvételi helyett munkát kellett vállalnia. Asztalos inasnak állt először Nagyszombatban majd Pöstyénben, ahol a munka mellett szállást is biztosított a mester számára. Itt ismerte meg majd vette feleségül a szintén polgári műveltséggel rendelkező dédnagyanyámat.
          A 20. század jutalmazta, de kemény megpróbáltatásokat is állított ismét dédnagyapám útjába. A 30 inast foglalkoztató, díszes polgári bútorokat készítő módos mestere a fiatal férfit a szárnyai alá vette, taníttatta, és az évek munkája után mesterlevéllel jutalmazta. A 30-as évek gazdasági válsága azonban a fürdővárosba is beférkőztek, így a szorgalmasan felépített világ ismét összedőlni látszott. Miután dédnnagyapám hónapokig bér nélkül, és csak azért dolgozott, hogy a munkahelyét megtartsa, s fiatal felesége egészségét is kikezdte már a sok nélkülözés, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva Antal a szülőfalujában, próbált szerencsét. A díszműasztalosságra azonban a falusi közegben nem volt kereslet. A polgári bútorok cikornyái helyett maradt a földművelés, a harmadik szakma, amibe neki rövid időn belül bele kellett tanulnia. Közben sorban születtek gyermekei, először két lánnyal ajándékozta meg az élet, majd két kisfia is született. Mikor a második világháború szelei elérték őket, a családapa már közel 40 éves volt. Élete ismét kártyavárként omlott össze… besorozták őt (kora miatt nem a hadtestbe, hanem munkaszolgálatra) majd a harcok elmúltával Szibériába deportálták. A világtól elzárva a barakkok hidege árvaházi tapasztalatait is felülmúlták. S az erősen vallásos, ám meglehetősen törékeny testű férfi szervezete kezdete feladni a harcot. Rohamosan veszített súlyából, fizikai ereje elhagyta, s a fogva tartói jobbnak látták, ha megszabadulnak tőle. Szibéria távoli sarkában vonatra ültették és sorsára hagyták őt. Hetekig utazott a zakatoló vonatokon, sokszor maga sem tudta megmondani, hogy a háborús károktól foghíjas vágányokon hol vesztegel vagy merre járt éppen. De az imák, a hite hazavitték. A szocializmus legkeményebb éveiben is hittant tanított, több nyelven beszélt és olvasott, s élete végéig az árvaházban megtanult szigorú erkölcsök szerint élt.

          Kedvelés

    • Lehet, hogy a családi emlékezetben megőrzött spártai körülmények meg a szigorú nevelési elvek nem is különböztek olyan nagyon a korabeli internátusokétol, kollégiumokétól, amennyiben azok nem az elit gyerekeinek szánt magánintézetek voltak…

      Kedvelés

    • Szia Blaci, üdv a blogon!
      Ez engem is megdöbbentett. Mikor felkértem Zoltánt az írásra, szegény árva gyerekek sorsa lebegett a szemeim előtt, s meghökkentő volt olvasni, hogy nem a szülőre vágyó gyerek, nem a gyerekre vágyó szülő, hanem a vagyon, a rend állt a középpontban. Én is a mai, individualista szemléletben gondolkodtam.

      Kedvelés

      • Szia, és üdv a blognak 🙂
        Az, hogy mondjuk a középkorban úgyvolt, nem lep meg, hiszen a vér szerinti gyerek megítélése is a volt, ami, ezt tudtam. De hogy ilyen későn váltott a jog (és nem tudom, hogy azért-e, mert a jog ilyen lassan követia társadalom változásait, vagy mert tényleg ilyen későn alakult át a társadalom), az meglep. A zárójelben írt kérdés pedig nekem nagyon érdekes s fontos.
        És persze, ez a gondolat, a gyerekhez való viszony a két háború között Magyarországon, érdekes a verssorral kapcsolatban is: “ne legyen a gyerek hiába”.

        Kedvelés

      • Az “individualista” jelzővel a hagyományos és a modern társadalom közötti különbség egyik leglényegére tapintottál rá. Az elsőt a közösségközpontú mentalitás határozza meg: az egyén elsősorban valamely közösség tagjaként határozza meg magát, és abba úgy belenő, hogy magától értetődően azonosul annak az érdekeivel, szempontjaival (család, egyház, céh, a falu gazdatársadalma stb.). A személyes, egyéni boldogsághoz való jog, mint minden mást felülíró szempont a felvilágosodással kezdődött individualizáció (és szekularizáció) folyamatának a terméke.
        Bár az “individualistá”-nak van valami negatív mellékzöngéje, tőlem nehogy értékítéletnek vegye ezt valaki! Egyszerűen leíró jelleggel használom. Mert bármilyen szépen hangzik is a “közösségközpontú” jelző, azzal természetesen annyi korlát, annyi kötöttség is járt együtt, amit a modern ember egyszerűen képtelen lenne elviselni.

        Kedvelés

  4. Köszönöm, ez nagyon tanulságos volt, amúgy nagy kedvelője vagyok a másik blognak is, mert a legérdekesebb és legjobb egyetemi előadásokat idézi vissza mind témában, mind stílusban. Csak így tovább!
    Móricz A boldog ember, majd később Lázár Ervin Csillagmajor c. művei nagyon szemléletesen mutatják be, hogyan is működött a falu, hogyan álltak bizonyos kérdésekhez. Érdemes még Márait, Kosztolányit is olvasni, úgy a város képe is kirajzolódik.

    Kedvelés

    • Én pont az ott idézett források miatt szereztem most be Máraitól az Egy polgár vallomásait, és keresem Gárdos Mariska: Százarcú élet c. könyvét is 🙂

      Kedvelés

      • Elkezdtem olvasni az Egy polgár vallomásait de csak úgy átlag oldalanként három-négyszer akartam falhoz csapni, olyan ideges lettem tőle, Gárdos Mariska könyve visuont engem is érdekelne.

        Kedvelés

        • A boldog emberen viszont néha könnyeseket lehet röhögni. Magam faluból “menekült” városi vagyok. Ez előtt a könyv előtt csípőből utasítottam el minden ilyen témájú könyvet, de ez változtatott a hozzáállásomon 😉

          Kedvelés

          • A Boldog Ember tényleg szuper.

            Meg az elektronikus könyvtárban lelhető fel a Szegények Bábája c kisregény, lebilincselő korrajz, a maga egysuerűségében, mindenkinek ajánlom!

            Kedvelés

        • Miért idegesít Márai?
          Ajánlom még Féja Géza Bölcsődal című könyvét. Ugyanaz a műfaj – irodalom, memoár, társadalomrajz keveréke -, mint a Polgár vallomásai. Nagyon érdekes egymás mellé tenni őket. Féja és Márai ugyanabban az évben született (1900),mindketten egy felvidéki város középosztályának társadalomrajzát adják (Kassa, ill. Léva), mégis mintha két teljesen különböző világ lenne.
          Gárdos Mariska mint munkásszármazású szociáldemokrata nőmozgalmár nagyon nem “in” manapság, pedig az az önéletrajzi könyve nagyon érdekes,. Jól is ír.

          Kedvelés

          • Féja Gézát szeretem, köszönöm a tippet.

            Márai – az jut eszembe róla, hogy ez most komoly? Mert viccnek durva lenne…
            Annyira az elfojtáson és elidegenedésen, célszerűtlen és ostoba, embertelen regulákon alapuló “csinált” látszatvilág, amibe nem lenne szabad senkit belekényszeríteni. A magam részéről felmetéltem volna az ereimet hasonló helyzetben. Márairól más művei alapján is azt gondoltam, hogy soha nem tudott önfeledten örülni, s most a Polgár után már értem is, miért. Ès sajnálom érte.

            Kedvelés

            • Máraival ugyanez a bajom. Ráadásul a Csutorával indítottam, az külön bosszantott, hogy ennyire fogalma nincs, mi is az a kutya, és erről könyvet ír. Amúgy persze igen jó könyvet, jól. Talán ha rossz lett volna a könyv maga, jobban elviseltem volna.

              Kedvelés

        • Én csak most kaptam kölcsön a Márait egy kedves történész barátomtól, ő ajánlotta, hát, nagyon kíváncsi leszek. A Gárdos Mariska könyvet most rukkolán próbálom megszerezni, ha nem sikerül, marad az antikvár példány. De én igazából minden hasonlónak örülök, nagyon szeretem az ilyen korrajz-társadalomrajz-leírásos témákat. (Egyébként persze tök más téma, de ezért is az egyik kedvenc könyvem az Egy gésa emlékiratai.)

          Kedvelés

      • Köszönöm 🙂 Hááát március közepe táján találtam a blogra, azóta minden betűt, és közben természetesen visszaolvastam a régi bejegyzéseket is 🙂
        Nagyon nagyon sokat tanultam itt, mi még a folyamat elején tartunk, úgyhogy rengeteg kérdésünkre gyorsan választ találtunk.

        Kedvelés

  5. Sziasztok! Hónapok óta böngészgetem a blogot, és most jött el a pillanat, hogy kommenteljek. (Amúgy nem szoktam sose sehova.) Köszönöm Zsuzsának és az ide író közösségnek ezt a kivételes színvonalat! Minden tekintetben inspirálóak vagytok, a gyereknevelési tapasztalatcserétől kezdve a nyitott szemléleten át az egymás tiszteletéig. Most meg, hogy mit olvassak. 🙂 (Tudom, korábbi, de nekem új.) Amikor van egy kis időm netet böngészni, már inkább ide nézek be, mint a hírolvasás. Köszönöm, hogy én is olvashatlak benneteket, öröm.

    Kedvelés

  6. nahát, pont 2 napja olvastam (véletlenül) az Örökbefogadás az ókori Rómában wiki cikket, nagyon érdekes volt az is, és a poszt is, kimásoltam egy részletét. ( https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96r%C3%B6kbefogad%C3%A1s_az_%C3%B3kori_R%C3%B3m%C3%A1ban )

    A fiúk örökbefogadása az ókori Rómában viszonylag gyakori, elfogadott, társadalmilag, illetve egyes esetekben politikailag motivált esemény volt, amely különösen a szenátori rend tagjai közt dívott. A szenátorok közti kettős késztetés gyümölcse: a szenátori rend alulról többnyire zárt volt, ezért a szenátoroknak szükségük volt fiúörökösre, a sok gyermek eltartása viszont a rend tagjai számára költséges volt. A megoldás gyakran egy fiú örökbefogadása (adoptálása) volt. A császárság időszakában az örökbefogadás intézményének alkalmazása gyakran a uralkodói utódlás zökkenőmentességét biztosította, amikor az uralkodó kijelölt utódját adoptálta.

    A szenátoroknak szükségük volt a fiúutódra, aki vagyonukat és címüket örökölte és továbbvitte a család nevét. A nagy család ugyanakkor költséges és esetenként komplikációkat okozó volt: a lányoknak az adott szenátor rangjához és vagyonához méltó hozományt kellett biztosítani, a fiúutódoknak pedig megfelelő hivatalokat (cursus honorum). Minél magasabb volt egy család státusza, a költségek annál magasabbra rúgtak. A szenátori családok mindezek miatt általában óvakodtak háromnál több gyermeket vállalni. (…) Máskor azonban a kevés gyermek bizonyult hibának, hiszen a gyermekek meghalhattak, vagy előfordulhatott, hogy csak lányok születtek. A fiú nélküli családok számára az adoptálás, a túl sok fiúgyermekkel rendelkezők számára az örökbeadás lehetett megoldás. (…) Az örökbeadott fiú általában a legidősebb volt, jó egészségnek és elismert képességeknek örvendett. Az adoptálás az örökbefogadók számára költséges volt, ezért megkövetelték a „minőséget”. Az adoptálás gyakran politikai szövetségesek vagy rokonok közt történt és az örökbefogadott gyermek egyenlő státuszt kapott az adoptáló családban. (…) Az örökbeadó pénzt kapott, az adoptált fiú pedig felvehette új apja nevét és egy eredeti nevére utaló cognoment (lásd: Római névadási szokások). Az örökbefogadás nem titokban történt, nem tekintették szégyennek és az adoptált fiútól nem várták el, hogy megszakítsa kapcsolatait eredeti családjávaL. Az örökbefogadás a házassághoz hasonlóan a családok közti kapcsolat megerősítésére, szövetségkötésre szolgálhatott. Az örökbefogadott fiú gyakran privilegizált státuszba került, hiszen új családi kapcsolatokhoz jutott, ugyanakkor megőrizhette korábbi családi kapcsolatait is. Csaknem valamennyi politikailag jelentős római család élt az örökbefogadás eszközével. A Római Birodalomban az örökbefogadásnak nagyon jelentős szerepe volt a zökkenőmentes császári utódlás biztosításában. Augustus, az első császár Julius Caesar adoptált fia volt és örökbefogadta Tiberiust, aki utóda lett. A császárság első két évszázadában az adoptálás, mint az utódlás biztosításának módja nagyon gyakori volt, így jutott még a trónhoz Caligula, Nero, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Lucius Verus. (…)

    Kedvelés

    • Off:
      de Raffaello is ilyen szellemházasság-szerűséggel úszta meg az igazi kényszerházasságot. Ő a rokonokkal állandó hadakozásban állt, mert függött tőlük, és a hírneve, gyarapodó vagyona miatt mindegyik magának akarta beházasodással bebiztosítani magának őt, de leginkább a lóvéját. Ő azt tette, hogy egy haldokló, nagybeteg rokonlányt választott jegyesül, azután addig húzta-halasztotta az esküvőt, míg a lány meghalt, de akkor úgy nyilatkozott, hogy feleségének tekinti, tehát a vagyona majd a családjára száll, és ekkor leszálltak róla (mert hivatalosan nem házasodott meg később sem), a rokonok megkapták a leendő örökséget, amit akartak, Raffaello magánéletét meg innentől békén hagyták.

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s