Vallomások: vér szerinti és örökbefogadott

Általános

Ma több olyan szülőtől idézek, akiknek vér szerinti és örökbefogadott gyerekük is van. Minden családban a vér szerinti az idősebb. Lehet egyformán szeretni? 

Hazahoztuk a kicsit, és nem hittük el. Leginkább arra hasonlított, mikor elfolyt a magzatvizem. Akkor meg azt nem hittem el, hogy másnapra meglesz a gyerekem. A kicsit az utolsó óvodai napon vittük haza, a nyári szünet előtt. Ültem a lépcsőn, a baba feküdt a térdemen és néztem. Arra gondoltam, tudom, hogy az enyém, de ennyi, és egy napom van, hogy magamba szuggeráljam, mert aztán három hónapig a nagy is itthon lesz.

Elfogadom, hogy nem egyformán szeretem őket. Nem vártuk el magunktól, hogy ugyanúgy szeressünk valakit, akit pár napja ismerünk, mint akit évek óta nevelünk. Ezt azért is könnyű elfogadni, mert amikor a nagyot szültem, akkor a kórházban több anyuka mondta ugyanazt: aranyos az új bébi, de már mennének haza a nagyhoz, annyira hiányzik nekik.

Sokáig nem tudtam felidézni az arcát, ha nem volt ott. A nagyét bármikor. A nagy több hónap előnyben volt, a kicsit meg csak hozzámvágták. Persze nagyon akartam! De nem őt vártam, csak egy kisbabát. És épp ő jött.

Figyelem magam. Ha úgy érzem, a kicsinek kevesebb türelem vagy szeretet jut, akkor ezen tudatosan dolgozom, mert nem akarom, hogy bármit érezzen.

Szalai-sándor

Nem lehet ugyanúgy kezelni a két gyereket, de ez nem az örökbefogadottság miatt van, hanem annyira különböző természetűek. Az egyik szabálykövető, a másik határfeszegető. A kicsivel sokkal több a konfliktus, és nála azért folyton ott van az a gondolat, hogy vajon mennyi minden magyarázható az ő előtörténetével…

A vér szerinti gyereknél látom, kire hasonlít, mit örökölt, el tudom képzelni, felnőttként hogy fog kinézni, milyen magas lesz. Az örökbefogadottnál ez csupa kérdőjel. Milyen magas lesz? Kövér vagy sovány? Nem tudjuk…

A kicsivel már nem fogok órákig beszélgetni a szférák zenéjéről, csak ha rohanósan van időm. Nem partnernek, hanem gyereknek lesz kezelve, és ötödannyit tudok vele foglalkozni, mint a naggyal. Nem azért, mert ő örökbefogadott, hanem mert második.

Az örökbefogadott gyermekünk szeretetéért meg kellett, hogy küzdjünk, annyira nehéz volt a kezdeti időszak, sokat dolgoztunk érte. Az első nagy anyai ijedtség, az első álom, amelyben ő is szerepelt – ezek fontos mérföldkövei a kötődés kialakulásának.

Eleinte is szerettem, de ha jött volna a kardfogú tigris, nem lett volna kérdés, hogy melyik gyerekemet hagyom ott, hogy a másikat mentsem. Minden nap lefuttattam a fejemben. Aztán eljött az idő – úgy fél év múlva – mikor mindhármunkat felfalt volna, mert már nem tudtam otthagyni. Még sírtam is eleinte, hogy nem tudom megmenteni a nagyot. Aztán az egész kérdés értelmét vesztette.

A vér szerinti gyerek is nehezen jött össze, de ha kicsit távolabbról nézem, mégis az élet természetes rendje, gyereket akartunk, megszületett. Az örökbefogadott gyereket viszont én passzíroztam ki egy ellenséges univerzumból, az akaratommal, az ügyességemmel, az erőfeszítéseimmel. A fejemből pattant ki.

Reklámok

99 responses »

  1. Megint jon a gondolat, hogy vajon mi volt az eloelete, kire fog hasonlitani, magas lesz, vagy duci.
    Nem mindegy? Itt mindenkinek a verszerinti gyerekerol pontosan lehet tudni, hogy milyen lesz? Senkinek sincs egy orultnek, alkoholistanak, agresszivnak szuletett nagynenje, unokatestvere stb, akire megszolalasig hajaz a verszerintije?
    Ha korhazban tolti a verszerinti gyerek egy bizonyos idejet, akkor onnantol a hospitalizacio minden tunetet keresi a gyereken? Es ennek megfeleloen banik vele, erre mar mindent ra lehet huzni kesobb, ha hulye kamasz valik belole?
    Basszus.

    Kedvelés

    • Tudod, az milyen ciki, amikor a vérszerinti gyerek vérszerinti apjáról kiderül, hogy egy hazug, simlis bűnöző, aki simán átejtett téged is, és utána évekig keresed a saját vérszerinti gyerekedben, hogy vajon mit hozott a vérszerinti apjától, és vajon az ADHD az abból a családból jött-e – mire rájössz, hogy ez az egész nem számít, mert ő akkor is a te gyereked, és szereted…
      (Egyébként jófej kamasz vált belőle, de igen tudatosan kellett azon dolgoznom, hogy ne csak ésszel, hanem érzelmileg is tudjam, hogy ő nem az apja, hanem önálló lény)
      Talán azért, mert a vérszerintinél én ezzel megharcoltam, most a kicsiknél fel sem merült. Ő nem az anyja, nem az apja, hanem egyedül és kizárólag önmaga. Olyan, amilyen, így kell elfogadni, lehet faragni, de nem lehet megváltoztatni. A színes gömb nem lesz szürke kocka. Elég ha egy picike talpat faragunk neki, amin néha megállhat…

      Kedvelés

    • Szerintem erdemes elgondolkodni azon, hogy ezeket nem Te latod-e bele valami miatt.. En egyik idezetbol sem tudok ilyen ertelmu tartalmat levonni..
      Erzem, hogy duhos vagy, sajnalom.
      Es egyebkent, amikor a nagyobbik fiam rengeteget volt korhazban, kerestem es kezeltem a hospizalizacio tuneteit, mert az osszes gyerekemnek gondos anyja vagyok. A szeretet jele lenne vajon, ha homokba dugom a fejem? O.o hogy jonnek ezek ehhez a poszthoz? 🙂 itt kosza gondolatokat olvashattok, a beszelgetea viszonylataban amugy asszem egy kivetelevel mind a kezdeti par hetrol-honaprol szolnak a vallomasok. Aki szeretne, azert ezt is eszreveszi. Aki nem, az persze nem. 🙂

      Kedvelés

      • Nekem szantad ezt a hozzaszolast?
        Ha igen, akkor elmondhatom, hogy valoban bosszantott a mai poszt, elsosorban azert, mert felreolvastam, tkp azt hittem, hogy egy szulotol szarmaznak ezek a mondatok, ezert elnezest kerek.
        A voros poszto nalatok az, hogy ugyanugy szeretitek-e az of gyereket, mint a verszerintit, nalunk of-aknal pedig a vajon milyen geneket orokolt ez a gyerek. Mivel ezt bizony mi sokszor megkaptuk, igy egybol robbanunk, ha valaki ezt felhozza…Sajnalom, ha barkit is megsertettem.

        Kedvelés

    • Na, igen, ha tételesen felsorolnám, a vsz öcsémmel miben különbözünk egymástól, az lenne a legkevesebb, hogy én kövér vagyok, ő sovány. Pedig másrészről meg tök egyformák is vagyunk, de hogy ebből mennyi volt előre sejthető? 🙂

      Kedvelés

    • Annyira igazad van Eleven. Mi nem töprengünk azon, vajon milyen lesz a fiunk, kövér vagy sovány stb. Inkább csodálkozva figyeljük, hogy alakul, milyen szép, ügyes és okos, sőt igen erős, mennyire életrevaló és különleges. Tudunk elég sok dolgot a vér szerinti szülőkről, sőt találkozhattunk, elmondtak negatív dolgokat is, de egyáltalán nem gondoljuk, hogy ez befolyásolná azt, milyen ember lesz belőle. A mi családunkban is ugyanezek a dolgok megvannak, ha vér szerinti lenne, akkor is lehetne bármilyen, pl. kövér vagy sovány stb. de azt hiszem sokkal jobb géneket kapott, mint ami nekünk van. Abban hiszünk, hogy leginkább rajtunk múlik mivé válik, mi tudjuk szeretettel motiválni, hogy jóra használja fel képességeit.

      Kedvelés

      • Az miért ördögtől való, ha vér szerinti gyereknél kíváncsiak a szülők, kire fog hasonlítani? Ez egy össznépi játék. Mindenki nézi, hogy apára hasonlít vagy anyára, vörös marad a haja, vagy bebarnul, mint Béni bácsié, én is ilyen rossz evő voltam gyerekként stb. Ettől még szeretik és egyéniségként tisztelik a gyereket, és nem fogják kevésbé, ha mégse lesz barna hajú, mint Béni bácsi.

        Kedvelés

        • Hát én a mai napig nem értem miért ilyen központi téma ez a “kire hasonlít ez a gyerek”, de nyílvánvalóan mindenkit érdekel. Rajtam kívül. Függetlenül attól, hogy vsz rokongyerek vagy öf.

          Kedvelés

          • Engem sem erdekel, de teny, h mar az ujszulott gyereken keresi a rokonsag, hogy kire hasonlit.
            Nem ordogtol valo dolog ez, kiveve ha negativ dolgok tarsulnak hozza. Es altalaban tarsul.

            Kedvelés

        • Nem ördögtől való szerintem és nincs is vele semmi baj mindaddig, amíg a család nem kezdi el felfedezni a vér szerinti gyerekben, unokában egy-egy undok, gonosz, rossz természetű nemszeretem családtag tulajdonságait. Nálunk van erre példa, ami igencsak megnehezíti a gyerek helyzetét. Ilyen értelemben azt gondolom, hogy az, hogy az örökbefogadott gyerekben nem tudjuk a rokonok tulajdonságait felfedezni inkább könnyíti, mint nehezíti a felfedezést, hogy ők független, külön személyiséggel rendelkező emberek, még ha egy-egy jellemvonásuk hasonlít is valakire a családból.
          A másik: az évek alatt az örökbefogadott gyerekek is hasonlítani kezdenek, hiszen ahogy nőnek úgy válik egyre több tanult dolog is a személyiségük részévé, tehát ugyanúgy tükrei a szüleiknek, családjuknak mint a vér szerinti gyerekek…

          Kedvelés

  2. “nála azért folyton ott van az a gondolat, hogy vajon mennyi minden magyarázható az ő előtörténetével…”
    Köszönöm ezt a mondatot, ez a kérdés mindig ott motoszkált bennem az örökbefogadás kapcsán (nincs öf gyerekünk, és nem is tervezünk, csak érdeklődőként vagyok jelen, mert jó a blog.) Bennem az merült fel, hogy ha az én nehezen kezelhető lányom örökbefogadott volna, hogy tudnék hozzá viszonyulni. Fizikumra és temperamentumra is teljesen a férjem családjára üt, néha segítene, ha magamat is látnám benne. De a lényeg: rendkívül erős az akarata, amivel én nehezen boldogulok, nagyon sok a konfliktus köztünk. Néha elgondolkodom, hogy több vagy kevesebb türelmem volna hozzá, ha örökbefogadott volna…

    Kedvelés

    • A varazsszo az elfogadas. Ilyennek szeretlek, amilyen vagy.
      Az en fiam, ( verszerinti), nem kulonosebben temparamentumos, nyugodt, keruli a konfliktust. Cserebe egy nagy mamlasz, orakig tart mire elkeszul, mert bambul, huzza az idot, szenved. Ugy tunhet, hogy a ferjemre utott, de siman elofordulhat, hogy egyszeruen csak lusta, kenyelmes gyerek, pedig a ferjem nem az. Es en sem. Akkor most kit hibaztassak? 😃
      Persze siman elofordulhat, hogy azert bambul, mert annyira zseni, hogy a foldi dolgok nem foglalkoztatjak, ha siettetem, akkor 10-bol 8-szor valami filozofikus gondolatot oszt meg velem, tehat a zsenialitasa, ami persze tolem orokolt 😃 hatraltatja az oltozkodesben. 😃

      Kedvelés

  3. Tobbszor ki van emelve, hogy azert foglalkozik kevesebbet a masodikkal, mert masodik, es nem azert mert orokbefogadott. Azt gondolom, h az embernek ismerni kell onmagat, es a korlatait, ha nem erzem, h a szivembe belefer meg egy gyerek, mindegy h vsz-i v of, akkor nem vallalok masikat.
    A tigrises resz pedig sztem vallalhatatlan, eleve nem ertem, h miert kinozta magat ilyen gondolattal, masodszor pedig, ha mentenem kellene barmilyen gyereket, akar enyem, akar nem, mindet probalnam. A szomszed kolykot is kihoznam az ego hazbol, ha ram lenne bizva, a sajatommal egyutt.
    Remelem, az alany kozben, ( mivel mult idoben mesel), helyre tette magaban a dolgokat, es megprobalja mindket gyereket ugy szeretni, ahogy nekik jo.

    Kedvelés

    • Sose foglalkozik az ember ugyanannyit a gyerekeivel. Valamelyikkel egészen biztos kicsit kevesebbet foglalkozik. Ha egyszerre akarnak valamit, ritka, hogy egyszerre tudja az ember ugyanazt nyújtani. Persze, hogy a másodikra kevesebb figyelem jut! Vagy az elsőre. Vagy az éppen kevésbé erőszakosra 😉

      Kedvelés

  4. Hát, volt a szövegben jónéhány olyan dolog, amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni. Összetettem volna a két kezemet, ha egyenes úton (értsd szülés útján, vagy kevesebb hivatali szórakozással meg várakozással) lehet egy azaz EGY gyerekem, nekem ez a poszt most szívfájdítóan hatott. Bár az is igaz, hogy mindenki a maga szintjén nyomorog…

    Kedvelés

    • Kata, sajnalom a nehezsegeidet, oszinten! ❤
      De a magam, es szerintem a tobbi megszolalo anyatarsak neveben is mondhatom, hogy nem nyomorgunk. 🙂 En biztos nem.
      Az elet egy dinamikus dolog.
      Azt hiszem, mi valamennyien, akiket az orokbefogadas utjara sodort az elet, be kell lassuk, hogy edesmindegy sokszor, hogy mit szeretnenk es jobb nevetni, mint sirni! 🙂
      Kuzdunk, amiert lehet, elfogadjuk, amit muszaj es szeretnenk boldogok lenni..
      Jo esetben idovel oszinten kivanjuk ugyanezt mindenki masnak is.. 🙂

      Kedvelés

      • 🙂 a nyomorgást most magamra értettem. Köszi az együttérzést. 🙂

        Tudom, hogy ennek a posztnak az a kvázi mondanivalója, hogy attól, hogy ölünkbe és a családunkba pottyan a örökgyerek, még nem sikálódott el minden, hanem épphogy kezdődik a tánc! És hogy milyen jó, és úgy jó, hogy ezt ki meritek mondani. 😀

        Csak most épp megint nagyon nehéz várni, látni, hogy másnak van (még ha kínlódik is vele), nekem meg még másfél évig biztosan nem lesz. Amúgy az örökbefogadástól eltekintve is percenként szembesülök azzal, hogy édes mindegy, mit szeretnék, csak még nevetni nem tudok rajta sajna.

        Kedvelés

        • Sajnalom es ertem!
          Nem tudom, segit-e, nekem anno segitett: hogy majd eljon. En ebbe , hogy majd egyszer nem csak egy lyuk lesz a gyomrom helyen, tudtam kapaszkodni.. Hogy ne zarj magadba semmit es keress lehetoseget arra, hogy feldolgozgasd a dolgokat a neked megfelelo modon. Egy hangyalepes is haladas!
          Drukkolok, hogy mielobb megszulessen a kisababad! 🙂

          Kedvelés

  5. Én kifejezetten szeretem, hogy az öf gyerekeimnél nem tudok hivatkozni semmire és senkire, pl. jaaa azért ilyen mert a nagybátyja ilyen stb 🙂 nincs vsz gyerekem de most már nem is szeretnék, ki tudja mit örökölne 😀 viccet félretéve, én örülök, hogy így sajátjaim a sajátjaim és úgy érzem, nekem így könnyebb, hogy nincs öf és vérszerinti is. Ha másként hozta volna az élet, akkor úgy lenne jó persze , a lényeg az elfogadás, akárhonnan is jön a gyermekáldás.

    Kedvelés

  6. Istenem, jokat nevetek a felhaborodason! 🙂 a szosszenetek kozul tobb is tolem szarmazik. Sokan sokfele hatterrel kerulunk az orokbefogadasba/anyasagba. Mivel Zsuzsaval mar a koraszuloseget is egyutt csinaltuk, sok vicces, jotnevetos, es halalosan onkritikus, ugyanakkor nagyon vicces beszelgetesen vagyunk tul.
    Nekem ezek jo sztorik, meselem oket, a gyerekeimet pedig ugyanannyira szeretem es jo anyjuk vagyok.
    Egyszeruen csak nem az a fajta, aki szonyeg ala sopri a problemakat. Foglalkozom veluk, rendbe teszem oket es igyekszem tamogatast adni barkinek, aki hajlando bevallani, hogy szinten docogos neha az elet barmely terulete.
    En fulig ero vigyorral olvastam a tobbi idezetet is. Hiszem, hogy mindegyik megszolalo csodalatos anyukaja a gyermekenek es szerintem biztos sokaknak segitett latni, hogy ez egy bonyolult lelktani folyamat.. 🙂

    Kedvelés

    • Úgy látszik, nem vagyunk ma a humorunknál, én egyiket sem találtam viccesnek. De azt hiszem a “vsz után öf család” egy külön kategória a saját perspektívájával, aminek az esetleges iróniáját mások nehezebben fogják 🙂

      Kedvelés

      • Nyilvan, ahogy minden “tipusnak”, a vsz+of kategorianak ia megvannak a maga felelmei, kerdesei. Amik irtora elternek.
        Nekunk a lehetseges kulonbsegek keresese egy kenyszer, ami felelmen, megfelelni vagyason es a tarsadalom nyomasan, meg meg ezer dolgon alapszik. A “sima” orokbefogadok epikus sztorija a ” visszaviszitek-e, ha lesz sajat?”. Nalunk orokke bizonyitani kell mindenki elott, hogy igenis mindketto az. Mindezt ugy, hogy anyatigriskent mar akkor is raugrunk erre a csontra, amikor meg valoban van kulonbseg. ( persze, hogy van, de ez nem baj es nem kell rossz kulonbsegnek lennie, de a kulonbseg ugye tenyszeru, az egyiket en azultem, ennek minden vonatkozasaval, a masikat nem. Ezzel nekem dolgom van, vilagos, es ez igy termeszetes, ebben az esetben. Megvizsgalni magunkat, az erzelmeink, a kotodes alakulasat, mig eljutunk oda, hogy fellelegzunk, hogy a kulonbseg csak van, de nem szamit. Erre szukseg van, mert jo szulok, anyak akarunk lenni.
        Minden ilyenhez lehet szent borzadallyal, meg oszinte, vidam nyiltasggal is allni. Akik itt megszolaltunk, gondolom, az utobbiak koze tartozunk.

        Nem a te hozzaszolasodhoz, csak nem otthon vagyok, szoval ide, ugy altalanossagban annyit meg szeretnek nehany hozzaszolashoz hozzafuzni, hogy mas megiteleseben az, hogy az adott illeto mit es hogy csinalt, vagy csinalna, teljesen irrelevans tenyezo, ezt erdemes szem elott tartani. 🙂

        Meg ugye, ez egy kisarkitott cikk ( szerintem Zsuzsa is viccesnek talalta), ami alapjan itt paran, akik esetleg elitelnek, ugyanakkor a tobbi ilyen osszeollozott cikkben, amikben asszem mind szinten megszolaltam, vagy akar a csaladomrol, a ferjemmel keszult interju alapjan meg szimpatikusnak tartottak.

        Szoval ezeket a blogos bepillantasokat masok eletebe a helyen kell tudni kezelni.. 🙂

        Kedvelés

        • Nekem az a cikk is kicsit borzongató volt inkább, meg ez sem vicces. Túl vagyok azon az időszakon, mikor azért nem tudtam még az örökbefogadás felé fordulni, mert attól féltem, ha utána születik egy vsz, akkor hogyan is leszünk egymással. Lerendeztem magamban, különben nem lenne most gyerekem, és azóta pláne biztos vagyok benne már, hogy ami köztünk van, azt egy vsz gyerek sem tudná lerombolni, de azért még emlékszem azokra az időkre. Nem, tényleg nem tudom viccesnek tekinteni ezeket a mondatokat.

          Kedvelés

  7. De szigorúak vagytok ma:-)

    A megszólalók mind úgy vállalták az örökbefogadást, hogy már volt vér szerinti gyerekük, el tudták fogadni ezt a helyzetet. Azt könnyű lenne mondani, hogy minden ment varázsütésre, első perctől. Ők mind jó úton járnak, és ami nem megy magától, azért hajlandóak tenni. A valóságban ezek nem ilyen egyszerűek. Akkor sem feltétlenül megy minden varázsütésre, első perctől, ha maga szüli az ember a gyereket.

    A második gyerekre kevesebb idő jut: nem ismerek olyan családot, ahol ez ne így lenne. (Oké, legfeljebb ott, ahol 14 év van a gyerekek között.) Legfeljebb van, akit ez annyira zavar, hogy nem vállal másodikat. Ugyanannyi csak akkor juthatna, ha az anya már az első gyereknél észben tartaná, hogy a másodikra kevesebb lesz, és direkt nem foglalkozna a gyerekkel, ha van is ideje – ami irreális.
    Nincs igazság a földön, nem lehet ugyanazt adni, és ha ugyanazt adod, akkor se ugyanaz, mert te egy tapasztaltabb anya lettél közben, és a gyerekeknek sem ugyanaz az igénye…

    Kedvelés

  8. Jó volt nekem ezeket olvasni. Vér szerint lányom után szeretnénk örökbefogadni, és oly gyakran felteszik a fenti kérdést, sőt, vannak, akik egyenesen állítják, hogy nem fogom tudni őket ugyanúgy szeretni. Én is azon gondolkodtam, kell-e, lehet-e “egyformán” szeretni, el kell-e ezt várni magunktól? Mert a kérdezők, kijelentők fejében mintha ez lenne: Kellene, de úgysem fog menni. Másképp szeretem az apukámat és az anyukámat, de egyiket sem jobban. Mért kéne 2 gyereket – akár örökbefogadott, akár nem – egyformán szeretni? Köszönöm a cikket 🙂

    Kedvelés

  9. Nekem ugyan nincs vér szerinti gyerekem, de vannak félelmeim, hogyha 3. gyerekem lesz fogom-e tudni úgy szeretni mint a már meglevőket. Szerintem csodálatos, hogy kimérik mondani ezeket, és tudatosan változtatnak, ez a legszebb a gyereknevelésben, hogy a gyerekek által fejlődünk mi is. Persze, hogy kell idő a kötődéshez, nemcsak a gyereknek.

    Kedvelés

  10. Olyan olvasó van esetleg köztünk, akinek örökbefogadás után született gyereke? Nála hogy van ez?

    Addig is idézek egy mondatot egy beszélgetésből, egy felnőtt örökbefogadott mondta, akinek van ilyen és olyan gyereke is:
    “Kicsit azt érzem, Adélnak az nehéz, hogy ő nem örökbefogadott, és minket Ágostonnal ez jobban összeköt.”

    Kedvelés

    • Igen, 3 éves “nagyfiú” örökbefogadása után 9 hónappal született a kislányunk. Igen, a másodikra kevesebb idő jut. A terhesség alatt is szinte jobban izgultam a fiunkért, hogy ő vajon hogyan fog reagálni, próbáltam minél több időt vele tölteni. Igen, mindkettőt szeretem, mindkettő a miénk. És bár az egyik fekete hajú, fekete szemű, a másik szőke, kék szemű, mégis nagyon egyformák: akaratosak, elevenek, izgó- mozgók, kiharcolják a maguk idejét. A legnagyobb öröm, hogy igazi testvérek, együtt huncutkodnak, a “nagy” neveli a kicsit, a kicsi simogatja a nagyot, ha valami baj történt…

      Kedvelés

  11. Eloszor nekem is durvanak tuntek az idezetek, de aztan elolvastam Eszter kommentjeit es magamba neztem, igy mar mashogy latom. Nalunk mindketto orokbefogadott, de a masodik elott allandoan paraztam, hogy fogom-e ugy szeretni, mint az elsot. Meg hogy tuti, hogy nem lesz olyan gyonyoru, meg okos, meg kedves stb., mint az elso, mert ilyen tobb nincs. 🙂 Aztan lett. 🙂 Megszuletett a masodik, aki ugyanolyan gyonyoru, okos, kedves stb, de megis mashogy, es masmilyen. 🙂 Egyforman nagyon imadom oket, de mashogy. 🙂 Egyszer a nagyobbik megkerdezte, hogy kit szeretek a legobban. Mondtam, hogy oket. De kit jobban? Erre en: teged azert mert te szulettel elsonek, te vagy az en nagy, okos fiam, a picit meg azert, mert o szuletett masodiknak, es o az en pici, okos fiam. Ezen mosolygott, es ez eleg is volt neki. 🙂

    Kedvelés

    • Hat, igen, igy van ez! ❤ en tenyleg azt gondolom, hogy a kezdeti par nap, het – kinek mennyire van szuksege – utan, mire elhiszi az ember, hogy vele tortent a csoda, nincs kulonbseg a sima tobbgyerekesseggel, legyen az a gyerek akarhonnan. Es mas egy elso, egy masodik, egy akarhanyadik gyerek. Nem jobb, vagy roaszabb, amit kap, csak mas(logikusan). Nem veletlen, hogy a szemelyisegjegyeket eroteljesen alakitja a tobbgyerekes csaladoknal, hogy a gyerek hanyadik.
      De ez nem rossz nekik. Csak egy korulmeny. Eppolyan nabumm, mint az orokbefogadas.. 🙂

      Kedvelés

  12. Én még reggel láttam a cikket kommentek nélkül, utaztam a buszon és jókat mosolyogtam az idézeteken. Nekem lejött, hogy őszinte anyukák őszintén beszélnek egy-egy adott pillanatban lévő érzéseikről, melyek később változhattak / változtak. Szóval szerintem óriási. A humor is átjött.

    Igaz, nekem egy örökbefogadott kisfiam van, tehát a konkrét szituációkat nem érthetem meg úgy, ahogy ők, nincs vér szerinti gyermekem. Tervezünk / terveztünk egy második gyermeket örökbe fogadni, de lehet, hogy meghaladja a lehetőségeinket, még nem tudom.. és/de vér szerinti gyermek nélkül, néhány gondolat, aggódalom ugyanaz, mint a fenti idézetekben. Miért is ne lehetne néha fura gondolatunk bármelyik családtagunkról egy-egy felfokozott pillanatban.. ?

    Én pl. kisfiunk megérkezése után 2 hónapig nem tértem magamhoz, olyan stresszes és paranoiás voltam, hogy attól féltem, hogy jön a rendőrség, vagy a tegyesz, vagy valaki és azt mondják: hiba történt, elviszik.. és azon gondolkodtam – már terveket szőttem – hogy hová bújjunk, hová meneküljünk, ha.. totál kivoltam. Elmúlt. Nem gyűjtögetek már konzerveket.. 😀

    De vegyünk egy teljesen más példát: a húgom és én, két vér szerinti gyermek, testvérek. Teljesen másak vagyunk és nálunk a szülők részéről a mai napig két féle képpen vagyunk kezelve: az első és a második, az idősebb és a fiatalabb (igaz, csak 13 hónap van köztünk és már elmúltunk mindketten 40 évesek.. de még mindig “a húgom a kicsi, én meg a nagyobb”.. hogy anyukámat szószerint idézzem.)

    Jó cikk volt ez.. 🙂 Köszönjük mindenki nevében az őszinteséget a nyilatkozó anyukáktól. 🙂

    Kedvelés

    • Nagyon sokan vannak úgy, hogy a gyerek érkezése óriási sokk. MÉg akkor is, ha vér szerinti. Mindegy gyerek kicsit megborítja a családot és újra meg kell találni a normális működés útját. Nem véletlen, hogy azt mondják, hogy házasságban három fő stressz helyzet van:
      1. Az összeköltözés.
      2. Gyerek(ek) érkezése
      3. Gyerek(ek) kiröpülése.

      Kedvelés

  13. Én az elejéhez tudok hozzászólni. Lehet, hogy van olyan, aki a második (többedik) gyerekét nem szereti úgy az első pillanatban, mint az elsőt, de ez nem feltétlenül van így. Én mindegyiket az első pillanattól nagyon-nagyon szerettem. TErmészetsen vágytam a haza a nagyobb(ak) hoz, de nem azért, mert őt jobban szerettem, hanem mert a kicsi egész nap velem volt, a nagy meg max. napi 1 órára tudott bejönni, holott korábban sosem volt nélkülem.
    EZ a melyiket mentsem ki nagyon érdekes volt, még sosem gondolkoztam ezen el. Pedig nem tudnám egyszerre mindet megmenteni.
    Én egyformán szeretem az összes gyerekem, maximum a szeretet kifejezése más és más, mert másra van szüksége egy közel 10 évesnek meg egy 1,5 évesnek, egy bújósnak, meg egy ölelést nem kedvelőnek stb.

    Kedvelés

  14. Hát én bevallom rohadtul nem menteném ugyanannyira a szomszéd gyerekét mint a sajátomat. Előbb az enyémet apersze őt is, de nem ugyanakkor és nem ugyanúgy.

    A tigrises dolog nagyon szépen jelzi, hogy még nem tart ugyanott az örökbefogadott gyerekkel, és így fogalmazza meg (szerintem kifejezetten érzékletesen), hogy mikor érkezett meg az öf gyerek ugyanoda a szívébe, ahova egyébként rohadt ijesztő valakit beköltöztetni mert nem csak a tigris értelmében megy a saját bőrömre onnantól.

    A másodikkal nem foglalkozom ugyanannyit szerintem nem azt jelenti, hogy szívembe nem fér egy gyerek, és nem azt, hogy a kicsi ott sír, mert a naggyal foglalkozom, hanem hogy a kicsivel nem foglalkozom annyit, mint _annak idején_ a naggyal.

    Kedvelés

  15. Érdekes téma és az is érdekes lenne, ha megírnák az anyukák most hogy érzik magukat, mint édesanyák. Ha, jól értettem ezek a gondolatok még csak az első időkben születtek. Én azért arra még pluszban kiváncsi lennék mennyire foglalkoztak- foglalkoznak a “szakmai témával”, esetleg hány rendezvényen vettek részt a témában. Mennyire foglalkoztatja őket az ő gyökereik hozadéka. A látott minta a szülőktől, mennyire határozza/ határozta meg az életüket a saját neveltetésük. Bár, ez már nem a könnyedebb témák közé tartozik. Biztos kellenek a pille könnyű sztorik is. Jó az őszinteség, bár nem biztos, hogy én a tigrisesnek örülnék, ha örökbefogadott gyerek-felnőtt lennék. Súlyos szavak. Bár értem, van amikor kínjában nevet valaki. Én örökbefogadottként nem találom viccesnek. Az internet világában pedig mindennek nyoma marad. Arra is gondolni kell, hogy ezt valaki akár 10 év múlva is elolvashatja. Lehet, hogy pont a te lányod fogja olvasni.

    Kedvelés

    • Szia, en szuperul erzem magam, mint edesanya! 🙂 nagyon boldognak es kiegyensulyozottnak. Imadom a kolkeimet es remelem, meg sokkal tobben lesznek! Ma nagyon fiatal szulonek szamitok es talan ezert ugy tunik, tul vaganyan kezelem ezt az egeszet, valojaban viszont rengeteg mindenen keresztulmentem, gyerekeket temettem es eljutottam oda, hogy en mar mindennek ugy orulhetek, ahogy van. Az orokbefogadassal nagyon tudatosan sokat foglalkozunk, szulomentor vagyok a legnagyobb orokbefogado csaladokkal foglalkozo alapitvanynal, a most szombati klubbon vendegkent talalkozhatsz velem. Egyszer majd, ha meglesz a feszekalja gyerekem, pszichologuskent a szuloi elvarasok vesztesegevel szeretnek foglalkozni.

      Es amit Zsuzsaval beszelgettem, tovabbra is fenntartom, hogy egy kotetlen formaju, barati beszelgetesben tettem, szoval ezeket a szosszeneteket ugy is kell fogadni.. 🙂 ha nem tanultam volna meg nevetni a sajat nehezsegeimen, mar reg felkothettem volna magam. Ez hala Istennek nem tortent meg.. 🙂 es valahol mindannyiunkra vonatkozik.

      A csaladunk egy csodalatos csalad, a gyerekeim csodalatos gyerekek es en jo (orokbefogado) anya vagyok. 🙂

      Kedvelés

  16. Szerintem is jó cikk ez. Őszinte.
    Biztos vannak, akik egyből magukénak érzik a gyermeküket meg olyanok is vannak, akik nem gondolkodnak azon, hogy vajon milyen gének is lehetnek benne. Én nem ilyen vagyok. Amikor egy hetesen hazahoztuk a kisfiúnkat, nem tudtam, hogy ki ez a gyerek…ott volt velem, automatikusan csináltam amit kellett, de nem tudtam azt érzni, hogy ő az enyém. Ott volt a férjem, apukám, az ő barátai (mert pont nála vendégeskedtek), a védőnő, a gyerekdoki…és az a gyerek…akiről akkor csak gondoskodtam, mert rám lett bízva. Másnap kettesben maradtam vele és nem értettem, ki ez és én miért nem mentem dolgozni. Harmadnap már a gyermekemnek csináltam a tápszert és nem egy kis idegennek. De kellett ez a három nap. Kinek több, kinek kevesebb.
    És a gének? Amikor csak terveztük az örökbefogadást akkor foglalkoztatott ez jobban. Mi a szülőanyával találkoztunk, kicsit próbáltam kérdezni az apáról is, de ennyi. Amióta velünk van, ez nem fontos. (És hasonlít rám is: ugyanúgy pofákat vág, ha nem tetszik valami :-)).
    A páromnak van egy nagyfia az első házasságából. Ő tesz különbséget a kettő fia között: az egyik a kicsi, a másik a nagy- ennyit tud tenni. Mindkettőt szereti. (És a kettő gyerek is egymást, pedig nagy a korkülönbség, 21 év.

    Kedvelés

    • Igen, talán ezért (is) meg be nehezebben nekem ennek a humora, mert egyrészt szerencsére elsőre “összecuppantunk” a gyerekkel, másrészt meg nagy para volt bennem, hogy hogyan kezelem a helyzetet, ha nem így lesz. Sőt, van még bennem némi félsz azzal kapcsolatban is, hogy hogy oldom meg, ha a másodikkal nem így lesz.

      Kedvelés

  17. Én is úgy szólok hozzá, hogy tőlem is szerepel idézet a cikkben. Talán azért okozhat néhányotoknál megrökönyödést az összeállítást, mert – ahogy Eszter is említette – ez egy összeollózott válogatás, tömény írás egy konkrét kérdéskörről. Az nem kérdés, hogy mindenki imádja a gyerekeit, tűzbe menne értük, kardfogú tigrissel is harcolna, de ezért a szeretetért így vagy úgy, ki több, ki kevesebb izzadtsággal, de megdolgozott. És nem lehet ignorálni azt, hogy az egyik gyerekünknek igenis van egy előtörténete, sérülései, hiszen azzal a múltját tagadnánk meg. Nem lebeg ez folyamatosan a szemem előtt, nem ez határozza meg a viszonyomat hozzá, éljük a magunk kis hétköznapi életét, de a hétköznapi életünknek része ez a tudás. Nagyon szeretem azzal nyugtatni magam például, amikor a kisfiam makacssága és erős akarata kihoz a sodromból, hogy ha nem ilyen lenne, ha nem lenne benne ennyi erő, akkor biztosan nem születik meg makk egészségesen, időre egy teljesen gondozatlan, rettenetes terhességből. Nekem ez például sokat segít.

    Kedvelés

    • Ugyanakkor, ha nyolc évvel ezelőtt olvastam volna ezt az összeállítást, még a gyermekért folytatott végtelennek tűnő harc kellős közepén, egészen biztosan én is úgy reagálok, mint Kata, ezt is teljesen megértem.

      Kedvelés

      • Engem megerősített, hogy az anyának a gyermeke iránti érzése mekkora tabu Magyarországon.

        Érdekes, mert például a szerelemben is megvan az “első látásra” modell, de csomó pár van, akik tíz éve ismerték egymást egy iskolában, munkahelyen és utána jöttek össze, és ezeket mégse tartja alsóbbrendűnek a többség a nagy fellobbanásoknál.

        Kedvelés

        • Hát, ennek több oka is lehet.

          Talán az egyik, hogy míg a párkapcsolatban két felnőtt áll egymással szemben, addig itt az egyik gyenge és védtelen, és még jó kiszámíthatatlan is…

          A másik az lehet, és ez most durva lesz, hogy voltak idők, amikor tucatjával születtek a gyerekek, és amiből sok van az értéktelen, ami korlátozott számban áll rendelkezésre, az értékes. Most kevés gyerek születik sok küzdelem árán…

          És most jön a még durvább: épp ebből fakadhat a harmadik érv. Aki keményen megkínlódik a gyerekért (bár ha már megvan, ez múlt időbe kerül, és a sebek az idővel gyógyulnak, csak már ott tartanék…) az nehezen viseli, ha egy pottyantós anyatársa akár naivságból, akár szándékosan a szerencséjével kérkedik, hátha még élni sem tud vele, és a saját felfogás szerint kínozza a könnyen/könnyebben jött porontyát!

          Illetve amíg benne vagyunk a kínlódásban, addig bármi kijelentés vörös posztó, amit a mi helyzetünknél könnyebbnek érzünk. Nem mondom, hogy én/mi nem vagyunk hibásak, csak hát ezek a dolgok úgy tudnak fájni…

          Kedvelés

          • Igen, pont azt akartam írni, hogy azért az nem mindegy, hogy a szerelemben (jó esetben) egyenrangú felekről beszélünk, és egyik sem kiszolgáltatott.
            Amúgy vsz gyerekkel kapcsolatban is van olyan, akinek hónapok-évek kellenek az anyaság érzéséhez, vagy soha nem lesz meg (nem kizárólag, de zömmel gyerekágyi depresszió van a sztoriban); én akkor is sajnálom a gyereket, nem csak ha öf. Volt ilyen páciensem már (öf-ből még nem), nagyon szomorú sztori tud ez lenni. Talán emiatt “tabu”, viszont ez meg ponthogy igen rossz hatású, mert így nem mernek segítséget kérni az érintett anyák. Amúgy asszem pont az ilyen “idegen gyerek” pácienseim miatt volt bennem akkora félsz, hogy mi van, ha nem “kapcsol be” az anyai “üzemmódom”, nem úgy tudom szeretni az enyémet, ahogy neki szüksége van rá, mi van, ha lesz vsz, és akkor nem úgy tudom szeretni az öf-at, stb. És pont ezért tartok kicsit a második előtt is, hogy mi van, ha ez nem jön az első pillanatban magától, könnyedén, mint az elsőnél. Már nem félek úgy, mint először, már tudom, hogy képes vagyok rá, csak kis tartás, hogy mi van, ha másodszor nem úgy jön össze? Mert valahol azt érzem, hogy ez az első pillanatban összecuppanás ez vér szerintinél sem “default setting”, hanem egy áldás, kegyelem (nem, nem feltétlen vallási értelemben gondolom, csak olyan, mint), öf-nál meg pláne. Inkább csak annyi a kis félsz, hogy ebben részesülhetek-e kétszer egymás után?

            Kedvelés

            • Mi is aggódtunk egy kicsit, mert az első annyira tökéletes volt. Tanakodtunk, hogy vajon meg lehet-e nyerni egymás után kétszer a főnyereményt. Kiderült, hogy igen 🙂

              Kedvelés

            • Szerintem pont örökbefogadós kontextusban nagyon veszélyes az a szemlélet, hogy ha a gyerek nem téged lát meg először a szülés után, ha nem a te melledre rakják, ha az első hetet nem veled tölti… akkor minden el van rontva.
              Attól még, ha az első héten nincs maximális összhang anya és gyerek között, nincs semmi veszve.
              Mert pl. lehetne az is, hogy azon az első héten valaki más gondozza a gyereket. Vagy az első egy-két-három évben. Ilyen perspektívából vicces azon az egy héten aggódni. Én sose görcsöltem azon, hogy az első másfél évben nem voltunk maximálisan egymásra hangolva a gyerekkel, mert nem is láttam.

              Kedvelés

            • Nem is erre gondolok, ez ellen én is mindig kampányolok, hogy nem, csak azért, mert császár, meg nem rakták magzatmázasan, meg nem a gyerek első pillanatától közös az idő, attól még nem kell feltétlenül úgy érezni, hogy az a kapcsolat már el van rontva (lám-lám, nálunk sem). Én itt az első pillanat alatt nem is a gyerek első pillanatát értem (az ugye nem adatott meg nekünk sem), hanem az első közös pillanatokat. Nyilván egy nagyobb gyereknél ez más, hosszabbra nyúlik, idő a bizalom, meg kell ismerni egymást, stb. Inkább azokra gondolok, akik azért kerülnek a gyerekpszichiátriára, mert évekig nem érzi sajátnak az anya, és már ennek tünetei vannak. De mondom mégegyszer, hogy nem öf pácienseim vannak ilyenek, talán azért sem, mert ott elfogadottabb, hogy lehetnek nehézségek, előbb gondolnak arra, hogy segítség kell, vsz esetén meg szégyenlik, ciki, nem vállalják fel maguk előtt sem; a gyerek meg szenved. Mondom, szerintem ezért is tabu, mert mindenki megborzong, ha ezeknek a gyerekeknek a helyébe képzeli magát (nem annak, akit nem tettek pocakból mellre, hanem akinek mondjuk 7 éves korában derül ki, hogy csak gépiesen ellátva volt addig); viszont pont a tabusága miatt nem kérnek előbb segítséget az érintettek, és ez nem jó, tényleg. De szerintem meg ez pont tényleg nem öf probléma elsősorban. Csak ezektől más kapcsolat ez, mint egy szerelem.
              Amúgy nem attól félek én sem, hogy a gyerekkel majd dolgozni kell a kapcsolaton, a meglévővel első közös pillanatunkban “összecuppantunk”, tudtam, hogy ő a mi gyerekünk (és senki másé, ami persze nem jó hozzáállás, ezt tudtam is akkor is, csak nem tudtam tenni ellene, csak letisztáztam az ügyintézővel, hogy én nem nem vagyok kíváncsi az előtörténetére, csak éppen nem pont most vagyok rá kíváncsi); igazából ő is annyira tudta, hogy én vagyok az anyja, hogy már a kórházban nem fogadta el a kaját a nővérektől, mégis, kb. 4-5 hónap telt el, mire úgy éreztem, hogy bírjuk a bizalmát is, nem csak a szeretetét, és addig tettünk is érte, nem csak vártuk ezt; mindezt úgy, hogy újszülöttként vittük haza, nyilván, ez idősebbnél még sokkal nehezebb és hosszabb. Szóval nem attól félek, hogy dolgozni kell majd a kapcsolaton, azzal semmi problémám, hanem inkább az aggaszt, hogy akkor is tudok-e ezen dolgozni, ha nem “billen át a fejemben a kapcsoló”, hogy ő nem más gyereke, hanem az enyém. Egypár másodperc volt ebből az érzésből a lányomnál is, mielőtt “elöntött” az oxitocin, és nem szeretnék ebben hónapokig élni, vagy évekig, vagy attól rettegni, hogy ez már mindig így marad. Meg attól is félek kicsit, ha ezt élném meg mondjuk egy hónapig akkor merném-e vállalni, hogy ez biztosan változik, vagy azt mondanám-e inkább, hogy keressenek neki egy igazi szerető anyát, majd pedig utána utálnám-e érte magam, hogy lehet, hogy csak 2 hetet kellett volna várni, és rendbe jön minden? Igazából azért ez már nem olyan jelentős félelem, csak egy kicsi, de azért ilyenkor mocorog bennem, mikor témába vágót olvasok.

              Kedvelés

  18. Tokeletesen ertheto, az, ha valaki nem erez elsopro szeretetet az ujonnan erkezo gyereke irant, mindegy, h vsz-i v of. En sem ereztem, hiaba volt a hasamban 9 honapig, megis egy kis idegen csomag volt, az elso napokban csak nezegettem, es probaltam osszerakni azzal a babaval, aki rugdosott belulrol, akinek a pofijat lattam az UH-on. Ezzel nekem semmi bajom 😊
    Mondjuk a ferjemmel sem volt szerelem elso latasra, nyilvan nekem ido kell az ilyen dolgokhoz 😊

    Kedvelés

  19. Nekem Csicsergő “szerelem volt első látásra”. Amikor megláttam az utcán az arcán félszeg mosollyal, tudtam Ő az én unokám lesz. Nem tudom elmondani mi volt a szemében. Ártatlanság, derű, félelem az ismeretlentől, kíváncsiság, valami ennek a keveréke és még sok minden más.

    Köztünk két generáció korkülönbség van, ezért gondolom a szeretet milyensége is más, mint az Anyukájával volt.

    Nagyszülőnek lenni ajándék, mert felneveltél egy gyereket.

    Kedvelés

  20. Sziasztok!
    Ez egy nagyon nagyon nagyon fontos poszt! És én most úgy fogok okoskodni, hogy csak egy darab vsz gyerekem van, de remélhetőleg lesz egy öf is..:)
    A mi helyzetünk kicsit speckó, ugyanis mi nem kényszerből, hanem meggyőződésből választjuk az örökbefogadást. Ez talán még kicsit nehezebb is, mert ha attól paráznék, hogy “nem úgy sülnek el a dolgok ahogy szeretném”, még hibáztathatom is magam, hiszen nekünk volt/lehetne más választásunk. De hiszem, hogy nem a könnyű, hanem a HELYES utat kell választani!
    Nem tökmindegy, hogy van-e különbség a két gyereked iránti szeretetben, ha az öf gyereked lehetőséget kap, hogy családban nőjön fel, ráadásul egy olyan családban, ahol a szülők lelki betegek attól, hogy vajon eléggé tudják-e szeretni?? 🙂
    Viccet félretéve.. természetesen nem lehet két gyereket ugyanúgy szeretni. MIndegy, hogy öf vagy vsz, két különböző ember, más élethelyzetbe születnek bele, más időben, más személyiséggel.. nem a szeretet minősége, hanem a MILYENSÉGE különbözik. És ez teljesen baromira normális.
    MIndig arra gondolok, hogy a fiamat azért szeretem úgy ahogy, mert én szülhettem, én óvhattam, én szoptathattam, én élhettem meg minden rezdülését a fogantatástól kezdve.. a lányomat meg azért fogom úgy szeretni ahogy, mert nem szülhettem én, nem óvhattam, nem szoptathattam, nem élhettem meg vele minden rezdülését..
    Ha erre gondolok, akkor összeszorul a gyomrom, és bennem van a fene nagy csakazértis, hogy igeen?? Ez a kis szuper lény nem kellett ott ahová érkezett? nincs aki szeresse, megóvja, aki leharapja azt a képzeletbeli tigrist ha csak csúnyán is néz erre kis emberre? hát akkor majd ÉN! vagyis bocsi.. 🙂 MI!
    amikor megszültem a Mirkót, napokig csak nézegettem, hogy hát ez meg kicsoda, és hogy kerül ide.. minden anyai ösztönöm rá volt feszülve a gyermekre, ölni is képes lettem volna érte, de hogy úgy szeressem mint hetekkel később, amikor mindenét magamba szívtam… hát az nem volt sehol! 🙂
    Szerinem csak azt szerethetjük, amit megismerünk. akár Te szülted, akár nem! Onnan lesz a Tiéd, hogy megismered, átjárod, összenőttök.. és ezt az utat a vsz gyerekeddel is be kell járnod.
    És amúgymeg.. a vsz gyerekedet Te választottad? Ha csak egy kicsit gyorsabb bármelyik spermium annál ez egy bizonyosnál.. több százezer lehetőség közül, pont ez az egy ért célba.. lehetett volna nagyfülű, kisorrú, mulya vagy arrogáns kismalac, könyvelő vagy festőművész, szerető gyermek vagy megátalkodott kis önző nyavalyás… éppen annyira lövésünk sem volt hozzá, hogy ki születik ide hozzánk a saját petefészkünkből, mint ahogy ahhoz sem, hogy kit kapunk a bürokrácia méhéből.
    És remélem mindannyian tudjátok, hogy ugyan a biológia meghatározza, hogy milyen “verdába ülünk be” amikor ide jövünk, (nem csak a genetika, hanem az a sok hatás, ami a méhen belül ér minket miközben kifejlődünk), de ezek nem mi vagyuk. Ami mi vagyunk, az ott bent kuksol a verdában, és pontosan meghatározott oka van annak, hogy oda és akkor és úgy született, és abba a családba került, ahol neki fel kell nőnie. Szóval én igenis hiszek abban, hogy mindegy, hogy annak döntésnek a lehetőségeként került hozzám a gyerekem, hogy megtermékenyített a párom, vagy hogy beadtuk a kérelmet.. mert a kettő tökre ugyanaz, és tökre annak a gyereknek kell itt lennie, akinek itt KELL lennie. 😀
    szerintem sem magunkat, sem a gyerekeinket nem kellene azzal frusztrálni, hogy vajon kit hogy szeretünk.. a szeretetet hála az égnek nem kell beosztani szeletekre, mert annál több van belőle, minél többet adsz! uff szóltam. 🙂

    Kedvelés

  21. Én öf apukaként egyáltalán nem ítélkeznék a fenti anyukákon, mert hiszek a Kisherceg és a róka beszélgetésében, miszerint “Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat”. Igaz, nekem nincs vér szerinti gyerekem, hanem 2 saját (nem ér megsértődni, mert ez esetben =ÖF), de nekem sem feltétlen volt szerelem első látásra. Tegyük a szívünkre a kezünket, én legalábbis bevallom, mikor megérkeztek a lurkók, elsőre gyűrött kis manók voltak (még ha cukik is, de nem feltétlenül olyan “szépek” amilyennek ma látom őket), mindketten fejre állították az akkori családunk, ha úgy tetszik meglévő konszenzusait. Ezután legelőször valós pozitív élményt a csendesebb perceken kívül az jelentett, hogy a kiszolgáltatottságuk miatt rájöttem “rám úgy van szüksége valakinek, hogy nélkülem a holnapot nem élné túl”. Aztán szépen folyamatosan a nyilvánvalóan meglevő szeretetből kifejlődött a nagyon erős apai érzés a gondoskodás, a személyiség-, beszéd-, és mozgás fejlődésük során. Biztos én is lassan értem be erre. De ennél jobbat el se tudok képzelni és nem tagadnám le a kezdeti nehézségeket.

    Kedvelés

  22. Ja és a egyik/másik gyerek ugyanúgy szeretése azért érdekes, mert nővérem 3 vsz gyereke ugyanaz a genetika, ugyanaz a környezet, nevelés, mégis 3 teljesen különböző személyiség, mindet lehet nagyon szeretni, de nem lehet őket ugyanúgy szeretni, ugyanúgy egyengetni az újukat, ugyanúgy motiválni őket, stb.

    Kedvelés

  23. Pedagógusként nekem mindig egy érdekes út, hogy az adott gyerekcsoportot fogadom, elkezdem megismerni őket egyenként és a csopotban is és ezzel párhuzamosan alakul ki a szeretetkapocs köztünk. Ők is ugyanezt teszik velem, nekik is meg kell ismerniük, bízniuk kell bennem először. Ez egy folyamat. Az otthonunkba, életünkbe csöppenő gyerekekkel is folyamat. Van, akinek rövidebb, van, akinek hosszabb.
    Apukám támogatott minket az örökbefogadásban, de amikor meglátta a kórház udvarán az új kisunokáját, nem tudta még annak érezni. Kellett neki pár hét, hogy ne csak egy kisfiút lásson benne. A környezetünk pozitív visszajelzései is segítettek neki és a sok dajkálgatás, testi kontaktus.
    Folyamat volt neki is.

    Kedvelés

    • Hù nekem ez az egyik legnagyobb fèlelmem, hogy mi lesz akkor ha azt látom, hogy a nagyszülők (akik most nagyon varjàk az örökbe unokát) nem ugyanúgy szeretik mint a verszerintit…

      Kedvelés

      • Ezen én is elmeditáltam, de rájöttem, hogy elég gyakori, hogy a vsz unokák közt is különbséget tesznek. Persze nem nyílvánvalóan, csak ritkán lóg ki a lóláb. Igaz, hogy ha az én gyerekem kerülne háttérbe egy adott helyzetben, rögtön arra gondolnék, hogy azért mert öf, pedig ez nem törvényszerű.

        Kedvelés

      • Szerintem a nagyszuloknel ez kevesbe szeretet kerdes, ok pusztan mar megengedhetik maguknak, hogy szemelyiseg es habitus alapjan kozelebb erezzenek magukhoz valakit. Aki, elarulom – mivel jo esetben eppugy elfelejtik egy szoros, mindennapi kapcsolat eseten egy honap alatt, hogy az egyik unoka nem vsz. – siman lehet, hogy az of. gyerkoc. Miert ne, ha egyszer az egyik gyerek teszemazt egesz mas beallitottsagu, erdeklodesu, az of. meg epp az a tipus, akivel mindig elkepzelte magat, hogy miket csinalnak egyutt es tatott szajjal hallgatjak.. Ez win-win szitu. 🙂

        Kedvelés

    • A Te hozzászólásod kapcsán értem oda, hogy végül meg tudjam fogalmazni, miért is olyan “tabu”-kérdés ez szerintem a társadalmunkban, és miért áll az én hátamon is égnek a szőr, ha a szerelemmel hasonlítjuk a szülői szeretetet.
      Szóval, igen, pedagógusként fokozatosan barátkozgatsz, kapcsolatot építgetsz azokkal a gyerekekkel, akiket eztán vár otthon a szerető anyájuk. De aki az anyukájával barátkozgat épp, annak ki az a kapcsolata, akihez bármikor fordulhat? Ha az anyja épp nem mentené meg a tigristől, akkor ki menti meg? Ki van neki, akinek ő a(z egyik) legfontosabb a világon? Pedig szüksége van rá, akkor is, ha épp nem jön a tigris. Ezért tabu szerintem a téma, vagy ha a tabu nem is jó szó, legtöbbünknek ezért nem vicces az ezzel kapcsolatos humor.
      És ez az a pillanat, amikor az eddiginél konkrétabban meg tudom fogalmazni, hogy igen, nekem ezért nem menne a nagyobb gyerek örökbefogadása, mert ezzel az időszakkal nem tudnék mit kezdeni. Mikor az előző anyja már nem anyja, én meg még nem. Ez egy újszülöttnél rövidebb is, meg a gyerek-oldalról kevésbé tudatos is, illetve egy újszülöttel kapcsolatban az alapvető ösztöneink rövidítik ezt a mi oldalunkról is (jó esetben). És erről szól a vajon a második is rögtön a sajátomnak érződik-e című nyígásom is, mert valamiért nekem ez a nehéz, ez a nagy félelem, hogy anyátlannak látom-e a rám bízott gyereket. Pedig én magam sosem voltam az, nem ezért van ez bennem, de valahol nagyon mélyen ott van egy bénító fokú sajnálat-érzés azzal a (még nem is létező) gyerekkel kapcsolatban, akit nekem kéne megmenteni a tigristől, de majd esetleg nem tenném, mert még nem tartunk akkor ott a kapcsolatban. Nem egy-két nap, vagy esetleg 2-3 hét rémisztene, de hónapok már igen.
      Maga a szülő-gyerek kapcsolat folyamat, ez így rendben van nekem is, egyre erősödő, sokat kell rajta dolgozni, ez mind rendben van. Én attól félek, hogy mi van, ha hónapokig nem érzem majd esetleg azt, hogy megmenteném a tigristől. Ezt a kiscsecsemő is pontosan érzi, ha csak a szájába adom az üveget, és átpelenkázom a fenekét, még akkor is, ha közben dúdolgatok neki. Igen, tanultuk egymást, igen, szoktuk egymást, igen, hónapokig épült a bizalom, a biztonságérzet, igen, egyre fokozható az élmény a megélt közös boldog pillanatokkal. De 3 másodperc után mentettem volna a tigris elől, és attól féltem már előre (nagyon), és félek a második előtt (kicsit), hogy hogy kezelném azt a helyzetet, mikor nem jön ez az érzés.
      Én anno nem tigrissel fogalmaztam magamnak, képek voltak a fejemben arról, hogy mi van, ha rosszul leszek egy nyálas puszitól, vagy eltolom magamtól, mikor hozzám bújik, vagy hányok, ha a számba ad egy megrágott falatot. Szerencsére nem így történt, szerencsére nem a más gyereke volt, hanem az enyém, már akkor is, mikor még a kapcsolatunk elején jártunk. Zsigeri szinten elfogadtam, és attól féltem előre, hogy mi van, ha nem. Mert érzi, tudja, hiába viselkednék úgy, mintha igen. Asszem a kiszolgáltatottság a kulcs, ahogy már fentebb is mondtam, azért ilyen problémás ez nekem. Anyátlan sosem voltam, de a kiszolgáltatottságból pont elég volt, amit megtapasztaltam, nem viselném el, ha a gyerekemen keresztül kellene újraélnem, miközben gyötör a bűntudat, hogy ez félig-meddig miattam van így.

      Kedvelés

      • Ez egyébként érdekes, mi ugye most vagyunk így, hogy a nevelőanya már nem anya, én még nem teljesen. És ezt ne úgy értsétek, hogy nem szeretem őket, mert én már régóta az anyjuknak érzem magam. Egészen pontosan onnantól, amikor az egyik szomszéd ránk szólt, hogy túl hangosan játszanak az udvaron a gyerekeim, és nekem meg kellett őket védeni. A férjemnek az apai érzéshez kellett a véglegesítő határozat, addig csak vigyázott két idegen gyerekre, akik kiabálnak és nem hagyják aludni. Egyébként ő is nagyon félt tőle, hogy mi lesz, ha nem lesz képes szeretni őket? Mert a nagyfiamnál egyből jött (na igen, de ő hozzám tartozott és engem már szeretett) Aztán és annyira fura, hogy a papírtól, de megérkezett. Az ő nevét viselik, az ő gyerekei.

        De ők nem érzik még, vagy legalábbis nem mindig, hogy én az anyjuk vagyok.

        A beteg két és fél évesem csendben kiosont a szobájából, de már felébreszteni, az ágyunkba felmászni nem mert, az ágy előtti szőnyegre feküdt, a halk nyöszörgésére ébredtem. Még nem biztos bennem, hogy bármikor lehet jönni. És időnként azt látom, hogy kiül az arcára valami furcsa kifejezés, valami düh, vagy nem tudom…
        A másfél éves kislányom egyébként ezt az anyanélküliséget odáig vitte, hogy az első két hétben nem volt hajlandó ételt elfogadni tőlem, holott az önálló evés még nem nagyon ment neki, inkább nem evett. Nem engedte magát öltöztetni, pelenkázni, ha megöleltem, megharapott, vagy belém csípett. Ha sírt és ölbe vettem, még jobban rákezdett. Nála ez már majdnem teljesen elmúlt, csak ritkán jön elő, pillanatokra. (Az evésbeli nagy önállóság kivételével, de azt nem bánom, mert mostanra egész jól eszik egyedül)

        Nem tudom, egy újszülöttnél hogy van ez. Lehet, hogy csak kevésbé tud tiltakozni? Mennyi mindent nem tudunk a gondolkodásról, még a felnőtt emberek érzésvilága is rejtély, hát még egy csecsemőé! Na, nem filozofálok, megyek aludni, reggel keltenek. (Mennyire szerencsés vagyok!)

        Kedvelés

          • Nem érzem, hogy segített volna, ha tovább barátkozunk. Sőt. Akkor és ott minden nap át kellett nekik állni egyik szülőről a másikra, és érezhető, látható volt, hogy kínlódnak. Meg a nevelőszülő is, meg mi is. Már az 5. nap után senkinek nem volt ez jó.
            Amikor hazajöttünk sem egyből kezdődtek el a gondok, 2-3 nap múlva, amikor rájöttek, hogy nem megyünk vissza.
            Az azért nagyon fárasztó volt, amikor még a két gyerek egyszerre volt ellenállásban. Most már csak néha a “nagy”, de a köztes időben meg bújik, szeret, puszit ad, ölel, és az a több.

            Kedvelés

        • Az újszülöttkor más életkor, még kis rézuszmajmócák, nagyon kell nekik a szőranya, jobban, mint a sértődés és önállóság. Viccen kívül általában az újszülötteknél nem tudom, hogy van, konkrétan a mienk döbbenetesen éber és figyelmes volt, és úgy tartotta már egy hetesen a kis fejét, mint egy szurikáta…aggódtam, baja van-e az izomtótusával, mert még nem nézegethetne ilyen emelt fejjel, de persze semmi baja nem volt. viszont rengeteget volt ébren, és azt nagyon figyelmesen töltötte, szerintem veszélyforrást keresett. Enni csak itthon volt hajlandó, rosszabb napokon csak tőlem, jobb napokon az apjától is, néha esetleg anyám bent lehetett, de rajta kívül senki a tágabb családból. Nem vittük magunkkal a 6 hetes gyereket, mikor 2 másik városban intéztük a papírjait, reggel 6-tól délután 5-ig nem evett inkább semmit a nagyanyjával (ezt nem gondoltam előre, különben természetesen inkább elvittük volna). Házon kívül legjobb volt kendőben lenni, vagy szorosan belém fúrt fejjel. és látványosan “aludt”. Majd amint kiértünk a kocsiba/hazaértünk, kipattant a szeme és vigyorgott, “dumált”. Rendszeresen így.
          Ha bármilyen okból magunk közé vettük hajnalban, onnantól nem aludt (ez is elmúlt azóta, szerencsére vagy sajnos 😉 ). Csak ölben volt megnyugtatható, úgy sem mindig könnyen, kendőben inkább. Az idilli kép, hogy fekszik az ágyban, és én hátsimivel altatom, na, olyan nálunk nem volt. (most már néha megesik, bár már nem ölben kell tartani, csak kicsit mellébújni).
          Ezek a “furcsaságok” akkor múltak el, mikor 4 hónaposan egy hetet kórházban töltöttünk (borzasztó volt, egy hétig nem evett, csak ivott, még szerencse, hogy a hasfájásellenítő tea mindenhol lefért…), és utána hazamentünk. Nem rögtön oldódott utána, de pár nap alatt igen. Mintha akkor hitte volna el, hogy tényleg nem hagyjuk ott máshol.
          Ja, igen, és ami feltűnő volt, főleg az elején, de valamilyen szinten mind a mai napig, az a zene. Csak úgy volt megnyugtatható, ha szólt a zene. Mit neki babaMozart, meg kijaf@sz az a Beethowen, ment az üvöltés. Aztán harántimpulzus jött, beraktuk a Budapest Bárt (mint “legkisebb közös többszöröst”, más cigány(jellegű) zene nem volt itthon), és hogy tényleg pocakemlékeket hozott-e a ritmus, vagy miért, de onnantól minden oké volt. Kb. fél évig végtelenített lejátszáson mentek a lemezeik (örök hálám nekik), aztán lehetett “higítani” egy kis Gryllussal, meg jazz-zenével, viszont mindenhova kellett vinni, főleg az elején, az egy hét kórházon is a zene húzott át minket. Aztán mire ismerős lett a környezet tényleg, arra már nem kellett az állandó zene. Viszont nagyon sokáig, legalább egy évig visítás volt akkor is, ha csak ismeretlen útvonalon jöttünk haza a zenebölcsiből. Aztán most már nem fél az újtól, de idegen társaságban nehezen oldódik, ha én nem vagyok ott. Ha igen, akkor csak nem könnyen :). Most már általában nyugtatható zene nélkül is, de ha igazán nagy baj van, mindig énekelnem kell (pedig hangom sincs, meg ritmusérzékem sem, de ez nem probléma 🙂 )

          Kedvelés

        • Igen, a nagyobbacska gyerekek valószínűleg később érzik vagy fogadják el az anyám-érzést, mint a kisebbek. (És egészen biztosan később, mint ahogyan az öf. szülőben megérett az anya-vagyok érzés). Hasonlókat én is átéltem a 7 évesemmel (a rólunk szóló interjúban szóltam erről), s még a mai napig (3 év után) is különbség van aközött, ha Maminak (legtöbbször), vagy ha Anyunak/Anyának szólít (kivételes alkalmakkor). (A múltkor – éppen nagyon jól érezte magát – valami ilyesmit kántálgatott hosszasan és boldogan: aju-aju-aju, anya-anya-anya, akkor-szeret-anyu, mikor-megpuszilgat.) Az elutasító magatartás a gyász-feldolgozás része, s az ilyen gyermeket hosszú, türelmes munkával és szeretettel lehet csak megszelidíteni, mint a kisrókát. A pszichológus szerint nem segít ilyenkor a hosszabb barátkozási idő, sőt, mielőbb ki kell emelni – legalábbis nekünk ezt tanácsolták anno. Bár mi Aktucsékhoz képes jóval tovább, másfél hónapig barátkoztunk…

          Kedvelés

  24. Akkor most mondok valami furcsát. A nagyobbik gyerekünknél némi megilletődés után – úristen, tényleg odaadták – azonnal létrejött a kötődés. Egy percig sem volt fura, h ő más úton került hozzánk, mint egy átlag baba. Valahogy sosem volt fura, mikor mindenkinek magyaráztam, h ő kiféle, miféle, honnan van (orvos, stb). Ugyanilyen természetesként indítottuk el a második baba papírjait. Aztán beütött a meglepi: vérszerinti tesó fog születni, akiről semmit nem tudtunk (pl fiú, lány). Újraindítottuk a határozatunkat, mert az elégggé behatárolta volna a paramétereket, és tudtuk, az a baba mindenképp a miénk. És innentől valami egész más érzés volt, olyan természetes dolog lett – mármint SOKKAL természetesebb, mint egyébként. Nem választottunk gyereket (mert ugye, nem kell elfogadni a felajánlást), hanem gyerekünk fog születni – mint mindenki másnak! Teljesen természetes módon, megszületik, és a miénk. Fel sem merült, h nem mi vigyük őt haza, bármilyennek szülessen is. Hisz a miénk. (Nem tudom, érthető volt-e?)

    Kedvelés

  25. Nagyon jó hozzászólások vannak, tényleg érdemes olvasgatni szülőként – és remélem, hogy az érdeklődők, várakozók és örökbefogadott felnőttek is érzik, hogy egy anya is ember. És ahányan vagyunk, annyiféle képpen látunk dolgokat. Ahogy Zsuzsa is írta: annyira tabu sok érzelmi téma Magyarországon, hogy pont az a megnyugtató sokunknak, ha végre olvasni és írni tudunk egy-egy érzésről, gondolatról. Szerintem fontos érteni, hogy a ránk törő félelmek és gondolatok nem mi vagyunk. A félelmek és gondolatok sokszor csak úgy jönnek – és egyszer elmúlnak, változnak. Ha nem mondjuk ki őket, akkor bent ragadnak – és az nem jó.

    Pl. (hátha tudok ezzel segíteni másokon): Nekünk kis családunk van: apa, anya és gyerek. Különböző okok miatt, nem számíthatunk nagyszülői, nagynéni, rokoni, stb. segítségre. Egy-egy gyenge pillanatomban azt mondtam a férjemnek (nyüszítve, vinnyogva, sírva), hogy azért kellene még egy gyermeket örökbefogadni, hogy a meglévő kisfiunk ne legyen majd egyedül, amikor mi (szülők) már nem élünk. Legyen egy testvére, egy társa.

    Aztán rájöttem, hogy ez így nem helyes. A második gyereknek ez nem lehet a feladata, a küldtetése, a célja. Ő nem lehet eszköz. Sem kötelessége, sem hivatása nem lehet az én kisfiam vígasztalása.

    Hogy én erre pár nap alatt, vagy pár hét alatt jöttem rá: nem tudom. Ez nem úgy megy, hogy jön egy gondolat, azonnal megállítom, és azonnal megoldom. A gondolat csak úgy jön. Vállalom, hogy nekem pl. jött egy ilyen “helytelen” gondolatom. Nem tehetek róla. Jött és ment. De.. ahhoz, hogy helyén kezeljem, ki kellett mondanom úgy, hogy ne csesszen le érte senki. Mikor kimondtam – többször – szembesültem a kimondott gondolattal, és így tudtam kezelni. Ha nem mondom ki, bent ragad valahol.. és túl sokáig.. és helytelenül.. és sokkal nehezebb lett volna x idő múlva onnan kivenni.

    Szerintem jó dolog, ha érzésekről és gondolatokról őszintén lehet beszélni. Ezzel a példával is szeretném érzékeltetni, hogy nekem a fenti idézetek őszinte anyukák, egy-egy adott pillanatban lévő gondolatait írták le. Biztos vagyok benne, hogy a gondolataik többsége – vagy talán az összes – percek, hetek, évek után változtak, elmúltak. Azzal segítettek őszinte gondolataikkal, hogy sok olvasót most megnyugtattak, hogy “nem bolondultak meg”, nincsenek egyedül, nem kell szégyelni magukat. És ezzel, indirekte, az anyukák megnyutatásával, pont az örökbefogadott (leendő vagy meglévő, első vagy második vagy sokadik) gyerekeken is segítettek.

    Kedvelés

  26. Az “anyatigris” és a “kit mentenék meg először”.

    Nem tudom, hogy az anyuka pontosan mit érzett, amikor ezt mondta – pedig ismerjük egymást, egész jól és nagyon kedvelem, tisztelem őt 🙂 – de én nem ő vagyok, ezért sem az ő agyát, sem a gondolatait és félelmeit nem ismerhetem, nyílván. Nekem mégis a fenti (akkori) gondolatai, félelmei pont azt jelentik, hogy már akkor szerette mindkét gyermekét.

    Nekem, alias macusnak, akinek más élményei, gondolatai, tapasztalatai vannak, az alábbiak ugrottak be (de ez rólam szól):

    Ha valaki bemegy pl. egy olyan kórházba, ahol balesetben megsérült gyerekeket kezelnek sebésztesen, stb., akkor azt láthatja (vagy olvashatja, hallhatja), hogy balesetek sokszor úgy történnek meg, hogy az anyuka egyedül van két vagy több gyermekkel: pl. egy kisebbel és egy nagyobbal. És mivel nem tudja klónozni magát 0,000001 mp alatt, hogy minkét gyermeke melett ott legyen állandóan, megtörténhet a baj.

    Egy ismerősöm / barátnőm az alábbiakat mesélte el nekem:

    Ment a járdán a kb. 3 éves kisfiával, aki kismotoron haladt mellette, az anyuka pedig babakocsiban tolta a kisebbet, aki még csecsemő volt. Egyszer csak a kisfiú (dacból, haragból, ki tudja pontosan miért) lement a 2×2 sávos budapesti forgalmas útra – mindezt úgy, hogy korábban sosem csinált ilyet, és úgy, hogy ennek előjelét az anyuka nem látta. Az anyuka abban a pillanatban leállította a járdán a babakocsit, és a dudáló, fékező autók közé ment, hogy kimentse a fiát. Mint utólag kiderült, remegő lábaival nem nyomta le eléggé a babakocsi fékjét, mely egy idő múlva megindult gurulva a szintén 2×2 sávos útra. Szerencsére jött arra pár járókelő, akik felfogták a szitut, és azonnal a babakocsi után ugrottak, hogy visszahúzzák a csecsemőt a járdára. Voltak annyira intelligensek, hogy nem leckéztették az anyukát, hanem segítettek a megfelelő pillanatban, a megfelelő módon.

    Ez az anyuka, stressz alatt, a másodperc töredéke alatt: több gondolattal küzdött, döntött, eljárt.

    Egyforma szinten szereti mindkét gyermekét, mégis, “nem egyforma módon”: az egyiket a nagyobbnak tekintette/kezelte, a másikat a kisebbnek (és azt feltételezte, hogy a kicsi biztonságban van a járdán a babakocsiban). Ad 1) az anyuka is tudja, hogy jól be kell nyomni a babakocsi fékjét, ok? Ad 2) ha benyomja jól a fékjét és a házról a járdára leesik egy cserép a babácska fejére, akkor mi van?

    Van olyan, hogy egy anya égő házból vagy akármilyen szituációból egyszerre nem tud két vagy három vagy több gyereket menteni. (Égő autó: hány keze legyen egy anyukának, h egyszerre csatolja ki magát és a hátulülő két-három gyereket..?)

    Szóval, szerintem nem tudhatjuk, hogy ha egy anyuka “furcsákat” mond, akkor milyen korábbi, látott, megélt, hallott tapasztalatok alapján gondolja azt, amit gondol. Az csak egy gondolat, nem maga az anyuka.

    Okos emberektől úgy hallottam, hogy stresszes helyzetben háromféleképpen reagál egy ember:
    Fly, Freeze, Fight: azaz: kiszáll a szituból, lefagy vagy harcol. Ugyanaz az ember, stressz alatt, különböző szituációkban, különböző módon reagál: a három közül egyet választ. (Tehát egy ember nem harcol anyatigrisként állandóan. Néha igen. Más szituban lefagy. Más szitut otthagy, kiszáll.) Ez teljesen normális és egészséges.

    Egy bankrablásnál egy pénztáros vagy lefagy, vagy harcol, vagy kiszáll. Döntenie kell. Van amikor a döntése következménye ilyen.. van, amikor olyan.

    Láttunk már olyat, hogy vízben fuldokló gyerekért nem a parton sikítozó, lefagyott anya ugrott be, hanem egy arra járó vadidegen. Ne ítélkezzünk. Az anyuka nem tehet arról, hogy hogyan reagál.. és egy átlagember nem tud minden szituációt előre elképzelni, átgondolni, megtervezni.

    Szóval az “anyatirgris” és “melyiket menteném először” egy egészséges, konstruktív “tervezgetés” és gondolathullám lehetett, amire maga az anyuka írta, hogy egy idő múlva értelmetlenné vált ezeken rágódnia – és szerintem pontosan mindkét gyerek felé érzett szeretetének jele.. hogy ő ezen így akkor, ott elgondolkodott.

    Kedvelés

  27. Mindenki nyugodjon le, mára uccsó szösszenetem. 😀

    Anno, ezer évvel ezelőtt, volt két fiatal kollégám: egy lány és egy fiú. Az egész osztály, az egész cég látta, hogy szerelmesek egymásba. Ha hiszitek, ha nem, ők akkor ott ezt még évekig nem vették észre magukon. Idő kellett nekik. Amikor vééééééééégre összejöttek, mindenki tapsolt. Azóta házasok és márciusra várják első gyermeküket.

    Én úgy gondolom, hogy amikor egy anyuka azon gondolkodik, hogy “melyiket mentsem először”, már szereti egyformán mindkét gyermekét.

    Igen, más két felnőtt, és más egy anya-gyermek kapcsolata. De.. egy gyermek is egy ember. Idő kell (vagy néha időre van szükség). Nekem első látásra szerelem volt, amikor kisfiamat megláttam.. aztán idővel furcsa érzés.. szerelem és fáradtság.. aztán jól betojtam a felelősségtől.. majd stressz.. majd újból csak szerelem.. majd szeparációs szorongás és dackorszak átfedéssel együtt, nagyon hosszan, sok-sok cirkusz.. fent-lent.. így-úgy.. Ma reggel pedig egy hirtelen döntésem után, nem viszem csanába, hogy együtt legyünk, annyira szeretem. Anya-gyermeke: két ember.

    Kedvelés

  28. Nekem nagyon érdekes, hogy a kezdeti néha nyers, egymást nem értő (miközben sokszor ugyanarról beszélő) hozzászólásokból mi is alakult ki pár nap alatt…Most csak egy idézetet szeretnék írni, az egyik kedvencemet:
    “Mindenki, akinek van bátorsága elmondani, hogy mit érez lelkében, kapcsolatban van az Istennel.” Paulo Coelho

    Kedvelés

    • Ernus, nagyon szép idézet, köszönjük szépen. Nekem sajnos nincs mindig bátorságom, vagy “időm”, vagy lehetőségem, döntési helyzetem elmondani, (illetve, időben elmondani) hogy mit érzek. Ha azonnal, esetleg sután, esetleg mérgesen kimondom, hogy mit érzek: az a baj. Ha később mondom el: az a baj. Ha nem mondom el: az a baj. Sokszor az is baj, hogy kérdezek. Nem egyszerű. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.

      Kedvelés

      • Nekem sok évbe telt, mire ki mertem mondani, hogy mit gondolok, hogy mertem vállalni önmagamat, saját döntéseket tudtam hozni.
        Már az, hogy ki tudod mondani, hogy gyenge, bizonytalan vagyok az is egy nyitott, őszinte dolog.
        Nem egyszerű, igazad van.

        Kedvelés

        • Igen, köszönöm, dolgozom rajta. 🙂 Elfogadó környezetben könnyebben megy. A számomra nehéz, ellenséges, elvárásokkal teli környezetben nem egyszerű – és na ott kell nagyon bátornak lenni. Nem mindig sikerül. De dolgozom rajta. 🙂

          Kedvelés

          • Ez a blog egy elfogadó kis közösség, én azért is ragadtam le itt. Ritka, hogy ennyi kedves ember jöjjön össze – ha máshol nem is tudsz egyenlőre teljesen önmagad lenni, itt biztosan!
            Én amíg nem fogadtuk örökbe a kisfiunkat pl. nem is tudtam, hogy milyen kedves és elfogadó faluban élek. Olyan volt, mintha nem is ismertem volna idáig itthon az embereket (és valóban kicsit igaz is, mert sokáig éltem más helyeken is, míg végül hazakanyarodtam). Na, a lényeg, hogy nagyot kellett lépni, de kiderült: a környezetem nem is olyan, mint én azt láttam addig vagy elképzeltem. (Természetesen nem tudom, te miben élsz és ez nem észosztás akar lenni, csak leírom ami velem történt.) Bátorság! 🙂

            Kedvelés

            • Ja, nem is erre a forumra ertettem, hanem ugy altalaban az eletben. Csalad, iskolak, munkahelyek, egyeb kozossegek. Ezen a forumon nagyon kedves emberek vannak. 🙂 A batorsagot gyujtom, gyujtogetem. Bontogatom szarnyaimat. 🙂 Koszonom meg egyszer.

              Kedvelés

      • Kedves tőled Eleven:) Még örökbefogadás előtt bevallom én is tartottam tőle, hogy vajon tudom-e majd úgy szeretni az örök gyerekemet, aki nem csecsemő, hanem már egy kész személyiség, mintha én szültem volna. Még Székely Zsuzsához is elmentem egy tanácsadásra a Mózesba azt firtatni, hogy tulajdonképpen mitől alakulnak ki az anyai érzések. Már nem tudom, hogy pontosan mit mondott, de az biztos, hogy nagyon megnyugtatott:) Aztán, amikor a kisfiunkkal találkoztunk, nálam villámgyorsan ment minden. Régebben szégyelltem is kimondani, mert egy kicsit olyan állatias, de én bizony a kisfiam bőrének illatába szerettem bele, gyakorlatilag első pillanattól fogva. A másik dolog, amiről Vicq is írt, hogy bár egy nagyobb gyerek fizikailag nem olyan kiszolgáltatott, mint egy csecsemő , lelkileg viszont végtelenül, és szerintem ez is azonnal beindítja az anyai ösztönöket. Tulajdonképpen megfoghatatlan, hogy mitől, de nagyon gyorsan kialakultak az anyai érzéseim és szerintem a kisfiunknál ez ugyanolyan gyorsan ment. Azt nem tudom, hogy mennyire számít, de mi alkatilag is nagyon hasonlítunk egymásra, a férjem úgy szokta mondani, olyanok vagyunk mint két csobogó patak, érzékenyek, impulzívak, heves érzelemnyilvánításokkal, a férjem inkább egy nyugodt tó, aki viszont vonzódik a csobogó patakokhoz:) Szóval azért is nem szóltam hozzá, mert nálam nagyon gyorsan jöttek az anyai érzések és itt többen elmondták, hogy ez nem hasonlítható össze, de mégis ugyanígy volt a férjemmel is, első látás után (egy filozófia órán előadást tartott az egyetemen) tudtam, hogy vele akarom leélni az életem, és így is lett.

        Kedvelés

        • Lehet, hogy allatias, de nalam is igy volt 😊 Mikor megszuletett a fiam, es a mellemre tettek, nem is az dominalt, hogy nezegettem, hanem az, hogy szagolgattam 😃
          Ma is szeretem szagolgatni a hajat 😃

          Kedvelés

  29. Hát komolyan meglepődtem, mekkora hullámokat váltott ki ez a poszt. Én nem éreztem messze ennyire tabudöntögetőnek, mikor lejegyeztem.

    Ma egyébként sokat járt a fejemben ez a bejegyzés, ovis rendezvényen voltam egyedül a két gyerekkel, folyton elsodródtunk, és próbáltam kettészakadni, de nem ment. Ha a naggyal voltam, akkor a kicsi közben szétszedett valamit, ha a kicsit terelgettem, a nagy hiányolt. Nem az volt a kérdés, melyik a vér szerinti, és melyik az örökbefogadott, inkább hogy: melyik tesz nagyobb kárt egyedül? Melyik hiányol jobban? Kinek van nagyobb szüksége rám?

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s