Beszállunk

Általános

Vendégposzt. Limi régi ismerősünk, két részben már megírta a blogra, hogy az örökbefogadásra várakozva miért bizonytalanodtak el, majd döntöttek úgy, hogy kiszállnak a folyamatból. Meglepő módon a történetnek itt a harmadik felvonása. Limi, férje és a kisfiuk újra testvérért állnak sorba. Mi változott?

2-4 év közötti, fehér bőrű, egészséges kislány. Ő szerepelt a határozatunkban. Vér szerinti kisfiunk születése után, három nem sikerült terhességet megszenvedve adtuk be a kérelmünket. És mire eljutottunk egy konkrét hívásig, elbizonytalanodtunk, majd kiszálltunk. Amikor megjelent a poszt erről, valaki azt írta az egyik kommentben, hogy igaziból a kifogásokat kerestük, és nem voltunk felkészülve. Hogy mennyire igaza volt! Az akkori körülményeinket átgondolva tényleg az igazolásokat kerestem arra, hogy miért nem vagyunk fogadóképesek. Akkoriban nagyon bizonytalan lelkiállapotban voltunk mindketten a férjemmel. Nem egymásban, sőt… az egymás iránti szerelmünk és tiszteletünk már korábban is sok mindenen átsegített minket. De minden másban olyanok voltunk, mint aki ötcentis jégen próbál korcsolyázni. Végülis akár sikerülhet is, de nagy a rizikó. Kézen fogva siklunk, de közben olvad a jég. Azt tudjuk, hogy úszni is együtt fogunk, de jobb lenne azért a jégen maradni.

limi

 

Az örökbe.hu-t olvastam már akkor is és nagyon sok mindenben segített. Akkor abban, hogy átgondoljuk. Hogy azt a kislányt úgy vártuk, mint egyfajta jutalmat a nem sikerült terhességek után. Miközben az örökbefogadás nem erről szól. És szembesülve azzal, hogy fordítva ülünk a lovon, elindult a kifogásgyár. Jól esett akkoriban kiírni magamból a félelmeinket, és köszönöm, hogy elolvastátok. (Zsuzsa kérdezte, hogy gondolunk-e arra a kislányra, aki miatt hívtak minket anno. Nem. Ő nem a mi gyerekünk, neki már jó helye van valahol.)

Azóta sokat változott az életünk. A bizonytalanságot okozó családtagokkal lezártuk a kapcsolatot. Nehéz volt, de szükséges. Saját magunk miatt, hogy a saját életünket élhessük.

A szüleim akkor váltak, és nem sikerült túl szépen. Perek sokaságát indították, amihez minket, a gyerekeiket eszközként akartak felhasználni. Hogy hazudjunk, és tanúskodjunk a másik szülő ellen. Ezt nem vette be a gyomrom. Még ha felnőtt is voltam már, és a saját életemet éltem, nehéz volt szembesülni az egymás elleni gyűlölethadjárattal. Ráadásul a perek alatt kiderültek korábbi, általunk, gyerekek által nem ismert, előttünk titkolt események is. A húgomnak is ezért csak kiskamasz korában mondták el, hogy őt örökbe fogadták, akkor is épp egy per miatt, nehogy onnan tudja meg, annak ellenére, hogy én küzdöttem érte, hogy ne így legyen.

Nehéz volt felnőttként rájönni, hogy az egész család, amit biztosnak hittünk, színjáték volt – a férjemmel mindketten ugyanazon forgatókönyv szerint nőttünk fel. Nekem a családom mindig szentnek és sérthetetlennek tűnt, de kiderült, hogy messze vannak a szüleim ettől, és ezzel nagyon rossz volt szembenézni még harmincévesen is. Újra fel kellett építenünk magunkat. Nagy szerencse, hogy a férjemmel tényleg együtt, egymással sikerült ezt végigcsinálnunk. A korábbi bizonytalanságom többnyire ebből eredt. A félelmem, hogy esetleg nem tudok nem elítélően nyilatkozni a gyerekem vér szerinti szüleiről, igaziból rólam szólt. A saját felmenőim elítélendő tetteit nem tudtam hova tenni. Most már képes vagyok nem elítélően beszélni róluk, innentől kezdve a gyerekeim szüleiről is képes leszek így beszélni. Feldolgoztam, a helyére tettem, és továbbléptem. Illetve feldolgoztuk, helyükre tettük és továbbléptünk, mert a férjem családja is ebben az időszakban kezdett el felbolydult méhkasként élni egy hasonlóan csúnya válás miatt.

Ahogy kezdtünk megerősödni, újra visszatért a második gyerek gondolata. Már anno is írtam, hogy mi kicsit karitatívan is gondoltunk az örökbefogadásra. Nem azért, mert hálát várunk, hanem azért, mert nekünk jó, a lelkünknek jó, hogy segíthetünk. Valaki egyszer pont itt írta azt, hogy a karitatív örökbefogadás ott kezdődik, hogy nagyobb és roma gyereket is elfogadsz. És akkor újra végiggondoltuk, hogy mik voltak a MI valós félelmeink, és mik azok, amiket sajátunkként éltünk meg, de valójában külső elvárásoknak megfelelni akarás állt mögötte.

Akkor gondoljuk át még egyszer! Egészséges gyereket szeretnénk? A fiunk laktózérzékeny, illetve az oviban mozgásfejlesztésre szorult. Azaz a Tegyesznél már szép kis aktája lenne. (Most, kilencévesen pedig rockyversenyt nyert!) Miért is ragaszkodunk egészséges gyerekhez, amikor ezer olyan állapot létezik, ami ugyan nem fér bele az egészséges kategóriába, de simán együtt lehet élni vele?

És a roma származás? Sajnos nagyon rasszista közegben nőttem fel, és sokáig annak a félelmei voltak bennem… a berögzült sztereotípiák. Most viszont átgondoltuk, hogy mitől is tartunk. Ne ismerjünk meg egy háromévest csak azért, mert sötétebb a bőre, mint a miénk? Ráadásul mi barna hajú-barna szemű-kreol bőrű család vagyunk, azaz nálunk még illeszkedne is a képbe. Az ismerősi kör nem elfogadó részét leépítettük, bár sokan maguktól eltűntek, amikor meglátták, hogy tavaly a menekült gyerekeket ápoló orvoscsapat mellett önkénteskedtem a Keletiben. És miért ragaszkodtunk kislányhoz? Ebben is benne lehetett a kifelé megfelelés, egy fiú, egy lány, de szép család ez így… Ha viszont abból indulok ki, hogy a gyereknek keresnek családot, akkor mindegy, hogy fiú vagy lány jön.

Innen tisztán láttuk, mik voltak a kifogások: a férjem valóban negyvenéves lett, szépen megünnepeltük, de nem probléma, a korkülönbség pedig valóban nagyobb lesz a testvérek között. Nem baj. A cikkeket, amelyek régen úgy megijesztettük, elolvassuk újra a férjemmel, és megbeszéljük, mi mit hogyan csinálnánk. Elengedtük a maximalizmust is, nem fogunk mindent 100 százalékosan csinálni.

Nagyon szeretnénk gyereket. Van hely mindenhol, a lakásban, az életünkben, a szívünkben. Bár nincs akadálya a terhességnek, fel sem merült más út, mint az örökbefogadás. Úgyhogy idén újra beadtuk a kérelmet, módosítva. Nem számít a nem, a származás. Elfogadunk testvéreket és egészségi problémás gyereket is. A kort csak azért húztuk meg 5 évnél, mert a fiunknak is nagy gonddal választottunk sulit, ezt szeretnénk megadni a második gyerekünknek is. Apropó, iskola: a fiunk sulijában nagyon sok a külföldi gyerek, befogadó a közösség, toleráns és támogató a tanári kar. Kicserélődött az ismerősi kör, a mostaniak sokkal nyitottabbak. Egyetlen régi barát maradt, akinek a barátsága nagyon fontos volt, vele sokat beszélgettünk, őt ki kellett nyitni a roma származás elfogadására. Sikerült és nagyon várja a híreket. Nekünk kevesebb, mint két hónap alatt lett határozatunk, a tanácsadónk nagyon segített nekünk. Ez talán jó jel.

A munkahelyemen, amit nem akartam otthagyni a gyes miatt, felmondtam. A családom az első! Nem fogadták el a felmondásomat, azt mondták, hogy maradjak a fenekemen, és beszéljünk. Ottmaradtam, azóta előléptettek. Ezzel együtt járnak olyan előnyök is, mint a home office is. Az új főnököm családcentrikus, már most felkészülten várja a szituációt, megvan a tervünk az otthonmaradásra is.

A fiunk régen nem volt túlságosan tesópárti, de biztos vagyok benne, hogy a kis antennáival a mi félelmeinket vette át. Hogy ezt miből gondolom? Egyrészt, amikor megkérdeztük tőle idén, hogy mit szólna, ha lenne testvére, felragyogott a szeme, és azt mondta: „De jó! Örökbe fogadunk?” Gyakran mondogatja, hogyan rendezi át a szobáját, hogy legyen hely a kicsinek. Másrészt vele – mivel már nagyfiú – külön beszélgetett a pszichológus az alkalmassági vizsgálat során. Azt írták a jellemzésében, hogy bevonható, nyitott, nagyon felkészült, és végig többes szám első személyben beszélt az örökbefogadásról.

image1

Hogy be voltam tojva attól, hogy a leendő gyerekünk puttonnyal érkezik! Most nagyon várjuk, hogy jöjjön a kis motyójával, és segítsünk neki lepakolni a terheket. Hogy azt az ősbizalmat, ami elveszett, vagy megingott, újra megerősítsük. Hogy érezze, hogy biztonságban vagy, hogy önmagáért szeretik.

Itt tartunk most. A családunk tragikomédiája megerősített abban, hogy pusztán a vér szerinti köteléktől nem lesz család a család, hanem megértésen, elfogadáson alapul, és azon, hogy kikre számíthatsz igazán. A biztonságos életünk továbbra is megvan, és ragaszkodom is hozzá. De már nincs bennünk félelem. A férjemmel olyanok vagyunk, mint a tengerészek, akik egy nagy vihar után örülnek, hogy partot értek. Két éve, a posztok idején még csak látszott a part és reméltük, hogy ki tudunk kötni, úgy éreztük, nincs az a pénz, hogy újra kifussunk a tengerre. A kikötőben viszont pihentünk,  megerősödtünk, feltankoltunk. Ismeritek azt a mondást, hogy a kikötőben biztonságban van a hajó, de nem erre tervezték?

Reklámok

21 responses »

  1. Szia! Én tegnap olvastam el mind a két írásodat a blogon, és komolyan még el is gondolkodtam, hogy megkérdezem Zsuzsát tud-e rólatok valamit, hogy alakult az életetek… 🙂 Örülök neki hogy átgondoltátok-átbeszéltétek-“megértetek” az örökbe fogadásra. Nekem a régi írásaidban a legjobban az örökbe adó felé iránt érzett ellenszenved “esett rosszul”, mert én ismerem a mi örökbe adónkat, hónapokig jártunk együtt vizsgálatokra és egy igazán kedves, aranyos, tüneményes nő akinek anyagi okok miatt nem volt lehetősége megtartani a fiamat és én csak hálával tudok rá gondolni amiért a mi javunkra mondott le róla. Neki köszönhetjük Őt. Boldog várakozást! 🙂

    Kedvelés

    • Azt anno én is éreztem, hogy valahogy nem helyénvaló az ellenszenv, de egyrészt nem akartam hazudni az érzéseimről, másrészt most már tudom, hogy honnan eredt. Én örülök a legjobban, hogy a helyére került minden 🙂

      Kedvelés

      • Nem is kell hazudni…sőt! Nagyon is jó, hogy ezt be is merted vallani magadnak és itt sok mindenki másnak is. Talán a te írásod alapján sokan elgondolkoznak ezen is, és átértékelik a dolgokat, ők is be merik vallani maguknak, hogy így éreznek és ez nem jó. 🙂 Csak… picit fájt, a mi életadónkra gondolva…Picit rossz volt belegondolni hányan gondolhatnak még így rá… (ismerősei is) holott a legnehezebb döntését hozta meg, a gyermeke jövőjét szem előtt tartva. 🙂
        Amúgy van egy 16 éves vér szerinti lányom is a 2 és fél éves örökbe fogadott fiam mellett. 41-43 évesek vagyunk. Szóval, mi se vagyunk fiatalok és amint látod nálunk is “vegyes” a család 😀
        Őszintén kívánok nektek rövid várakozást az új kis családtagotokhoz! 🙂

        Kedvelés

  2. Nagyon örültem a posztodnak, én is okvastam a korábbit is, becsültelek, amiért azt is vállaltátok. Nagyon nehéz a környezeten túllépni, a családi determinációkon talán a legnehezebb. Egy friss örökbefogadással a hátam mögött, 45 éves apával és 8 éves vérszerintivel bizton állítom, hogy jl döntöttetek, és rettenetesen szorítunk nektek!

    Kedvelés

  3. Én akkor azt mondtam, ez a buli nem nektek való. Akkor nem is volt. Most valahogy “átértetek”, tetszik. Üdv a fedélzetén, jó szelet! ☺

    Kedvelés

  4. Tulajdonképpen nagyon “jók” voltak a régi érzések is és a mostaniak is. Ez is azt bizonyítja ,hogy az örökbefogadáshoz rögös út vezet, ami hol rövidebb, hol hosszabb, hol örömtelibb, hol fájóbb, hol várakozós, pont ahogy az örökbefogadott gyermek is megéli ezeket a lenteket és a fenteket is. Csak ő kevésbé tudatosan és sokára teszi össze a puzzle-t.

    Manu

    Kedvelés

  5. Senki sem reagált az írás azon vonalára, ami szerintem a legérdekesebb. Nevezetesen, hogy felnőttként is mennyire visszük magunkkal a családi mintákat? Mennyire határoz meg a származási családunk? Mi van, ha még 30-40 évesen is zajlik a tőlük kapott terhek feldolgozása? Továbbvisszük-e ezeket a gyerekeinkre?

    Kedvelés

    • Szerintem azért nem reagáltunk, mert ez annyira evidens. A gyerekként kapott értékeket/előítéleteket annyira, de annyira nehéz levetkőzni, hogy ha még ésszel fel is fogja az ember, hogy az az érték nem jó, az az előítélet nem igaz, tevőlegesen tesz is ellene, hogy ne essen ennek fogságába, a zsigeri megnyilvánulások során olykor-olykor kiütközik. pl.: Volt itt egy cikk, ahol az interjúalany rasszista környezetben nőtt fel, és miután örökbefogadott egy roma kislányt, a családi kapcsolatai megromlottak. Ő tényleg tevőlegesen/tudatosan próbálja az előítéleteket eltolni magától, sok roma vonatkozású karitatív dologban részt vesz. Mégis a cikkben azt írta, hogy azokat a romákat éri megkülönböztetés, akik csúnyán viselkednek, koszosan öltöznek stb, tehát kvázi ők tehetnek róla, hogy megkülönböztetik őket. Volt is parázs vita ebből, amikor valaki ezt a részét a cikknek (igaz nem megfelelő stílusban) kiemelte. A hivatkozott cikk alanya nem rasszista, de a zsigeri reakciójában az otthonról hozott minták kiütköztek. Jó, ha az ember ezt fel tudja ismerni, és igyekszik újragondolni a dolgokat. A lelki munka a belátásnál nem ér véget, a megnyilvánulásokon folyamatosan kell dolgozni. És a gyerekeinket csak akkor tudjuk az adott előítélet alól mentesíteni, ha hitelesen, a megnyilvánulásainkban is ezt sugározzuk. (És nem akarok én itt prédikálni, mert én sem vagyok előítélet mentes, nekem is megvan a magam öröksége, amelyet hurcolok magammal. Igyekszem az előítéleteimet eltolni magamtól, hogy tényleg nyitottan viszonyuljak minden emberhez, de nem mindig sikerül.)

      Kedvelés

      • Sokat gondolkoztam ezen a családi mintás dolgon, írtam is, aztán kitöröltem. Én egy zeneterápiás kurzuson vettem részt önismereti csoportban. Akkor fogalmaztam meg azt magamnak, hogy valóban a családi minták, gondolkodásmód, viselkedés, a másik emberhez való hozzáállás hetedíziglen belénkivódik. És talán ebből a komfortzónából – legyen az egyébként kényelmes vagy kényelmetlen – a legnehezebb a kilépés. Mert amíg egy másik emberrel, akihez nem köt családi kötelék, legfeljebb megszakítod a kapcsolatot, addig az anyádnak, apádnak egy általuk szerinted nem elfogadható dolog megmondása előtt hány átkínlódott éjszaka van. Érdekes és hangsúlyos a szerinted szó. A férjem világított rá, hogy gyakran én pl. prekoncepciót gyártok, hogy majd xy mit fog mondani és attól félek, védekező álláspontra rendezkedem be. Aztán sokszor pozitív csalódás ér. Ami a kulcs talán, tisztában lenni a saját céllal és azt objektívan megfogalmazni. Emellett kívülállóként megpróbálbi rátekinteni a családunkra és támogatni a gyerekeket abban, hogy merjenek kipróbálni dolgokat legyenek azok akármilyen távoliak is a családi szokásoktól. Ez nagyon nehéz. Erről még lehetne beszélgetni sokat…talán kicsit elvont voltam de azért értitek mit akartam ugye?😉

        Kedvelés

    • Szerintem a harmincas korosztály,(főleg mivel én is ebben vagyok, és az ismerőseim nagy része is), sokkal tudatosabban élik meg a szülőkkel való kapcsolatuk atertekeleset.
      Ez is bizonyítja, hogy van hatás, van mint gondolkozni, van mit feldolgozni. A leszakadás a szülőktől nem ér véget ott, h elköltözünk, meghalnak, kitesszuk az életünkből őket, sőt, sokszor pont ott kezdődik el, ami bizony fájdalmas, sokszor erot próbáló feladat. A “nem akarok olyan lenni, mint az anyám, apám” felkiáltás pont azt a félelmet tükrözi, h de, bizony lesz, amiben olyan leszek. És tényleg lesz.
      A külső jegyek letagadhatatlanul ott vannak, ezek ugye már sok mindent meghatároznak, az örökbefogadott gorcsosen keresi, h kire hasonlít, “tiszta anyja, v tiszta apja”.
      A belső tulajdonságokkal nincs is mindenki tisztaban, a problémamegoldás mikéntje úgy ivódik be, h nem is vesszük észre. És mire az embernek családja lesz, gyerekei, nem is biztos, h eljutott az önismeret olyan fokára, hogy egyáltalán meg tudja határozni, h milyen is nem akartam lenni?! Milyen is volt az anyám? Mit nem szerettem benne, miért lazadtam ellene? És főleg, h mit csináljak másképp? Jönnek a megtanult sémák, sokkal könnyebb azok alapján tájékozódni a világban, akkor is, ha közben érzés szintjén ott van az ember bőre alatt az a kellemetlen kis szálka, ami folyton emlékeztet arra, h vmi nem jó, vmi elcsúszott.
      Marha nehéz ebből kilépni, és vállalni, h másképp csinálom, és vállalni, h lehet, h ez sem lesz jó.
      Tovább visszük a terheket a gyerekünkre? Tőlünk függ, ha belatjuk, h a szüleink nem voltak tökéletesek, mi sem vagyunk azok, és a gyerekeink sem, akkor könnyebb elfogadni, h hibázni fogunk. De ha mi le tudunk tenni a teherből, már kevesebbet adunk át a következő generációnak. Gorcsosen viszont azt sem lehet, h én most elhatarozom, h nem viszem tovább, hagyni kell lepotyogni, néha hátradőlve megszemlélni, h mi is történik, és a problémák néha tényleg megoldják magukat. Ha a belefektetett munka, és az időnkénti passzív elengedés egyensúlyban van, akkor a kérdésedre az a válaszom, h eltunhetnek rossz családi sémák, és jöhetnek helyettük masikak. Majd a gyerekeink eldöntik, h ezek jobban működtek, vagy sem.

      Kedvelés

  6. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2017. július | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s