Kiszállunk

Általános

Limi májusban írt arról, hogy elbizonytalanodtak az örökbefogadási szándékukban. Azóta végleges döntésre jutottak a férjével. A vendégposztban leírja a történet folytatását.

Hisztek a jelekben? Apró történésekben, utalásokban, amikre érdemes odafigyelni? Egy istenhívő ismerősöm mondta nekünk, hogy ő már a három vetélést is annak vette volna. Hogy nem kell továbbmenni, mert mi egy gyerekkel vagyunk kerek család. Most kaptunk jeleket bőven.

Júniusban, két héttel a blogbejegyzés megjelenése után, megcsörrent a telefonom. Az ügyintézőnk volt a vonal másik végén, és elmondta, hogy van egy három és fél éves kislány az országos listán, elküldhetik-e az iratanyagunkat. Akkor igent mondtunk. Három hét múlva telefonáltam, de még semmit nem tudott mondani, még az iratunk megérkezéséről sem kaptak visszajelzést. Azalatt a három hét alatt viszont nálunk sok minden történt. Ezek közül csak hármat emelnék ki.

Elmentünk két hétre nyaralni (később lesz jelentősége). A főnököm beleegyezett, hogy részmunkaidőben dolgozhassak (ami, valljuk be, ritkaság, főleg, hogy tisztában van vele, hogy az egészet azért kezdeményeztem, mert a fiam kezdi az iskolát, és nem akartam este 7 után hazaérni, hanem szerettem volna én ott lenni az iskola kapujában, amikor kijön fél 4-kor). Egyikünknél autoimmun betegséget diagnosztizáltak. Mindeközben természetesen téma volt az a bizonyos kislány.

A kisfiam továbbra is tiltakozott a tesó ellen. Az oviban imádták őt a kisebbek, neki viszont egy idő után nyűg volt, hogy folyamatosan lógnak rajta a kicsik. Nem akarta otthon is ugyanezt. Plusz élvezi az egyeduralmát, ami érthető egy ennyi idős gyereknél. És neki hiába mondtuk, hogy mi lesz jó abban, ha tesója lesz, ezek rá még nem hatnak.

Én azon kezdtem parázni, hogy a jó fej főnököm mennyire fogja kitolásnak érezni, ha elmegyek most gyesre… Itt jön be a két hét szabadság, mert azután visszajönni, majd újra eltűnni nem lett volna fair. Utána nem várhattam volna el, hogy simán visszavegyenek a kiharcolt kedvezményeimmel együtt.

1313084809267 copy 1

Aztán végül döntöttünk, felhívtam az ügyintézőt, és elmondtam neki, hogy itt van július vége, előrelépés nincs, viszont nálunk annyiféle változás történt, hogy nem fogjuk tudni vállalni még a sima odautazást sem. Végiggondoltam, hogy a betegség miatti rosszulléttől rettegve, egy tiltakozó gyerekkel az oldalamon ismerkedjek egy három és fél évessel és legyek nyugodt, magabiztos anyuka, aki bizalmat áraszt… Úgyhogy visszaléptünk. Nem akartuk a kislány idejét rabolni azzal, hogy esetleg a mi aktánk felett ülnek, közben meg hívhatnának már mást… vagy azzal, hogy bemegyünk megnézni az aktáját puszta kíváncsiságból úgy, hogy közben tudjuk, messze vagyunk attól, hogy az irányában továbblépjünk.

Augusztusban még nem történt volna semmi az ügyintézőnk szerint, szeptemberben meg indul az iskola, elsős a kisfiam, nem akarom kivenni onnan az ismerkedési időre, hiszen ő is épp ismerkedik…

Ráadásul eljött az az ominózus 40. szülinap, amit határidőnek szabtunk magunknak. Ez túl sok jel volt. A jó megoldások a munkahelyen, a suli, a fiam reakciója… bennünk mindegyik a bizonytalanságot, a félelmet erősítette, mind-mind arra mutatott, hogy egymással foglalkozzunk, a mi kis triónkkal. Úgyhogy elküldtük a törlési kérelmünket is.

Megkönnyebbültünk a döntés után. A kisfiam főleg.

Továbbra is úgy gondolok az örökbefogadásra, mint karitatív dologra, viszont úgy érzem, hogy addig kell segíteni másokon, amíg magamnak nem okozol vele kellemetlenséget. Mi amúgy továbbra is jótékonykodunk, épp most vagyunk fő szervezői egy adománygyűjtésnek. A kisfiam pedig sokkal szívesebben válogatta a kinőtt ruháit úgy, hogy azokat a szegény gyerekek kapják majd, mint amikor arról volt szó, hogy a tesójának rakjon félre dolgokat.

Hogy mi változott az örökbefogadásra jelentkezésünk óta? Akkor is benne volt a pakliban, hogy nem visszük végig a folyamatot, de nem akartunk időt veszíteni azzal, hogy gondolkodunk, aztán későn jelentkezünk. Hisz kiszállni még bármikor lehet. Tudtuk, hogy hosszú a várakozási idő, azt az időt szántuk arra, hogy minden téren felkészüljünk.

A kislányra nem gondolok azóta, csak remélem, hogy a legjobb családhoz került. Nem gyötröm magam feleslegesen „mi lett volna, ha…” típusú gondolatokkal.

A blogot továbbra is olvasom, mert érdekel a téma. Más így olvasni, hogy kívülálló vagyok. Azt vettem észre, hogy felszabadultabban olvasom minden poszt minden egyes sorát, és nem fog el rettegés, hogy vajon ez nálunk hogyan fog alakulni… Be kellett látnom, hogy sokkal erősebb volt a félelem bennem ettől az egésztől, mint a vágyakozás a második gyerekre.

Van egy egészséges gyerekünk. Nem az elsőért küzdünk, nem arról volt szó, hogy csak ez az egy út van, hogy gyerekünk legyen. Ha nem lenne a fiunk, valószínű, mi is máshogy állnánk az egészhez. Akkor csak az lebegett volna a szemünk előtt, hogy gyereket szeretnénk.

És még egy utolsó gondolat a félelemről, amit bővebben kifejteni nem szeretnék, de talán jobban megértitek a döntésünket. Amikor a kisfiúnk alig fél éves volt, történt valami, ami teljesen kirántotta alólunk a talajt. (A szüleim gondoskodtak a meglepetésről, akik addig biztos pontok voltak az életemben). Teljesen padlóra kerültem minden téren. Ha nincs a férjem, a hatalmas szerelmével, és nincs a fiam, nem tudom, hogyan jövök ki belőle. Azóta nehezen, de felépítettünk egy biztonságos életet, és ehhez nagyon ragaszkodom. A napi rutinjainkhoz, a bevált dolgainkhoz, és rettegek a változástól. Az más, hogyha előre nem számítható esemény történik, mert arra nem tudok felkészülni. De egy második gyerek – örökbefogadástól függetlenül – nagy változás. Legalábbis nekünk az lett volna. Amikor belevágtunk, nem gondoltam volna, hogy ennyire erősek a félelmeim. Igaziból nagyon hálás vagyok, hogy így alakult, mert nagy lecke volt mindhármunknak. És annak külön örülök, hogy reálisan, időben át tudtunk gondolni mindent és nem egy gyerek érzelmeivel és életével játszva tettük meg ezt az önismereti utat.

Az örökbefogadási határozatot szerzők 30-35 százaléka nem fogad végül örökbe. Szívesen olvasnám az ő hozzászólásaikat is.

Advertisements

101 responses »

  1. Köszönöm a kitárulkozást. Azt hiszem Ti nem voltatok, vagytok felkészülve/felkészítve az örökbefogadásra. Amiket leírtál, azok áthidalhatóak lettek volna, ha a szándék erős és megalapozott. Jobb ez így. Sok örömöt és jó egészséget kívánok mindhármótoknak!

    Kedvelés

  2. Amiket leírtál, az én nézőpontomból inkább kifogásoknak tűnnek, talán a betegség kivételével, bár azt nem tudom mennyire súlyos dologról van szó. Ha úgy érzitek egy gyerekkel is teljes a család, és nem vágytatok igazán a másodikra,és inkább mint a jótékonykodás egyik formájára, úgy tekintettetek a örökbefogadásra, akkor szerintem a kislány és a ti szempotokból is jobb, hogy így döntöttetek végül. Köszönöm, hogy megosztottad történeteteket.

    Kedvelés

  3. Kedves Limi!

    Mindenkinek más útja van, amin haladnia kell. Nektek, mint írod, már van egy kisfiatok, aki ragaszkodik hozzátok. És azt is írod, hogy karitatív dolognak fogtátok föl elsősorban. Mondataidból kitűnik, legalábbis számomra, hogy kereszt(y)én vagy. Szép dolog a diakónia és a karitatív szolgálat.

    Ha jól emlékszem itt a blogon olvastam egy olyan riportot, ahol a riportalany azt nyilatkozta ilyen esetben, hogy jelentkezzenek nevelőszülőnek. Nem tudom, hogy ez nektek mennyire járható út. A gyermeketek nem lehetne féltékeny a befogadott nevelt gyerekre, hiszen láthatja, tudhatja, hogy ti csak vigyáztok rá. Nem a testvére, akivel osztozni kéne a dolgokon, nem marad ott örökre.

    Azért érintett meg a történetetek ennyire, mert ma voltunk tájékozódni nevelőszülőség-ügyben. A beszélgetés végén a hölgy nagyon kedvesen azt mondta, hogy menjenek át TEGYESZ-irodába és jelentkezzenek örökbefogadó szülőknek. Maguknak az való. Mondták ezt, miután megérdeklődtük, hogy a nevelt gyereket hogyan lehet örökbefogadni, mert testvért szeretnénk a gyerekünk mellé. Látva empatikus gyötrődésünket adta a hölgy a fenti tanácsot. 🙂

    (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a gyermekeink sem a mi tulajdonaink. Megszületnek a mi örömünkre, neveljük őket és egyszercsak hipp-hopp felnőnek. És kezdődik minden elölről: jönnek az unokák. Így van ez az örökbefogadott gyerekeknél is. Csak ők hosszabb utat tesznek meg a szülői házig. Ti ebben a vándorlásban segíthetitek őt szemeteket a Jó Pásztoron tartva.)

    Kedvelés

    • Csillagszem,
      szerintem aki az örökbefogadást sem tudja beilleszteni az életébe, annak a nevelőszülőséget sem kell ajánlgatni.
      A nevelőszülő minden olyan problémával szembesül, mint egy örökbefogadó, és még ezen felül egy nagy kupaccal.

      Kedvelés

      • Nem volt semmiféle ilyen szándékom, hidd el. Pusztán arra gondoltam, hogy ha karitatív feladatnak érzik az örökbefogadást, akkor az nem helyes.

        ” Mi a helyzet, ha valaki karitatív céllal akar örökbe fogadni?

        • Az legyen nevelőszülő. Rengeteg gyerek van a rendszerben, akik családra várnak, és nincs elég nevelőszülő.”

        Ezt ebben a cikkedben olvastam: https://orokbe.hu/2014/05/27/ahol-titok-van-ott-minden-oleles-hamis/

        Kedvelés

        • Én azt gondolom, hogy a nevelőszülő által nevelt gyereket is szeretni kell és elsősorban elfogadni a másságával együtt! Az nem jótékonykodás, hogy magam mellé veszek egy gyereket csak úgy jóttéteményként. Azt a gyereket szeretni is kell! Egyébként úgy fogja magát érezni, hogy két édesanyja volt/ van és egy sincs! Ehhez képest az is jobb, ha nincs az anyuka ( meghal). Életben lenni és tudni azt, hogy van két édesanyád és a gyakorlatban egy sincs a legnagyobb büntetés az élettől!

          Kedvelés

          • Ajjaj, de még mennyire! De jó is volna (és ez volna egyébként a normális, az elvárható), ha a nevelőszülők mindegyike érzelmi bázist is tudna/akarna nyújtani a gondozott gyerekeknek! Hány meg hány volt nevelt gyerek nőtt fel azzal a keserű sorssal, amit Manuela is említ!

            Kedvelés

          • Manuela, én úgy látom, hogy minden nevelőszülőknél élő gyermek így érez, akkor is, ha szeretik: két anyja van, és egy sincs. A múltkor egy kamasz gyámolt “fiamnak” szó szerint ugyanezt mondtam én is, amikor a gyámság lényegéről beszélgettünk, és azt találtam neki mondani, hogy jogilag, a törvény előtt én (a gyámja) vagyok az anyja, mire visszakérdezett, hogy hány anyja van már neki, én pedig szó szerint ugyanezt mondtam: az a baj, hogy több is van, mégsincs egy sem. Attól persze még szeretni kell(ene) őket, lehetőség szerint mindegyik anyának.

            Kedvelés

  4. Sziasztok! Az indulástól kezdve olvasom a blogot, minden mondatot és betűt megszívlelve tanulok Tőletek. Miért most szólok hozzá? A meggondolás a téma… A poszt szerzőjénél az a “szerencsés ” helyzet állt elő, hogy mindketten meggondolták magukat. A visszalépés közös döntés volt, ez így a lehető legjobban történt, közös hajóban eveztek. Sajnos mi a párommal nem… Három évet várakoztunk és ő meggondolta magát. Én pedig szenvedek a döntése következményétől. Sakk-matt a helyzet… Nem látom a megoldást. ..
    Köszönöm Limi gondolatait és köszönöm, hogy van ez a fórum. Sokat ad nekem, még akkor is, ha csak a partvonalról nézhetlek benneteket!

    Kedvelés

      • Hű, jó sokára válaszolok.:) Körülöttünk 2 házaspár is fogadott örökbe és mindkét helyen rosszul sült el az öf. Sérültek voltak a gyerekek és ez felbomlasztotta a házasságokat. A negatív példák indították el benne a kételkedést. Olyan kétségek sorát, melyeket ezen a helyen is megfogalmaznak várakozók, örökbefogadók: gének vs. környezet, stb. Ezek félelmek, vagy kifogások, magam sem tudom. 😦
        Köszönöm az érdeklődésed!:)

        Kedvelés

          • Igen, olyat is ismerünk, ahol jól sült el. De azokról nem hajlandó tudomást venni. Baromi érdekes 180 fokos fordulatot vett a három évvel ezelőtti “teljes vállszélességgel benne vagyok”-tól a “szó sem lehet róla”-ig.:(

            Kedvelés

            • Igen, törölni kellett. Azt civilizált ember nem teheti, hogy ebben ráerőlteti a másikra az akaratát. Részemről egyáltalán nem végleges a döntés, agyalok nap, mint nap. Részéről igen, végleges. Nem olvassa a blogot és mereven elzárkózik minden “szakirodalomtól”. Úgyhogy fel van adva a lecke. Hozzáteszem, szeretem őt, nem akarom elhagyni, de az örökbefogadást érzem az én utamnak. Ha volna két életem…
              Azért is írtam ide, mert az esetleges hozzászólások, hátha kibillentenek és más megvilágításba helyezik a dolgokat. Mert most kelepcében érzem magam.
              Egyébként gratulálok a 7. helyezéshez, igazán megérdemelte a blog, nagyon profi munkát végzel!

              Kedvelés

            • “Azt civilizált ember nem teheti, hogy ebben ráerőlteti a másikra az akaratát” – Russia, de hiszen éppen ez történik most veled… Nagyon sajnálom, cudar helyzet lehet… És ha egyedülállóként fogadnál örökbe? Nem tudom, lehet ilyet/van értelme, ha van párod/ha össze vagytok házasodva?

              Kedvelés

            • Kedves Russia! Egészen megrendített a történeted. Leírnád néhány szóban, hogy milyen rosszul sikerült örökbefogadást láttatok a környezetetekben, ami miatt a férjed meggondolta magát?

              Kedvelés

            • Zsuzsa, az alapvetően nem tesz jót egy házasságnak, ha a gyerekvállalás-kérdésben (legyen / ne legyen / csak vér szerinti lehet / lehet örökbefogadott is) nincs meg az összhang.

              Kedvelés

            • Hogy a házasságnak jót tesz-e? Igen, ez az egész nem tesz jót. A férjem elérte, amit akart, csak bennem nőttön nő a feszültség. Ha nem szeretném, ez egy egyszerű történet lenne.
              Erkaberka, a távoli ismerősöknél történt, hogy csecsemőként fogadták örökbe a gyerkőcöt és kiderült, hogy értelmi fogyatékos, ezt nem tudták feldolgozni a szülők és ráment a kapcsolat, elváltak.

              Kedvelés

            • Igen. én pontosan ezt az érvet hoztam fel. De így sem.
              De a hozzászólásoddal megerősítettél abban, hogy más is ezzel érvelt volna, van még aki hozzám hasonlóan gondolkodik.

              Kedvelés

        • Drukkolok neked, hogy legyen gyereked, akárhogy! Bár vérszerintinél, sokkal nagyobb a kockázat, hogy akár betegen születhet. Csecsemő örökbefogadásánál is, legalább már megszületett, ha időre, jó súllyal, megvan mindene, nincs fejlődési rendellenessége, esetleg szüléskor sem került oxigénhiányos állapotba, előrébb vagytok. Egyébként ha 5 hónapos koráig kitartóan jártok vele Dévény-gyógytornára (anyagilag húzós lehet, de megéri, minimum megnézetni egy szakemberrel, hogy kell-e), azzal nagy arányban nem csak a testi, de értelmi fogyatékosságok is megelőzhetők, még súlyos oxigénhiányos esetekben is! Nagyon sok múlik az első 5 hónapon, ilyenkor az agy, az idegrendszer nagyon nagyfokú regenerálódásra képes. Egyébként, szerintem gyerekvállaláshoz csak úgy szabad hozzáfogni, ha mindketten úgy gondoljátok, hogy “ha hülye, ha nem hülye, a miénk!” Sokaknak a vér szerintit is nehéz elfogadniuk, ha nem egészséges.

          Kedvelés

            • Kedves Russia!

              Ne haragudj, hogy megkérdezem, de nincs ott a háttérben egy tanácsadó anyós, vagy após? Mert az elő tud idézni ilyen 180 fokos fordulatot. Nálunk teljes egyetértésben ment az örökbefogadás. Mindenben egyetértettünk. A feleségem volt egyébként a kezdeményező. Én elfogadtam a döntését, de igazából semmiféle melegséget nem éreztem akkor még a szívemben az “apa leszek” gondolatára. Igaz, pánikot sem.

              Szép lassan alakult ki ez nálam. És végül én lettem az, aki azt kaptam, akit vártam. Egy gyönyörű kislányt, akibe azonnal beleszerettem. A feleségem racionális tudott maradni. Én meg rábeszélősbe mentem át. (Más helyen megírtam mi is történt.)

              Mindketten nagyon szeretjük a kislányunkat, de az anyósom olyan mértékig kezébe akarta venni a nevelését, hogy lehülyézte (bocsánat de enyhébben nem lehet leírni) a nevelési módszereinket és minket is a gyerek előtt. Mivel apás korszakát éli, nekem megbocsájtott a gyerek, de az anyjával jó ideig oltári nagy feszültségben éltek. Sajnos anyóssal össze kellett ahhoz vesszünk, hogy csendben maradjon. Igyekszünk a gyereket csak keveset kettesben hagyni vele. (Egy háztartásban élünk. Amíg nem volt gyerek, nem is volt semmi konfliktus.)

              Ezért javaslom, hogy nézzél be a férjed háta mögé. Hátha áll ott valaki, aki súg neki. Azt hallgattasd el. A gyereket ketten vállaljátok. Másnak köze nincs hozzá. Nálunk majdnem válás lett a vége egy túlzásba vitt félreértelmezett nagymama-szerep miatt.

              Kedves Russia, kívánom, hogy sikerüljön mégis az örökbefogadás. Ne add fel, amíg érdemes, harcolj érte. A mi gyermekünket annyira nem akarták elengedni a nevelőszülők, hogy bevetettek minden praktikát annak érdekében, hogy ez a kis energiazsák ijesztően hiperaktívnak tűnjön. Az eseti gyámot ki is verte a veríték a közös találkozásunkkor. A gyerek ricsajozott, szaladgált, elvett mindent, amit ért. Nem adta vissza. Persze az volt a tét, hogy mennyire szoktunk már össze a találkozások során, azaz kihelyezhetik-e hozzánk a gyereket. Kihelyezték, mert azt mondtam, hogy két kávé után én is ilyen vagyok. A frissen főtt kávé pedig ott volt a kisasztalon, a gyerek által elérhető magasságban. Naná, hogy “véletlenül” ivott belőle.

              Lehet, hogy ezeket nem ide kellett volna írnom, de annyira nem szeretném, ha végleg elvetnéd a lehetőséget, mert lehet, hogy ez tart Téged életben. Kívánom, hogy sikerüljön.

              Üdvözlettel: Csillagszem

              Kedvelés

  5. Sziasztok! Nekem anno egy gondolat ütötte meg a fülemet, hogy a kisfiatok mennyire ellenáll…. a többi már csak ráadás, így utólag olvasva. Azt hiszem jól döntöttetek.

    Kedvelés

  6. Biztos, hogy jól döntöttetek, már az előző cikk kapcsán is ezt a döntést vártam, asszem. Valahogy már ott is benne volt. Drukkolok, hogy ezt a teljességet éljétek meg hármasban továbbra is.

    Kedvelés

  7. Mindenkinek megvan a maga útja. Ti így döntöttetek és nektek már így kerek a világ.
    Nekünk sokkal-sokkal komolyabb akadályok tornyosultak az orrunk előtt. Évekbe telt, mire mindet ellapátoltuk.
    Két lurkó boldog szülei vagyunk, nekünk így lett kerek a világ.

    Kedvelés

  8. Nincs okotok lelkifurdalásra, hogy meggondoltátok magatokat. Abszolút időben tettétek. Különben a betegség is lehet a jele egy ilyen nagy lelki vívódásnak, remélem már a gyógyulás útján vagy. A kisfiatok pedig valamennyire a szenzoraival a ti érzéseiteket is közvetíthette. Ne gondold feleslegesnek sem, hogy ennyi ideig foglalkoztatok az örökbefogadás témájával, így empatikusabbak lettetek, jobban megértetek majd más embereket. Karitatívkodásra pedig tényleg rengeteg lehetőség van. A nevelőszülőséget nem tekinteném csupán annak, az még inkább megváltoztatná a felállást a ti kerek hármasotokban, kisfiatok szempontjából nem lenne jobb, hiszen nem akar semmilyen tesót.

    Kedvelés

  9. Elnézést, hogy eltérek a tárgytól, de nekem nagyon megütötték a szemem a blogbejegyzésben az alábbi részek:
    „Júniusban, két héttel a blogbejegyzés megjelenése után, megcsörrent a telefonom. Az ügyintézőnk volt a vonal másik végén, és elmondta, hogy van egy három és fél éves kislány az országos listán, elküldhetik-e az iratanyagunkat. Akkor igent mondtunk. Három hét múlva telefonáltam, de még semmit nem tudott mondani, még az iratunk megérkezéséről sem kaptak visszajelzést….
    Aztán végül döntöttünk, felhívtam az ügyintézőt, és elmondtam neki, hogy itt van július vége, előrelépés nincs, viszont nálunk annyiféle változás történt, hogy nem fogjuk tudni vállalni még a sima odautazást sem….
    Augusztusban még nem történt volna semmi az ügyintézőnk szerint,”
    Ennek tényleg ez a normális menete, vajon mennyi idő után történik valami? Azt, hogy Limi időközben más döntésre jutott, azt megértem, sőt korrektnek tartom, hogy magától jelezte igyekezve, hogy ne vegyen el a kislánytól több időt. Azt a felét viszont nem értem, hogyha egy 3,5 éves kislány örökbe adhatóvá válik, pláne országos listán – azaz már jóval előbb, hiszen előtte a megyében már nem sikerült szülőket találni neki -, akkor tényleg ennyire nem számít az idő? Három hétig még az iratanyag sem ér oda vagy nincs aki, visszaszóljon, hogy megjött, egyáltalán, miért nem jön szóba az elektronikus levelezés mint mondjuk adóügyekben? Számomra ezek a dolgok a tragikusak és gyanítom ezt sosem fogom megérteni.

    Kedvelés

    • Egyetértek! (Azaz én sem értem…) A mi kislányunkról anno szeptember végén kaptuk a telefonos értesítést, és már márciustól örökbe adható volt! A két időpont között nem történt semmi! (Hét éves gyerekről van szó, akkor kezdte az iskolát!!!)

      Kedvelés

      • Igen, olvastam, és ez elég szomorú. Viszont a mi kislányunk megyei listás volt, és mi voltunk az elsők, akiknek kiközvetítették. Tehát az örökbe fogadhatóvá nyilvánítástól kezdve csak addig telt el fél év, hogy az első helyezett potenciális szülőket felhívták! Ez azért mégsem tűnik normálisnak!

        Kedvelés

          • Mi országos listások voltunk, és az első telefontól a kiajánlásig 1,5 hónap telt el, de előttünk kiajánlották már másnak vagy másoknak is.
            De ő is hónapok óta örökbefogadható volt (nem is tudom, hány hónapja, erről nem kaptunk infót.)
            Viszont az emailt azt használták az ügyintézők.

            Kedvelés

      • SZÖRNYŰ, olyan mintha az örökbeadhatóvá nyilvánítással bedobnák őket egy kalapba a nevüket, ahonnan ha éppen ráérnek az ügyintézők, kihúznak 1-1 nevet, lassan.
        Úgy olvastam az új törvényben, hogy az örökbeadhatóvá nyilvánítás is csak meghatározott időre, asszem 2 évre szól, ha addig nem történik semmi, már nem lehet örökbe adni, vagy újra kell kezdeni, de azt nem szokták.
        Közben a gyerekek egyre “idősebbek” lesznek, de tényleg nem ez a szomorú, vagy az, hogy minket évekig várakoztatnak, hanem az, hogy ők mennyit kell várjanak, fölöslegesen, vagy mert nem érnek rá, vagy nincs, aki az “ügyükkel” foglalkozzon, vagy elkészíteni az “aktájukat”!

        Kedvelés

    • Minket is hívtak fel így, hogy elküldik az aktánkat, persze hogy igent mondtunk, aztán nem történt semmi, nem is kaptunk visszajelzést, mi lett, hányadikak lettünk, nem lett belőle kiajánlás. Viszont itt vagy fórumon “Aktucs”-ék is jó pár hónappal korábban kaptak hívást az aktájuk elküldéséről, már majdnem azt hitték, hogy nem lesz belőle kiajánlás, de nekik lett mégis, csak nagyon sokára.
      Nem sietnek azok az akták, meg hát összejön egy kisebb bizottság (majd, ha éppen egyikük sem nyaral), akik eldöntik, hogy kit válasszanak a megküldött 5-6 aktából, felállítanak egy sorrendet, a sorban elsőnek az ügyintézőjét értesítik, aki lehet hogy éppen nyaral, meg nem ér rá, aztán később felhívja őket, esetleg nem éri el, bemennek aktát nézni ha ráér az ügyintéző és ők is, gondolkodnak, nemet mondanak, akkor a következő pár ügyintézőjét értesítik, az is éppen nyaral stb… Nagyon-nagyon lassan megy ez általában!!!

      Kedvelés

      • A várakozás még csak-csak, hiszen érthető, hogy minden aktát össze kell szedni (bár kérdéses mennyi idő a reális erre, és mennyi a pocséklás), de az esetleg felesleges várakozás az, ami kiborító. Amikor megcsörren a telefon, és mondják, hogy lenne egy gyermek, habitustól függően, de az ember csak elkezd tervezgetni, beleéli magát, olvasgat, hiszen hamarosan anyuka/apuka lesz. Elkezd bútorok után nézni, elmondja a családjának, barátainak, a munkahelyén, hogy mégse érje őket, mint derült égből a villámcsapás. És bár eszével tudja, hogy még megeshet, hogy nem is ismerheti meg a gyermek iratait, mert időközben mások elviszik, de a lelkében, ezt már veszteségként éli meg. Mi pont ezen megyünk most át. Telefonáltak, mondtuk, hogy igen, jöjjön, és várunk, hogy végre megismerhessük az iratait. Nagyon reménykedünk, hogy sikerül, hogy minden klappol, hogy egészséges vagy korrigálható az egészségi állapota, hogy nem allergiás a cicákra. Más kikötésünk nem volt. A mi szempontunkból az lett volna a legjobb, ha már csak akkor értesítenek, amikor már megismerhető az iratcsomag. Így is kéthavonta kapcsolatban voltunk az ügyintézőnkkel, nem gondolhatták, hogy nemet mondanánk. Tudták, hogy várunk, és nagyon szeretnénk.

        Kedvelés

    • Minket május elején hívtak először a gyerekeink miatt. Augusztusig nem történt semmi. A gyerekek 2013 májusától örökbeadhatóak voltak, és előttünk egy pár nézte meg őket, akik az első találkozáskor nemet is mondtak.

      Kedvelés

  10. Sziasztok!
    Megjelenése óta olvasom a blogot.Még nem szóltam hozzá, de most elérkezettnek találtam az időt.
    Becsülendő dolog az ,hogy még időben vissza léptek.Egy kicsi megérdemli azt,hogy őszinte nagy örömmel fogadják a családba.Ha nem vagyunk biztosak abban,hogy teljes odaadással szeretjük a gyereket ,nem szabad belevágni.
    Mi 4 hónapja fogadtunk örökbe egy kislányt.Semmi kétségünk nem volt,imádjuk.Tudtuk azt , hogy egy életre döntünk ,és nem csak átmenetileg.Egy gyerek érkezése a családba mindig nagy változással jár,felborul az addigi nyugisnak mondott élet.(persze jó értelemben)

    Kedvelés

  11. Így van Dutka. Nekem is nagyon emlékszik a kisfiam az állandó várakozására. Először azt várta hosszú-hosszú ideig, hogy eljöjjön a látogatásokra a szülőanya, de nem jött, aztán mikor már örökbe fogadhatóvá vált, akkor azt, hogy jöjjenek el az igazi szülei. Sokat mesélt nekem mostanában erről, éppen ezért, én sosem azt az időt látom tragikusan hosszúnak, amit az örökbefogadás előtt a szülők élnek meg, hanem, amit a gyerekek. Nem azért nem kért az én kisfiam játékokat a Jézuskától, hanem szülőket, mert oly sok játéka lett volna neki, vagy hogy ne lett volna jó dolga a nevelőcsaládnál, hanem mert annyira nagyon várta már a szüleit, ahol végleges otthonra találhat.

    Kedvelés

      • Igen, az nagyon jó, hogy ilyen szépen, bensőségesen tudunk beszélgetni, most, hogy „megismerkedési szülinapozunk” különösen sokat nosztalgiázunk. Viszont ennek kapcsán eszembe is jutott, hogy múlt pénteken beszélgettünk a bőbeszédű, extrovertált gyerekeinkkel kapcsolatos nehézségekről, hogy van ezért ennek számtalan előnye is, például milyen jó, hogy a gyerek képes rá, hogy kifejezze az érzéseit, mennyivel könnyebb, ha tudjuk, mikor mi jár a kis fejében.

        Kedvelés

    • Ha sokat hallatjuk a hangunkat, talán egyszer majd eljut ahhoz, aki ezt a rendszert meg tudja reformálni…
      A öf szülői fájdalomról meg tragikumról meg csak annyit, hogy olvassuk itt a keményebbnél keményebb történeteket (Kisrigók, Angéla, Dutka), végigmozizhatjuk az összes szerencsétlen állami gondozott gyerek sorsát úgy, hogy nem tudunk mit tenni, pedig nálunk jó helyen lennének, állunk sorba évekig, miközben más szerencsés egyszer dug életében aztán úgy marad. Az elmúlt héten csak két barátnőm jelentette be, hogy gyereket vár, és örülj, asszisztálj, lelkesedj, miközben tudod, hogy nekik az örömöd kell, miközben vérzik a szíved, hogy még mindig hátravan Isten tudja hány év. Te elolvastál ezermillió könyvet, mégis más összeterelt 30+gyerekével vesződsz, holott lenne jobb dolgod is, hálásabb közönséggel, ha adatott volna.
      Hát őszintén szólva, itt mondtam azt, hogyha ment volna a magunk erejéből, a franc kezdett volna bele ebbe a cirkuszba…

      Kedvelés

      • Kata, nem Te írtad a múltkori orvosi vizsgálatos posztnál, hogy már alig vannak előtted? Másik Kata volt? Pedig én úgy megörültem, hogy hamarosan lesz babátok.
        Akárhogy is, tudom, hogy nagyon nehéz a várakozás úgy, hogy nem tudod mikor jön a telefon, de a lényeg az, hogy jönni fog mindenképp, nagyon-nagyon drukkolok!

        Kedvelés

        • Köszi a drukkolást, sokat jelent. 🙂
          Hát, végülis a 44. hely is már alig néhány embert takar, ha a 200 a mérce. Itt a megyében 62-en álltunk a sorban (mi utolsóként), amikor elkezdtük. Fél év alatt mentünk le 44-re, de ahogy már írtuk is itt páran, december közelg, villany és munkakedv leó kb februárig, úgy március környékén fog újra változni a sorszám.

          Igazából ami ezekben a gyerekvárós bejelentésekben megrázott, az a közlés stílusa és tapintatlansága. Hónapokig nem jelentkezik, tudja, hogy mi van velünk, mert ezerszer átbeszéltük minden oldalról, majd ír egy mailt, hogy képzeld, terhes vagyok, és már 20 hetes. Nem tudom, az információ melyik része kavart fel jobban…
          A másik meg, miután megkérdezte, hogy milyen érzés ennyit várni, és én őszintén elmondtam neki, rám nézett, és megkérdezte, hogy most nagyon haragszom-e rá, ha azt mondja, hogy tesztelt egy pozitívat…
          Most akkor én erre most mit?
          Érdekes módon az a terhességi hír nem rázott meg, ami úgy kezdődött, hogy tudom, hogy te most nehéz helyzetben vagy, de örülj velem, mert úgy tűnik, most a második körben sikerült doki nélkül, ugye örülsz? Hát persze, hogy örültem!
          Nagyon sok múlik a tálaláson.

          Kedvelés

          • Most kemény leszek, de azt gondolom, amíg valaki kiborul, ha a környezetéből valaki terhes lesz, az nem dolgozta fel még a saját veszteségét.
            Ez nem baj, ez normális fázis, sokan átmentünk ezen, de jel, hogy kéne még foglalkozni a dologgal.

            Kedvelés

            • Az is érdekes, amikor a környezet gondolja úgy, hogy ez biztosan probléma, és jön a “hát, izé, nem mondtam előbb, mert nem tudtam, hogy mondjam, mert neked biztos rossz lesz.” “B+, évek óta vártok babára, naná, hogy örülök, hogy összejött…” és ez nem egy történet volt az ismeretségi körben. Volt, amelyik akkor, mikor már meg is volt a lányunk. Nekem meg pont ez volt a furcsa, hogy ennyire nehezen hihető, hogy tudok őszintén örülni olyan emberekkel, akiket kedvelek?

              Kedvelés

            • Nekem soha nem okozott gondot a “pocak-irigység”. Kicsit irigykedtem ugyan, de mindig örültem mások terhességének, gondoltam, ez a jele annak, hogy a világ még nem romlott el teljesen, még vannak akik teherbe tudnak esni… (Volt egy utópisztikus film jópár éve, amiben egyszer csak nem született több gyerek. “Az ember gyermeke” volt a címe, miután ezt láttam, ettől féltem hogy ez bekövetkezhet 🙂 ) Kifejezetten utáltam mikor átkerültem olyan termékenységi klinikára, ahova a mások iránti tapintatból nem lehetett gyerekkel menni, azoknak sem, akik már mondjuk a testvérért lombikoznak. Előtte direkt terhes nők mellé ültem az előző dokinál, hátha várakozás közben “elkapom” tőlük. Az örökbefogadásra várakozás közben is folyamatosan sok kismama barát volt éppen körülöttem, mindenki babásodott, és míg nekik nehéz pocakot kellett cipelni (azért nyilván nem bánták ők ezt), nekünk egyszer csak hirtelen jött a baba, nem sokkal később ill. előbb, és most együtt babázhatunk! Lehet, hogy Te is Kata, egyszerre mész velük GYES-re!

              Kedvelés

            • Nem vagy kemény, mondtál egy véleményt, végre nem kerteltünk. 🙂

              Hozzátenném, nem vágyom se pocakra, se szabdalásra, se vérvételre, se cukorterhelésre, se diétára, se riogatásra, se fulladozásra (mert pl tüdőcsúcsnál fekszik a magzat), sem pedig belső szervek formára rugdosására. Marhára örülök, hogy ebből kimaradok, egyébként is orvosfóbiám van, és óriási megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, hogy nem kell többet orvostól orvosig mászkálnom és órára sz***elnem, vagy azon aggódnom, hogy húha, mi van, ha besikerül a sok mellé még egy. Ez nekem jó, szarabb napjaimon ezzel vigasztalom magam.
              Igen, sajnálom az érzelmi részét, hogy nem én hordom ki, nem élhetem meg azt a szimbiózist, nem érzem a rezdüléseit, de mindennek ára van, ezt is nagyon jól tudom.

              Én ufó utálok lenni, selejtes utálok lenni, utálom, hogy várni kell évezredeket (míg más megússza 9 hónappal), hogy folyton azt kérdezgeti mindenki, hogy mikor nem szeretnék már végre dolgozni menni: a vonaton a rég nem látott ismerős, a mit sem sejtő rokon, aki karrierista k*****nak tart. Én normális és átlagos akarok lenni, nem terhes. Én anya akarok lenni, nem terhes. Végre én is idióta szülő akarok lenni, aki úgy rontja el a gyerekét, ahogy nem szégyelli. Én is bele akarok pusztulni abba, hogy gyerekem van, és lógni a melómból, aminek kapcsán néha az tartja bennem a lelket, hogy “szorítsd össze a fogad, viseld el, mert ide visszajöhetsz, és utána egy időbeosztásod lesz a gyerekeddel 18 éves koráig”. Én is a másik oldalon szeretnék állni, ahol már nincsenek lesajnáló fejek, megalázó kérdések.
              Lehet szónokolni arról, hogy szenvedés nélkül nincs gyümölcse semminek, de én végre szeretnék valamit kevesebb plusz körrel megkapni, és úgy tűnik, ez egy orbitálisan óriás kérés a sorstól.

              UI: még mielőtt valaki elkezdené ecsetelni, hogy az anyaság sem rózsaszín vattacukor, köszi, tudom. Amit írtam, azt költői túlzásnak szántam, hogy érzékeltessem a fejemben lévő dologkat.

              Kedvelés

            • Az anekdotázás kedvéért: Mi szinte a kapcsolatunk kezdetétől nem védekeztünk lesz, ami lesz alapon. Miután egy nyáron bejelentettük, hogy tavasszal összeházasodunk, két hónap múlva szólt az öcsém, hogy a barátnője terhes, nagy gond-e, ha beelőznek minket az esküvővel. Túltettük magunkat rajta. Három gyerekük lett és már a negyedik is úton volt, mielőtt nekünk meglett az öf babánk, aki ügyesen beelőzte a negyediket egy hónappal 😀 A negyedik gyerek érkezésének a híre már nem sok vizet zavart, de az első pár év, amikor mi éveken át vártuk a gyermekáldást és sehol nem volt, azért okozott álmatlan éjszakákat.

              Kedvelés

            • Kata, mi azután, hogy megkaptuk az alkalmasságit, a kíváncsiskodóknak csak annyit mondtunk, arra, hogy mikor lesz már baba/gyerek, hogy talán pár éven belül. Aki közelebb állt, az azt is tudta, hogy lehet, hogy holnap, lehet, hogy 4 év múlva… Általában megnyugtatta őket az a válasz, hogy mi is tervezzük. Persze állásinterjún meg inkább azt mondtuk, hogy valószínűleg nem lesz!

              Kedvelés

            • Aranykulcs, köszi az ötleteket. Válaszokat már nagyjából tudok adni. Idegállapottól függően a skála a bárgyú, “nem értem” pofától a “mért, te hányat szülnél erre a világra?” kérdésig, csak hogy észrevegye magát. Ha olyan kérdezi, úgyis közlöm, hogy örökbe fogadunk – erre a reakciókat már ismerjük, és kitárgyaltuk. De már nagyon unok válaszolgatni, pláne olyanoknak, akiknek semmi köze a családi állapotomhoz, és mégis megkérdezi.

              De csak egy szitu, hogy értsétek, mért nyígok.
              Hely és idő: Kedden reggel a 6-os vonaton, miközben belemerülnék Akunyin legújabb izgalmas krimijébe:
              1. Te itt???? Hát mit keresel te itt Piripócson?? (a kérdés a vonaton hangzott el egy “rég nem látott, soha egyetlen szót se beszéltünk, de ismeri anyámat” falumbelimtől)
              Válasz: Igen, elköltöztünk, és jó itt.
              2. Hogyhogy ingázol? Hol dolgozol?
              Válasz: Itt meg itt, és nagyon szeretem
              3. És mikor akarsz már nem dolgozni?
              Válasz: (gondolatban k. anyukád, mi közöd) Hááát, majd egyszercsak.
              4. Hát, örülök, hogy láttalak! – Esélyt sem adva arra, hogy esetleg én is megkérdezzem, hogy van, mert azt látom, hogy mit csinál (kaller a lelkem), és vszleg még mindig a kisfalumban lakik…

              Erre az egészre egyetlen tökéletes válasz létezik: van gyerekem, és nem, nem akarok neki testvért, elébe vágva a következő jóakaratú kérdésnek.
              Addig meg kénytelen vagyok elviselni a kotnyelességet, de, mint már említettem, tele a hótakaróm vele, foglalkozzon minden kedves kérdező a saját portájával…

              Kedvelés

            • A termékenységi klinikásról jut eszembe, csak ott már nincs válaszgomb… engem amennyire nem zavart (sőt, örültem) ha ismerősnek babája lett, annyira rossz volt a nőgyógyászati UH-k sorozata, hogy rajtam kívül a váróban mindenki terhes volt, illetve még sokkal rosszabb volt a termékenységi klinikán a “dicsőségfal”. Élő nagytesó nem zavart volna, ha ott futkos a váróban, de a “mi csináltuk” gyerekek hosszú sora a falon, attól valahogy mindig kiborultam. Hiába inspirálnia kellett volna.

              Kedvelés

          • A tálaláson sok múlik. Nálam eddig az volt a “legszebb”, mikor egy hozzám nagyon(!) közelálló ember mms-ben küldte el a pozitív terhességi tesztjének a fényképét.

            Kedvelés

            • Most elgondolkodtam, lehet, hogy hozzám senki sem áll ennyire közel, hogy ilyet küldjön MMS-ben 😦 Igaz, a legjobb barátok már régóta tudták, hogy mi is szeretnénk gyereket, bár a részleteket, hogy éppen hogyan-mivel próbálkozunk (orvos, vagy örökbefogadás), nem mondtuk túl sok embernek. Volt is olyan rég látott barátnő, aki nem szólt, hogy terhes, sőt mikor megszületett a baba, akkor is másoktól tudtam meg. Ez kicsit meglepett, pedig beszéltünk is telefonon nem sokkal előtte. Azért ez a túlzott tapintatosság is sok ám!

              Kedvelés

            • vicq: akkor jó,mi sose küldtünk fotót, csak vittünk párszor nagytesót 🙂 De olyat is láttam ahol baba-mama magazinokat tettek ki olvasgatni……..

              Kedvelés

          • Én attól vagyok ki, ha rosszul értelmezett tapintatból pont nekem nem mondják el a kolléganőim, hogy valamelyikük (már megint? vagy csak én érzem így, hogy “megint”? :))) kisbabát vár….
            Én tudok neki örülni, ez az élet rendje, sőt, néha azon kapom magam, hogy szinte csodálkozom, hogy hogy csinálták, mikor mi is ugyanúgy csináljuk, és mégse lesz belőle gyerek 😀 😀 De nincs bennem féltékenység, mert az az ő kisbabájuk, nem az enyém. Megdolgoztak érte, lehet, hogy máshogy, mint mi, de ezt mi nem látjuk. Lehet, hogy a teherbeesés könnyen ment, csak épp a “nagy ő”-re kellett 15 évet várni…. Lehet, hogy épp az ötödik lombik eredménye, csak ezt nem biztos, hogy az orrunkra kötik. Szóval mi csak a szépen kerekedő pocakot látjuk, de hogy milyen hosszú vagy rövid, sima vagy göröngyös út vezetett odáig, azt nem! És ha sima és rövid is volt, nem ez az élet rendje?? Akkor ő most ne örülhessen, mert nekem nem megy?? Én biztos, hogy tele szájjal fogok vigyorogni, mint a tejbetök, ha meglesz végre az örökbabánk (és majd egyszer bemutatom a munkahelyen is). Szerintem az más lapra tartozik, hogy egyébként kinek hányadik inszem meg nemtommi nem jött össze…. Arról nem én tehetek, nem az én bajom. Megvan a helye az örömnek, és megvan a helye a bánatnak…
            Szerintem ez minden nő életében hatalmas téma, hogy társat talál-e vagy nem, és ezzel összefüggésben (vagy épp ettől függetlenül), lesz-e gyereke, vagy sem. Óriási, megkerülhetetlen mérföldkövek ezek, és mindenkinek a maga útját kell járnia… De ha valakinek úgy alakulnak a dolgai, ahogyan szeretné, én tudok vele örülni!! Sokkal jobb, mintha vergődne, és nem tudnék segíteni neki…

            Kedvelés

            • Szerintem meg elvileg alap lenne, h aki megússza a köröket, de tudja, h a másik még futja, arra tekintettel van. Nekem nem attól lesz jobb, ha belőle is sorstárs lesz, nem kívánok ilyet senkinek. de ne áradozzon a merciből a kaviárról, amikor tudja, h éhezem. És ez a kijelentés se arra vonatkozik, h ne meséljen az öröméről soha többet, hanem arról, h örömében ne gázoljon el, amikor közli a hírt. Inkább legyen túl óvatos, és vigyorogjunk később az egészen, minthogy utólag még azért is én szabadkozzam, h a hormongőztől elszállt kijelentései nem volt a gyomromnak épp a legkönnyebb falat.

              Kedvelés

            • Igen, erről a rosszul értelmezett tapintatról írtam fentebb, ez nekem is sokkal-sokkal jobban fájt, mint az fájt volna, ha bármilyen idióta módon, de elmondják. Attól, hogy másnak van vagy nincs gyereke, nekem még nem lesz előbb sem és később sem. Főleg akkor fájt már ez a “műtapintat”, mikor már tényleg megvolt a gyerekünk. Mit lehet mondani ilyen nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy ne fájjon dologra mondjuk egy 3 hónapos öf baba mellett? Kedvem lett volna azt, hogy úristen, dejó, hogy nem én vagyok terhes, mit csinálnék ilyen kis korkülönbséggel kettővel? De aztána végén majdnem még én kértem bocsánatot azért, hogy kellemetlen perceket szereztem a hogyanmondjamelneked-kérdéskörrel.

              Kedvelés

      • Engem már nem kavartak föl a környezetemben sorozatosan teherbe eső ismerősök onnantól, hogy eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk és jelentkeztünk. Sőt, volt olyan barátnőm, aki még nekem örült, hogy nem kell szülnöm .D 😀 😀

        Kedvelés

      • Kata, tökéletesen megértelek. Nem jó, ha nincsenek tekintettel az ember érzéseire! Én még nem “álltam be a sorba”, de örökbefogadottként hasonlóan reagálok én is! Ugyanaz a helyzet… Nyilván nem a gyereket sajnálom tőle, örülök a gyerekének, de amikor eszembe jut, hogy nekem még nincs, az egyik szemem sír, a másik pedig nevet! Ez szerintem teljesen normális emberi reakció, olyan nőktől, akik már nagyon vágynak gyerekre, arra, hogy egy teljes család legyenek!

        Kedvelés

      • Ne haragudj, de ez nagyon durva volt! Ha szerinted csak ennyi, akkor élvezd ki a gyerek nélküli léted minden pillanatát, és dugjatok többet. Lehet azért nem kerültél soha áldott állapotba, mert ilyen mentalitású egyénnek a természet nem szán anya szerepet!
        Minden sorát olvastam ennek a blognak, de ezt a hozzászólást nem tudtam válasz nélkül hagyni. Két gyermekem van, mindkettő egy-egy dugás eredménye és mindkettő összejött elsőre. De ettől nem érzem magam rossz embernek! Az élet soha nem volt igazságos, néha kapunk valamit, néha elvesztünk valamit. Egyensúlyban van a világ. Azért mert Te keserű vagy mert az életnek ez a része nem jön össze, nem kellene ilyen lealázón beszélni a többiekről (megsúgom, az a természetes, ahogy az átlag embernek gyereke lesz, nem az, hogy örökbefogad), mert megértik Ők a problémádat, de hogy nem élik át, az nem az Ő hibájuk!
        Most tudom, hogy kapni fogom a rengeteg hideget, de állok elébe!
        Kiállok az örökbefogadás mellett, a barátnőm egyedülállóként határozattal a kezében várakozik, de nem egyedül, hanem velünk, négyünkkel! Ha mennie kell, utazok vele, támogatom, de kitartok amellett, hogy nem természetes! Főleg a gyerekek szempontjából! Mert bárki felnevelhet egy gyereket, de annak a gyereknek soha nem lesz teljes az egoja.
        És még egy a véleményeim közül, ezzel pláne kiverem a viztosítékot: aki örökbeadja valamilyen oknál fogva a gyerekét, ivartalanítani kellene, hogy ne legyen lehetősége egy következő gyereknek is traumát okozni! És ezt nem csak a nőkre alkalmaznám, hanem a férfiakra is! Lehet a népesség fogyás szempontjából nem lenne pozitív a döntés, de az emberek felelősségteljesebben élnének. Gyermektelen pároknak ez nem lenne jó, az tény, de örökbefogadó szülők megválasztása is szigorúbb lenne, így a rosszindulatú, gyermektelenségbe besavanyodott emberek nem kapnának határozatot! Így Te sem.
        U.i. Az az 1000 könyv amit olvastál semmire nem lesz elég egy gyerekkel szemben, mert a papír mindent elbír, a gyakorlat meg majd borítja!

        Kedvelés

          • Ne haragudj ezért a hozzászólásomért, de ez a kifejezés elborította az agyamat. Kb. 1 éve, amit lehet elolvasok az örökbefogadásról. És kiborít, hogy valaki, akinek valamilyen okból nem jön össze a vérszerinti gyerek, ilyen rondán áll ahhoz, akinek igen. Ezek az emberek lennének legjobban felháborodva, ha a szülő nők nem a sajnálatukat fejeznék ki irántuk, hanem ilyen olcsó demagóg szöveggel elintéznék (hogy az Ő szavaival éljek) : Dugjatok Ti is!
            Felháborító! Mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindenkinek a sajátja a nehéz.
            Imádom az örökbefogadó szülőket, örülök a boldogságuknak, de kitartok amellett, hogy nem mindenkinek való. Kellő alázattal, tisztelettel és méltósággal kell várni a csodát, aki érkezik, bármilyen úton érkezik is. Nem dühödten, asztalt csapkodva. Van akinek kutyát sem kellene tartania. És ezt egy határozat kiadása előtt az adott szakembernek észre kellett volna vennie.
            Továbbra is olvasni fogom a blogodat, gratulálok hozzá. Sírok, nevetek, mikor mit vált ki belőlem, hozzászólni akkor fogok csak újra, ha valaki újra bántja a szülni tudó nőket!

            Kedvelés

            • A hangnemmel volt bajom az előző hozzászólásodnál, amúgy lehet vitázni meg ellentmondani.

              Még az örökbeadókról annyit mondanék, hogy kb. 6 ilyen nővel beszélgettem eddig, és nem lehet általánosítani.
              Van, aki nagyon jó anyja 1-2-3-6 gyereknek, és egy sokadikat nem tud eltartani.
              Van, aki fiatalon adja örökbe, és 10 év múlva jó anyja lesz majd egy gyereknek.
              Van, akinek a személyisége, körülményei tényleg nem alkalmasak gyereknevelésre.
              Van, ahol ez kibogozhatatlanul összefügg a mélyszegénységből adódó életformával, és nehéz megmondani, mi lett volna jobb körülmények közt a családdal.
              Van, aki maga mond le a gyerekről.
              Van, aki nem “adja” örökbe, hanem a hatóság veszi el rossz bánásmód miatt.
              Van, aki valóban elkötteti magát utána.
              Van, aki még szül ötöt.
              Mindenféle történet előfordul.

              Kedvelés

        • Cuki vagy 🙂 Ismered azt a mondást, h akinek nem inge…? Na, ez az a szitu.
          Csak ezt olvastad, vagy a többit is? Ha olvastad volna, nem ugranál nekem, pláne nem ilyen minősíthetetlen stílusban.
          Mellesleeeg, látod a dátumot? Képzeld, ez egy egy évvel ezelőtti szar időszak érzelmi kitörése volt. Jaajj, téényleg, neked sose volt ilyen. Bocsánat, én kérek elnézést, hiszen neeem a te hibád…
          A könyvek a privát mániám, nem követendő, a tudás meg hatalom.

          Kedvelés

        • Megsúgom, hogy az örökbefogadott gyerekem éppolyan természetes, mint akit én szültem (és épp olyan csodálatos is). Viszont a barátnőd helyében elgondolkoznék, biztosan az tud-e a legtöbbet segíteni az örökbefogadásban, aki ilyen negatív véleménnyel van a gyermeke szülőanyjáról, aki a génjei felét adta, és a saját testéből építette őt 9 hónapig, csak azért, mert felnevelni nem tudta épp? Szerintem ha igazán segíteni akarsz neki (nem csak az odajutásban), akkor olvasgass még itt nyugodtan, mert bár egyetértek abban, hogy 1000 könyv nem ér fel a gyakorlattal, viszont abban is biztos vagyok, hogy a tudás és a több oldalról körüljárás segít abban, hogy az ember segítségnyújtás ürügyén legalább ne ártson.

          Kedvelés

        • Ja, igen, sok dologban nem értek egyet Katával, és ezt tudja ő is. De ne már, hogy alázattal és tisztelettel kelljen fogadnia minden terhességi bejelentést a baráti köréből, minden körülmények között. Nem tudom, észrevetted-e, hogy épp arról beszélgettünk itt, hogy mennyire különbözőképpen is be lehet jelenteni a régóta gyerekre váró meddő ismerősnek (illetve az örökbefogadó, már anya ismerősnek) a terhességet, és nem kellene feltétlenül bántónak lennie. Ez kb. olyan, mint hogy egy vaknak sem feltétlenül az esik rosszul, ha a beszélgetés hevében azt mondod, hogy “majd meglátjuk”, hanem ha azt mondod, hogy “majd meglátjuk, ja, nem, mégsem, ne haragudj, hiszen te nem látsz, bocsi”.
          Ha figyelmesen olvasod Katát, nem is azzal van a baja, hogy valaki egy dugásra terhes marad, hanem azzal, ahogy a barátnői ezt tálalták neki. Hadd legyen már joga a fájdalmához, ettől még nem biztos, hogy rosszabb anya lesz, mint te, akinek persze biztosan okkal adatott a csont elsőre teherbe esés, érdem szerint…
          Barátnődnek is el szoktad mondani kísérgetés közben, hogy nem véletlenül nem szaporodik magától, vagy külön elbírálás alá esik a meddő, akit szeretünk, meg az a mocsok dög, aki jobban szeretné, ha neki is csak egy mámoros éjszaka meg 9 hónap hányinger és pár óra fájdalom kellene ahhoz, hogy karjába fogja a gyerekét, és nem egy csomó papírmunka, meg hivatali futkosás, esetleg több év várakozás, meg valaki más szenvedése?

          Kedvelés

          • A tisztánlátás végett:
            Én csak kikértem magam és hasonló cipőben járó nőtársaim nevében a hangnemet, a “csak egy dugás” -sal minősítest. Milyen érdekes, hogy ez senki szerint nem bántó.
            Pár dolgot pontosítanék. Nem tudom miből szűrtétek le, hogy a barátnőm meddő. Csak annyit írtam, hogy egyedülálló és határozata van. Nem tudja maga sem. Soha nem próbált termeszetes úton “gyermekhez jutni”, Ő örökbe szeretne fogadni. Ennyi. Itt térnék ki arra, hogy egy szóval nem minősítettem egyetlen gyereket sem. Engem megvádoltok, hogy nem olvasok figyelmesen. Akkor kérlek benneteket, járjatok elő jó példával, és Ti olvassatok úgy. Ha így tesztek, akkor értitek, hogy a gyermekvállalás módjával kapcsolatban használtam ezt a szót, és nem gyerekre értettem. A figyelmes olvasás arra is vonatkozik, hogy saját (és itt nem az útjára gondolok, hanem kézzelfoghatóságára) gyermekvárás idejére kértem a kellő alázatot és türelmet, nem a máséra. A Katáéban ezt nem érzem, ott a türelmetlenkedés és asztalcsapkodó stílus jött át.
            A barátnőm vélemény pedig megegyezik az enyémmel a szülőanyákról, akik eldobják a saját gyereküket. Pont azért választott engem, mert azonos a világnézetünk. És itt térünk oda vissza, ahonnan az egész nézeteltérés indul. Milyen tudatalatti véleménye lehet vkinek azokról a nőkről, akik örökbe adják a gyereküket, ha már azokról akiknek csak egy dugás és kész de megtartják, így nyilatkozik?
            És végül, de nem utolsósorban. Ha egy szar érzelmi időszak felmentés arra a stílusra, ahogy a könnyen teherbe eső nőket minősítetted, akkor engem is fel lehet menteni, mert számomra ez volt szar érzelmileg.

            Kedvelés

            • Hmmm, lássuk csaaak, ki nem tud olvasni. Biztos én, még jó, hogy te tökéletes vagy.

              Amit írtam: szerettem volna egyetlen dugással gyereket, meeer, képzeld, aki egy mámoros éjszakán részesül ebben a szerencsében, annak nem vájkálnak sem a személyiségében, sem a szexuális életében, sem a pénztárcájában, sem a családfájában, nem tesztelik fél éven keresztül, hogy alkalmas-e arra, hogy szülő lehessen. Szóval akinek sikerül ezt megúszni, az örüljön a szerencséjének, és lehetőleg tapintatosan közölje a jó hírét, hadd örüljek vele én is maradéktalanul, fájdalom nélkül, ami, ha tényleg fontos vagyok az illetőnek, akkor elvárható lenne – de mint tudjuk, ez nem mindig sül el jól.
              Nem várom el, hogy bárki is átélje a nyomoromat, sőt örülök annak, aki megússza. Viszont azt hadd ne kelljen már eltűrnöm, hogy a magas lóról pofáznak nekem érzéketlenül és váratlanul olyanok, akikről azt hinném, hogy számít nekik a lelkivilágom…

              Amit te írtál: nyers fordításban takarodjak, keserű vagyok, rossz anya leszek, egy kutyát se lenne érdemes rám bízni, kár, hogy határozatot kaptam. Maajd, miután engem már halálra szidtál és ástál, elkezdted szidni a vsz anyukákat, akik szerinted az erkölcsi fertő közepén ülnek. Ez a kijelentés, lássuk be, eléggé sematikus, ítélkező, mindezt olyan hangnemben, amit én a szobanövényemmel való interakcióban sem használnék, mert annak is van lelke…

              Amit most írtál:
              – A csak egy dugással, az minősítés, egen, itt sokan szerettük volna ennyivel megúszni, bárcsak minket, sokunkat is megbántottak volna ezzel. De ha így jobban tetszik, vágytam egy olyan mámoros, spontán, mégis jó időben becsúszó helyzetet, amiből görcsmentesen, azonnal lesz egy gyerek. Viszont! Ez nem azért nem adatott meg, mert a természet nem anyaszerepet szánt nekem a keserűségem miatt, hanem azért, mert ezt örököltem, erről nem tehetek, ahogy ezzel minden 5. pár is küzd, akkor ők is az evolúció szemete, vagy csak simán rossz emberek? De szerintem oszd meg a véleményedet egy meddő közösségben, nem adok öt percet, és meglincselnek…
              – A gyereket várni normál esetben 9 hónapban sem lehet alázattal meg türelemmel. Vannak jobb időszakok, szenvedősebbek, idegesebbek, nyugodtabbak. 15 barátnőm terhességét asszisztáltam végig, tudom, miről beszélek 🙂 Ha mindenki olyan naagy jellem volna a terhessége alatt, akkor nem élnének meg a jégkrémgyártók, és nem lenne olyan sok filmes poén a kívánós hisztis paramamikról.
              Kééépzeld, én már 3. éve vagyok hisztis terhes paramami, nem probléma, ha épp nem jégkrémbe fojtom a bánatomat, hanem kiöntöm a lelkemet a sorstársaimnak egy blogon, ami éppen azért jött létre, hogy beszéljünk erről is?
              – te soha nem vágytál még semmire, amiért csapkodtad az asztalt és türelmetlenkedtél? Megköveztek érte? Mondták érte hogy egy szaralak vagy, aki jobb lett volna, ha elkaparja magát, mielőtt más terhére van? Ja, nem? Szerencsés vagy 🙂
              – Nekem tudatos véleményem van a vérszerinti anyákról. A blog fennállásának ideje alatt alakult ki ez a kép bennem, hála az itteni értő és megértő közösségnek, és a sok olvasásnak. Hálás vagyok annak a nőnek, még akkor is, ha szerinted felelőtlen meg ivartalanítani kéne, ez az én ügyem, rám tartozik, és nincs jogod ítélkezni se felette, se felettem, se a hozzáállásom felett.
              Amíg a mélyen tisztelt barátnőd lenézi a gazdatestet, akiből a gyerekét várja, addig jobb, ha nem csörög a telefon.
              – Mivel fogalmad sincs, milyen várakozni egy gyerekre, aki nem akkor jön, amikor te akarod, és nem úgy, ahogy neked a legjobb volna, és hogy a Biblia szavaival éljek, nem tudhatod sem a napot, sem az órát (sem a korát, sem az egészségi állapotát, sem a nemét, sem a kiindulási helyzetét,), jobb volna, ha inkább a saját portádon söprögetnél, mielőtt ilyen bezzeganyás minősíthetetlen stílusban a torkomnak ugrasz. Ez a blog nem erről szól ugyanis, és legyen már gyanús, hogy rajtad kívül senki nem akart lincselni.

              Ami pedig a nagy érzelmeidet illeti, örülj a szerencsédnek, és ne ronts neki olyannak, aki ebben nem részesült oly módon, ahogy te azt elképzeled. Hadd bátorkodjam megjegyezni, hogy az egyedülálló barátnődről is véleményt nyilvánítottál, nem épp szépet.
              MERT IGENIS NORMÁLIS, HA VALAKINEK ÖRÖKBEFOGADÁS ÚTJÁN LESZ GYEREKE!

              Kedvelés

            • Ha mar az erto olvasasnal tartunk, Vicq feltett par kerdest, amit nem valaszoltal meg, pedig engem is erdekelne.
              Amugy arra is kivancsi lennek, hogy a baratnod, aki igy gondolkozik a szuloanyakrol, megis mit fog majd kezdeni azzal a kicsivel, aki ver a verebol annak a dognek, akit mar most, latatlanban utal? Vajon hova fog majd ez vezetni, tisztaban van vele? En igen, es ha tenyleg ennyire behatoan tanulmanyozod ezt a blogot, akkor tudod, h ezt miert irtam.
              Meg egy kerdes, csak mert nem hagy nyugodni a mondatod, hogy szar neked erzelmileg az az erzes, ahogy Kata a konnyen, egy dugasbol teherbe esett nokrol beszel. Hany almatlan ejszakad volt,@mikor csak fekudtel, es azon keseregtel, h jaj, basszus, egybol teherbe estel? Vagy mikor remalombol arra ebredtel, h azt almodtad, h babas vagy egy ejszakabol?
              Ne hasonlitsuk mar ossze a ket dolgot, mert eleg nagy hulyeseg jon ki belole.el

              Kedvelés

          • Én kérek elnézést, hogy ilyen lassan esett le, miről szól itt a veszekedés. Az lejött, hogy Pozitív iszonyat indulatokat visz bele a kommentbe, de nem értettem a miértjét, mert ennyi időbe telt, mire leesett, hogy van, akinek a DUGÁS szó önmagában olyan pejoratív, mintha lekurvázták volna. Tisztában vagyok pedig azzal, hogy a magyar sex-related kifejezések mennyire vagy orvosiak, vagy dedósak, vagy szalonképtelenek, és hogy mennyire nem egységesen használtak. Nekem a dugás ugyanúgy nem pejoratív kifejezés, mint ahogy úgy tűnik, Katának sem, és nem esett le, hogy valakinek ez olyan ordas sértés, hogy ezért képes magáról levetni a civilizáció zománcát. Gondolom, ő meg azt nem érti, miért nem azon sértődtünk meg, mi örökbefogadók, hogy dugjunk csak, hanem a többin, amit ő nem sértésnek szánt, de nekünk, a gyerekeinknek és az ő vér szerinti anyjuknak az volt, vastagon. Persze, a gyerekemnek nem sértés, hogy nem normális a családba kerülése, és sosem lesz ép az egója, (ha a barátnőd is így gondolja, akkor viszont tényleg jobban járna ő is, meg a leendő gyerek is, ha a hagyományos módon próbálna hozzájutni).
            Az a helyzet, hogy EDDIG ezen a blogon úgy volt, hogy ha valakit valami kellemetlenül érintett, az szólt, és tisztázhazó volt. Nem mondom, hogy sosem volt érzelmi síkra csúszó vita, de vita volt, nem sárdobálás. Talán most is kulturáltabb lett volna azt mondani, hogy bocsi, ez a dugás szó nekem nagyon rosszul esett, mert nálunk ez már durva, mint azt mondani, hogy Kata alkalmatlan anyának, a gyerekeink sosem lesznek épek, a szülőanyjaik pedig rühes kurvák, utána meg a szövegértésünkre hivatkozva besértődni újra azon, hogy nem nyeltük le szó nélkül. Gondolkodtam rajta amúgy (nem szeretem etetni a trollt), de úgy érzem, legalább ezen az oldalon nem maradhat szó nélkül támadás a háromszög minden sarka ellen. Akkor sem, ha végül ki leszünk moderálva.

            Kedvelés

            • 😀 Köszi, Vicq, hogy ismét fényt gyújtottál sötét életem egén! 😀

              Kedves “Negatív”,
              mea culpa, hogy érdemesült lelki társam, dr. Sheldon Cooper elméleti fizikus által oly gyakran objektíven csak koitusnak emlegetett csodát degradálni merészeltem. De minden jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának, hát én most okultam. Erősen fogadom, hogy a Halotti Beszéd Benkő-féle fordítását is sokszor el fogom olvasni a zirodalomi szöveggyűjteményben, hátha meglátom a valós értelmét. (Eddig úgy tudtam, hogy a Heon tilutiá üt idgy fá gyimilcsétvl másképp folytatódik…)

              Köszönjünk az építő és egyben érzelemdús hozzászólásokat létünk és szentcélbetöltési képtelenségünk, valamint a vsz anyukák fertőjének pontos elemzése tekintetében.

              Ezzel az elméleti alapozással, megvan a meddőség új ellenszere – eeezt publikálni kéne, jól mutat majd Sheldon és Leonard sötétanyag-kutatási eredményei mellett, amelyeket a Star Trek és Mr Spock inspirált! És ez a korszakalkotó problémamegoldás egy mérlegre tehető azzal a viharral a biliben, hogy az anyanyelvi nyelvhasználóknak joguk van önkényesen használni és értelmezi a nyelvi mezőjük zöldjében legelésző kifejezéseket. Azt hiszem, én márpedig virággyermek leszek ezen a mezőn, hátha lelegel valami bárányka, és megakadok a torkán, jaa, de hiszen már le is legelt, mért nem vagyok boldog, alázatos és türelmes? Hiszen az élet szép!

              Majd megnézem, Freud nem írt-e véletlenül valami könyvet vagy tanulmányt a p-irigység kiegészítéseképp a bűntelen- vagy szűznemzés-irigységről (de kár, hogy még csak egereknél lehetséges petricsészékben, bár ez a szó is magában foglal etikátlan dolgokat asszem), szívesen olvasnám! Ott állna a polcomon a Ketrecbe zárt fiú c. könyv mellett (mert ugye aki kimerítően részletesen olvassa és issza minden sorát ennek a blognak, az tudja, mi ez a könyv ugyebár), csak hogy minél szélesebb spektrumban láthassam, milyen a kikövezett út oda, ahol “több az ismerős”.

              Csak azt nem értem, ha valakit a keserűsége és világlátása miatt azzal tanít a természet móresre, hogy nem foganóképes (Schopenhauernek is lehetett volna gyereke, csak hát szegényem az anyja miatt nőgyűlölővé vált gyászában és bánatában, biztos ez is a természet csúnya, gonosz játéka), akkor hogyhogy a másik bugyorban élő idézem az előttem szólót és a nagyra becsült értelmi szerzőt “r.k.”-k milyen logikai alapon szülnek a mi új üdvöskénk értelmezésében. “Máglyára el, igen kemény…”

              Várj, rájöttem, erre mondják, hogy az élet nem igazságos? Vaaagy így lesz újra harmónia a káoszban, tekintve, hogy minden sérült lélek esélyt kaphat a megtisztulásra egy a te alternatív univerzumod szabályai szerint jogosnak ítélt határozattal rendelkező családnál, akik foganó(nem)képességük teljes tudatában meg kívánnak váltani egy agyongyötört lelkecskét? De akkor hogy is van ez? A hivatalnak ki kellene zárnia a meddőket, akik önnön vagy felmenőik karmadöccenései okán lakoznak a purgatóriumban? Ezt okvetlenül fel fogom terjeszteni a Polgár Jenő Hivalatban.

              Utólagos elnézést kérek a túl sok intertextualitásért és utalásért, a szabad asszociáció lelkes híve vagyok. Le kéne tennem azokat a rohadt könyveket, filmeket, vicces sorozatokat, és elvonulni a karthauziak közé, esetleg elektrosokkal kezeltetni magamat, nem más gyengébb szövegértési technikáját fejlesztgetni itt nagy igyekezettel, hátha meg tudnék javulni, úgyse való nekem még egy kutya se – de igen, mert az egy ilyen sokszoros okfejtésre csak örülne, hogy szónokoltam neki, és nem harapna belém, de most asszem, nem kezdek etológiai fejtegetésekbe. (Jack Nicholson kiskakukk rulez XD)

              Kedvelés

  12. Visszaolvastam az előző bejegyzésedet Limi, és ezt találtam:

    “Igaziból nem terveztünk sok gyereket. Úgy voltunk, hogy egyet mindenképp szeretnénk, aztán majd meglátjuk.”

    Biztos vagyok benne, hogy nektek így nagyon jó, hiszen eleve így szerettétek volna 🙂

    Fantasztikus, hogy mégis eljutottatok az érvényes határozatig, sokan a helyzetetekben már jóval előbb visszafordultak volna. Mi hajtott odáig?

    Kedvelés

  13. Limi, azt gondolom, hogy jó döntés volt, hogy visszaléptetek, és nagy bátorság kell ennek a döntésnek a meghozatalához, és felvállalásához is. Szerintem bármilyen ok is vezet ehhez a döntéshez az nem lehet kifogás, hiszen itt nincs kötelezettség. Mindenkinél más út vezet a boldogsághoz, és azt egyedül csak Ti tudjatok megítélni, hogy Ti hárman egy egész vagytok, vagy esetleg még hiányzik valaki.
    Szerintem az örökbefogadás nem lehet egy karitatív tevékenység, azoknak az embereknek az életében, akik ilyen tevékenységet végeznek biztos, hogy van néha egy pont, amikor már túl sok, amikor kicsit félre kell állniuk, eltávolodni az egésztől, és ők megtehetik ezt, sőt meg is kell tenniük annak érdekében, hogy másnap ismét teljes lelkesedéssel tudják végezni a munkájukat, de egy gyereknél ezt nem lehet megtenni. Egy gyerek nem érezheti azt, hogy vele jót tettek, azért van a szüleivel, azt kell éreznie, hogy azért van ott, mert annyira szeretik, hogy már nem tudták elképzelni az életüket nélküle. A karitatív tevékenység iránti vágyat sok helyen ki lehet élni, de véleményem szerint az örökbefogadásban nem szabad.

    Kedvelés

  14. A várakozás még csak-csak, hiszen érthető, hogy minden aktát össze kell szedni (bár kérdéses mennyi idő a reális erre, és mennyi a pocséklás), de az esetleg felesleges várakozás az, ami kiborító. Amikor megcsörren a telefon, és mondják, hogy lenne egy gyermek, habitustól függően, de az ember csak elkezd tervezgetni, beleéli magát, olvasgat, hiszen hamarosan anyuka/apuka lesz. Elkezd bútorok után nézni, elmondja a családjának, barátainak, a munkahelyén, hogy mégse érje őket, mint derült égből a villámcsapás. És bár eszével tudja, hogy még megeshet, hogy nem is ismerheti meg a gyermek iratait, mert időközben mások elviszik, de a lelkében, ezt már veszteségként éli meg. Mi pont ezen megyünk most át. Telefonáltak, mondtuk, hogy igen, jöjjön, és várunk, hogy végre megismerhessük az iratait. Nagyon reménykedünk, hogy sikerül, hogy minden klappol, hogy egészséges vagy korrigálható az egészségi állapota, hogy nem allergiás a cicákra. Más kikötésünk nem volt. A mi szempontunkból az lett volna a legjobb, ha már csak akkor értesítenek, amikor már megismerhető az iratcsomag. Így is kéthavonta kapcsolatban voltunk az ügyintézőnkkel, nem gondolhatták, hogy nemet mondanánk. Tudták, hogy várunk, és nagyon szeretnénk.

    Kedvelés

    • Ne keseredj el, de még akár sok hónap múlva is hívhatnak ugyanezen gyermek miatt. Ha más megnézi, nemet mond, esetleg elkezd barátkozni… és aztán hívnak téged. Az viszont jó hír, hogy már hívtak titeket, akkor előbb-utóbb biztosan lesz babátok.

      Kedvelés

      • Mi is ezzel biztatjuk magunkat, és még az is lehet, hogy szerencsénk lesz, és minden flottul lefut, csak idő kérdése, és annak a néhány kikötésnek (egészséges, vagy korrigálható, és nem allergiás a cicákra – kettő cicánk van, amolyan gyerekpótlékok ők, nem tudnánk lemondani róluk, megígértük magunknak, hogy mindig, minden körülmények között gondjukat viseljük) megfelel.

        Kedvelés

  15. Manuela, én úgy látom, hogy minden nevelőszülőknél élő gyermek így érez, akkor is, ha szeretik: két anyja van, és egy sincs. A múltkor egy kamasz gyámolt “fiamnak” szó szerint ugyanezt mondtam én is, amikor a gyámság lényegéről beszélgettünk, és azt találtam neki mondani, hogy jogilag, a törvény előtt én (a gyámja) vagyok az anyja, mire visszakérdezett, hogy hány anyja van már neki, én pedig szó szerint ugyanezt mondtam: az a baj, hogy több is van, mégsincs egy sem. Attól persze még szeretni kell(ene) őket, lehetőség szerint mindegyik anyának.

    Kedvelés

  16. Visszajelzés: Beszállunk | Örökbe.hu

  17. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2017. július | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s