Elbizonytalanodtunk

Általános

Vendégposzt. Limi kommentelőnk érvényes határozattal rendelkezik, ám lehet, hogy végül mégsem fog örökbe fogadni. Megírta, miért bizonytalanodott el.

Borsmalom.

Úgy érzem magam, mint a pici borsszemek a malomban…

Statisztikák szerint a határozattal rendelkezők egyharmada végül nem fogad örökbe. Mi is épp ebbe az irányba haladunk.

Ősszel kellene hosszabbítani a határozatunkat. 2-4 év közötti, nem roma származású kislányra várunk. Azért ennyi időset kértünk, hogy ne legyen nagy korkülönbség a gyerekeink között.

Már van egy nyolcéves kisfiunk. Tervezett, komplikációmentes, boldog terhességből született. Az első próbálkozásunkkor várandós lettem. Tesót is szerettünk volna, kis korkülönbséggel, de a harmadik vetélés után nem akartunk tovább próbálkozni. Háromszor éltük át, hogy a tervezett terhesség 8. hetében dobog a kis szív, aztán a 12. héten a dokim hosszas csend után azt mondja: „sajnálom, anyuka, nincs szívhang”. Nekem nem volt lelkierőm ezt még egyszer végigcsinálni, a férjem meg azt mondta, hogy neki azt nehéz végignézni, ahogy engem tologatnak ki-be a műtőbe. Az orvosok nem találtak semmi gondot egyikünknél sem, de olyan erősen bennünk van a félelem egy újabb sikertelen terhességtől, hogy nem merünk belevágni.

Igaziból nem terveztünk sok gyereket. Úgy voltunk, hogy egyet mindenképp szeretnénk, aztán majd meglátjuk. Az örökbefogadás mellett karitatív okokból döntöttünk.

A férjemmel rengeteget adakozunk, és sosem 250 forintos telefonhívásokkal, hanem konkrét segítséggel. A vörösiszap-katasztrófánál ott voltunk az első két hétvégén és lapátoltunk. Adunk ruhát, támogatunk két mélyszegénységben élő családot. Ha gyűjtést kell szervezni, már a munkahelyemen is engem kérnek fel, és aztán személyesen adjuk át az adományokat. A kisfiunk is úgy válogatja már a kinőtt ruháit, hogy melyik általunk támogatott családnak szánja. És nem várunk hálát érte, nekünk elég a tudat, hogy segíthettünk. Az örökbefogadásra is azért vállalkoztunk, hogy egy gyereknek jobb életet biztosítsunk. A férjemmel imádjuk egymást szülőként, és azt éreztük, hogy „bennünk van” még egy gyerek.

De nem vagyunk elég erősek hozzá. Volt már egy poszt arról, hogy a várakozás önismereti utazás. Ezt mi is megerősíthetjük.

3_

Azzal nincs gond, hogy ne tudnánk ugyanúgy szeretni, mint a vér szerinti fiúnkat. A húgom szintén örökbefogadott gyermek, testvérként soha egy percig nem merült fel, hogy máshogy szeretném, mint a vér szerinti öcsémet. Viszont rögtön itt van egy erős dilemma. A szüleim sok mindent úgy csináltak, mint amit ma már a tanfolyamokon elrettentő példaként említenek. Nem mondták el neki, hogy örökbefogadott, csak tízéves kora után, akkor is azért, mert már esélyes volt, hogy egy „jóakarótól” tudja meg. Azóta sem beszéltek neki róla, és anyu örül, hogy a húgom nem kérdez, mert ez szerinte azt jelenti, hogy tudomásul vette, és minden oké. (Már pár éve külföldön élnek, nem olyan a kapcsolat, hogy én távolról tudnám segíteni a testvéremet meghitt beszélgetésekkel). Többször ült már ki a kisördög a vállamra, és kérdezte, hogy „ugye nem csak az anyukádnak akarod bizonyítani, hogy te ezt jobban tudod csinálni?

Sok helyen olvastam örökbefogadottak vallomásait, és látom a saját tesómat is. Nekünk egy célunk van a gyerekneveléssel: az, hogy boldog, kiegyensúlyozott ember legyen. Nem várunk hálát, nem azért neveljük a fiunkat sem, hogy majd ha öregek leszünk, akkor legyen, aki ránk nyitja az ajtót. De azt látom, hogy óriási trauma van ezekben a gyerekekben még akkor is, ha csecsemőkorban fogadták őket örökbe. Kudarcként élném meg, ha nem látnám boldognak a gyermekemet, noha mi mindent megtettünk azért, hogy teljes életet éljen egy szerető családban.

Ebben sokat segített az Örökbe.hu blog, mert konkrét helyzeteket ismertünk meg, pontos vallomásokat. A „gyerekkori trauma” kifejezés eddig csak egy sima szópárként lebegett, és úgy éreztük, hogy meg tudunk birkózni vele. Most súlyt kapott, és már nem egy levegőben lógó kifejezés, hanem kezdjük érteni, mi van mögötte.

Az is mostanában esett le nekem, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem elítélően beszélni arról a nőről, aki lemond a gyerekéről, még akkor sem, ha ésszel felfogom és tudom, hogy sokszor ez a lehető legjobb döntés. Hazudni nem akarok majd a gyerekemnek a saját érzéseimről (természetesen semmiről nem akarok hazudni), de tudom, hogy befolyásolom a személyiségfejlődését azzal, hogyan beszélek a gyökereiről. Minden tiszteletem a tiétek, akik örökbefogadó szülőként képesek vagytok erről semlegesen, vagy pozitívan beszélni.

Attól nem félünk, hogy nem lesz olyan, amilyennek szeretnénk, mert nincsenek vele kapcsolatban prekoncepcióink. Saját magunkkal szemben vannak félelmeink, nem a gyerekkel. Hogy mi elég jók tudunk-e lenni. Rosszul érintene, ha megkérdezi a doki egy mandulaműtét előtt, hogy a rokonságban milyen betegségek voltak, és én nem tudok rá válaszolni. Hogy nem tudom ugyanazt nyújtani neki, mint a másik gyerekemnek.

Származásnál is tettünk kikötéseket. Nem a saját hozzáállásunk miatt, hanem mert az érezzük, hogy a társadalom megjegyzéseivel szemben nem tudjuk megvédeni a gyerekünket. Nem érezzük magunkban az erőt hozzá. Ha én bizonytalan vagyok, akkor hogyan hitessem el a gyerekemmel, hogy legyen büszke a származására?

Hogyan legyünk így erős bázis egy traumával érkező gyermek számára? A terhességem alatt nem voltak ilyen dilemmáink. Nem gondolkodtam éjszakákba nyúlóan azon, hogy vajon jó anya leszek-e. Most igen.

Az idő közben telik, már lassan két éve várunk. Egyre nőne a korkülönbség a két gyerek között. A férjem nyáron negyvenéves lesz. Már réges-régen megbeszéltük, hogy mivel gyereket akarunk, nem unokát, így addig próbálkozunk a gyerekvállalással. Tudom, hogy sokan akár szülnek is bőven negyven felett, de nekünk az nem érv, hogy mások hogyan élnek. Az az ő életük, ez pedig a miénk.

Hogy mi történne, ha holnap csörögne a telefon? Az aktáját megnéznénk. Ha csak ketten lennénk a férjemmel, és a Tegyesznél beleszeretnénk a gyerekbe, ha azt éreznénk, hogy ő a miénk, akkor nem lennének dilemmák.

Más kérdés, hogy már hárman vagyunk. Már van egy fantasztikus gyerekünk… A legjobb barátom szerint – aki ismer, mint a rossz pénzt,- annyira harmonikus hármunk kapcsolata, hogy szerinte abba nem fér bele egy negyedik. És ez a fantasztikus gyerek jelenleg minden porcikájával tiltakozik a testvér ellen.

Egy újabb csavarás a malomban…

Nem cél, hogy Limit bármelyik irányban meggyőzzük. A kételyeit viszont sok várakozó és örökbefogadó is megtapasztalhatta, talán páran magukra ismernek.

A folytatás: https://orokbe.hu/2014/11/17/kiszallunk/

Reklámok

105 responses »

  1. Ha a gyerek nem akar tesót, szerintem nincs további kérdés.

    Ez esetben fel se merülhetett volna szerintem az örökbefogadàs gondolata.

    Miért nem vállaltok nevelőszülőséget akár? Azt hiszem, a legutóbbi interjúban javasolta itt a blogon ezt a pszichológus hölgy, azoknak, akik karitatív céllal fogadnának örökbe.

    Kedvelés

    • Én ezt nem venném ilyen szigorúan, mert a szülő dönt, a szülő viseli a felelősséget. A gyerek lehet, hogy most akar, jövőre nem akar, és fordítva. Ha épp tesót követel a gyerek, az sem elegendő ok, hogy szüljünk még egyet.

      Kedvelés

    • Sziasztok!

      Köszönöm Zsuzsának a lehetőséget, hogy megoszthattam Veletek a gondolataimat! 🙂

      Igaza van Zsuzsának, hogy ebben nem dönthet a gyerekünk. Két évvel ezelőtt pl. ő akart nagyon tesót, de az ő éppen aktuális hangulata nem lehet alapja egy ilyen felelősségteljes döntésnek.
      A nevelőszülőségre alkalmatlan vagyok. Nem tudnék úgy nevelni egy gyereket, hogy bármikor elvihetik tőlem. Azonkívül imádom a munkámat, és nem adnám fel, hogy csak nevelőszülő lehessek.

      Kedvelés

      • Szerintem a nevelőszülőség sokkal nehezebb, mint az örökbefogadás. Az összes kérdés és probléma megvan benne (megmondani a gyereknek, környezet reakciói), és egy csomó plusz nehézség: kapcsolattartás a vér szerinti szülőkkel, esetleg a gyerek elkerülése…

        Az 500 órás tanfolyam elég jók kiszűri azokat, akik ezt nem fő életfeladatnak szánják, munka mellett ezt nem lehet elvégezni.

        Kedvelés

        • Akkor úgy fogalmazok, hogy elméletileg lehetséges munka mellett a nevelőszülőség. A gyakorlat aztán nyilván megmutatja, hogy ez valóban lehetséges-e. Nyilván függ a gyermekek számától, életkorától, a speciális helyzetektől, stb.

          Kedvelés

    • Egyetértek. Ha a fiunk nem várná a tesót, akkor számomra nem lenne kérdés a jövő. Az alkalmassági vizsgálaton egy alkalommal a fiunk is volt, vele is elbeszélgetett a pszichológus (kettesben, mi kint vártunk, 6,5 éves volt akkor), azt hiszem elég meggyőző volt, hogy ő is nagyon akarja 🙂 Csak a nem kérdésében nem értünk egyet, mert ő nagyon fiút akar. De megbeszéltük, hogy ez (akárcsak egy vérszerinti tesónál) nem kívánságműsor. Akit hoz az élet, annak örülünk. Nagyobb tesó meg szóba sem kerülhet, ezt elég egyértelműen el is mondják már az elején. Ez érthető is, nyilván nem egészséges.

      Kedvelés

    • Lehet, hogy a gyerek, érzékeny antennáival, a szülők elbizonytalanodását érzékeli és hangosítja ki.

      De ha egy gyerek tesót akar, ez csak a naivitásából következhet. Osztozni kell időn, figyelmen, játékokon, játszani majd csak sokára lehet vele, a pedagógiai előnyöket (osztozás, lemondás, alkalmazkodás) meg még nem látja át.

      Kedvelés

      • Hát persze, ő még nem tudja, hogy azért lesz némi negatív hozadéka is a tesó érkezésének. Majd rájön 🙂 Igen, egyetértek, hogy érzékelik a szülő elbizonytalanodását vagy épp az “akarását” és ez ragad át rájuk.

        Kedvelés

      • Én anno nagyon akartam tesót, és tényleg egy percig sem bántam meg, igaz, nagylány voltam már akkor viszonylag (5 éves) és sokmindent átláttam belőle előre is; de azért persze nem azért lett tesóm, mert _én_ akartam. Viszont nem véletlenül nem merül fel bennem az opció, hogy egyke maradjon a gyerekem, én utáltam az lenni. A férjem is, csak neki ez az egykeség nem öt évig tartott, hanem azóta is…
        Amúgy én ezt az alkalmasságin a pszichológus előtt is felvállaltam, hogy én testvért akarok a gyerekemnek mindenképpen (persze azért nekem sem lenne ellenemre újra a jó kis babaillat, nagyon várom már 🙂 ). De anno a tanfolyamon az ügyintézőnk is azt mondta, hogy a testvérakarás sem mindegy, hogy hogyan is van, mert ha valaki “játszótársat” akar a gyerekének, és lesz A Gyereke, meg a tesó, az gáz, de ha valaki azt akarja, hogy legyen a gyerekeinek testvére is, az önmagában nem gond. Mondjuk én attól nem félek, hogy a kicsi nálunk csak a nagy testvére lesz, és nem lesz ugyanolyan A Gyerekem. Viszont pl. ezért nem akartam volna testvérpárokat vállalni, mert én mindig is újszülöttet akartam, és mondta ugyan az ügyintéző, hogy lehetne a testvérpárból a kisebbik újszülött, de akkor tényleg az lett volna, hogy van A Gyerek, meg a tesó “árukapcsolással”, az én fejemben legalábbis, és ezt tényleg gondnak érezném. Ezért is nem akarom tudni, hogy örökbeadható-e a gyerekem vsz bátyja, aki nevelőszülőknél él; mert ha azt tudnám, hogy igen, nem állítom, hogy nem lenne kísértés, hogy megpróbáljuk magunkhoz venni őt is (még szerencse, hogy van “beépített fék”, hogy nagyobb gyereket elvileg úgysem adnának, bár nem tudom, hogy vsz kapcsolat ezen mennyit változtatna), de abban biztos vagyok, hogy ő “csak” a gyerekem bátyja lenne a szememben; ha ezt át tudnám is dolgozni, akkor is túl sok idő lenne az egy gyereknek ebben a státuszban.

        Kedvelés

      • én ezt nem gondolom; egy nagyobb (3-5éves) gyerek már tök másfajta figyelmet igényel, mint egy egészen kicsi, van valamennyi saját élete akár; ha nincs energia- vagy pénzdeficit a családban, akkor nem hiszem, hogy azt kellene éreznie, hogy bármiben hiányt szenved (ha meg már most deficit van, akkor szvsz jobb még egyszer átgondolni azt a gyerekszámot és -időzítést). az osztozás meg ilyen kiindulási helyzetből eléggé marginális kérdés szerintem.

        Kedvelés

    • Nemrég járt nálam egy felnőtt nő, aki egész életének nagy rákfenéjeként éli meg, hogy nincs testvére. És miért nincs? Mert amikor gyermek volt, a szülei megkérdezték: “Pannika, akarsz kistestvért? de meg kell majd vele osztozni ám mindenen, a csokin, a játékokon.. “NEEEM!” és nem lett tesó. erről ennyit.
      A nevelőszülőség teljesen képtelen ötlet. Éppen az a bizonytalanság oka, hogy egy harmonikus családba be merjenek-e fogadni egy esetleg mindent felborító kis “negyediket”. nevelőszülőként nemcsak hogy ez ugyanúgy megtörténik, de dupla trauma az elválás miatt.. 😦

      Kedvelés

  2. Lili, egy kicsit magunkra ismertem…bár nálunk 2 vsz gyerek után merült fel az örökbefogadás, szintén egészségügyi okok miatt kockázatos egy következő terhesség, szintén érez(z/t)ük magunkban, az otthonunkban, de főleg a szívünkben a helyet egy újabb gyerekre – mi mindig nagy családot terveztünk. Mi is nagyobbacska gyerekben gondolkoztunk, szintén egyrészt a korkülönbség miatt (pláne beleszámolva, hogy egy újszülöttre mennyivel többet kéne várni), másrészt amiatt, hogy ha már 2 gyerek után jön, és nekünk nem annyira fontos már a kisbabakor átélése, akkor ezt hagyjuk meg azoknak, akiknek ebben még nem volt részük, mi pedig legalább még hamarabb juthatunk a kistesóhoz (pláne mivel származási kikötéssel sem éltünk volna a tervek szerint.) De ahogy ásom bele magam a témába – ami továbbra is nagyon érdekel -, egyre inkább elbizonytalanodtam; most már látom, hogy mennyi nehézséget jelenthet egy nagyobb gyerek örökbefogadása, mennyi plusz feladatot hozhat az, hogy nem nálunk kezdi a kis életét, és már mennyi nehézségen megy át addigra, míg végre szerető családba kerül – hogy ez nem csak arról szól, hogy tudnék-e szeretni egy idegen nőtől született gyereket. Ha nem lenne már kettő, ha nem lenne már eleve az egyik sajátos nevelési igényű, akkor talán máshogy lenne. Így viszont arra jutottam, hogy egy nagyobb gyerek örökbefogadásával (és az ezzel járó várható extra feladatok érkezésével) jó eséllyel túlvállalnám magam, nem lenne okos döntés – úgyhogy most ott tartunk, hogy lassan-lassan elengedjük a 3. gyerek iránti vágyunkat…(vagyis még ott marad a lehetőség, egy B-terv, hogy talán majd ha a nagyok már tényleg nagyok lesznek, mondjuk 8-9 év múlva, és már látjuk, hogy ők sínen vannak, és van még bennünk erő, akkor még mindig beleférhet majd, hogy egy nagyobbacskát örökbefogadjunk).

    Kedvelés

    • Zárójelben: újszülöttre nem feltétlenül kell többet várni, mit nagyobbra. Egyedül a roma/nem roma tengelyen van lényeges különbség a várakozásban.

      Milyen sajátos nevelési igényű a gyermeked?

      Kedvelés

      • Enyhe auti. Integrálható szerencsére, de sajnos már most kisiskolásként érezzük, hogy sajnos ő tipikus céltáblája a csúfolódásnak, kirekesztésnek, nagyon sok külön munka és agyalás és szervezés, hogy hogy tudjuk őt a legjobban támogatni, hogy ettől minél kevésbé sérüljön. Egyrészt mikor még felmerült az örökbefogadás, akkor még ovis volt, sokkal kevésbé számított, hogy ő “más”, most az iskolában már sajnos egyre jobban előtűnik ez. Másrészt az, hogy ő nem egyke, hanem van egy kiválóan kommunikáló, igazi társasági ember tesója, az a legjobb dolog, ami történhetett vele, a legtöbbet szerintem a kettőjük kapcsolata által fejlődött, úgyhogy emiatt is gondoltuk, hogy nem lesz neki hátrány – sőt – egy újabb tesó. De ezt látom már máshogy, hogy nem biztos, hogy lenne erre elég erőnk, energiánk, hogy háromfelé menjen a figyelem, pláne ha még azt is hozzáadom, hogy egy néhány éves gyerek örökbefogadása esetében szinte garantált a göröngyösebb út (pedig régebben még erre is úgy gondoltam, hogy pont azért való ez nekünk, mert úgyis rutinunk van már a nehezebb helyzetek kezelésében – ebben is van igazság).

        Kedvelés

  3. Köszönöm az interjút, és az őszinteséget! Nincs nagyobb dolog, mint önmagaddal, az érzéseiddel reálisan tisztában lenni, és aszerint a lehető leghelyesebben cselekedni.

    Rengeteg kérdésem támadt, ezeket most mind feltenném, de nem kötelező válaszolni egyikre se, ha úgy érzed, hogy nem tartozik rám, de nagyon köszönöm, ha válaszolsz.

    A tesód mióta él tőletek távol? Milyen volt a gyerekkorotok? Írod, hogy sok olyat is csináltak a szüleid, amit ma a tanfolyamokon elleneznek. Ennek ellenére jó (volt) a kapcsolat? Tudod, hogy mi van a tesód fejében és szívében erről az egészről? Mert azt értem, hogy a szüleidtől nem kérdez, de veletek (veled vagy az öcséddel) se beszél erről?

    Miért érzed azt, hogy anyukádnak akarsz bizonyítani? Szerintem mindenki van vele úgy, hogy jobban akarja csinálni, mint a szülei, legyen szó akár tanulásról, házasságról vagy munkáról vagy gyereknevelésről. Sőt, a szülők maguk is ösztönzik a gyereküket arra, hogy szárnyalja túl őket.
    Mióta foglalkoztat tettek szintjén az örökbefogadás gondolata? Úgy értem, mióta olvasol utána, mióta tájékozódsz, az vili, hogy 2 éve van határozatotok, és előtte legalább fél év volt az alkalmassági, de azelőtt mennyire voltál tájékozott?

    Amióta a tettek mezejére léptetek, a tesóddal nem kerültetek lélekben közelebb egymáshoz?

    A kisfiad mennyit tudott a vetélésekről? Hogy érintette őt? Ha jól számolok, olyan 3-4 éves lehetett, ugye? Nem lehet, hogy ez a dolog traumatizálta, és csak ezért nem akar kistestvért?

    Kedvelés

    • Szia Kata!

      Köszi a kérdéseket! Próbálok válaszolgatni 🙂
      Én már 20 éves voltam, amikor anyuék örökbefogadták a tesómat, és én akkor már nem éltem velük, így nem voltam már aktívan részese az ő életüknek. A szüleimmel állandóak voltak a veszekedések (ált. telefonban), mert én ragaszkodtam hozzá, hogy a húgom megtudja az igazságot a származásáról, anyuék szerint viszont ez titok. (és itt jött be, hogy én már nem élek velük, ne szóljak bele…).

      Nem hinném, hogy traumatizálta volna a fiamat a vetélés, és a “tesót akarok”-korszaka egy évvel a legutolsó műtétem után lett nagyon erős.

      Kedvelés

        • 8 hónapos volt. És 10 éves, amikor megtudta az igazat. Kb. úgy zajlott, hogy “Én igaziból a szívemben hordtalak, nem a hasamban, és nem én szültelek, de mindig szeretni foglak, és itt leszek neked. Ha van kérdésed, akkor nyugodtan bármikor…”
          Gondolom, nem csodálkoztok, hogy a tesóm azóta sem kérdezett semmit, és anyu ezt sajnos annak veszi, hogy minden oké, mert ha gond lenne, kérdezne. DE ha 10 évig titok volt, akkor most hova kérdezzen szegényem??? (a gyerekkori rajzain pl. sosem rajzolt szájat a figuráknak. Elég sokat mondó…)

          Nem ítélem el anyut érte, kérlek, ne gondoljátok, hogy bántani akarom ezzel… de ő nem mert segítséget kérni (mert az szerinte gyengeségre vall), pedig kellett volna…

          Kedvelés

          • Köszönöm a válaszokat! Így már értem, miért gondoltad erősnek a bizonyítási vágyadat. Félelmetes lehetett szembesülni vele, hogy te ehhez csak asszisztálhatsz. Továbbra is kérdés, hogy a tesód ezek után nem fordult feléd? Milyen gyakran találkoztatok azután, hogy megtudta? Megváltozott pl veled szemben a viselkedése? Ha jól értem ca. 10 év telt el közben. Hallott valaha téged és anyukádat ehhez kapcsolódóan virágnyelven vitázni?

            Persze, hogy nem akarod bántani anyukádat, ez egyértelmű. Szerintem ez generációs probléma. Hozzátenném, hogy a most következő sorok saját tapasztalatból fakadnak: Szerintem az a generáció valahogy nagyon ad a látszatra meg a kirakatra, hogy ők erősek, nekik ugyan senki ne mondja meg, hogy is van meg mint is van. Nekünk, a gyerekeiknek meg folyamatos küzdelem ez a hozzáállás, mert mi már egészen más világban nőttünk fel, és mire odakerültünk, tanítók/társak/környezet stb. felhívták a figyelmünket arra, hogy volna jobb bizonyos dolgokat intézni. Persze, így se kötelező semmi, de legalább van információáramlás…

            Csak egy példa, mindenféle politikai és vallási hátsó szándék nélkül a saját életemből: Anyuék idejében még csak titokban volt hittan, és ott is inkább a vallási dogmákat tanították. Harminc évvel később ez az én korosztályomnál már nem volt tabu, hanem szabadon választható dolog. Mi már tanultunk arról is ezeken az órákon, hogyan kell jól szeretni a másikat/párunkat, mire kell figyelni, hogy egy házasság biztos alapokra kerüljön, hogy nem érdemes játszmázni. Téma volt kritikusan olvasva a Spielhózni c. könyv, a Chapman könyvek, valamint Mark Gungor előadásai a házasságról. Rájöttem a házasságom évei alatt, hogy anyuék nem értik, hogy nálunk mi miért működik úgy, ahogy. Mi a férjemmel viszont, pont azért, mert szereztünk róla ismereteket, látjuk, hogy ők hol csinálhatnák jobban. Aztán jön a fal, hogy lehet, hogy igazad van, de te gyerek/fiatal (opcionális) vagy, te ezt nem tudhatod, majd ha ennyi idős leszel… Az ilyen falakkal pedig iszonyatosan nehéz megküzdeni, és végignézni, végighallgatni (mert azért morogni meg panaszkodni szoktak…), hogy ugyan próbálkoznak javítani a helyzeten, de nem járnak helyes úton, mégse engedik/fogadják meg a tanácsot, mert hogy az beleszólás.

            Kedvelés

          • Limi, Az fordult meg a fejemben, hogy ha elálltok az örökbefogadástól, nem fogja-e a testvéred kivetíteni ezt a döntést magára, azaz a saját elutasításának is tekinteni? Úgy értem, hogy “nem akartok örökbefogadni egy olyat, mint ő, ezért és ezért”. Érdekelne, hogy a szüleid és a testvéred is mit szóltak az öf terveitekhez?

            Kedvelés

            • Szia Cosima!

              Nagyon jó a kérdésed! De pár évvel ezelőtt sajnos nagyon megromlott a viszony anyuékkal (nem akarnám részletezni, de nem voltam hajlandó résztvenni a szüleim válásában, ahol mindkét szülőm azt szerette volna, hogy a másik ellen valljak, én pedig nem tettem meg, mert hogyan mondjak rosszat bármelyikről… Így mind a kettő vérig sértődött, és anyu nagyjából azóta hozzám sem szól). Ráadásul külfödre is költöztek, így ők nem tudnak a mi életünkről semmit, sem a vetélésekről, sem az örökbefogadási számdékunkról.

              Kedvelés

          • A testvéred járhatna a Mózeskosár beszélgetéseire is, lehet sokkal könnyebb lenne neki és a családi dinamika is gördülékenyebb lehetne.

            Manuela

            Kedvelés

            • Olvasom, hogy külföldön él a testvéred. Te esetleg tudnád/ akarnád egy Mózeskosár online-ra invitálni vagy egy külföldi profiljában hasonló klubba ösztönözni?

              Manuela

              Kedvelés

          • Limi, amit leírtál anyukád reakciójáról sajnos elég elterjedt, általában az örökbefogadó szülők úgy gondolják, ha nincs kérdés akkor minden rendben, az meg sem fordul a fejükben, hogy nekik kell mindig a beszélgetéseket kezdeményezni, mert a gyermekük túlontúl lojális velük szemben és itt alakulhat ki egy félreértés. Nem beszél róla= nem érdekli, pedig ez nincs így! Az örökbefogadó szülőnek éreztetnie kéne, hogy ő nyitott és vele lehet, akár a vér szerinti édesanyáról is beszélni. A gyereket pedig nem lehet becsapni, amikor valaki nyitottnak mutatja magát, az igen műanyagszagú.

            Manuela

            Kedvelés

  4. “Már réges-régen megbeszéltük, hogy mivel gyereket akarunk, nem unokát, így addig próbálkozunk a gyerekvállalással. Tudom, hogy sokan akár szülnek is bőven negyven felett, de nekünk az nem érv, hogy mások hogyan élnek. Az az ő életük, ez pedig a miénk.”

    Díjnyertes rész, külön-külön mondatonként is. Nagynénémen látom, hogy nem a kisbabák (vsz mindkettő) voltak neki sokak 40+ évesen, hanem a kiskamaszok 50+ évesen… Tényleg nem rá- és lebeszélésnek szánom, inkább .

    Kedvelés

  5. Limi, köszönöm, okos és szimpatikus írás, sok sikert és erőt nektek, döntsetek bárhogyan is!

    Egyébként, és ezt nem meggyőzésnek, inkább csak adaléknak szánom, a vér szerinti szülőről való beszéd, valamint az orvosos szituációk azt hiszem mind olyanok, amelyek gyakorlást igényelnek. Elsőre lehet, hogy zavarba ejtő, de tök jól bele lehet jönni, egyre természetesebbé válik a közlés.

    Kedvelés

  6. Egy olyan családban, ahol már van gyerek (mindegy, hogy vsz v. öf), érthető az elbizonytalanodás. Nagy vízválasztónak látom az ember életében azt a döntést, hogy gyerekkel vagy nélküle élje le egy pár az életét. Ehhez képest az egy vagy több gyerek nem tűnik radikális döntésnek. Kíváncsi vagyok, hogy van-e esetleg olyan, akinek egyáltalán nincs gyereke és mégsem fogad örökbe (persze nem azért, mert születik neki)?

    Kedvelés

  7. Nagyon becsülendő ez az őszinteség és szembenézés. A gyerekvállaláshoz szükséges érettség egyik legbiztosabb jele 🙂
    Én arra lennék kíváncsi, hogy ha ilyen helyzetben, ilyen bizonytalanságokkal vágtatok bele, hogyan zajlott az alkalmassági? Minden simán ment? A pszichológus nem vette észre ezeket?
    És még valami, inkább általános megjegyzésem, több helyen olvastam itt a blogban is, és nagyon zavar, de eddig nem szóltam, mert csak kommentekben fordult elő és posztban nem: a szó helyesen leírva: kisfiunk.

    Kedvelés

    • Az alkalmassági simán ment. Akkor még nem ástuk bele magunkat ennyire a témába, csak azt tudtuk, hogy szeretnénk még egy gyereket, így teljesen magabiztosak voltunk. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy az elején még értetlenkedtünk is, hogy minek kell a felkészítő tanfolyam. Aztán ott szembesülsz először azzal, hogy ez nem olyan egyszerű, hogy hipp-hopp ott van egy tabula rasa gyerek. Mert nem az…

      Kedvelés

    • Szerintem nem is kell mindket gyereknek ugyanazt nyujtani, hiszen mindenkinek masok az igenyei. Nem vagyunk egyformak.

      Viszont nekem az elejen ami megutotte a szememet, hogy karitativ okokbol dontottek az of. mellett. Az nem jo motivacio, mindenhol ezt lehet olvasni.

      Nekem az az erzesem, ne haragudj, hogy leirom, hogy igazabol nem akartok orokbe fogadni. Mert amiket felhozol, nekem urugynek tunnek (az eletkorotok, a gyerekek kozti korkulonbseg, a jol mukodo harmas egyseg, cigany gyereket nem, a kisfiatok nem akar testvert stb.).
      Mindenkiben vannak dilemmak ez teny, de vhogy en azt erzem, hogy az of-re valo jelentkezes nem volt egy jol atgondolt dontes.

      Kedvelés

      • Nem haragszom, ne viccelj 🙂
        Anno átgondoltuk, de fogalmazzunk úgy, hogy az addigi ismereteink alapján hoztunk döntést. 2,5 éve fogalmunk sem volt azokról a helyzetekről, szituációkról, amikről pl. a tanfolyamon szó esett. Úgy tudnám leírni Neked, mint amikor pl. egyedülállóként olvasol a távkapcsolatokról. Olvasod, hogy x százalékban működik, erre-arra kell odafigyelni, stb… de amíg Te magad nem kerülsz ilyen szituációba, addig ezek csak üres frázisok. Amikor ténylegesen benne vagy, akkor jössz rá, hogy ez működik-e vagy sem a Te/Ti esetetekben.

        Amíg csak kerülgettük az öf-témát, addig nem ültek le bennünk annyira az infók. Amikor éles lett a helyzet, akkor más értelmet kapnak a tények. Erre gondoltam a posztban is, amikor azt írtam, hogy bizonyos helyzetek súlyt kaptak. Érted, hogy gondolom?

        Kedvelés

        • Bennünk is többször felmerült már az a kérdés, hogy jól döntöttünk-e, lesze-e elég erőnk így 40-en túl és hát majd a kamaszkor… De mivel nekünk nincs vsz gyerekünk (és már nem is lesz), ezért ezeket a kételyeket le tudjuk győzni. Sajnos amikor jelentkeztünk örökbefogadásra, akkor mi is nagyon keveset tudtunk (na nem mintha sokat változtatna a jelenlegi helyzeten), de pl. nem ártott volna egy szakirodalmat elolvastatni velünk és azt mondani, hogy ezalapján állítsunk össze 10-15 kérdést, ami felmerül bennünk és ezek megtárgyalása után döntsünk a korról, nemről, stb.

          Ezért is örülök, hogy van ez a blog, mert itt a ti interjútokon keresztül nagyon sok megerősítést kapok. Felhívjátok a figyelmet olyanokra, amifelett elsiklok és most már tudom, hogy ezek mind-mind fontosak.
          Köszönet Zsuzsának és az eddigi interjúalanyoknak.

          Kedvelés

            • Nekem meg azért tetszik nagyon ez a blog, hogy itt látom, hogy mások is hasonló gyereknevelési problémákkal, önismereti kérdésekkel, kételyekkel néznek szembe, kezdem magam “normálisabbnak” látni és sokkal felszabadultabb lettem. Ami még érdekes, hogy sokkal nyíltabban tudok magáról az örökbefogadásról is kommunikálni a környezetem felé, hiszen látom, hogy milyen sokan vagyunk:)

              Kedvelés

        • Persze, ertem mire gondolsz. A tul sok info sem jo mindig. 😉 Elkezd az ember agyalni. 🙂

          Szerintem mindenki bizonytalankodik a varakozas alatt, csak nem mindegy, hogy mennyire akarjuk a dolgot. Mas helyzet, ha vkinek van egy vsz-i gyereke, vagy meg gyerektelen. Egyebkent az elso of. gyerek utan en is feltem a masodiktol, hogy tudom-e majd ugy szeretni, mint az elsot, olyan cuki lesz-e stb. 🙂 Aztan olyan cuki lett o is. 🙂

          Kedvelés

    • Mondjuk szintén nem a rábeszélés vagy a lebeszélés szándékával, de _ugyanazt_ nyújtani akkor sem lehet, ha mindkettő öf, vagy mindkettő vér szerinti, talán, ha ikrek, de valószínűleg teljesen ugyanazt még akkor sem. (mondom ezt úgy, hogy anno nagyon erős félelem volt bennem is attól, hogy az öf után születik vsz is, és akkor hogy is leszek én a “nem egyforma” gyerekeimmel – azóta nyitott szemmel járva azt látom, hogy senki nem nyújtja ugyanazt a gyerekeinek, mert különböző életkor, különböző szituáció, különböző családban betöltött hely, emellett már csak egy momentum a különböző családba kerülési mód)

      Kedvelés

      • 2 gyereknek ugyanazt nyújtani igencsak kiszúrás lenne velük, írom mindezt ikerként (és nagyon – nagyon sajnálom az összes egyformán öltöztetett ikret).

        Kedvelés

    • Szerintem nem lehet ugyanazt nyújtani, és nem is kell. Nekünk vér szerinti ikreink vannak és mi nekik sem tudjuk ugyanazt nyújtani. Mások az igényeik is, mondok példát is: míg az egyik nagyon vágyik rá hogy engedjük hogy játsszon a telefonon vagy szgépen 5-10 percet egy héten a másik csak odaül és kb 1 percen belül fel is áll mert nem érdekli, most akkor őt kényszerítsem hogy neki is kötelező annyit ott lenni? Viszont ő jobban szeret velem a konyhába sütni- főzni.
      De mondok mások példát is az egyik lányommal többet voltunk kórházban, orvosnál, így több figyelmet és időt kapott tőlem. Nem tudtam osztódni, hogy a másiknak is ugyanannyit adjak. De a gyerekek ebből nem is csinálnak problémát, ezt mi szülők jobban felfújjuk .

      Kedvelés

  8. Szia Limi!
    Nagyon hasonló helyzetben vagyunk, azzal a különbséggel, hogy nekünk lehet gyermekünk (van is már egy kisfiunk). bennem az elbizonytalanodás a következők miatt van: a neten, a blogon, a szülőtalálkozón, mindenhol azt hallom, hogy ne fogadjon örökbe az, akinek lehet saját gyereke. Lassan már sértve, és kirekesztve érzem magam.. 🙂 Mégis miért ne? Bogár Zsuzsa azt találta mondani, hogy sok esetben azok a szülők sokkal jobban megfelelhetnek örökbefogadóknak lélekben és erőben akik nem meddőség miatt szeretnék a saját be nem teljesült anyai-apai vágyaikat kielégíteni. Szerintem ebben van valami, bár azt gondolom, hogy baromira nem az van, hogy létezik két csoport, és vagy ebbe, vagy abba tartozol, hanem emberek, családok és egyedi esetek vannak, és EZ határozza meg, hogy kinek mennyire lesz sikeres/sikertelen az örökbefogadása. Őszintén szólva valóban kezdek értetlenül állni azelőtt, hogy miért akarják a “szakemberek” elvenni egy jól működő, veszteségektől mentes, harmonikus család kedvét és jó szándékú igyekezetét, hogy egy kisgyermeknek szerető szülei legyenek. Ha a mai hozzáállás szerint a gyermekvédelem a gyermek érdekeit szem előtt tartva keres megfelelő családot, akkor az ilyen miért nem számít annak? Már bocsánat, de egy sok vetélésen átesett, mindenféle prekoncepciókkal érkező, sokféle kikötéssel rendelkező család miért megfelelőbb, és egészségesebb közeg egy kicsi gyermek számára? És amiben már tényleg elég nehezemre esik toleránsnak lenni, az a gyermekekkel szembeni tudatos, degradáló negatív előítélet! Könyörgöm! Nekem hány vér szerinti szülőkkel, szerető családban felnőtt ismerősöm/barátom küzd depresszióval, párkapcsolati problémákkal, intimitási zavarokkal stb… annak a kicsi lánynak, vagy fiúcskának, akit NEM fogadok örökbe azért, mert elbizonytalanítanak az úton, ígyis-úgyis meg kell küzdenie mindennel..csak az a kérdés, hogy azt velünk, szerető családban teszi-e vagy egyedül…:(
    uff szóltam. bocsi.

    Kedvelés

    • Hol olvastál tőlem ilyen véleményt a blogon, hogy “ne fogadjon örökbe, akinek lehet saját gyereke”? (Nem mintha sokat számítana az én véleményem:-) Székely Zsuzsa mondott ilyet az interjúban. De csomó pár kap alkalmasságot meg gyereket is, ahol nincs semmilyen meddőségi probléma. Az örökbefogadással járó komplex csomag elfogadása nem attól függ, hogy van-e valakinek petevezetéke, sarkítva.

      A szakemberek azt nem szeretik, ha valaki úgy képzeli, mekkora jót tesz a gyerekkel, és az majd legyen hálás. De ez se feltétlenül a meddőség meglététől függ.

      Amit írsz, az igaz, a “problémás” gyerek éppúgy problémás marad, ha te nem fogadod örökbe. Valóban. Viszont a gyereknek nem érdeke, hogy egy család túlvállalja magát vele, és összeroppanjon. Ha te nem, majd hátha jön más, aki elboldogul az ő nehézségével. És igen, egy csomó gyerek “nem kell senkinek”, nagyjából a tíz év felettiek meg a durván sérültek.

      Kedvelés

    • Itt nem arról van szó, hogy egy szegény kis árva most szülők nélkül marad, mert Limiék elbizonytalanodtak. Ők másfél év alatt – az átlagnál nyitottabb feltételeikkel – még nem kerültek sorra! Magyarul ők is egy olyan sorban állnak, ahol több a szülőjelölt, mint a gyerek.

      Kedvelés

    • Szia Az Aki! Nekünk Székely Zsuzsa volt aki az alkalmasságot kiadta, és mi nem vagyunk meddők (azt hiszem, mert sosem próbálkoztam teherbe esni)… ugyan mondott olyat, hogy pszichikai meddőség is van, de anno domine inkább azt vizsgálta nálunk, hogy a döntésünket mennyire érezzük igazinak és nem azt, hogy igazunk van-e. Szerencsére, mert rettegtem attól, hogy kizáró okot találnak ebben. Emiatt aztán nagyon sokat is olvastam előtte öf témában.

      Kedvelés

  9. Limi..a testvér kérdéshez.. hasonlóan élem meg én is kicsit ezt a hármas-négyes felállást.. legalábbis abból a szempontból, hogy nekem is van egy szuper férjem, szuper kisfiam, és hatalmas az összhang.. de tudod.. van egy bátyám. imádjuk egymást. testvér nélkül nem élet az élet..:P nemrég elveszítettük például a szüleinket. anyát 5 éve, apát 3 hónapja. mindkettőt nagyon nehéz, hosszú betegeskedés után. mi lett volna velem, ha nincs a bátyám? valószínűleg megőrültem volna, és nem lenne most szép, és harmonikus családom sem… 😦
    az szuper, hogy most minden szép és jó.. és mi lesz akkor ha nem lesz az? ha a kisfiatoknak egyedül kell majd egy csomó nehézséggel szembenéznie, mert féltetek? mert a pillanatnak éltetek? szerintem ezt gondoljátok jól meg..:)

    Kedvelés

    • A testvér mindig zsákbamacska. Akár vsz, akár öf az ember testvére- bármilyen kombinációban járhat vele jól vagy rosszul. Egy újabb gyereket ugyanúgy önmagáért kell akarnia a szülőknek, nem azért, hogy az elsőszülöttünknek legyen kivel játszania, legyen kire támaszkodnia, ha mi megmurdelunk… Ez ugyanolyan, mint azért szülni gyereket, hogy legyen, aki ránk nyitja az ajtót.

      Kedvelés

    • Nagyon klassz, hogy ilyen jó viszonyban vagy a testvéreddel, irigylésre méltó. Mi a második gyerek vállalása előtt átgondoltuk, hogy mi mindent meg fogunk tenni, hogy jó tesók legyenek, de azért erre nincs garancia. Ahogy arra sem, hogy majd jó sportoló lesz a gyerek vagy diplomát szerez. Oda jutottunk, hogy elsősorban magunknak akarunk még egy gyereket, és így is vállaljuk.

      Kedvelés

      • Az diploma meg a jó sportoló azért kicsit kevésbé várható, mint a jó testvérség. Nekem három iszonyat jó tesóm van, és nem is együtt nevelkedtünk mind, tehát még csak nem is azért, mert valahol egyvalaki ügyes volt. Ismerek nem nagyon jó tesókat, de általában azért van egy legalább közepesen erős viszony. Nálunk az örökbefogadás nem a nagy miatt merült fel, de eszembe jutott közben az is, hogy de hát szegénykém, ha nem lesz tesója, az milyen rossz lesz neki. Csomó egykét ismerek, aki sajnálja, hogy egyke, olyat nem, aki ennek kifejezetten örülne (bár persze biztos van olyan is), és olyat se nagyon, akinek csak bajnak lenne a tesója. Sajnos van persze rossz tesókapcsolat is, de hát rossz anya-gyerek viszony is. Amennyire számítok arra, hogy a gyerekkel szeretni fogjuk egymást, majdnem annyira arra is, hogy ők is. Nem arra, hogy valami legendás jó barátok lesznek, de azért arra igen, hogy ott lesznek egymásnak. Pl ahogy valaki írja is, pl amikor apám meghalt, iszonyat fontosak voltak a tesóim, hogy együtt csináltuk végig, sőt már amikor a szüleink váltak gyerekkorunkban, akkor is ezerszer szarabb lett volna egyedül, ez egészen biztos. TUdom, hogy mind megtanultuk a tanfolyamon, hogy az egyetlen elfogadható motiváció, ha gyereket akarok, de nem hiszem, hogy baj ha tesót is akar valaki a gyereke mellé, végül is egy család fogad örökbe, nem csak a szülő. (Persze ha valaki nem vágyik gyerekre, csak feláldozza magát, hogy legyen a nagynak tesója, azt gáz, de meg leszek lepve, ha itt bárki ilyen császkál. :))

        Kedvelés

        • Hat nekunk a motivacionk amellett, hogy persze szerettunk volna tobb gyereket, az is volt, hogy testvert szerettunk volna az elsonek. Ez a ket dolog egyutt volt. Raadasul a nagy annyira varta mar a testveret, es azota nincs olyan nap, hogy nem mondana el, hogy mennyire szereti a kicsit, es mennyit vart ra. 🙂 A pici meg csak vigyorog, mast meg nem tud. 🙂 Nekem is szuper a kapcsolatom a tesommal, anyu halalakor sokat jelentett, hogy ott voltunk egymasnak. Apuban is jobban tudtuk tartani a lelket. Remelem a gyerekeink is olyan jo testverek lesznek, mint mi, mondjuk elottuk a minta, hisz napi kapcsolatban vagyunk, hetente 1x-2x talalkozunk. 🙂

          Kedvelés

      • Tényleg nincs garancia, de ha a szülőknek ez nagyon fontos, azért szerintem sikerülhet átadni. Inkább, mint a sportolóságot 🙂
        Mi kis korkülönbséget szerettünk volna, hogy jó testvérek lehessenek, de aztán rájöttem, hogy nem az számít, hanem (a gyerekek természete mellett persze) a szülők hozzáállása.

        És? Jó testvérek lettek? Remélem!

        Kedvelés

  10. Dilemma mindig van.
    Van valami, amit nagyon érdekesnek találtam, azt írtad, hogy annyira harmonikus közösséget alkottok, te hárman, amibe nem férne el még valaki. Nálunk is ez a helyzet, és talán pont ez az egyik dolog, ami miatt kistesón gondolkozunk. Ha meggyújtasz egy gyertyát, ad némi fényt, ha kettőt, világosabb lesz. Ezzel kb azt szerettem volna kifejezni, hogy a szeretet nem fogy el, hanem sokszorozódik, minél többfelé sugárzik.
    Arról, hogy a gyerek nem akar testvért, én is azt gondolom, hogy nem az ő döntése kell legyen. Ti vagytok a felnőttek, tietek a döntés.
    Azt kellene átgondolnod, hogy valójában mitől félsz, féltek, és hogy az a félelem valós vagy sem.
    (Ugatom ám a semmit, én örökbefogadott vagyok, és sosem fogadnék örökbe.)

    Kedvelés

  11. Nekünk egyébként ez volt a hivatalos indoklásunk is a jelentkezési lapon, hogy azért akarunk örökbefogadni, mert azt gondoljuk, hogy ez mindenkinek jó lenne, nekünk is, az örökbefogadott gyereknek is, meg a vér szerintinek is. Megfeleltünk. 🙂

    Kedvelés

  12. Én azt kérdezném, hogy a nap végén mennyit számít mit mond a barát, miben hasonlítod magad szüleidhez? Saját életed és saját döntéseid következményeivel fogsz együtt élni. Ha harmonikus családban élsz, miért kellene magad úgy érezni, mintha borsmalomban örlődnél? Ha azt mondod, tudnál még egy gyerkőcöt szeretni és legfőképp van is rá lehetőséged (kor, energia, egzisztencia, stb.), akkor azt érdemes megvizsgálni miért kérdés a felelősség felvállalása? Bizonyára a párkapcsolatod és a gyereked boldogsága is folyamatos energiabefektetés és küzdelem eredménye 🙂 arról brekegek magyarul, hogy addig érzel lehetetlennek csak valamit, amíg meg nem másztad azt a hegyet, utána meg azt érzed, de jó hogy nekiindultál. Másrészt/közben nagyon tudatosnak tűntök, bármilyen döntést hoztok, annak az igazát fogjátok élni. Lehet az inga csak kilengett egyik irányba, még nem most került nyugalmi állapotba a “nem” oldalon. Hajrá, jó utazást! És nem érdemes folyamatosan ezen a témán kattogni, néha határozzatok “szabadságról” pár hetet mikor nem is beszéltek erről a témáról otthon 🙂

    Kedvelés

    • Igen, jól látod, ingázunk. 🙂 A poszt megírásakor nagyon a megatív oldalon voltunk. De volt már olyan is, hogy na MOST menjünk kislánynak való játékokat vásárolni, mert kelleni fog 🙂

      Kedvelés

  13. Kedves Limi!

    Mindenekelőtt nagyon becsüllek, hogy te- ti hoztatok egy felelős döntést, merthogy a “nem” is egy válasz, egy döntés, amit gondolom sok gondolkozás, tanácskozás előzött meg. Mégis én úgy érzem kicsit egyoldalú a mérleg. Amíg valaki csak traumatizált gyerekeket lát, az nagyon egyhangú. Az interjúknak köszönhetően egy képet kaphattok rólunk- ” örökbefogadottakról”, mégis kiemelném, hogy ez egy elég kis metszete annak, amit mi mindennap megélünk. Létezhet még nagyon sok pro és kontra történet, nem szabad általánosítani. Az interjúkban nincsenek benne, a nagy családi összeborulások, a boldog pillanataink, azok az idők, amikor segítettük egymást ( betegségekre értem), nincs benne az a sok-sok-sok szeretet, amit a szüleink iránt érzünk ( nem hála, hálás a fogorvosomnak szoktam lenni, mert szép munkát végez), ez egy sokkal mélyebbről jövő érzelem, amit lehetetlen a hálához hasonlítani, mert semmi köze nincs hozzá. Én megfigyeltem a vér szerinti családdal ” rendelkező” barátnőimet és majdnem mindegyiken azt látom, hogy nem boldog, az okokat itt és most nem részletezném. A boldogságra nincs semmiféle garancia, ez nem olyan, hogy átlépem a 30-at és happy vagyok, elégedett…A boldogságért tennie is kell az ember fiának -lányának. Mi jelent az, hogy valaki boldog? Hogy 30 x évesen megházasodik és családja lesz? Akkor boldog? Ha, ugyanaz a férj, 10 év múlva elválik tőle, a hölgy már nem lesz boldog? Mitől függ, hogy boldogok vagyunk-e, pontosabban kitől? Csak 40%-unk múlik a genetikán, további 10 % az életkörülményeinken és 40 %-ot magunk alakítunk. Végül a legfontosabb gondolat, én úgy hiszem, hogy szuper a blog létrejötte, hogy valaki gondolt arra, hogy mindezt csokorba szedje és nem a 40 évvel ezelőtti állapotok uralkodnak, hogy beszélgethetünk és egy örökbefogadó szülő igenis felkészülhet pszichológiailag arra, ami megtörténhet. Nem hideg zuhanyként éri, hogy tényleg ez megeshet? Az is világos, hogy vannak és lesznek szülők, akik még lelki értelemben egy másik pszichés folyamatot dolgoznak fel. Eleven ma megkérdezte tőlem és mit csináltatok a találkozón? Én pedig azt feleltem, hogy beszélgettünk és néztük a gyerekeket. Lehet az elfogultság miatt vagy egyéb más okokból kifolyólag én csupán a helyesen játszó gyerekeket láttam…
    Kiemelném, hogy nagyon fontos a szülő pozítivitása, az empátiája, hogy benne legyen a szándék ” én meg szeretném érteni a gyerekem”. Teljesen mindegy, hogy valaki vér szerinti gyereket nevel vagy örökbefogadottat, az a fontos, ami a szülő szívében van. Ha, egy szülő bízik a gyerekében, az a gyermek a bizalmat tanulja el. Remélem nem voltam nagyon vehemens. -:)

    Manuela

    Kedvelés

    • Kedves Manuela!
      Nagyon hálás vagyok ezért a hozzászólásodért. Abban egyáltalán nem bizonytalanodtam el, hogy örökbe szeretnék fogadni, de mostanában egy kicsit sokat olvastam a nehézségekről, arról, hogy már az újszülöttnek is története van, a traumatizált gyerekekről, ahogy te is írtad – szóval nagyon jó volt azt olvasni, hogy nem csak ebből áll az élet. 🙂

      Kedvelés

      • Kedves Mormota!

        Egyáltalán nem csak ebből áll az életünk. Hiszem azt, hogy ennél jóval több van bennünk és jóval színesebb egyéniségek vagyunk. Egy nagyon fontos gondolat: 30 évvel ezelőtt valóban nagyon egyedül voltak az örökbefogadni szándékozó szülők, ma már ez nincs így! Nyitott a személyes beszélgetések, vélemény cserék sora. Azt gondolom, hogy remek lehetőség, hogy valóban fel lehet készülni pszichológiai értelemben, tudható, hogy mik lehetnek a buktatók, mikre kell vigyázzni. Szerintem nagyon sok nyitott hölgy és úr fellelhető a blogon, akik örömmel osztják meg a tapasztalataikat. Érdemes élni vele. Az összes információ birtokában azt gondolom nyugodtan tehetek olyan kijelentést, hogy örökbefogadás nem egyenlő a problémával, amin görcsölni kell, Az örökbefogadás számomra = megoldandó feladat. Épp arról beszélgettünk a találkozón, hogy mennyire komolynak tűnhetünk, pedig ott mindenki szeret és szeretett bulizni és vidám számokat hallgatni, tehát nem depressziósok társaságát kell elképzelni. -:))

        Manuela

        Kedvelés

    • Köszönöm a hozzászólást, Manuela! Tudod, amikor írtam a posztot, eléggé a negatív végén voltam a hullámvölgynek, azért láttam meg csak a nehézséget az egészben. Amúgy nem vagyok ennyire pesszimista 🙂

      Kedvelés

  14. Kedves Limi!
    Ahogy olvastam a gondoltaidat támadt egy ötletem. Nem akarlak semmiről sem lebeszélni vagy rábeszélni, csak szimplán meg akarom osztani az ötletemet. Bár lehet nem mondok újat, de eddig még nem olvastam, hogy valaki ezt felvetette volna: Miért nem támogattok egy gyermekotthonban élő gyereket? Leírom, hogy mire gondolok.
    Tavaly nyáron önkénteskedtem a Dévai Szent Ferenc Alapítvány (Böjte Csaba) egyik gyerekotthonban és ott láttam, hogy vannak olyan gyerekek, akinek van pártfogójuk. Ez azt jelenti, hogy a pártfogó folyamatosan kapcsolatot tart a gyerekkel, követi az életét, támogatja lelkileg és anyagilag. Elviheti magház akár egy hétvégére, akár nyaralásra, akár ünnepekre (abban az esetben, ha a szülő nem viszi haza, de ezt nem sokan tudják megtenni sajnos). A gyerekeknek pedig a pártfogó olyan, mintha nagynénik-nagybácsik, vagy kereszt szüleik lennének. Tisztában vannak azzal, hogy nem a szüleik és nem élhetnek velük, stb.
    Sajnos azt nem tudom, hogy itthon is van-e ilyenre lehetőség (de remélem, hogy csak van), és azt sem, hogy nektek van-e kapacitásotok ilyen dologra. Ha úgy érzitek, hogy még sem fogadtok örökbe, de szeretnétek valakivel mégis konkrétabban foglalkozni, akkor erre van lehetőség. 🙂
    (Egyébként nem kell vallásosnak vagy hívőnek lenni ahhoz, hogy egy egyházi fenntartású otthonban nevelkedő gyereken segíts.)

    Kedvelés

      • Szerintem ezt nagy butaság volt megszüntetni. Ismerem az ellene felhozott érveket, de nem tudok egyetérteni velük. Nyilván nem a nevelőszülőknél nevelkedő gyerekeknek lenne erre szükségük, de egy intézetben élő nagyobbacska gyereknek, aki soha nem látott normális családi életet, akár a jövőjét is jelenthetné.

        Kedvelés

  15. Elolvastam a történetet és engedjétek meg hogy hozzá szóljak úgy,hogy én nem örökbefogadó vagyok.Én csak egy volt államis vagyok aki anno annyira vágyott arra,hogy valaki haza vigye és szeresse.
    És ezzel kimondtam a kulcsszavat.Szeretet!Ez amit nem kapnak meg az államisok.
    A simogatás,egy ölelő kéz.Hogy valakinek azt mondhassa Anya!
    Nem tudom miket tanítanak egy ilyen tanfolyamon,hogy mire van szüksége a gyereknek szerintük de én aki átéltem tudom,hogy kicsiként is nagyon jól tudtuk azt,hogy elhagytak minket,nem kellettünk senkinek.És éreztük azt,hogy a nevelők nem szeretetből vannak velünk.Éreztük,hogy nem az a normális,hogy sokan vagyunk egy szobába,hogy nincs aki megvédjen a nagyoktól.Vagy ha éjjel rosszat álmodunk akkor nem megsimogatnak és megnyugtatnak hanem kizavarnak büntetésbe a hideg folyosóra….
    Szóval egy kis államis csak egy anyukára vágyik.
    Mindegy hogy fekete a haja vagy szőke csak vigye haza és szeresse.És a kezdetektől úgy mintha a sajátja lenne.
    És ne féljetek kérdezni mert annyi minden van ami a szivűket bántja,amit szívesen elmondanának de az intézetbe megtanulják azt,hogy az érzéseik nem számítanak,senkit se érdekelnek.
    És lehet,hogy elsőnek egy kis sündisznónak tűnik a gyermek de ez csak védelmi tüske ami a szeretettől elmúlik…
    Üdv:Vivi.

    Kedvelés

      • Szia!Köszönöm!
        Én azért kerültem intézetbe 2 éves koromban mert a szüleim külön mentek és utána anyukámon kijött a már addig is meglévő de apukám előtt titokban tartott betegsége.Skizofrénia és még sok összetett idegi dolog.Egy napon levitt boltba és ott felejtett.
        Bekerültem egy csecsemőotthonba ahonnan apukám jogerős végzés nélkül nem tudott kivenni.
        Akkor ott örökbe akartak fogadni amibe apukám bele is egyezett volna (nem tudta,hogy neki sikerül-e) de anyukám nem írta alá.Így bent maradtam.öt évesen apukámnak sikerült kivennie de 12 éves voltam mikor balesete lett így a gyámügy vissza vitt.
        Utána már senkinek nem kellettem.Mindig azt mondták túl nagy vagyok,kisebbre vágynak.Nem szerettem az intézetet,úgy éreztem nem tartozok oda.Mindig megszöktem.14 évesen egy mozgássérült fiúhoz költöztem.Főznöm,mosnom,takarítanom kellett rá cserében a lakhatásért,ennivalóért.
        Későbbiekben munka mellett elvégeztem az ápolónői iskolát.
        Most 36 éves vagyok.Albérletben élek 16 éves korom óta.Sajnos ez ami soha nem fog változni mert hátszél nélkül,önerőből nem megy.két hete temettem el az anyukámat aki úgy halt meg ahogy élt.Egyedül.
        Édesapámat támogatom és segítem azóta is.
        Van 3 csodaszép kislányom.Értük élek.
        Egész életemben kerestem azt a szeretet amit gyermekként nem kaptam meg.
        Ma már tudom :azt soha nem kapom meg de én megadhatom az enyémeknek.
        Ha lenne saját házam akkor örökbe fogadnék én is de így nem tehetem.
        Vannak érzések és emlékek amik soha nem múlnak el és a legváratlanabb időben bújnak újra elő.
        Nem szeretem az ünnepeket mert az csak fájdalmas emlékeket hozz de a gyermekeimnek mindig megpróbálom szépé varázsolni.
        Egyszóval megpróbálok mindent megadni nekik amit én nem kaphattam meg de néha így is kétségeim vannak,hogy jól csinálom-e.
        Nem volt előttem soha anya példakép így van olyan helyzet amikor a fejem fogom és csak remélem,hogy a döntésem helyes és nem rontom vele a gyermekem esélyeit…
        Nem könnyű így.
        A múlt.Már nem élek benne és ha bele gondolok már nem is bánom.
        Hisz mindaz ami ma vagyok amit önerőből elértem azt a múltamnak köszönhetem,az tett erőssé.(persze,meglehet ezzel csak önmagamat vigasztaltam meg)

        Kedvelés

        • Kedves Vivi, köszönjük, hogy megosztottad a történeted, biztos, hogy nehéz lehetett erről írni, nagyon szomorú gyerekkorod volt. (Kicsit abba is beleláttunk, hogy miért lehet olyan sok nagyobb gyerek állami gondoskodásban.) Viszont ahogy írod, nagyon erős lehetsz, a három gyönyörű kislányod, az, hogy önerőből ápolónői végzettséget szereztél, mind erről tanúskodik. Kívánom, hogy szeretetben fel tudd nevelni a gyermekeidet – ahogy látod itt a fórumon, akinek van anyaképe, azért az is gyakran elbizonytalanodik a gyereknevelésben, hiszen nem vagyunk tökéletesek, inkább csak „elég jó anyák” szeretnénk lenni – és legyen sok-sok örömöd bennük és a szép hivatásodban is.

          Kedvelés

        • Na, igen, én is azt mondom mindig, hogy az egy jó pillanat, mikor az ember már azt tudja mondani, szeretem annyira, aki most vagyok, hogy elfogadom az utat, ami ide vezetett.
          A Te utad extra nehéz volt, de jó olvasni, hogy még egy ilyen nehéz úton is el lehet jutni idáig.
          Egyébként ismerek néhány olyan anyukát, akiknek nincsenek kétségeik; nem lennék a gyerekük. Szóval, további, kétségekkel teli, jó gyereknevelést, és remélem, sokszor hozzászólsz még ezen az oldalon; úgy érzem, sokat kaphat Tőled a csapat.

          Kedvelés

  16. Visszajelzés: Kiszállunk | Örökbe.hu

  17. Én azt érzem problematikusnak, hogy valaki elitéli azt, aki örökbe adja a gyerekét. Megkérdezném tőle: te még sosem hibáztál? Nem hibáztál nagyot?

    Kedvelés

  18. Hát az szép és jó hogy örökbe akar fogadni az ilyen ember,de ne azért fogadjon már örökbe mert egy gyereknek jobb életet akar biztosítani(pláne ne úgy hogy kritériumokat tesz).Van arra a gyerekre elég jelentkező aki jobb életet adna neki és nem csak azért hogy jobb élete legyen a gyereknek hanem azért mert szeretne gyereket,úgyhogy távol tartok attól minden örökbe fogadni szándékozót hogy”csak”azért fogadjon örökbe gyereket hogy szegény kis árvának jobb élete legyen,Lesz aki örökbe fogadja így is úgyis mert még mindig többen várnak szülők mint örökbe adható gyerekek.Durva számomra az is hogy ha már ennyire segíteni akar gyereken akkor ne vegye ki a származást meg ne adjon meg kort és egyéb kívánságot,van neki saját gyereke örüljön annak és ha már ez felmerül valakibe örökbe fogadás előtt hogy mi lesz a nem vérszerínti gyerekkel,akkor ne vágjon bele,mert itt csak biztos ember tudja azt a szeretetet megadni a gyereknek amivel a gyerek nem fogja egy idő után megkérdőjelezni hogy a szülő vajon tényleg szereti vagy csak azért fogadta örökbe hogy legyen gyerek a családba.Ja és nagyobb trauma nincs az örökbe fogadott gyerekeben mint a vérszerinti gyerekekben,esetleg csak akkor ha a család nem tekinti sajátjának és ezt érzi is a gyerek.De ez előfordulhat vérszerintinél is hogy előbb utóbb a gyerek valamiért nem érzi jól magát a saját családjában.

    Kedvelés

  19. Visszajelzés: Beszállunk | Örökbe.hu

  20. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2017. július | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s