„A gyerek traumája életre szóló erőforrás lesz”

Általános

Iskolaérettség, iskolakezdés, iskolaválasztás, SNI-s gyerek. A cikk a Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpontban történt blogtalálkozónk beszélgetésének leirata, amelyet az olvasók kértek. Én és a jelen levő szülők tettünk fel kérdéseket, a Bárányfelhő szakemberei válaszoltak. Mikor iskolaérett a gyerek? Mit tegyünk, ha rossz jegyet kap? Tanítsa-e a szülő a gyereket otthon? Milyen iskolát keressünk, ha a gyereknek fejlődési problémája van? Ezeket boncolgattuk a programon.

Mutatkozzatok be!

Tóth Zsuzsa vagyok, gyógypedagógus, én vezetem a központot, régebben gyerekekkel is foglalkoztam, ma már csak a szülőkkel. A Bárányfelhőben beszéd-, tanulási és viselkedésproblémás gyerekekkel foglalkozunk, csecsemőkortól az iskoláskor végéig.

Berente Ilona vagyok, gyógypedagógus és pszichológus. Tanulási problémákkal és részképességzavarokkal foglalkozom, emellett a szorongással is, hisz a tanulási problémákkal ez gyakran együtt jár. Van egy húszéves, diszlexiás fiam, akivel végigcsináltam az iskola gyötrelmeit, és most egyetemista, tehát sikerrel jártam. Négy gyerekem van.

Mag Adrienn vagyok, logopédus, három évig a pedagógiai szakszolgálatnál dolgoztam, tanulási képességeket vizsgáltam és logopédiai terápiákat szerveztem. A Bárányfelhőben szeptember óta dolgozom.

img_4792

Balról jobbra: Ilona, Zsuzsa, Adrienn, és a kérdező Zsuzsa

Akkor vágjunk bele! Mikor iskolaérett egy gyerek?

Ilona: Én nem vagyok híve annak, hogy hatévesen kerüljön egy gyerek iskolába. Az iskolaérettség elsősorban szociális érettség: a gyerek tud alkalmazkodni egy újfajta környezethez, idegen emberekhez, szemben az óvodában megszokott ólmeleggel. A tanulási képességei is valahol hat- és hétéves kor között lesznek erősek és stabilak, hogy bírja azt a stresszt, amivel az iskola járt. Valljuk be, a mai iskola nagyon hasonlít ahhoz, amibe a szülők jártak. A legtöbb helyen padokban kell ülni, frontális oktatás van, csöndben kell lenni, figyelni. Ezekre hat-hét éves kor között érik meg egy gyerek. Ez a lányoknak könnyebben megy általában, a fiúknak nehezebb megszokni azt a típusú oktatási rendszert.

Részképességekben is nagyon sok kell ahhoz, hogy iskolaérett legyen a gyerek. A tollbamondáshoz tízféle részképesség megléte szükséges! Ép hallás, látás, memória, sorrend észlelése, hallási differenciálás, motorikus funkciók a leíráshoz… Nem véletlenül ez a legnehezebb feladat. Azok a kéztőcsontok is hatéves kor után alakulnak ki, amelyek alkalmassá teszik az írásra. Hogy egy gyerek okos, és hogy alkalmas az iskolára, két külön dolog. Rendkívül okos gyerekek vannak, akik nem tudnak megülni egyhelyben, nekik ez a kihívás.

A hatéves kor abban is vízválasztó, hogy az agyhullámok akkor érik el azt az állapotot, ami a fókuszált figyelemre egyáltalán alkalmassá tesz. Egy óvodás gyerek még bármikor átléphet a mesevilágba, és hat-hét évesen lép ki ebből a féléber kómából, akkor kezd érdeklődni a realitás iránt. Ekkor jött el az iskola ideje.

Adrienn: A gyerekek logopédiai vizsgálatán az iskolaérettségnél megnézzük, hogy megérti-e nemcsak ez egyszerű, de a bonyolult mondatokat is, megérti-e, mit olvastak neki a mesében. Tud játszani a szavakkal, meg tudja állapítani, hogy a málna és a bálna hasonlít-e, hogy milyen szavakból áll egy szó, az ő játékos szintjén. Ez kell neki, hogy tudjon olvasni, és értse a diktálást. Nem mindegy, hogy mit ért a gyerek, olló vagy oló. Ez sokkal fontosabb, mint hogy pörgeti-e az r hangot.

Ilona: És az óvodai logopédus csak ötéves kor után foglalkozik a gyerekekkel, és csak a hangokkal foglalkozik általában. A legfontosabb, hogy nézzük meg, a gyerek iskolaérett-e, ezt meg tudja nézni a nevelési tanácsadó, de mi is a Bárányfelhőben.

Alapból nem vizsgálják a gyerekeket?

Ilona: Az óvoda ad egy javaslatot, hogy iskolaérett-e a gyerek, ha ők bizonytalanok, akkor kérnek vizsgálatot a nevelési tanácsadóban. Nekem az az utópiám, hogy ötévesen minden gyereket meg kellene vizsgálni, hogy hogy áll, mert egy év alatt csodát tudok tenni, nagyon plasztikus még az agya. A hat-hétéves kori állapot nemcsak érés, de zárás is, lezárulnak lehetőségek a fejlesztésben. Az okos gyerek különösen megtévesztő, gyönyörűen le tudja fedni a részképességek hiányát, hogy az óvónéninek se tűnik fel, mert IQ-ból dolgozik, és megteszi, amit elvárnak tőle.

Zsuzsa: A vizsgálati helyzet ezt átvilágítja. Az a tapasztalatunk, hogy könnyebb helyzet, ha óvodáskorban derül ki, hogy probléma van. Az óvoda védett környezet, ott részképességet fejleszteni egyszerűbb, mint iskola mellett, ahol éppen tanul olvasni, írni is a gyerek.

Ilona: Érdemes megkérdezni a gyereket, hogy szeretne-e iskolába menni. Ha szeretne, az jó alap, de ha tiltakozik vagy fél tőle, azt vegyünk komolyan. Mikor az én diszlexiás fiamat hatévesen megkérték, hogy rajzoljon sormintát, egy sor után közölte, hogy neki ebből elege van, az óvoda azért van, hogy játsszunk, nem azért, hogy ilyeneket csináljunk. Ebből az óvó néni meg én is tudtuk, hogy nem iskolaérett a fiam.

Zsuzsa: Ez elméletben nagyon szép, de sokszor előfordul, hogy az óvoda már tenné ki a gyereket, jó lenne még egy védett óvodai év, de nem mindig adja meg az élet. Néha mérlegelni kell, mi a kisebb rossz: maradjon még egy évet egy olyan óvodában, amit nem szeret, és őt sem szereti az óvó néni, vagy menjen iskolába, ahol van esély, hogy szereti a tanító nénit.

A mi ovinkban életkori csoportok vannak. Minden évben a nagycsoport elmegy iskolába, visszamarad 2-3 gyerek, akit beraknak a következő évben megint nagycsoportba, új gyerekek közé, végigcsinálja ugyanazt a programot. Ez nem rossz a gyereknek?

Zsuzsa: Az iskola nemcsak az értelmi képességek mentén dől el, van érzelmi, szociális, figyelmi szelete is, és a családnak is iskolaérettnek kell lennie. Ha újra járja a nagycsoportot, akkor lehet, hogy újra ugyanazt kell lerajzolnia, de szociálisa és érzelmileg érik annyit, hogy megéri.

A gyerek nem érzi, hogy ilyenkor vele valami baj van? A többiek miért mentek el, ő miért maradt? Nem olyan, mintha megbukna?

Zsuzsa: Nyilván nagyon fontos, hogy ezt hogyan kommunikáljuk. Ha úgy éljük meg, hogy úristen, már az óvodában megbukik a gyerek, az át fog menni. De a gyerek azt is érzi, ha az óvónő kénytelen-kelletlen egyezett bele, hogy maradjon a gyerek. Szerintem kisebb annak a traumája, hogy még egy évet maradok az óvodában, mint ha az egész tanulási életemet megnehezíti az, hogy egy évvel korábban mentem iskolába.

Az ilyen gyerekeknek nem lenne jobb, ha abban az évben mást csinálnának, mint három évig addig?

Zsuzsa: Ez egy ideális világban nagyon jó lenne…

Ilona: Ilyen helyzetben szoktak a szülők óvodát váltani, ha a régivel már amúgy is konfliktusos volt a viszony. A gyerek új közegbe kerül, és az iskolához való alkalmazkodását kipróbálhatja úgy, hogy új oviban, új óvónővel, új gyerekekkel van. Ez fura módon jól szokott sikerülni, a gyerekről lekerült az a stigma, ami eddig rajta volt. Ő is azt éli meg, hogy ügyes nagy fiú, aki ezt az akadályt is meg tudja oldani, és akkor egy újabb váltás kevésbé trauma.

Megtanítsuk-e előre a gyereknek a betűket, a számokat, hogy sikerélménye legyen az iskolában?

Adrienn: Ez gyerekfüggő. Van olyan gyerek, akinek segítség, mert hatévesen el kell mennie iskolába, de gyengébb képességű, és neki könnyebb, ha már tudja. De egy okos gyerek lehet, hogy unatkozni fog, ha már ismeri őket.

Ilona: Itt az volt a kérdés, hogy megtanítsuk-e. Direktben semmiképpen. Ne játsszunk tanító nénit a gyerekkel. Ha kérdez, válaszolunk, ha sokat kérdez, sokat válaszolunk. De ha benne nincs igény, nem kezdjük el erőltetni a kérdést.

Zsuzsa: Az egész iskolai életre nézve fontos, hogy ti szülők vagytok, nem tanárok. Egy gyerek nagyon magára tud maradni azzal, ha írt egy gyenge dolgozatot. A kiosztásnál már rossz érzés, aztán bekerül az ellenőrzőbe, esetleg a többiek is megkérdezik, hogy hányas lett, aztán ha hazamegy és még otthon is kikap érte, akkor ki van vele, ha mindenki a tanulás oldalán van? Nyilván nem azt jelenti, hogy örülni kell a kettesnek, de akkor mondjuk azt, hogy biztos nagyon nehéz lehetett neked. Mit tehetünk, hogy legközelebb jobban sikerüljön? Maradjatok a gyerekek oldalán, ne sodródjatok az iskola oldalára!

Beszéljünk az iskolaválasztásról! Hogy válasszunk? Beírassuk a körzetibe? Tanítónőt válasszunk, pedagógiai programot, kezdjük rögtön magánban, vigyük idegen nyelvű iskolába?

Zsuzsa: Azzal nem mondok újat, hogy tanítónénit kell választani. A pedagógia program választása sem rossz. Azért nem könnyű, mert iszonyú lutri, hogy egy nyílt napon nagyon szimpatikusnak tűnő pedagógus kikészül-e jövő szeptemberre, vagy egy pedagógiai programba tényleg beleillik-e a gyerek. Van egy olyan téves elképzelés, hogy a problémás gyereket adjuk Waldorfba, holott attól szétesik az osztály és a gyerek is. Érdemes utánanézni, hogy bizonyos alternatív iskolák milyen képességeket kívánnak meg a gyerektől. Egy poroszosabb rendszer kevésbé várja el a belső feladattartást, mert kívülről úgy le vannak szabályozva, hogy nem kell. Egy alternatív iskola feltételez egy belső feladattartást, amit kívülről nem várnak el. Nagyon kell ismerni a gyereket.

Én nagyon sok gyereket elküldenék normál, kis létszámú osztályba, de ez nem létezik. Vagy magániskolába mehet havi 120 ezerért, vagy magántanuló lesz és tanulócsoportba jár, de ez még gyerekcipőben jár. Az alternatív iskolákba, mint Montessori, Waldorf, Rogers, nem lehet bekerülni, és ez se mindenkinek jó, egy figyelemzavaros gyerek nem fogja magát jól érezni harminc Waldorf-gyerekkel és egy Waldorf tanító nénivel.

Ilona: Igen, a Waldorf koncepciója szuper, de sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekre nincsenek felkészülve, nincs náluk fejlesztő tanár, nem is megy ki hozzájuk az utazó fejlesztő pedagógus.

Zsuzsa: Azt tapasztalom, hogy a kislétszámú osztályokba vagy SNI-s gyerekek járnak, vagy fizetősek, és azok létszáma is egyre nő.

Ilona: Most azt látom, hogy jó képességű és jó alkalmazkodóképességű gyerekeket is ki tud borítani a 28-30 fős osztály. Hiába akar és igyekszik, de nem elég erőszakos, hátul ül, hiába jelentkezik, nem veszik észre. Szóval az iskolaválasztásnál nézzétek a létszámot és a tanítónénit. A diszlexiás fiamat át kellett vinni egy kis létszámú osztályba, ahol semmi probléma nem volt vele. Minden gyereknek valami más problémája volt, volt diszlexiás, hiperaktív, de csodát tett a fiammal, megtanították tanulni. A legkisebb gyerekem, aki btm-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási zavar, az SNI-nél enyhébb fokozat), harmadik után átkerült egy kis létszámú logopédiai osztályba, ő kínlódik azzal, hogy nagyon figyelnek rá, nem lehet eltűnni hátul. Most azt látom, hogy a logopédiai osztályok be tudják fogadni a diszes, beszédproblémás, figyelemzavaros, hiperaktív gyerekeket, és itt maximum 15 fő a létszám. Nagyon nehéz bekerülni, de érdemes előre gondolkodni, ha a gyereknek az értelme nem sérült.

img_4797

Megéri egy ilyen iskoláért reggel egy órával előbb felkelteni a gyereket és annyival többet utaztatni?

Ilona: Ez a család iskolaérettségén múlik, a szervezettségén, hogy mennyivel jobb az az iskola, és nektek belefér-e. Nagyon ki kell sakkozni ezt, sajnos túl sok a szempont.

Zsuzsa: Nálunk van egy család, akik most találtak egy iskolát és emiatt elköltöznek. És nem gondolnak bele, mi lesz, ha nem válik be az iskola, de megígérték, hogy nem hibáztatják egymást

Ilona: A gyerek habitusán is sok múlik. Aki nehezen ébred, azt nem stresszelném vele.

Zsuzsa: A család iskolaérett-e? Milyen az életetek? Este 7-kor olyan nyugalom van-e otthon, hogy ő fél 8-kor aludjon? Vagy olyan hektikus az életetek, hogy kilenc előtt esélytelen ágyba dugni?

Az milyen döntés, hogy járjon a szomszéd iskolába, ne üljön kétszer ötven percet az autóban, és majd megtanítom én arra, amire ők nem, vagy szaladgálunk a réten délutánonként?

Ilona: Szaladgálj a réten, játssz vele, de nem menj át tanító nénibe.

De ha egy olyan gyerekről van szó, akiről már az oviban látszik, hogy gond lesz vele, akkor nagy a kísértés, hogy én is foglalkozzak vele otthon. És ha már játszunk, akkor valami fejlesztőt.

Ilona: Nagyon ügyesnek kell lenni, hogy anyuka tudjál maradni ebben a helyzetben, és tényleg játéknak becsempészni a fejlesztést. De ha egy gyerek nagyon problémás, akkor neki van csak igazán szüksége egy olyan emberre, akinek mindegy, hogy neki milyenek a képességei, hogy ő szépen ír vagy csúnyán. Ez sokkal fontosabb, mint az az egy óra, amit még bele tudsz pumpálni.

A modern iskola viszont nagyon elvárja a szülő bevonódását…

Ilona: Ez borzalmas. Olyan házikat kapnak a gyerekek, amiket nem tudnak megcsinálni egyedül, mindenképp be fogsz vonódni szülőként. De ez bőven elég, lehet együtt sóhajtozni, ne légy te a tanár. Én is rájöttem a saját gyerekeimnél, hogy reménytelen, hogy én fejlesszem őket. Én mindig konzultáltam a gyerekkel foglalkozó szakemberekkel, nekik működött, nekem nem volt hajlandó a gyerek tanulni.

Zsuzsa: Persze, fogtok együtt tanulni a gyerekkel, de más együtt lepréselni a leveleket, de akkor a gyerek oldalán állunk, mint amikor a szülő utasítja, hogy csináld már meg.

Ilona: Vekerdy azt mondja, hogy a szülő diktálja le neki a leckét. Én ennek a híve vagyok. Ha hoz valami nehezet, akkor úgy állunk hozzá, hogy nehéz, de együtt megcsináljuk, átküzdjük magunkat, hamar túlleszünk rajta, sorstársak vagyunk. Nem az a felállás, hogy én megtanítom neked.

Ha hoz egy rossz jegyet a gyerek, akkor kezdjek vele gyakorolni, küldjem korrepetitorhoz, vagy vonjak vállat, hogy ez az ő problémája?

Ilona. Első körben egyeztetnék a tanító nénivel, ő hogy látja, hogy miért történt ez. Ebből látom a tanító néni attitűdjét, ahogy a gyerekhez viszonyul, és látom, hogy tudok-e vele együttműködni. Utána elmondanám a tanító néninek, hogy én hajlandó vagyok vele együttműködni, de szeretném tudni, hogy ő mit vár, milyen formában, és kérem a türelmét, mert ez a dolog nehezebb lesz és dolgozzunk együtt. Ha megnyered partnernek a tanító nénit, akkor sokkal könnyebb lesz. A tanítóról is leveszed a terhet, hogy ezt most mi okozta, az ő hibája, a gyerek részképesség zavara, a körülötte levő gyerekek zsenialitása. Ha rendszeresen konzultáltok, kiderül, hogy mik voltak a lyukak, a tanító elkezd odafigyelni, és már ettől javulni fog a helyzet. Nézzétek meg, hogy mi van az alulteljesítés hátterében. Ha valódi diszkalkulia vagy részképesség-probléma van, akkor nem elég a korrepetálás, akkor fejlesztés kell.

fortepan_57603

Zsuzsa: Ezt le lehet mérni azzal, hogy megkérdezed a gyereket, mit nem ért. Akinek részképesség-zavara van, annak lövése sincs, hogy mit nem ért, az egészet nem érti. Aki meg csak le van maradva, annak idáig megvan, és utána nem érti, ilyenkor valószínűleg csak korrepetálás kell. Ha a gyereknek nincs meg az alapvető számfogalma, hiába gyakorolsz vele, hiába csinálsz meg vele négyezer összeadást, nem fog fejlődni. Nagyon nézzetek utána, hogy mi történik az iskolában fejlesztés címen, ha csak a matek házit csinálják meg, az nem fejlesztés.

Van olyan iskola, ami SNI-s gyerekekre szakosodott?

Ilona: Mi az SNI-je? Ha értelmi fogyatékos, akkor szegregált osztályba fog járni, ahol az enyhe értelmi fogyatékosok tanulnak, és nem lesz tíz főnél nagyobb az osztálylétszám. Ha ő egy ép értelmű gyerek, akinek az SNI-je a beszédfogyatékosságából, logopédiai nehézségből vagy egyéb problémából fakad, akkor az annak megfelelő speciális intézményt kell megtalálni. Erre nem túl széles a paletta. Ha az SNI-je figyelemazavarról vagy disz veszélyeztetettségről, kevert specifikus tanulási zavarról szól, ilyen iskola nem lesz. Akkor integráló intézménybe járhat, aminek az alapító okiratában benne van, hogy be tud fogadni látási fogyatékost, hallási fogyatékost, tanulási fogyatékost. Ők azért szoktak neki örülni, mert egy ilyen gyerek kettőt ér, csökken vele az osztálylétszám, de pont annyi gondja is lesz vele a tanító néninek.

Zsuzsa: Mikor a szakértői bizottság megállapítja az SNI-t, az iskola előtt azt is megállapítja. hogy integrálható-e a gyerek, és javasolnak is konkrét intézményt.

Ez azt jelenti, hogy ebbe az intézménybe fel is kell hogy vegyék?

Ilona: Olyat fognak ajánlani, ahol van hely és kapacitás. Ha pedig elkezdte és nem vált be, és találtál egy másik intézményt, akkor kapsz egy befogadó nyilatkozatot, a szakértői bizottsághoz oda tudsz menni, hogy változtassák meg a leiratot, hogy hova járjon a gyerek, és ezt meg is szokták tenni. Nem örülnek neki, de átírják. Hozzáteszem, ha SNI-s gyereketek van, akkor arra kell készülni, hogy nagyon keményen és harcosan képviseljétek a gyerek érdekét. Én borogattam már asztalt a szakértői bizottságban azért, mert két héttel az érettségi előtt nem kapta még meg a felmentéseket.

Ha a szülő azt szeretné, hogy 7,5-8 évesen menjen iskolába a gyerek, hogy tudja eddig kihúzni?

Ilona: Az én tapasztalatom, hogy lehet egyezkedni a bizottságokkal. Egy SNI-s mehet nyolcévesen iskolába, és ha te elmondod, akkor lehet befolyásolni. Nem a fellebbezést javaslom, hanem az előzetes egyezkedést.

Adrienn: Mi a szakszolgálatnál a gyerek vizsgálata mellett anamnézist is felvettünk, aminek elég sarkalatos pontja volt, hogy a szülő hogy szeretné. Csak akkor álltunk ki amellett, hogy menjen iskolába, ha úgy éreztük, rosszabb lenne neki oviban maradni és minden vizsgálat azt mutatja, hogy menjen.

Ilona: A szülő, a környezet hozzáállása és az iskola, óvoda ismeretében lehet meghozni ezt a döntést.

Sokszor az örökbefogadott gyereket eleve nem tartják százasnak tartják az óvónők, és ezt az előítéletet megerősíti az SNI-s pecsét. Később mennyire lesz stigma az SNI?

Ilona: Pedagógusa válogatja, hogy viszonyulnak az SNI-hez. Akinek van tapasztalata, végzett ilyen képzést, azok jól viszonyulnak ehhez. Akinek nincs tapasztalata vagy idősebb, az azt gondolja esetleg, hogy ez egy extra luxus, hogy a gyerek hogy úszhatja meg a dolgokat. Nekünk hosszú távon előnyünk származott belőle, hogy az egyik gyereknek SNI-s, a másiknak BTM-es papírja van. Én azt mondom, azért járja végig a szülő ezt a kálváriát, ami azzal jár, hogy legyen SNI-s státusza a gyereknek, hogy az előnyt ki tudja használni, amikor kell. Ha ugyanis szükség van rá, akkor borzasztó hosszú idő, amíg be tudjuk bizonyítani. Aztán, ha túlfejlődte, akkor majd levesszük róla az SNI-t.

Hogy fordítod ezt le a gyerek nyelvére? Hogy magyarázzuk el, miért megyünk el a 42. fejlesztésre?

Ilona: SNI-nek lenni életforma, és a gyerek számára trauma, amivel meg kell küzdeni. A gyerekek ép intelligencia mellett az SNI-vel pontosan tudják, hogy nekik van valami hendikepjük, amivel együtt kell élniük és amivel szenvednek. Itt is többféle út van, van, aki rágyúr és csakazértis megmutatja, van, aki megúszásra játszik. Az én gyerekem megkérdezte, hogy ő miért nem tudja összeolvasni az m-et és az a-t, hogy mama, amit a többiek már tudnak. Én akkor elmondtam, hogy neked vannak ilyen nehézségeid, így születtél, ez egy olyan probléma, amiről nem tehet senki. Te egy nagyon okos srác vagy, és mások az erősségeid. A másik kedvenc témám, hogy minden SNI-snek van valami erőssége, ami teljesen máshol húzódik. Elmagyarázod, hogy te nem vagy hülye, csak máshogy vagy összerakva, és ezzel meg fogunk küzdeni és túlélni. És közben azon dolgozunk, hogy megtaláljuk, az a gyerek miben jó, és ebben legalább úgy fejlesztjük, mint amiben fel akarjuk zárkóztatni. Mert egy SNI-s gyerek abból fog megélni, amiben szuper, az SNI-je mindig átlagos szint alatt fog maradni.

Zsuzsa: Van egy helyzet, egy tény, hogy ő valamiben más. De óriási dolog, hogy ő nem egyedül küzd ezzel a világ tengerén, hanem ott vagy vele, mint szülő. Megkönnyebbülés is, hogy végre kimondják, nem én tehetek róla, ez van velem. Ezzel könnyebb még óvodáskorban szembesülni. Az iskolások már versengenek egymással, és az intézmény is folyton ilyen helyzetbe hozza őket, elkerülhetetlen publicitást kap, hogy neked mi megy és mi nem megy.

Sokszor azt érzem, hogy mi, család kevesek vagyunk a támogatásához, mert olyan bélyegeket kap máshol…

Zsuzsa: Az élet traumák sora. Tudom, hogy ez most nem vigasztal téged, de a traumák sora felnőttkorban összeáll egy olyan megküzdéssé, amivel én például elvezetem ezt a gyerekközpontot. Nekem is tanulási nehézségem volt, és senki se mondta, hogy te Zsuzsi, te biztos jó vagy valamiben, egyedül kellett erre rájönnöm, de ez erőforrás is lett egy életre. Persze traumatizál is, a mai napig szorongok két szám összeadásától, de tudom, hogy én másban vagyok jó. Amit most nagy traumának éltek meg és iszonyúan megnehezíti a hétköznapjaitokat, az egy életre szóló erőforrás lesz.

Advertisements

16 responses »

  1. Köszönöm! Ezt kiszögelném minden látható helyre, annyira fontos!
    Terjeszteni fogom, ahol tudom.
    Nagyon nem ártott volna nekünk anno az egyetemen egy ilyen szemléletű blokk a sok elméleti nyelvészet mellé…

    Kedvelés

  2. Így van, nagyszerű, köszönjük! Én is terjeszteni fogom az osztálytársak szülei között, reményt ad, higy az ember nincs egyedül és van, aki érti, miről beszél. Ha sokat beszélünk róla, hátha picit jobban átmegy a suli mindennapjaiba is… én remélem!

    Kedvelés

  3. Ott a másik oldal is, egyértelmű problémára a Szakszolgálat simán adná az SNIt, de kin és keserv meggyőzni a szülőt,hogy ez az út visz előre. Avagy “értem én, hogy baj van a figyelmével és nem bír ülni a fenekén, de miért kell ezért beskatulyázni?”
    És ilyenkor meg én érzem úgy, hogy ha a szülőt sem lehet teljes vállszélességgel a gyerek mellé állítani, akkor kit? Amikor a szülő a figyelemzavaros gyerekét szívesebben hívja a gyerek füle hallatára lustának, mint hogy elfogadja, hogy ez egy létező betegség…

    Kedvelés

    • Talán mert nem mindenki járatos az SNI témakörben…és aki nem az, könnyen gondolhatja, hogy ez valójában a gyerek megbélyegzése, hülyévé minösítése. Így ebböl a szemszögböl nézve, az a szülö, aki ezt tagadja, nagyonis úgy érezheti, hogy ö valójában a gyereke mellett áll ki, öt próbálja védeni. Azzal is, hogy a gondokat a lustaságra fogja, elvégre az még mindig kisebb szégyen, mint az SNI a fenti értelmezésben.

      Kedvelés

    • Az én hiperaktív gyerekemnek akart a pedagógiai szakszolgálat SNI kódot adni. Azonban az iskolai fejlesztőpedagógussal beszéltem, aki meg pont az ellenkezőjét mondta: nem kell neki. Egyenlőre nincs is.
      Amit én nagyon élesen látok és tapasztalok, az az, hogy szinte kizárólag a tanítókon múlik, hogy mi lesz a gyerek sorsa. Sima mezei hétköznapi osztályba jár a gyerekem, nagyon szeretik a tanító nénik, annak ellenére, hogy fogalmam sincs hogy veszik rá, hogy a fenekén üljön az órákon.

      Kedvelés

  4. Ez így szép és jó, de nem ezt kapja az ember az iskolába. A gyerekekre nyomják a stigmákat, dobozálják őket, kitapossák belőlük az utolsó tartalékot is. Már félek, mi vár a szeptembertől iskolába kerülő lánykámra. A fiam már magántanuló, és október végén nőtte ki a megelőző két év lelki sérüléseit, aminek első jele az volt, hogy rácsodálkozott magára, milyen értékes emberke, elkezdett pozitívan beszélni magáról. Pedig csak annyi a hibája, hogy amikor elsős lett, már írt, olvasott, fejben 1000 számkörben műveleteket végzett, számolt, és hiába adott neki szegény tanárnő (még mindig előttem van az arca, ahogy előadta, ő mindent megtesz, de ez a hálátlan gyerek…) sok plusz feladatot pl. matematikából az 5-ös számkörbe, a gyerek egyfolytában beszélt, nem volt hajlandó elvégezni a feladatot. Így ő lett a rossz, bármi tőrtént, őt vették elő, mert biztos, hogy ő okozta…A pszichológusunk szerint a tehetséges gyerekeket is el kellene látni az SNI-vel, részképességek fejletlensége,önértékelési zavarok, idegrendszeri érettség nincs egyben az életkorral, és az évekkel előre röpülő intellektussal. De egyelőre nincsenek felkészülve erre a típusú gyerekre, még az alternatív sem, mert soknak túl macerás egy ilyen gyerek, sok feladatot ad, a szivacs agyukkal nehezen tartanak lépést, közben pedig sokszor olyan reakciójuk van, mintha óvodás korú lenne, mozgásterápiára szorulnak, vagy a túlérzékelésük (SPD) köszönhetően egyéb alternatív terápiákre, de legalább viszonylagos inger (hang, fény, szag) szegény időszakokra, mert számukra már egy kiscsoportos gyerekalapzaj is hosszú távon olyan intenzív, mintha percekig sikítana valaki a fülükbe. Tanító szerint direkt csinálja a gyerek, direkt szórakozik, direkt szemtelen, direkt renitenskedik… Én már sikítok, ha meghallom azt a szót, hogy iskola…És még kettő egyelőre el sem kezdett ilyen intézménybe járni… Vidéken meg nem igazán van választásod, van a helyi, vagy ha közel vagy a fővároshoz, oda viszedm de az ingázás hosszútávon nagyon kimerítő mindenkinek… 😦
    Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy milyen árak vannak, ha fejlesztésre kell vinni a gyereket. Én különórával soha nem terhelem egyiket se, de a fiamnak jó lett volna, alkalom/ 5-6 ezer, és még utazzunk is oda, arról ne is beszéljünk, hogy általában nem egyfajta fejlesztés kellene, akkor az már a többszöröse…
    Akárhogy is nézzük, valahogy a szülőnek kell nagyon sokrétűnek lennie, állandóan bújni a szakirodalmat, kérdezgetni, hasonló cipőbe járókkal beszélni, saját megérzéseire hallgatni… Nálunk ezt nem is lehet megoldani úgy, hogy mindkét szülő dolgozik, és akkor máris ott a másik csapda, egy fizetésből old meg az életed. Abba bele se gondoljunk, ahol minimálbéren dolgozik egy szülő… Kénytelen elfogadni azt a fejlesztést, amit iskolában kap a (7. órában a teljesen lefárasztott, teljesítőképessége és alkalmazkodó képessége végén járó) gyerek, ha kap egyáltalán. És ezen nem segít sem az, hogy dolgozik itt-ott néhány lelkes fejlesztő, sem az, hogy sok okosságot olvasni szakértőktől, mert nem ők foglalkoznak a gyerekkel az ország másik végén, hanem egy tanító, aki örül, hogy leadminisztrált és még él…
    Komolyan fontolgatom, hogy a következő főiskola, egyetem, amit elvégzek, az egy fejlesztő, gyógypedagógiai típusú iskola lesz, bár ezzel a nagyfiamnak már nem nagyon tudok segíteni, neki be kellett érnie a bukdácsolásaimmal, hibázásaimmal, próbálkozásaimmal, üresjáratokkal, mire utánajártam, találtam rájöttem dolgokra, mi hibádzik, merre induljunk…

    Kedvelés

      • Kapjuk az iskolából a témaköröket, mit gyakorolnak, mit kell tudni. Ha van olyan témakör, amiről tudom, hogy nem beszélgettünk, azt közösen átnézzük, általában jön a válasz, tudoooooom, és tényleg tudja, hogy honnan? Passz, Valahol hallotta, valahol olvasta… Ha akad új információ mondjuk környezetismeretből természetvédelmi területek, ő olvassa el. Amit elolvasott attól kezdve bent van az agyába. A teljes félév néhány óránkba került igazából a helyesírás folyamatos gyakorlása miatt. Gyakorlatilag már tavaly levizsgázhatott volna a teljes 4. osztályos anyagból, ha engedem, de nem szeretném, ha nagyon elszaladna a kortársaitól (most vizsgáztunk a félévből, és így is megjegyzik a gyerekek, hogy te nem is vagy 4. osztályos, mert olyan kicsi vagy!) két év alatt lenyomta a teljes alsó tagozatos anyagrészt, 9 évesen azért ne járjon még 5. osztályba (!), így most csak beszélgetünk néhány összefüggésről a témába, ismétlünk, összefoglalunk…Sokat játszunk együtt, nyelvtani dolgok gyakorlására szójátékokat találtunk ki, főzőcskézünk (itt mindig lehet beszélni alapanyagokról, mérés, átváltás,mindezt úgy, hogy nem is érzik tanulásnak), evés közben lehet beszélgetni helyes táplálkozás, milyen növénynek milyen részét eszed éppen, mi miért jó a szervezeted szempontjából, stb.) Igazából ő szerzi be, szívja magába az információkat. Vagy úgy, hogy állandóan kérdez (amihez persze kell, hogy a kérdező fél válaszoljon, újra és újra, és újra..), töpreng egy témán, lexikonokat, tankönyveket olvas pusztán szórakozásból, most egy felnőtteknek szóló programozási nyelvet saját el maga lépésről lépésre, vagy angolt tanul az interneten megvásárolt tananyagokból. Soha, semmire nem kényszerítettük, nem vittem különórákra, csak válaszoltam a kérdéseire, a kérdései viszont már nagyon fiatalon megdöbbentőek, zavarba ejtőek voltak, sokszor komoly utánajárást igényelt, mert bizony egyikünk sincs nagyon képbe fizikában, kémiában… A biológiához még csak-csak szagolunk valamit, bár olyan részletességgel nem tudjuk az agy részeit, a különböző szervek felépítését, stb. mint ő… Szóval többnyire mi tanulunk tőle.
        Ugyanakkor meg nagyon át kell gondolni, hogyan vedd rá olyan dolgokra, ami őt nem érdekli. Semmit nem hajlandó megcsinálni, ami számára unalmas. 99 érve van arra, hogy miért lényegtelen, és amikor azt hiszed, meggyőzted, akkor jön a 100… Itthon meg tudom tenni, hogy míg ő legózik, én felolvasom, vagy elmesélem azt, ami őt nem különösebben érdekli, és persze utána bármikor kérdezem, válaszol rá, de magától nem veszi a fáradtságot… És kell az az “áldozat”, hogy igen, egyikünk úgy dönt, itthon marad, akármi lesz, akárhogy alakul.

        Kedvelés

          • Nem, és zseninek sem nevezném, tehetséges, jó képességeket kapott, olyan összefüggéseket lát, amit más nem, nagyon jól tájékozódik a térben, 4 éves kora óta ő az én GPS-em stb… Én úgy látom, hasonló családokkal tartva a kapcsolatot, vagy életrajzokat olvasva, nem lehet elvenni a képességeket, akkor van baj, ha nem adsz lehetőséget, nincs tér, nincs választási/döntési jogod… A legfontosabb ebben a korban, hogy minél több dolgot megmutass nekik, tanulja meg, hogy tenni is kell azért, amit akar, egyelőre minden nagyon könnyen az ölébe hullik, mert roppant jó a memóriája… Amikor jön a 10-12 életév, egyszercsak elkapja majd őket a gépszíj.
            Így is halad, amit szeret, abból nem lehet visszatartani, mert maga keresi az információkat. Az osztályfokról nem akarok igazából papírt, mert egyrészt semmi jelentősége, másrészt nem cél a 14 éves kori érettségi. Így, hogy magántanuló, szerencsére nem kell olyan dolgot végighallgatni, amit már régesrég tud, viszont van ideje a három nagy szerelemre: zongor/orgona, sakk és a programozás/robotika. És járunk heti egyszer alkotónapra, plusz ott a zeneiskola 3 alkalom….
            Az a baj, hogy amit Isten ad az egyik kezével, azt a másikkal elvesz. A legtöbb ilyen gyerek, megnézhető a nagy koponyák életrajzában is, kicsit szétcsúsznak: van az idegrendszer érettsége, amit pár évvel korábbi, van a tényleges életkor és van az intellektus életkora. Mi most ott tartunk a fiammal, hogy az idegrendszeri érettség, érzelmi intelligencia úgy az 5-6 éves gyermekre jellemző, ő maga 9 éves, az intellektus 14 éves gyereké. Ha bekerülne az osztályfoknak megfelelő osztályba, kiskamaszok közé az ő óvodás dacolásával, érzelmi reakcióival, azonnal szétszednék. Addig, míg nem alakul ki egy stabilabb tűrőképesség, egy általános iskolásra jellemző feladattartás (nem csak azt csinálom végig, ami érdekel, hanem kibírom a számomra unalmasabb dolgot is), szerintem nem érdemes nagy osztályugrásokra. Elsőben muszáj volt, azt beláttam, mert az elsős év végi felméréseket akkor végigcsinálta hibátlanul, amikor augusztusban megkaptuk az elsős könyveket… Ő úgyis szívja az infót, amit akar, nem tudod leállítani. (Sokszor kaptuk meg, hogy miért tanítjuk a gyereket ennyi mindenre, teljesen felesleges, nem lesz gyerekkora. Már nem veszem magamra, régen, bántott, aki ismer minket, tudja, hogy nem így van, válaszolok, mesélek és sokat énekelünk. Olvasni is magától tanult meg. Elmúlt 4 éves, chat-eltem valakivel, és hirtelen hallani véltem azt, amit írok, és elég gyorsan, mert én vakon tíz ujjal gépelek. Én akkor jöttem rá, hogy olvas. Előtte is minden mesekönyvet hibátlanul végigolvasott, mert kívülről tudott minden történetet néhány hallás után) Az iskola meg nem azt tanítja, ami őt igazán érdekli, de hát tankötelezettség van, így elsajátítja majd, amit kell.
            Ha már 14-16 éves lesz, akkor úgy halad a tananyaggal, ahogy akar, felőlem akkor már ugrálhat, addigra érzelmileg is elég érett lesz hozzá, hogy tudja, mit akar, és ha az a célja, hogy be akar kerülni egy tudományos munkára, akkor járjon fiatalon egyetemre, az ő élete. Állandóan pszichológushoz járunk terápia és tehetséggondozás miatt is, ő is egyetért velem abban, hogy nem kell nyomni egyelőre a magasabb osztályfokokat. A vizsgákat úgyis kirázza a kisujjából, a szabadidejébe meg zongorázik, komponál és programoz.
            Ebben az iskolában, ahol most magántanulók vagyunk, van rá mód, hogy gyorsabban haladjon, ha akar, talán 2-3 év múlva élünk vele.

            Kedvelés

          • Nyilván előbb-utóbb visszatér az iskolarendszerbe a gyerek, és nehéz az is, ha valaki az osztálytársainál 2-3-4 évvel fiatalabb.

            Én esetleg az idegen nyelvű iskolán gondolkodnék el, ha már úgyis röhejesen könnyű a tananyag a gyereknek, akkor legalább angolul, németül stb. tanulja.

            Kedvelés

  5. A lányom idén szeptemberben Iskolába megy. 4 évesen, elökészítö. Más rendszer mások a szintek és az elvárások, de elkezdik öket irni olvasni számolni tanítani már most. Érdekelne vajon hogyan állnak hozzá ehez a szakemberek akik szerint a gyerek 6-7 évesen kész erre. Hogy engem a hideg rázogat ettök azt most hagyjuk, de még mindig ettöl féltem kevésbé mint a magyar rendszertöl, itt viszonylag ritkán látok ideges 7 évesek iskolába menni. Ettöl még azért elgondolkodtat vajon mi lenne az ideális.

    Kedvelés

    • Szia, nem te is Angliában élsz véletlenül? Az én 4 évesem most jár itt elökészítöbe. Voltak félelmeim nekem is, most már úgy látom, alaptalanul. Lelkesen silabizálja a betüket, bár olvasni még sokáig nem fog. Na és? Majd megtanulja, amit kell, ha már készen áll rá. Addig is szerintem az a lényeg, hogy jól érezze magát ott, ahol az idejét tölti. Hál’istennek ezzel nincs gond, számára az a büntetés, ha nem mehet suliba 😀. Sok minden van azért, ami az itteni rendszerben nem tetszik, de összességében véve úgy gondolom, hogy az az iskola, ahová a gyerek szívesen jár, nem lehet olyan szörnyü intézmény.

      Kedvelés

    • Én több helyen hallottam, hogy más országokban nincs ez a magyar ovi, ahol a gyerek rajzol, színez, bábozik, barkácsol, mesét hallgat, hanem már a piciket is “tanítják”.

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s