Babaköszöntő, 2018. február

Általános
Babaköszöntő, 2018. február

Itt a friss Babaköszöntő, bemutatkoznak a közelmúltban örökbefogadó családok. Down-baba harmadik gyerekként, két újszülött nyílt örökbefogadással a Bölcsőtől, roma gyerek a családi tiltakozás ellenére, hatéves kislány vállalása ötven felett. Minden történet más, de mindegyikből lehet tanulni. Szeretettel gratulálok a családoknak!

Kik vagytok? Bertold egy négytagú családba érkezett, két vér szerinti gyermek után harmadik fiúként. Jelenleg Levente 5, Ákos 2 éves, és Bertold is hamarosan betölti az 1-et.

Miben vagytok mások, mint mások? Szerintünk semmiben, bár a környezetünk ezt nem így gondolja. Jó, azért egy Down-szindrómás baba örökbefogadása két öt év alatti gyermek mellé tényleg nem egy szokványos dolog, viszont életünk egyik legjobb döntése.

Ki érkezett? Bertold érkezett nyílt örökbefogadással Budapestről. Kéthetesen került hozzánk. Down-szindrómás, azóta gyönyörűen fejlődik. Van egy kis szívproblémája, de jelenleg szerencsére úgy néz ki, hogy nem lesz szükség beavatkozásra. Végtelenül nyugodt, életvidám, kiegyensúlyozott gyerek, akinek mindene a két nagytestvére.

Mennyit vártatok? Nem sokat, 2-3 hónapot. Kifejezetten Down-szindrómás babát kértünk, értük pedig sajnos nem állnak hosszú sorokban az örökbefogadó szülők.

Mennyit várt a gyerek? Nyíltan fogadtuk örökbe. A várandósság alatt nem derült ki a diagnózis, egy másik házaspár fogadta volna örökbe, ők voltak ott a kezdeteknél, látogatták is az első napokban. A Down-szindróma felmerülésekor döntöttek úgy, hogy ezt a felelősséget nem tudják vállalni. Ekkor értesítettek minket, hogy lenne egy baba, aki családra vár.

Miért Down-babát akartatok? Nekünk lehet vér szerinti gyerekünk. Úgy gondoltuk, hogy egy olyan kisgyereknek is szeretnénk megadni a lehetőséget a családra, akinek erre nélkülünk nagyon kevés esélye lenne. A Down-szindróma nem volt számunkra idegen, a fiainknak sem, és nagyon vágytunk rá, hogy egy ilyen különlegesen fantasztikus gyermeket is felneveljünk.

Miért pont ti? Steinbach Évával álltunk kapcsolatban a Down Alapítványtól, már a folyamat legelejétől. Őt értesítették Bertold szülők nélkül maradásáról, mi pedig érvényes, Down-baba örökbefogadására jogosító papírokkal rendelkeztünk, és hajnalban már indulni is tudtunk a csöppségért.

A tanács, ami jól jött volna utólag: Inkább az akkor még folyamatban lévő építkezésünkhöz kellett volna pár jó tanács. 🙂 Bertolddal minden gördülékenyen ment és megy azóta is.

A legnagyobb problémátok most: Hogy a karácsonyfa égősorához tartozó vezeték tűnik a legizgalmasabb tárgynak a világon, amit persze kóstolás nélkül nem lehet igazán megismerni… 😀 Viccet félretéve, Bertold családba illesztése teljes mértékben zökkenőmentesen zajlott, gyönyörűen fejlődik, minden iránt érdeklődik, mindig jókedvű, és olyan szeretettel ragaszkodik a család tagjaihoz, ami belőlünk is új dimenziókat váltott ki.

Miről olvasnál szívesen? Sérült gyermekek örökbefogadásáról, hiszen ők a legérdekesebb emberek a világon.

******

Nicknév: nincs, olvasók vagyunk

Kik vagytok? Pest megyében élünk, 2010-ben házasodtunk össze, már a házasságunk elején kiderült, hogy természetes úton nem valószínű, hogy gyermekünk lesz. Pár mesterséges próbálkozás után az örökbefogadás mellett döntöttünk, mindkettőnknek első gyermeke.

Miben vagytok mások, mint mások? A harmincas éveink közepén, végén járunk, de már a házasságunk elején beszéltünk az örökbefogadásról, mint lehetőségről.

Ki érkezett? Panni teljesen egészséges, 9 naposan hoztuk haza kórházból, nyílt örökbefogadással (Bölcső Alapítványon keresztül).

Mennyit vártatok? A jelentkezésünktől számolva 3 évet.

Miért pont ő? 0-2 éves gyerekre vártunk, nemi kikötésünk nem volt, ő volt az első akit felajánlottak nekünk. Férjemmel a megkeresés reggelén épp a határozat hosszabbításról beszélgettünk és viccelődtünk, hogy már úton van a baba felénk (egy óra múlva jött az értesítés) :-).

Miért pont ti? Talán a korunk miatt. (Fiatal vér szerinti szülők gyermeke)

A legnagyobb problémátok most: Szerencsésnek érzem magam, nincsenek nagy problémáink, a kisbabás szülők életét éljük, vannak nehezebb napok, de eddig mindent megoldottunk.

Miről olvasnál szívesen? Érdekel, hogyan élnek, mit gondolnak mások, ezért szívesen olvasok élettörténeteket.

******

Nicknév: Dini

Kik vagytok? 6 éve vagyunk egy pár, 4 éve vagyunk házasok, az első pillanattól tudtuk, hogy szeretnénk gyereket, egyet, kettőt, hármat… Nincs egyértelmű oka annak, hogy miért nem született vér szerinti gyerekünk, legalábbis az orvosok nem találtak ilyet. Úgy éreztük, hogy a lombik nem a mi utunk, két inszeminációig jutottunk el, de az örökbefogadás sokkal inkább elfogadható számunkra. Az első gyermekünkre vártunk.

Miben vagytok mások, mint mások? Talán abban vagyunk mások, hogy én 16 éves korom óta tudtam, hogy szeretnék majd örökbe fogadni. Nagyon sokat beszélgettünk erről a férjemmel, így ez nekünk nem egy egyértelműen “második lehetőség” volt.

Ki érkezett? Benjámin Bálint érkezett hozzánk, egészséges újszülött kisfiú, a Bölcső Alapítvány közvetítésével fogadtuk őt örökbe. 6 napos volt, mikor először találkoztunk és 11 naposan hozhattuk haza a kórházból. Mikor megláttuk, csak azt tudtuk mondani, hogy hát ő gyönyörű!

Mennyit vártatok? 2015. szeptemberben jelentkeztünk a Tegyeszhez, a határozattól két évet és két hónapot vártunk.

Mennyit várt a gyerek? Nyílt örökbefogadással érkezett hozzánk Benjámin, 6 napot várt a kórházban, akkor találkoztunk először.

Miért pont ő? 0-6 hónapos korig, korrigálható egészségi állapotú gyermekre vártunk, származási megkötés nélkül. 2016 végén volt egy országos listás megkeresésünk a Tegyesztől, ahol végül nehéz szívvel nemet mondtunk a barátkozásra a kicsi egészségügyi kockázatai miatt. 2017 őszén érkezett  a második országos listás megkeresés, épp arra vártunk, hogy a kiválasztott családok közül mi találkozhatunk-e a babával, mikor megérkezett Benjámin.

Miért pont ti? Erre a kérdésre vonatkozóan nincs egyértelmű információnk. Budavári Zita úgy érezte, hogy mi vagyunk a megfelelő család Benjámin számára, amiért örökké hálásak leszünk. Hasonlítunk a vér szerinti anyukával egymásra és ugyanaz a monogramunk. Az ő életében is nagyon fontos szerepet játszik a zene akárcsak a férjemében. Úgy érezzük, hogy Zita választása ismét tökéletes volt, ahogy már oly sok esetben, Benjámin a mi kisfiunk. Nagyon szimpatikus volt nekünk Benjámin vér szerinti anyukája és szerencsére mi is azok voltunk neki. Én nagyon féltem ettől a találkozástól korábban és sosem gondoltam volna, hogy ennyire pozitív is lehet, igazán szép emlékként gondolunk rá.

A tanács, ami jól jött volna utólag: Ha első gyerekre vártok és valószínűleg újszülött vagy kicsi baba lesz, menjetek el egy olyan tanfolyamra, ahol a babák gondozásáról tanulhattok, mi sajnáljuk, hogy nekünk ez kimaradt. Én újszülöttfotózással foglalkozom, tényleg elég sok picurkát fogtam már, de sok meglepetés ért az első hetekben.

A legnagyobb probléma most: a téli bezártság érzés, nagyon várjuk a tavaszt, hogy több időt tölthessünk a szabadban és társaságban. Benjámin nagyon nyugodt, jókedvű baba, és szuperül alszik így szerencsére más problémánk nincs.

******

Két éve nyáron Böjte Csaba egyik otthonában jártunk, a szerzetes egy mondata megragadott: „Csak gyerekbőrbe érdemes befektetni”. Amint hazaértünk, megfogalmazódott bennem, hogy örökbe fogadok egy újszülött csecsemőt. A barátaim támogattak ebben, az összes kapcsolatukat bevonták, és én örömmel kezdtem meg tevékenységemet egy alapítványnál (44 évesen). A Tegyeszben a sok papírmunka, egyéb találkozások, minden nagyon lassan haladt. Januártól augusztusig tartott, amíg, átevickéltem minden akadályon és kezemben tarthattam a határozatot. Kényelmesen hátradőltem, hogy akkor most van időm ráhangolódni és felkészülni – de nem volt, mert októberben már csengett a telefon, hogy egy 4 éves kislányt megnézhetek. Mentem. Izgultam és vívódtam: szeretni fog-e, elfogad-e…

A fényképen egy gyönyörű kislányt láttam. Nagyon tetszett… és a könnyeimmel küszködtem, mikor megláttam a születése dátumát: 2012.10.14. Ekkor költözött a mennyországba családunk kis védőszentje, Bendegúz. Amikor először találkoztunk (októberben), meglepetésemre egy pár oktávval sötétebb gyermek fogadott. Bevillant családom egy csendes szava: roma gyermeknek nem nagyon örülnének. Így hát némi aggodalommal mentem haza. Két hét haladékot kértem, hogy megvívjak a családommal. Nem kellett. Azt mondták: vagy ők, vagy a gyerek. Úgy gondoltam, először a gyerek. Tudtam, szeretnek annyira, hogy majd elfogadják a döntésemet és megenyhülnek.

Hetente mentem látogatni, és december közepén le is költöztem. Nagy segítség volt, hogy bár a szakemberek napi két órát engedélyeztek, a nevelőszülő és az óvoda megengedte, hogy egész nap a gyerek közelében lehessek. Így egy hét alatt mindenről tájékoztattak, és hasznos tanácsokkal láttak el. Elmondták a napirendjét, és hogy a hisztiket és kesergéseket hogyan kezeljem, mit engedjek meg és miből egy tapodtat sem… A hazautazásunk napján a nevelőmama adta át zokogó Pankát a kocsinál, aki üvöltött, hogy „anya ne hagyj el”, közöttünk a  szakember határozottan követelte, hogy vegyem át a  gyereket, mostantól az enyém, intézzem el, hogy beüljön… a kislány kapaszkodott… Pankával négyórai utazás után megérkeztünk Budapestre; megkérdezte, hogy ez már végleges-e, vagy innen még tovább kell mennie. Mondtam, ez az otthonod, örökre a tiéd. Négy évet vártam rád és Isten hozott…!

Másnap mentünk Pásztorjátékra, ahol az egész családom ott volt, bátyám kislánya sírva rohant hozzánk, a 3 éves Bence boldogan újságolta mindenkinek, hogy a  Jézuska végre hozott neki egy játszótársat, kézen fogta, és elment vele felderítő útra. Azóta is nagy a szerelem, csak Pánká (palóc tájszólással beszél) létezik.

Nem voltak éjszakai sírások és bepisilések, éjszaka egy ideig  átjött hozzám, de egy matracot letettünk az ágyam mellé, és ott aludhatott, ha szükségét érezte. Menni pár métert tudott, nem voltak lábizmai. Vettem egy kismotort, ma már síel és rollerezik (én is). A nyarat vízparton töltöttük, továbbra is alkalmazkodó gyermek volt. Szeptembertől visszazökkent már a régi kerékvágásba, nagy hisztik, és durci… Égetnivaló kis hölgy, aki csak rózsaszínben hajlandó járni. Tudja,hogy egy hercegnő, az én kis hercegnőm… nagyon szeretem.

Ma már minden a régi, Panka a családunk szeretett és elfogadott tagja. Isten hozott, várva-várt kislányom!

******

Kik vagytok? Én 52 éves vagyok, a férjem 55. 1983-ban ismerkedtünk össze, 1989 óta vagyunk házasok. Az életünk elég zajosan, nehezen, de szépen telt. 1991-ben sclerozis multiplex gyanújával jártam orvostól orvosig. Nem igazolódott be, de a neurológus azt mondta, hogy legalább 5 évig ne vállaljunk gyereket, mert az esetleg beindíthatja a betegséget. Ez elég komoly pszichés gátat okozott nálam. A férjemnek nem okozott gondot, mert ő eleve kb. 40 éves koráig alkalmatlannak találta magát a gyermeknevelésre. 🙂

Amikor 37 évesen rájöttem, hogy nagyon elrepült az idő és minden próbálkozásunk ellenére nem estem teherbe, eljött a lombikozás időszaka. Sajnos 5 lombik, számtalan inszemináció, nőgyógyászati műtétek, vetélés után a kezelő doktornő 43 éves koromban behívott minket és mondta, hogy fejezzem be, mert nincs értelme, csak az egészségemet teszem kockára. A férjem rettenetesen féltett és három hónap „gyász” után úgy döntöttünk, hogy fogadjunk örökbe egy gyereket.

2009 végén jelentkeztünk a Tegyeszbe, 2010 tavaszán megvolt a gyámhivatali határozatunk egy 0-5 éves kislányra, származási megkötéssel. A korunk miatt esélytelen volt bármelyik alapítvány. 1-2 évig rettenetesen szerettem volna elintézni bármi áron (külföld, kórházi kiajánlás, egyszóval mindenféle trükközéssel), hogy gyermekhez jussunk, de minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült. Belenyugodtam, pszichiáterhez jártam, elfogadtam, hogy várni kell. Erre viszont szükség van. Ne a gyerekkel akarjuk meggyógyítani magunkat!

Viszont ebbe a sok mindenbe fizikailag is belebetegedtem, 2013-ban grade1-figo1 méh és petefészek adenokarcinómát találtak nagyműtét utáni szövettani vizsgálaton, ami a méh és a petefészek eltávolítása volt egy 2 hónappal előtte diagnosztizált gyulladás (rákmegelőző állapot) miatt. Kemoterápia, összeomlás mind a kettőnk részéről, majd 1 év gyógyulás. Azóta tünetmentes vagyok. Ebben az időben nem sürgettem, hogy megcsörrenjen a telefon. További pszichoterápiás kezelés segített abban, hogy feldolgozzam a betegséget.

Az örökbefogadás már nem egy állandó stressz és türelmetlen várakozás volt, mint addig. Teljesen magam felé fordultam, a férjemet már jobban izgatta az örökbefogadás, mint engem. Úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis sorra kerülünk. A hosszabbításnál már 7 évesre kitoltuk a határt. Kiajánlásunk nem volt, szerintem a férjem határozott elképzelése miatt, hogy szőke hajú, kék vagy zöld szemű gyermeket szeretne.

Már a sorszámunk alapján az első 10 várakozó között voltunk, amikor 2016 októberében csörrent meg a telefon. A tündéri Tegyeszes mentorunk (Száva Anna) hívott. Ne haragudjunk, de ő a megkérdezésünk nélkül leküldte Veszprémbe az anyagunkat, mert örökbe adhatóvá vált egy hatéves kislány az országos listáról, pont olyan a képen, mint amilyenre vágyunk. És elfogadtak és várnak minket Veszprémben.

Összerándult a gyomrunk, másnap reggel már bent voltunk a Tegyeszben. A számítógépen volt a kislány fotója. Pár mondatot mondott közben az ügyintézőnk róla, a férjem egy pár másodperc múlva mondta, hogy akkor hívjuk a veszprémieket és megyünk is. Következő héten már mentünk is le Nikihez. Tündéri gyereket kaptunk a sorstól. November végén már el is hoztuk és két hónap kihelyezés után véglegesítették az örökbefogadást.

Mennyit vártatok? Mennyit várt a gyermek? Mi 7 évet vártunk, ő másfél éves korában lett kiemelve és került nevelőszülőkhöz. Az anyja kb. 4 éves koráig látogatta, időnként megpróbálta összeszedni magát, de nem sikerült, és lemondott ötéves korában Nikiről, az apja születése óta ismeretlen helyen volt. Szerencsénk volt, mert Veszprém megyében nem vártak ennyi idős gyerekre. Niki nagyon szép, kedves és ügyes gyerek.

Miért pont ő? A korunk miatt már csak idősebb gyermeket fogadhattunk örökbe, de tulajdonképpen mi is inkább az idősebbet preferáltuk, azért, mert talán a személyisége ennyi idős korában már jobban kiismerhető mindenkinek.

Az érzelmeink hullámzottak a felelősség, a félelem és a bizonytalanság között. Niki elég hamar belopta magát a szívünkbe. Az igazán anyai érzelmek talán jó fél év együttélés után indultak meg bennem, az apai érzelmekhez és kettejük szorosabb kapcsolatához bizony kellett egy év. Nem készültünk a fogadására. Talán babonából. Aztán jó nagy kapkodás lett belőle. De így nagyon izgalmas volt.

A tanács, ami jól jött volna utólag: Nem tudom, minden gyerek más. Nekem hat évet kellett 2-3 hónap alatt bepótolnom. Rengeteg olvasás, informálódás, főleg gyermekpszichológiával és a gyermek fejlődésével kapcsolatosan. Így amikor 4 hónap után újból mentünk oviba, már az óvodavezetővel tudtam megbeszélni a problémáimat, amit a gyerek fejlettségében vettem észre. A segítségével gyorsan eljutottunk nevelési tanácsadóba, ahonnan már küldtek minket az Országos beszédvizsgálóba, de sikerült Nikit az utolsó pillanatban, májusban logopédiai osztályba beíratnom. Pedig amikor elhoztuk a nevelőszülőktől, megkaptam az információt, hogy későn, 4 éves kora körül kezdett el beszélni, és járt logopédiára az óvodában. De ez a probléma csak akkor lett gyanús igazán, amikor rájöttem, hogy egész egyszerűen nem érti, hogy mit mondok neki és ilyenkor még a reakciója is elutasító volt, amit először nem is értettem. Egy párszor ültünk a férjemmel úgy, hogy próbáltunk legyinteni a kitöréseire. Nem volt könnyű, de ez is az idő múlásával gyakorlatilag teljesen eltűnt. Most már tudom, hogy ő így védekezett. Amikor a Tegyesz pszichológusát hívtam tanácsért, amiben abszolút a segítségemre voltak, még mondták is, hogy Niki egy nagyon könnyű eset a többi gyerekhez képest.

Én csak egy tanácsot adhatok mindenkinek, informálódni a gyerekről, a gyerektől, nevelési tanácsadóba vinni, és folyamatosan gyermekpszichológiát és fejlődéstant olvasni.

A legnagyobb probléma most: Niki szemében túl öreg vagyok. Persze én nem látom magamat annak, de egy gyerek másképp érzékel minket. Azt is megkaptam, hogy ő fiatalabb anyukához költözött volna. Hát ezeket az őszinte gyerekkijelentéseket meg kell tanulni lenyelni. Úgy gondolom, hogy már nagyon jól megvagyunk. Szerintem már csak szokásos, hétköznapi gyerek-szülő konfliktusaink maradtak. Azért nem jelenteném ki, hogy nem lesz több kiborulása, egy felnőttnek is nehéz teljesen új életet kezdeni, nemhogy egy gyereknek.

Aki az elmúlt egy évben fogadott örökbe, és szívesen megosztaná itt a történetét, a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen tud jelentkezni.

Az Örökbe.hu blog minden tartalma ingyenesen elérhető, de lehetőség van az oldal és a rendezvények önkéntes támogatására. Itt olvashatsz a támogatási módokról.  

3 responses »

  1. Ez a kedvenc rovatom:)
    Érdekes volt most is.
    A down szindrómás kisfiú szülei előtt emelem kalapomat. A lelki nagyságuk miatt.
    Niki, a 6-7 éves kislány esetében pedig várható hogy egy ennyi idős gyerek sok traumát, élményt, sőt elvárást hoz magával. Ez egy felkészült, tapasztalt szülőnek is kihívás.
    Sok sikert kívánhatok csak mindenkinek.
    Csodaszépek a gyerekek, megérték a várakozást.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s