Babaköszöntő, 2018. április

Általános

Itt a Babaköszöntő, bemutatkoznak azok a családok, akikhez nemrég érkezett örökbefogadás útján kisgyerek, vagy éppen örökbefogadás után estek teherbe. Szeretettel gratulálok a családoknak!

Kik vagytok? 10 éve házasodtunk össze, és szerettünk volna kisbabát, de hosszas lombikos kezelések után sem jött össze. Ekkor gondoltunk az örökbefogadásra. Egy gyönyörű kislány után tavaly szeptemberben érkezett az öcsike.

Miben vagytok mások, mint mások? Nem érzem, hogy mások lennénk bármiben, gyerekre vágyó házaspárként indultunk, mint itt mindenki.

Ki érkezett? Újszülött kisfiú érkezett, háromnaposan hozhattuk haza a kórházból. Teljesen egészséges, vidám, mosolygós kisfiú.

Mennyit vártatok? A határozatot kb. a kislányom egyéves korában kaptuk kézhez, és be is jelentkeztünk a Fészek Alapítványhoz, ahonnan Borika is érkezett. Augusztus 30-án lett kétéves, szeptember 19-én érkezett a kistesó, így valamivel több mint egy évet vártunk. Nem is lett volna jobb korábban, mivel Bori még nagyon pici volt, nyilván kalkuláltunk várakozási idővel is.

Mennyit várt a gyerek? Születésekor a szülőanyuka lemondott róla, így a papírok elintézése után mi vihettük haza a kórházból.

Miért pont ő? Nem igazán volt kikötésünk nemben, származásban, egészséges babára volt határozatunk. Az első és a második örökbefogadást nagyon sorsszerűnek éltem meg, nekünk születtek mindketten! Előtte nem gondoltam volna, de most már tudom, hogy oka van, hogy éppen az a gyerek érkezik, aki.

Miért pont ti? Sorra kerültünk. Ettől függetlenül azt mondják, hogy a kislány rám, a kisfiú a férjemre hasonlít, mondjuk természetben is, egyelőre úgy tűnik 🙂

A tanács, ami jól jött volna utólag: Szerencsére közel laknak a férjem unokatestvérei, ahol már van két gyerek, tőlük nagyon sok segítséget kaptam, főleg az elsőnél. Azt gondoltam, már nagyon rutinos leszek a másodikkal, persze semmi nem úgy történt, ahogy gondoltam 🙂 A papírokkal (adó, tb kártya stb.) nagyon sokat rohangáltunk, mert titkolt terhesség volt mindkettő, és a kiállított papírokat automatikusan küldik a szülő anyának… Itt jó lett volna jobban képben lenni, szerencsére a Fészek Alapítvány is sokat segített, másrészt sokszor az ügyintézők sem mindig voltak a helyzet magaslatán, de végül sikerült mindent rendbe tenni.

A legnagyobb problémátok most: Nincs igazából ilyen, nagyon boldogok vagyunk, örülünk a gyerekeinknek. Csak olyanok vannak, ami gondolom minden családban (tesó érkezése, dackorszak, ovikezdés), de örülünk, hogy megélhetjük ezeket is!

Miről olvasnál szívesen? Amiről meg nem nagyon láttam bejegyzést, az a titkolt terhességből származó gyermek örökbeadása. Szívesen olvasnék arról is, hogy másnál hogyan zajlott a tesó érkezése.

******

Nicknév: Marchy14

Kik vagytok? Marianna (36) és Béla (43). 7,5 éve vagyunk házasok. 21 éve vagyunk együtt. Mindig sok gyermeket szerettünk volna, legalább 4-et, de ez nem adatott meg. A házasságkötésünk után 2 évvel kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk. Már előtte eldöntöttük, hogy a mesterséges dolgok nem a mi utunk. Így néhány évig vártunk a csodára, sok-sok álmatlan éjszaka, már-már testi tüneteket produkáló lelki fájdalom után úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadunk egy babát.

Miben vagytok mások, mint mások? Szerintem semmiben nem vagyunk mások. Mi is végigjártuk az örökbefogadók útját, csupán a sikertelen lombikokat hagytuk ki.

Ki érkezett? Adrienn érkezett, úgy, ahogy megálmodtam. Újszülöttként Békés megyéből, a megyei listáról érkezett titkos örökbefogadással. Ő egy csoda. Egészséges, többnyire jókedvű, mosolygós baba. Az éjszakákat végigalussza. Egy tünemény. Mindenkinek ilyen gyereket kívánok.

Mennyit vártatok? Egészen pontosan 3 év és 1 napot vártunk.

Mennyit várt a gyerek? A picurka szerencsére nem várt csupán egy napot. Már a születése napján tudtuk az érkezését.

Miért pont ő? 0-1 éves korú korrigálható egészségi állapotú magyar származású kislányra vártunk. Mindig éreztem, hogy téli babánk lesz. Azt is, hogy ugyanaz lesz a horoszkópja, mint az enyém. Természetesen mindenki azt hitte, viccelek, de tényleg éreztem. És igazam lett. Millió jel mutatta az utat, hogy ő a mi babánk, hozzánk tartozik. Éppen ezért a 6 hét sem okozott bennem feszültséget. Nyugodt voltam, tudtam, ő nekünk született, csak a gólya először téves címre vitte.

Miért pont ti? Az előttünk lévő pár nem vette fel a telefont, így mi következtünk. De tudom, hogy ennek így kellett történnie.

A tanács, ami jól jött volna utólag: Igazából a 3 év alatt volt időnk felkészülni a baba érkezésére, viszont hiába készül valaki arra a bizonyos hívásra, mégis sokkhatás. A férjem másnap estére a stressz miatt (még, ha boldogság stressz akkor is) belázasodott. Azóta természetesen minden rendben. A másik pedig az a hatalmas érzelmi hullám, ami a hazajövetelünk után rám zúdult: a mérhetetlen szeretet, felelősség. Mind-mind olyan dolog, amire szerintem nincs jó tanács.

A legnagyobb problémátok most:  A legnagyobb problémáról egyenlőre nem tudok beszámolni, mivel nincs ilyenünk. A pici nyugodt, eszik, alszik, nagyokat nevetgél, visongat. Mindig várjuk a következő mérföldkövet.

Miről olvasnál szívesen? Bármiről szívesen olvasok, ami az örökbefogadással kapcsolatos.

******

Ki vagy? 38 éves, egyedülállóként várakoztam első gyermekre, 0-4 éves korig, nemi és származási megkötés nélkül, szinte mindenről bővebb tájékoztatást kértem.

Miben vagy más, mint mások? Talán csak annyiban, hogy már 17 éves koromtól tudom, hogy nem sok esélyem van szülni, illetve hogy a családomban van családon belüli örökbefogadás és nevelőszülők által felnevelt állami gondozott is, így könnyebben ment az elfogadás.

Ki érkezett? Virág, roma származású kislány az országos listáról, egy héttel a negyedik szülinapja előtt. Úgy tűnik, nagyobb egészségi problémája nincsen.

Mennyit vártál? 2016 április végén jelentkeztem a Tegyesznél, 2017 június elején csörgött a telefon, augusztus legvégén történt a rápillantás.

Mennyit várt a gyerek? 2.5 éves kora óta nem látogatták, 3 éves kora óta volt örökbe adható.

Miért pont ő? 2016 nyarán jött a hír, hogy az egyedülállókat az országos listán is a házaspárok mögé sorolják. Közben olvastam, hogy a várakozók többsége 3 éves kor alatti gyermekre várakozik, ezért az életkort felemeltem 4 évre, hogy nagyobb esélyem legyen. Úgy tűnik, a taktika bevált: az akták alapján egy csendes, visszafogott, csúnyácska, lemaradt gyermeket vártam, a valóságban azonban egy cserfes, minden lében két kanál, gyönyörű, okos kislányom lett. A beszédje tényleg lemaradt, fejlesztésre járunk, de ettől még okos!

Miért pont te? Tudtommal nekem ajánlották ki először, nem tudom, miért. A gyámnak, a gyermeknek és nekem is ez volt az első kiajánlása/örökbefogadása.

A tanács, ami jól jött volna utólag: Ne hagyd, hogy a gyerek hangulata határozza meg a Tiédet. A nehéz napokra életmentő.

A legnagyobb problémátok most: kötődés erősítése, traumás viselkedés kezelése.

Miről olvasnál szívesen? Nagyobb gyermekek örökbe fogadásáról, tinédzserkori problémákról.

******

Kik vagytok? Értelmiségi család, stabil, közel húszéves házasság egy kamaszgyerekkel, aki annak idején nyílt örökbefogadás útján érkezett, alapítványi segítséggel. Második gyerekre vártunk – kis kitérőkkel – nyolc évet. Ebben a nyolc évben volt rengeteg minden… Annak idején, mikor első gyermekünk kicsi volt, ötéves koráig fel sem merült bennünk az újabb örökbefogadás gondolata. Rendkívül boldogok voltunk az ajándékkal, amit kaptunk, okos, szépen fejlődő, nagy akaratú, kétemberes gyerek volt a nagylányunk, így minden energiánkat, időnket lekötötte. Igazi egyéniség, rendkívül tehetséges sok területen. Amikor ötéves lett, kicsit fellélegeztünk az első „szakasz” után, kiegyensúlyozottabb lett, bennünk pedig felmerült, hogy lenne még szeretet, idő és hely egy másodiknak is. Be is adtuk a jelentkezésünket, de származási, nembéli kikötéssel, korrigálható egészségi állapotot megjelölve. És vártunk… Éveket nyilván nem lehet úgy eltölteni, hogy az ember folyamatos készenlétben vár, a nagynak az első négy évben nem is mondtunk semmit. Amikor az letelt, úgy láttuk, hogy lassan elérkezik az idő, így elkezdtük felkészíteni a nagylányt… Meséltünk, beszéltünk arról, hogy lassan érkezik egy kistesó, valahol talán már vár is ránk. 2013-ban nagyobb építkezésbe fogtunk, ami minden szempontból megviselte a családunkat. Ez volt az a perc, amikor először megcsörrent az a bizonyos telefon. Elmentünk iratismertetésre, ahol egy húsz hónapos, egészséges, csecsemőotthonban élő kislány iratanyagát mutatták be nekünk. Mi pedig csak ültünk utána, meredtünk egymásra és nem éreztünk semmit… Máig nem tudom, hogy a költözés-építkezés miatti kimerültség volt-e az oka, vagy ennek így kellett lennie. Hosszas vívódás után nemet mondtunk. Ismétel eltelt egy év, mire helyrerázódtak a körülményeink és újra érzetük magunkban a lendületet. A telefon azonban néma maradt egészen tavaly tavaszig, azaz kb. újabb négy évig. Közben persze folyamatosan érdeklődtünk, kitoltuk a felső korhatárt, bejelöltünk elfogadható betegségeket stb… A válasz mindig az volt, hogy sok a kikötésünk, legyünk türelemmel.

Miben vagytok mások, mint mások?  A várakozási időnk extrém hosszúra nyúlt, ebben benne volt a mi kezdeti  rugalmatlanságunk is. Mégsem telt tétlenül a sok év, érzelmileg készültünk a család gyarapodására, egyre „toleránsabbá”, nyitottabbá váltunk az évek alatt. Hullámokban tört ránk a türelmetlenség, de az aktuális életünk kínált elég elfoglaltságot, tennivalót a csillapítására. Aztán, ahogy az lenni szokott, újabb krízishelyzethez érkeztünk, ezúttal egy komolyabb műtét formájában, ami rám várt, amikor végre megérkezett az a bizonyos hívás. Addigra már tudtuk, hogy nincs időnk a hezitálásra, vettünk egy nagy levegőt, gyorsan felépültem a műtét után és belevágtunk.

Ki érkezett? Országos listáról, egészséges, ötéves kislány, az ország másik végéből. Kétévesen emelték ki a családjából, azóta ugyanannál a nevelőszülőnél élt. A nevelőszülők szépen gondoskodtak róla, nehézséget inkább a kulturális különbségek okoztak. Egy ennyi idős gyermeknél már beépülnek a viselkedési minták, érdeklődési körök, tevékenységek. A leírásból az derült ki, hogy erősen szorongó a kicsi, zárkózott. Velünk nagyon nyílt volt az első perctől kezdve. A barátkozás hosszúra nyúlt – ezt főként mi szerettük volna így. A kötelező mennyiséget 3 hétvégében határozták meg, ez nagyon kevés. Vállaltuk, hogy leutazunk 5-6 alkalommal, minden esetben két napra, hogy legyen időnk megismerni egymást. Ez jó döntésnek bizonyult, amikor végre hazaérkezett, még így is nehezen dolgozta fel a sok változást, nehéz nyár várt valamennyiünkre. Ráadásul szeretettünk volna a nagytesónak is időt adni arra, hogy barátkozzon a gondolattal, felkészüljön, amennyire lehet. Ő örült a tesónak, örült a nagy korkülönbségnek is, ügyesen és jól viselte a változást. Készülődtünk, utaztunk, én pedig lábadoztam.

Mennyit várt a gyerek? Fél éve volt örökbefogadható, de közel két éve nem látogatták. A vér szerinti család  részéről nem volt érdeklődés már a kiemelés után sem, nagyon ziláltak voltak a körülmények, nem részletezném. Azt mondták a helyi gyámügyesek, hogy ha mi nem látogattuk volna, valószínűleg külföldre kerül, mert itthon nagyon kevesek szeretnének ennyi idős gyermeket.

Miért pont ő? Amikor először megláttuk a fotóját, akkor annyit tudtunk, hogy szeretnénk megismerni. Megszólalt az a bizonyos belső hang, és ebben teljes volt az összhang a férjemben és bennem. Az iratanyagából végtelenül szomorú első két év rajzolódott ki, és egy ennek dacára jól fejlődő, egészséges, erős gyerkőc képe. Tudtuk, hogy nem számítanak a kilométerek, és így utólag azt gondolom, hogy miatta vártunk nyolc évet, ennek így kellett lennie. Voltak bizonyos körülmények, ami miatt kikértük a gyermekorvosunk tanácsát (a vér szerinti szülők ismert alkoholfüggősége, egy időközben felmerült örökletes betegség lehetősége), de alapvetően döntő volt az első találkozás.

Miért pont ti? Ezt végképp nem tudom. Sok körülménynek kellett összecsengenie. A férjemmel úgy beszéltük meg, hogy ha tavaly sem kerülünk sorra, akkor továbblépünk. Egyszerűen nem lehet ennyi évet várakozással tölteni, tudnunk kell lezárni a dolgokat. Végig ott motoszkált a: tegyük félre, hátha még kell…, mi lesz ha…, a másodiknak talán jó lesz stb… kimondott és kimondatlan kétsége. Az utolsó percben voltunk mi is, ő is és így találtunk egymásra.

A tanács, ami jól jött volna utólag: Egy idősebb gyermek örökbefogadásakor szükség lenne hozzáértő, támogató családsegítésre a barátkozás és az első év folyamán  mindenképp, ez sajnos nem nagyon működik kis hazánkban. Mindenki segítőkész volt és barátságos, csak épp végtelenül túlterhelt. Miután látták, hogy elboldogulunk valahogy, elengedték a kezünket már a barátkozás alatt. Hiába beszélt a lányunknak arról a nevelőmama, hogy egyszer majd neki is lesz egy „igazi” anyukája-apukája, egy ennyi idős gyermek ezt nem igazán érti. Neki az az élet volt a legigazibb, amit ott megélt. Tulajdonképpen nem is fogta fel, miért kell onnan eljönnie, hiszen azt tekintette az igazi családjának. Felemlegetett élménye, emléke a vér szerinti családjáról nincs. Elképesztő túlélő, igazi kis hős. Minden előzmény dacára úgy tűnik, nagyon akar – és tud is – kötődni, lassan talán hozzánk is. Elsimulnak szépen a dolgok, de magunkra maradtunk a gondokkal-örömökkel az első hónapokban, ami nagyon nehéz volt.

Ha egy idősebb gyerek ennyire más kulturális közegbe kerül, akkor gyakorlatilag nincs könnyebb dolga, mint ha külföldre fogadnák örökbe. Szinte újra kell tanulni a nyelvet, a szokásokat, a viselkedéseket. Ehhez tőle nagyfokú rugalmasságra, a szülőktől pedig végtelen szeretetre, elfogadásra és türelemre van szükség. Mi szépen haladunk egymás felé, a teljes bizalom felé, de ez nagyon lassan, szerintem pár év alatt alakul csak ki. A tesók között hullámzó a viszony, mára szükségszerűen kialakult a féltékenység is. A kicsi – nyilván az első évek hiánya miatt –  teljes embert kíván, óriási a szeretetéhsége és ragaszkodása. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, juttatni a másik gyermeknek (aki ráadásul elveszítette az egyke kiváltságait) és a házasságunknak is.

Szerintem a gyerekneveléshez kell egy jó adag humor is, ez az örökbefogadó családokra kiemelten igaz. Sok nehézségen átsegített bennünket, hogy kiegyensúlyozott, vidám család a miénk, tudunk nagyot nevetni a nehézségeken is.

A legnagyobb problémátok most: Nagyon  nehezen  nyitott a kicsi a férjem felé. A nevelőcsaládban erős asszonyok és máshol (munkában, háttérben) tevékenykedő férjek voltak. Nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Anyának Apa és a nagylány is nagyon fontos. Apa jelen van, részt vesz a gyerekek körüli tennivalókban, ketten döntünk a családot érintő kérdésekben. Ilyet, azt hiszem, nem látott azelőtt, kezdetben nagyon ellenséges is volt. Ez távol tartotta egymástól a két gyermeket is, hiszen a nagyobb imádja az apját, sérelmezte a kicsi viselkedését. Lassan ez is oldódni látszik, a férjem részéről végtelen türelemmel, a kicsi részéről lassacskán kialakuló bizalommal. Úgy gondolom, nagy problémánk nincs, éljük a kétgyermekes családok néha nehéz, de vidám és örömteli életét. Nem vállaltunk könnyű dolgot, de a szereplők lassan összerázódnak, a szeretet adott, néha türelemből kívánnék kicsit még többet… de igyekszünk.

Miről olvasnál szívesen? Arról, hogy működik az örökbefogadó családok utógondozása más országokban. A gyermek hazaérkezése után kapnak-e pszichológusi, szociológusi, családsegítői segítséget az államtól, vagy ott is csak a magánutas megoldások léteznek?

******

Kik vagytok? Vidéken élő házaspár vagyunk, van két örökbefogadott gyermekünk. Bence ötéves, Letti három. Nagyon szerettünk volna még egy gyermeket, így ismét beadtuk a jelentkezésünket. Én 32 éves vagyok, a férjem 41, a két nagy a Gólyahírtől érkezett.

Miben vagytok mások, mint mások? Nem hinném, hogy mások lennék… 24 éves koromban diagnosztizálták a kétoldali petevezeték-elzáródást, ami annyira rossz helyen volt, hogy műteni sem lehetett. Elkezdtük a lombikot, de már az első után eldöntöttük, hogy örökbe szeretnénk fogadni.

Ki érkezett? Hatalmas meglepetésünkre harmadik gyermekünk nem a szívünkben született, hanem a pocakomban! 2017 áprilisában megtudtam, hogy gyermeket várok. Októberben pedig megszületett a mi  harmadik kincsünk, Zselyke, akivel átélhettem a terhesség csodáját is. Mert bizony csodák még vannak!

A leg… Talán az volt a legnehezebb, amire sikerült megnyugodnom és felfognom, hogy terhes vagyok. 8 év után alig mertem elhinni. Végigizgultam a terhességet, minden vizsgálatra gyomorgörccsel mentem! A legszebb Zselyke születése volt, utána pedig az a pillanat, amikor a három gyermekem először találkozott, csodálatos volt!

Mit szólnak a nagyok? A tesók hatalmas szeretettel fogadták a kicsit. A mai napig nagy a kötődés, féltik, óvják és nagyon szeretik őt.

A legnagyobb probléma: Nem volt olyan, mert anyukám sokat segített.

Miről olvasnál? Szívesen olvasnék hasonló történeteket.

One response »

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s