Örökbe.hu

Az amerikai Melissa diákévei alatt az apja éttermében dolgozott kisegítőként, s döbbenten tapasztalta, hogy a vendégek rendszeresen alulképzett bevándorlóként kezelik. Az előítéleteket azonban azonnal elfújták, mikor kiderült, hogy ő a tulajdonos lánya. A fiatal nő már egyetemre járt, mikor megértette, mi volt a külvilág furcsa viselkedésének oka – azért tekintették az emberek latinó nőnek, mert az, csak ezzel ő nem volt tisztában.

A történet egy nagyon izgalmas könyvben olvasható, amely a más rasszból való örökbefogadások tapasztalatait taglalja. Ízig-vérig amerikai, magyar fordítása nincs, ezzel együtt a tanulságok Magyarországon is megszívlelhetők. A hosszú című What White Parents Should Know About Transracial Adoption. An Adoptee’s Perspective on Its History, Nuances, and Practices (Amit a fehér szülőknek tudnia kellene a más rasszból való örökbefogadásról. Egy örökbefogadott nézőpontja az interetnikus örökbefogadás történetéről és gyakorlatairól) Melissa Guida-Richards munkája. Azon helyzetről szól, mikor a fehér szülők színes bőrű, más országból való gyereket fogadnak örökbe, ami Magyarországon nem jellemző, de fellelhetők párhuzamok a roma gyerekek nem roma családba való örökbefogadásával.

Melissa Kolumbiában született, egyéves korában fogadták örökbe a kilencvenes évek elején amerikai szülők (portugál és olasz gyökerekkel). Az örökbefogadók nem árulták el neki, hogy nem vér szerinti gyerekük, ennél fogva arról sem tudott, hogy ő más népcsoportba tartozik, mint a szülei. Sötétebb bőrét a család olasz eredetével, kolumbiai születését pedig az „épp arra jártunk” érvvel ütötték el a szülők. Ráadásul egy szintén Kolumbiából örökbe fogadott öccse is van. Melissa nem értette, miért várják el az emberek, hogy tudjon spanyolul, miért lepődnek meg, mikor tökéletes angolsággal szólal meg, s általában: miért nézik latin-amerikainak folyton. A rejtély 19 éves korában oldódott meg, mikor megtalálta az örökbefogadási papírokat, s nemcsak azzal szembesült, hogy a szülei hazudtak neki évekig, de azzal is, hogy ő nem a fehér rassz egy barnább képviselője, hanem latina. Egy év mosolyszünet következett az örökbe fogadó szülőkkel, majd sok-sok beszélgetéssel sikerült rendezni a kapcsolatot. Melissa azóta egyetemet végzett, férjhez ment egy félig kolumbiai férfihoz, két gyereke van, és az örökbefogadottak szószólója lett, podcastot is vezet a témáról Adoptee Thoughts (Örökbefogadottak gondolatai) címmel. Időközben megtalálta két, szintén Amerikába örökbe adott vér szerinti húgát, és együtt készülnek meglátogatni a nehéz helyzetű vér szerinti anyjukat Kolumbiában, ehhez az ott szokásos közösségi adományozásból próbálják fedezni a költségeket.

A könyv lehántja az örökbefogadásról a rózsaszín leplet. Örökbefogadóknak kifejezetten keserű, kiábrándító olvasmány. A szerző nagyon kritikusan szemléli az örökbefogadás intézményét, s azt vallja: csak abban az esetben kerüljön sor rá, ha nincs semmi mód arra, hogy a gyerek a vér szerinti családjában nőhessen fel. (Ebben mondjuk egyetérthetünk.) A témáról szóló közbeszédet viszont az örökbefogadók uralják, ők a legjobb helyzetű tag az „örökbefogadási háromszögben”, a vér szerinti szülők és az örökbefogadottak hangja gyengébb. Amerikában létező fogalom a „dühös örökbefogadott”, aki elvesztette a vér szerinti családját és sokszor a származási kultúráját is, miközben a környezete folyton olyan megjegyzésekkel bombázza, hogy legyen hálás, vagy „jobb lett volna árvaházban felnőni?” De az örökbefogadottaknak a könyökén jönnek ki azon szólamok is, miszerint „az örökbefogadás jobb életet biztosít egy kisgyereknek” vagy „Isten szólított minket, hogy megmentsünk egy gyereket”. Az örökbefogadás egy más életet biztosít, de hogy mi a jobb, felnőni Kolumbiában, szegénységben, de a saját rokonainkkal, vagy a gyökereinket elvesztve átkerülni egy külföldi középosztálybeli családba: erről sokat lehet vitatkozni.

Melissa erőltetettnek, sőt mérgezőnek tartja az örökbefogadásról kötelezően pozitív közbeszédet, amit – ismételjük meg – az örökbe fogadó szülők dominálnak. Ezt a hazai örökbefogadók is ismerik: az örökbefogadás „nemes tett”, az örökbefogadók „nagyszerű emberek”, akik „megmentenek egy kis árvát”. A könyv másik központi, sokat kritizált fogalma a „fehér megmentő mentalitás”: azaz, a harmadik világbeli emberek sorsukat passzívan viselő szerencsétlenek, de majd jön az okos fehér ember, és megoldja a helyzetet.

„Annak ellenére, hogy közülük való vagyok, a többiek nem kezelnek fehérnek. A világ latinó nőnek lát, és úgy is kezel, olyanokat feltételeznek rólam, mint a többi latinó nőről, hogy takarítóként dolgozom, tört angolsággal beszélek, vagy más módon érek kevesebbet. Sosem találják ki, hogy diplomám van, saját vállalkozásom, esszéket közlök jeles lapokban és saját podcastot vezetek.

Hogy a szüleim és a családom mindig maguk közül valónak tekintettek, egyfelől boldoggá tesz, hogy szeretnek és törődnek velem, másfelől aggaszt, hogy a szeretetük feltételes, és a kultúrájukhoz való asszimilációhoz kötött, az az ára, hogy sosem hozom fel a saját eredetemet” – panaszolja Melissa sok külföldről örökbe fogadott ember élményeit.

A szeretet mindent megold – tartja a mondás, ennek ellenére sok örökbe fogadott gyerek küzd a származásával, és ez nem védi meg őket a rasszizmustól. Ami a hírek dacára a mai napig létezik. A könyv komor példákat hoz: az amerikai feketék körében kétszeres a csecsemőhalandóság a fehérekhez képest, felülreprezentáltak a börtönökben, nagyobb arányban emelik ki a gyerekeiket a családból. De akár olyan hétköznapi helyzetekben is számít a bőrszín, mikor Melissát minden ok nélkül két órán át vegzálják egy sima országúti közlekedési vizsgálatnál, míg fehérnek tűnő férje és szülei egy pár perces rutinellenőrzéssel meg szokták úszni az efféle helyzeteket. Mikor a szüleivel meg akarta osztani az élményét, azok annyit mondtak, hogy a rendőr csak a kötelességét teljesítette, ami még jobban megzavarta Melissát.

A könyvhöz döbbenetes módon az örökbe fogadó anya, Paula Guida is írt előszót, aki azzal védekezik: azt akarta, hogy a gyerek a családhoz tartozónak érezze magát, ne kívülállónak, ezért titkolózott. S persze, semmilyen képzést nem kaptak a szülők akkoriban (a kilencvenes években). Viszont mára, sok-sok beszélgetés után képes volt belátni, hogy hibázott, ebben a beszélgetésben a lányával közösen beszélik el a történetüket.

Guida-Richards szerint az örökbe fogadó szülő kötelessége felülvizsgálni a saját „rasszhoz” való viszonyát. Fehérnek gondolja magát vagy simán normálisnak? Fehérnek lenni a default? Melissa nézőpontja nagyon izgalmas, mert kinn is, benn is van, hisz 19 éves koráig abban a tudatban nőtt fel, hogy ő fehér. „De ez nekem nem számított, a rassz nem hordozott jelentőséget a számomra, félre tudtam söpörni, hisz nem érintett. A családom fehérsége megvédett, ha mások rosszul bántak velem a bőrszínem miatt. De mikor szembesültem a saját örökbefogadásommal, a fehérség védőernyője eltűnt, nem tudtam ignorálni többet, hogy a rassz mekkora szerepet játszik a társadalomban.”

„Korábban azt gondoltam, jó ember vagyok, hisz mindenkit egyformán szeretek, rassztól, nemtől, szexualitástól függetlenül.” Utólag inkább úgy látja: naiv volt, és nem vette észre, hogy sokszor cinkossá is vált, mikor csendben maradt a rasszista megjegyzéseket hallva.

A fehér örökbe fogadó szülőknek el kell végezniük a házi feladatukat, megtanulni, hogy készítsenek fel egy színes bőrű gyereket a világra, amely nem színvak. Ehhez tisztában kell lenni a saját fehér privilégiumukkal is. Hogy miért mindig fehér szülőről beszélünk? Az USA-ban az örökbefogadások 70%-ában fehér a szülő, a transzraciális örökbefogadásoknak pedig 85%-ában. Magyarországon is hasonlóak az arányok, a roma örökbefogadók ritkák, jellemző a „fehér szülő roma vagy bizonytalan származású gyereket fogad örökbe” képlet. A kötet hosszan sorolja az amerikai örökbefogadási rendszer etikailag kétes gyakorlatait. Sokkoló, és mégis ismerős: az ott szokásos ügynökségek legolcsóbban a fekete gyerekek örökbefogadását számítják fel, és többet kérnek a „fehérnek eladható” (kelet-európai, dél-amerikai) népcsoportokba tartozó bébik közvetítéséért. Amerikában sem minden örökbefogadó nemeslelkű, csak nem akar olyan sokat várni vagy fizetni. A könyv egyébként nagyon friss, rengeteg példát merít a közösségi médiából, Melissa is az Instagramon aktív.

A szülők sokszor azért nem beszélnek a gyerek etnikai gyökereiről, mert félnek, hogy ha kiderül, nem tudják megvédeni a rasszista támadásoktól – azaz nem tökéletes szülők. Vagy esetleg maguk is rejtett rasszizmussal küzdenek, s nem akarják, hogy a gyerek tudja, „azokhoz tartozik”, és így nem kell a problémákkal foglalkozniuk.

Ha mindent tökéletesen csinálsz, lehet, hogy akkor is a gyereknek lesznek mentális gondjai, rosszul érzi magát a bőrében, vagy drogozni fog – figyelmeztet a szerző. Vagy épp nem érzi magát tökéletesen a családba tartozónak, és utálja, hogy örökbe fogadták. És természetesen a bőrszíne miatt is fogják támadások érni. Az örökbefogadottak 4-szer gyakrabban követnek el öngyilkosságot, ötször gyakoribb köztük a drogfüggőség, gyakrabban szenvednek depresszióban, szorongásban, figyelemzavarban vagy oppozíciós szindrómában, 2-3-szor gyakrabban követnek el bűncselekményt, mint a teljes populáció. Újabb érv amellett, hogy egy nehéz sorsú kisgyerekkel nem feltétlenül az a legjobb, ami történhet, hogy egy középosztálybeli fehér család örökbe fogadja.

Sok örökbe fogadott gyerek magányosnak érzi magát a családjában egyetlen más bőrszínűként, akkor is, ha a mindennapi életben találkozik a saját népcsoportjából való emberekkel. Melissa óv attól, hogy ezt egy másik, ugyanazon országból való gyerek örökbefogadásával oldják meg a szülők, hisz két örökbefogadott is nagyon különbözően érezheti magát és élheti meg a saját örökbefogadását. És itthon is ismerős lehet az a tapasztalat, hogy amíg a gyerek a fehér szülővel mozog, védve van a támadásoktól, ám ha felnő, hirtelen védtelenné válik a rasszista megjegyzésekkel szemben. Ő maga is megtapasztalta, hogy áruházban őt kezdi követni a biztonsági őr, ez Magyarországon is sok roma ember élménye.

Ha a szülők vagy a gyermek szakemberhez fordulna a problémák orvoslására, az sem könnyű, Melissa 10 év után talált színes bőrű pszichológust, aki kompetens a rasszizmus témájában, azt feladta, hogy a szakember az örökbefogadáshoz is értsen. Az Egyesült Államokban a pszichológusok 85 százaléka fehér. Vajon Magyarországon van-e egyáltalán olyan pszichológus, aki roma és még az örökbefogadásban is járatos? És hány roma tanárral, edzővel, gyógypedagógussal fog találkozni egy örökbe fogadott cigány gyerek élete során?

A származási kultúra megismertetése nem szülői döntés, hanem kötelesség – hangzik a szerző verdiktje. Míg Magyarországon egyáltalán az örökbefogadottság elmondása/eltitkolása, és a vér szerinti szülőkkel való kapcsolat a téma, Melissának nem is az fáj jobban, hogy elvesztette a vér szerinti családját, hanem hogy a származási kultúrájából kiszakadt. Sokkal több feladatot ad az örökbe fogadó szülőknek, mint az idehaza szokásos. Nem elég toleránsnak lenni, nem elég elmondani a gyereknek az örökbefogadást, és hogy milyen népcsoportból érkezett, és önkényes elemeket kiragadni az adott kultúrából is kevés a szerző szerint (például néha az adott nép ételeit főzni). Szerinte egy integrált élettapasztalat szükséges az adott kultúrával, és nemcsak a szülőknek, hanem az egész családnak. Örökbefogadás előtt állóknak azt javasolja, gondolják át, milyen rasszok képviselői szoktam megjelenni a családi ünnepségeken, szülinapokon. Ha csak fehérek, és ezen nem is óhajt a szülő változtatni, akkor nem kell az interetnikus örökbefogadást erőltetni.

 

Melissa Guida-Richards tanácsai örökbefogadóknak

Az örökbefogadás előtt

A leendő szülő vizsgálja meg:

• Vannak színes bőrű emberek az ismerősi körömben? Hányan? Milyen viszonyban vagyok velük?
• Vannak rasszista családtagjaim? Fel merek ellenük szólalni?
• Nekem vannak előítéleteim?
• Etnikailag vegyes környéken lakom, vagy kész vagyok költözni?
• Miért akarok színes bőrű gyereket örökbe fogadni? Hogy ne kelljen olyan sokat várni?
• Mit gondolok, miért több színes bőrű gyerek vár örökbefogadásra?
• Milyen szavakat használok az örökbeadó anyákra?
• Kész vagyok a gyereknek majd elmagyarázni a döntéseimet?

 

Az örökbefogadás után

• A gyereket vegyék körül a saját népcsoportjából való emberek, és ne csak kiszolgáló pozíciókban (pincér, takarító), hanem mindenféle társadalmi helyzetben.
• A gyerek ismerkedjen meg a származási kultúrájával, járjon ilyen programokra, táborokba, tanulja meg (vagy ne felejtse el) az eredeti nyelvét.
• De ne csak őt küldjék, a szülő is vegyen részt ilyen programokon, tanulja meg a nyelvet, főzzön otthon az adott kultúrából való ételeket, hallgassa a származási ország zenéit, és később látogassanak vissza.
• A szabadidős programokba építse be a család az adott ország kulturális eseményeit.
• A családi események, szülinapok legyenek sokszínűek, olyan tekintetben, hogy ne a gyerek legyen az egyetlen más bőrszínű személy, ha nincs kapcsolat más rasszból valókkal, akkor keressenek ilyeneket.
• A rasszista megjegyzéseket tevő rokonokat azonnal le kell állítani, vagy leépíteni.
• A gyerek járjon örökbefogadotti közösségbe.
• A szülő segítse majd a gyerek gyökérkeresését, de ne végezze el helyette.
• Találjon egy örökbefogadásban kompetens terapeutát, aki ért a trauma kezeléséhez.