Örökbe.hu

Mónika szlovákiai magyarként nőtt fel, szerető örökbefogadó családban. Később tudta meg, hogy eredeti szülei szlovákok, az első neve Michaela lett volna, és van két fiútestvére. Kettős identitás, édes-bús találkozások, hiába áhított információk és egy későn kimondott titok. Mónika mesél.

Hol tartasz most?

35 éves vagyok, férjem, kisgyerekem van, az egészségügyben vagyok nővér. Szlovákiai magyarként nőttem fel a Csallóközben, jó gyerekkorom volt, nagyon szerettek a szüleim. Túlféltettek, főleg az anyukám, talán azért, mert már idősebbek voltak, mikor hozzájuk kerültem, anyu 36 éves volt, apu 45.

Ők miért fogadtak örökbe?

Próbálkoztak többszörösen a gyermekáldással és nem sikerült nekik, kimondták, hogy nem lehet gyerekük. Akkor döntöttek az örökbefogadás mellett, rögtön be is adták a papírokat és két évet vártak rám. Én vagyok az egyetlen gyerekük. Mindent megadtak, amit akkor szokás volt, érzelmileg is. 21 hónapos voltam, mikor örökbe fogadtak.

Emlékszel valamire előtte?

Semmire. A szüleim csak annyit meséltek, hogy gyerekotthonban éltem, a keresztszüleim hoztak el autóval.

Te milyen gyerek voltál?

Csendes és visszahúzódó, de kicsi koromtól mindig megvolt mindenről a véleményem és ez a mai napig így van. Kamaszként már minden módon lázadtam, mindig az ellentétét csináltam, amit mondtak a szüleim. A magam feje után mentem.

Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

Kilencéves voltam, akkor se a szüleimtől hallottam. Egy osztálytársnőm elszólta magát egy vita közben, hogy én örökbefogadott vagyok, rá pár hónapra elmondták az anyuék az örökbefogadást. Nem rázott meg, mert eszembe jutott, hogy egyszer már ezt hallottam.

Értetted, hogy ezt micsoda?

Nem, nem is nagyon kérdeztem emiatt.

Azt elmondták, hogy más szült?

Anyu ezt elmondta, hogy más nő szült és Anyunak nem lehetett gyereke, de emlékszem, nem kérdeztem semmit. Én valahol fel se fogtam, mert tényleg jó családban nőttem fel, és akkor nem éltem meg ennek a hiányérzetét. Később igen, később éreztem a hiányt.

Többet nem került szóba?

Nem. Később, 11-12 éves koromban rákérdeztem anyukámnál, hogy ha örökbe fogadtak, hogy lehet ez a nevem, hisz nem születhettem ezen a vezetéknéven. Később megtudtam, hogy a keresztnevem is meg lett változtatva. Onnan gyanítottam, hogy kérdeztem Anyut, előtte mi volt a nevem. Azt felelte, ők nem nagyon tudják, de ők mindenképp lányt akartak és Mónikát. Innen jöttem rá, hogy én nem voltam Mónika korábban.

Utána nem hoztam szóba Anyuéknak, de belül nagyon őrlődtem. 17 évesen őrült keresésbe kezdtem otthon, szétszedtem a papírokat. Gondosan becsomagolva megtaláltam az iratokat, minden adat ott volt magamról, a szülőkről. És bár titkos örökbefogadás történt, minden rá volt írva, még a szülők akkori címe is. Ilyen szempontból nagyon könnyű dolgom volt a kereséssel. Elég hamar tovább léptem, 18 éves koromban kezdtem levelezni hivatalnokokkal a régi lakhelyemről és felvettem velük a kapcsolatot. Először a gyámügyön keresgéltem, és megpróbáltam kideríteni, élnek-e a biológiai szülők.

Felmerült benned, hogy lehet, hogy szlovákok a szüleid?

A keresésnél igen, 17 évesen megláttam a saját régi nevemet, a szülők, nagyszülők nevét. Akkor láttam, hogy szlovák név.

Ez milyen érzés volt?

Megdöbbentő volt nagyon, hogy 17 évesen tudok meg mindent, de nagyon boldog is voltam, rögtön azonosultam a régi nevemmel, a Michaelával.

Ma mi vagy, Mónika vagy Michaela?

Kicsit mind a kettő, mert a Mónikát a szüleim adták, de a Michaelát is. Most gondolkodom, hogy második névként visszavegyem a Michaelát is.

A vezetékneved a férjedé?

A férjem nevét meg a lánykori nevemet is viselem. Levelezni kezdtem a gyámhivatallal, nagyon hamar kiderült, hogy az apa meghalt, az anya él és vannak testvérek. Elkezdtem a testvéreket keresni. A nagyobbikat nagyon hamar megtaláltam. Nálam két évvel idősebb fiú. Találkoztunk, egy hétig lakott nálunk, de ő nagyon nehéz személyiség, kemény dolgokon ment keresztül, mert az apával élt. Nagyon zárkózott ember, így sok információt nem adott, én meg szinte bombáztam a kérdéseimmel.

Egy hétig nálatok lakott?

Igen, akkor még a szüleimmel éltem, hogy megismerjen minket. Azóta is hallunk néha egymásról, de nincs közös témánk, ő nem nyit felém, nehezményezi, hogy nekem könnyebb volt, mint neki.

Ez a találkozás mikor történt?

20 éves koromban. Ő Csehországban élt.

Őt miért tudta felnevelni az apa, téged miért nem?

Erre nem kaptam választ. A bátyám két évvel idősebb, ő se sok mindenre emlékezhetett. Az ismerősök elmondásából megtudtam, hogy a bátyám születése idején a szüleim házasok voltak, de aztán elváltak, én nem is voltam az apa nevén. Fiatal volt az anya, mikor én születtem, még mindig csak 18 éves, és ugye én már a második gyereke vagyok. Az apa 30 éves volt, ő viszont ivott.

A korán kívül más gond is volt az anyával?

Úgy tudom, vele nem, csak a körülmények áldozatául esett. Ezt is inkább a lakóhelyén élők elbeszéléséből tudom, meg a nagymama, az anyukám édesanyja révén. A bátyámnak nagyon rossz gyerekkora volt, egy alkoholista apa nevelte, hol beadta intézetbe, hol kivette, és mikor meghalt az apa, akkor volt 18 éves és az utcára került, a családból senki nem segített neki. Ő korán kiment Csehországba és elkezdett dolgozni.

Rendbe jött az élete?

Ahogy tudja, kézben tartja, ahhoz képest, amilyen volt. Utána kerestem meg az öcsémet, akkor már 24 éves voltam. Ő két évvel fiatalabb nálam, őt az anya nevelte fel. Ő teljesen más ember, vele tudtam azonosulni, és válaszokat adott a kérdéseimre, mindent tőle tudok. Ugyanaz az apánk.

Megint felmerült a kérdés: őt hogyhogy felnevelte az anyád, téged nem?

Nem kaptam választ. De ez nekem nagyon fáj, hogy egyik testvéremet az anya nevelte, a másikat az apa, én voltam az, akit egyáltalán nem. Bár valószínűleg én jártam a legjobban.

A szülőanyádat is megtaláltad?

Mikor megvolt az öcsém, a szülőanyával nem tudtam találkozni, de telefonon, sms-ben kontaktáltunk. Valahogy soha nem tudtam vele szembenézni, féltem, hogy mit fogok látni, mennyire csalódok, mennyire tudom elfogadni az érveket, amiket ő mond. De telefonon a kérdéseimet rázúdítottam. Sokáig nagyon dühös voltam rá. A telefonbeszélgetéseink is úgy zajlottak, hogy annyira felhergeltem magam, hogy nem is tudtam végighallgatni, akármit is válaszolt. Ez akkor változott meg, mikor megtudtam, hogy leukémiás. Megsajnáltam. Látszólag nagyon erős személyiség volt, nagyon határozott, ezt a kisebbik öcsémtől tudom, elég nehéz természet. Ő sokáig elutasította a betegséget, aztán megtört. Akkor sajnáltam és egészségügyisként tudtam, hogy mi lesz a végkifejlet. Akkorra megérett bennem, hogy találkozzunk. De már kórházban volt, nagyon rossz állapotban, és nem akarta, hogy megrázzon, amit látok. Sokat vacilláltam, és mikor eldöntöttük, hogy megyünk, akkor meghalt. Egy-két nappal csúsztam le róla. Két éve halt meg.

Fényképet láttál róluk?

Igen mindkettőről van fotóm.

Hasonlítasz rájuk?

Nem nagyon látok hasonlóságot. Nagyon bánom, hogy nem találkoztam velük! Apa is egy évvel előbb halt meg, mint ahogy elkezdtem keresni. Ha újrakezdhetném, hamarabb keresném őket és mindkettővel találkoznék.

Még mindig haragszol?

Nem.

Mi segített ezen?

Elmentem családállításra. Elmondtam a történetemet, csináltak családállítást, amikor idegen emberek, anélkül, hogy ismernék a történetemet, eljátsszák, intuitívan. Belőlem olyan érzelmek szakadtak fel, hogy el sem tudom mondani. Volt egy nagyon fiatal anya nagyon rossz helyzetben, de rájöttem, hogy nem haragudhatok rá, hisz ő nekem életet adott, neki köszönhetem, hogy jó családom volt, lett férjem, gyerekem. Elkezdtem egész másképp nézni a történetemre, feloldódott a harag, amit kicsi korom óta éreztem, s szeretetet érzek irántuk. Csak nagyon sajnálom, hogy nem tudok velük találkozni.

Kiderült, miért nem tudott anyukád nevelni?

Még mindig nem.

A nagymama nem mondta el?

A nagymamával elég furcsa a kapcsolatom, nem sok információt mondott el. Belőle is mindent ki akartam húzni, ő mondta el a legkevesebbet.

A két testvérednek volt egymással kapcsolata?

Hellyel-közzel igen, de főleg a kamaszkor és a kezdeti felnőttkor idején. Az öcsém próbál segíteni a bátyámnak, csak ő elutasítja a segítséget.

Öcséd jó körülmények között nőtt fel?

Igen, jó körülményeik voltak, nem a rossz szociális háttér miatt kerültem el.

Téged kiemeltek a családból?

Szerintem igen. A papírok szerint nem látogattak.

Anyukád semmit nem tudott rólad? Azt se, hogy örökbe fogadtak?

Azt sem.

Megnyugodott, mikor előkerültél?

Nem. Akkor kezdett még jobban felébredni benne a lelkifurdalás. Öcsémnek közben lett családja, a sógornőmmel olyan a kapcsolatom, mintha a nővérem lenne. Ők együtt éltek egy időben, és mesélte, hogy anyámnak nagyon erős lelkifurdalása volt, miután előkerültem. Mindenkiben sok harag, kétségbeesés élt és mindkét oldal félt, ő talán jobban, mint én.

Fiatalon halt meg.

Szerintem köze lehetett az egész múltjának ahhoz, hogy megbetegedett. Neki krónikus leukémiája volt, ami összefügg a lelki dolgokkal. Valószínűleg már fiatal kora óta szenvedett tőle, csak nehezen mutatható ki.

Az örökbefogadó szüleid tudnak róla, hogy őket megkerested?

Persze, anyukám részt vett az egészben, mindent tudott, milyen hivatalnokoknak írtam, mit feleltek. Mikor elmentem apám sírjához, szólt, hogy eljönne velem, ha megengedem. Őt egy dolog tartotta vissza végig, a félelem. Ami teljesen normális, ’86-ban más világ volt, az örökbefogadás totálisan tabu volt, nem beszéltek róla a családban sem. Nekem a korosztályomból két barátnő is örökbefogadott, és ők mai napig még velem se tudnak róla beszélni, nem azért, mert annyira fájdalmas, de olyan tabu volt az életükben.

És az örökbefogadó apukád?

Ő nagyon szeretett engem, de visszahúzódó, csendes ember volt. Ő is támogatott a keresésben, de ő is félt. Ő nem kommunikált annyit, a háttérből szerette szemlélni a dolgokat. Sajnos már nem él.

Mit szóltak a testvéreidhez?

Nagyon örültek mind a ketten. Az idősebb testvérem egy hétig nálunk lakott, úgy fogadták, mintha velem nőtt volna fel. A másikat is, vele az esküvőmön találkoztam.

Az esküvődön láttam először az öcsédet?

Igen. Addig telefonon beszéltünk, akkor jött el az a pont, hogy meghívjuk őt meg a feleségét az esküvőre. Ők nem is mondták biztosra. Mikor összeadtak minket és mentünk ki a templom elé, akkor láttam meg a tesómékat, a feleségével, kislányával, hogy ott vannak a hátsó sorban. Megdöbbentő érzés volt. Főleg mikor odajött és ott állt előttem. Bennem sok minden felszakadt, nagyon boldog voltam és nagyon össze is törtem egyszerre.

Ezután végigcsináltátok a lagzit?

Igen, és ők ott maradtak éjfélig, rengeteget beszélgettünk, nagyon jó hangulatban telt el, nem is bánom, hogy eljöttek. Akkor is hívtuk a bátyámat, de ő nem jött el.

A testvéreidre hasonlítasz?

Az öcsémre igen.

És akkor ők szlovákok?

Nem is beszélnek semmit magyarul, meg vannak is feszültségek a magyarok és szlovákok között, a kicsivel ezen túlléptünk, de az idősebbnél még ezt is éreztem, hogy a szlovákok utálják a magyarokat. Én próbáltam magyarázni, hogy testvérek vagyunk. Ez is közénk áll, de még nem adtam fel!

Te magyar vagy vagy szlovák?

Mind a kettőnek érzem magam, határszélen lakunk, ott is dolgoztam, én mindkettővel nagyon tudtam azonosulni. A férjem magyar.

Gondolkoztál azon, mi lett volna, ha máshova kerülsz?

Ezen nem gondolkoztam, és ezért sikeresnek is tartom az örökbefogadásomat, sose vágyódtam el. Az felmerült néha, mi lett volna, ha az eredeti szülőkkel növök fel, de tovább sose fűztem a gondolatokat.

Anyádnak nem is lett párkapcsolata?

De! Férjhez ment és a férje a halálig úgy tudta, hogy csak a legkisebb gyereke van neki, akit nevelnek. Anyám rettegett is, mert a kisvárosban majdnem mindenki tudta, hogy szült még két gyereket, amit, gondolom, szégyellt. Ezért is vélem, hogy a betegséghez ez hozzájárult, hisz titokban, félelemben élt nap mint nap, ez borzasztó teher lehetett.

Nem is tudta meg a férje?

A halála előtt egy-két nappal mondta el a férjének az igazságot.  A férfi nagyon meg volt döbbenve az elmondások alapján, de nem tudom, mit kezdett ezzel az információval, és azt se, nekik milyen lehetett a házasságuk. Nem hajt a vágy, hogy őt megismerjem. Annyit tudok, hogy azóta Olaszországban él.

A nagymamáddal találkoztál?

Igen, vele az esküvőnk után találkoztam, elmentem az öcsémékhez, oda elhívták a nagymamát. Én akkor baromi ideges voltam az egész családra, és rengeteg információt akartam kipumpálni, de ő nem volt készséges, nem mondott semmit, inkább az apát szidta, hogy ő ivott és ezért történt minden, a lánya ennek az áldozata. Ő is nagyon negatív volt velem és én így én is hozzá.

De ilyenkor felmerül, miért nem segít a nagyszülő…

Ez volt a második kérdésem. Azt mondta, neki erre nem volt lehetősége, nagyon gyorsan történtek a dolgok, és a gyerekotthon semmi információt nem adott ki rólam. Ennek már nem tudtam utánamenni. A gyerekotthonban már mindenki lecserélődött, nem tudom, mi igaz, azt se, volt-e látogatás.

Téged nagyon foglalkoztat ez a téma.

Most már igen. De ez azért van, mert nem volt kivel beszélnem erről, most 35 évesen megnyílt minden, összeraktam a képet, beszélni akarok róla.

A gyereked mennyi idős?

Két és fél éves.

Újrahangszerelte ezt a témát a szülésed?

Nem tudtam természetes úton megszülni a lányomat, nagyon készültem rá, de akkora blokk volt bennem.

Gondolod, hogy emiatt?

Igen, egyértelműen. Akkor még élt az életadó anya, tudta, hogy terhes vagyok, nagyon várta a kislányomat, de én éreztem a vajúdásnál is, hogy nem vagyok kész rá, hogy megszüljem a gyereket. Császármetszésem lett.

Elmesélsz majd a lányodnak mindent?

Igen, megpróbálom majd, ha ott lesz, hogy meg fogja érteni. Viszont akkor már valószínűleg pozitívabban tudom neki elmesélni, mostanra sok minden megszelídült és pozitívabbá vált, ő biztos a jobbik verziót fogja tudni.

Sikeresnek tartod az örökbefogadásodat?

Igen, sikeresnek tartom. Talán az, hogy a félelem miatt annyira titkolóztak, féltek, hogy elvesztenek, vagy hogy jobban fogok a másik családhoz kötődni, ez az egy, amit lehetett volna sikeresebben csinálni. De olyan szempontból meg totálisan érthető, hogy ez volt a szokás, de ezt már megbeszéltem Anyuval. Ami még fáj, hogy a nevemet megváltoztatták, ezt mondtam is Anyunak. Ő meg mondta, hogy ha már nem lehet biológiailag gyerekük, jó lenne, ha lányuk lenne, és neki tetszett a Mónika, és ez egy magyarlakta falu, ahol a Michaelát nem is tudták volna elmondani.

De nagyon pozitívak voltak mindig. Apukám sajnos meghalt közben, de anyukámnak mindent el tudok mondani, azt is meg tudjuk beszélni, hogy sérelmezem, hogy megváltoztatták a nevemet. Ahogy elkezdtem feszegetni a témát, ő is nyitott felém. Ahogy nyitunk, ő is gyógyul, én is gyógyulok, körbeér a történet és ez így van jól.