Csecsemőotthonban dolgoztam

Általános

Vendégposzt. Olvasónk, Maggie csecsemőotthoni tapasztalatait osztja meg, ahol gondozónőként dolgozott.

Ott kisbabák vannak? Nagyon szomorúak? Hogy bírtad elviselni?

Standard kérdések, és a semmiből felénk ereszkedő fekete felhő minden alkalommal, ha a régi munkám kerül szóba. Majdnem mindig menteg hosszasan taglalom a részleteket.

A csecsemőotthonban élő gyerekek nem azzal töltik a napjaikat, hogy egy sarokban siratják az elveszett paradicsomot. Szomorúak, kacagnak, csintalankodnak, hangulataik vannak. Persze mindenkit, aki nem a kórházból érkezik, néhány kilós kis csomagként,  látványosan megvisel a bekerülés. Közben mennek a napok, zsolozsmaszerűen ismétlődő monoton eseménysorral, és ez végül minden gyereket megnyugtat. Ha ismert mást ezelőtt, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. A keretek nagyon szigorúak, pontosan azzal a céllal, hogy a kicsik mindig tisztában legyenek vele, mi mi után következik. (Igen, még a fürdetés mozdulatai is szabályozottak.)

Átyim-Noémi8-éves

A nyolcfős csoport életének színtere egy nagyobbacska szoba terasszal. Kicsit kopott, de barátságos vacok. És ez az első másfél-két évre elég is, ha váratlanul bekukkantasz, elégedett, szép kis porontyokat látsz, a játékaikkal otthonosan bíbelődve, csicseregve. Ha rajtakapnak a bekukkantáson, akkor nagy valószínűséggel megijednek, ha pedig férfi vagy, hisztériás pánikrohamban menekülnek szokatlan látványodtól. Ez egy nőies szakma. Másfél éves kor után kertkapcsolatos szobába kerülnek, és menetrend szerint akad, akiből sírással szakad ki az ijedtség, mikor a szandálos lábujjakat először érintik fűszálak. Vagy ha a napos délutánon váratlanul feltámad a szél. Ha elmész egy csecsemőotthon mellett, egyfolytában sírást hallasz. Ez a nagy számok törvénye, sokan vannak, és ha mindig csak egy gyerek, akkor is folyton valaki. Bent egy idő után meg sem hallani. Csak azt, ha hirtelen másképp sír, akkor azonnal.

A nap reggel hat felé indul, szokásos hármas tagolású szeánsz nyitja: reggeli, pelenkacsere, nappali ruhába öltözés. Csikizés, puszilgatás, harapdálás illegálisan. Tilos, mert nem lehet biztosítani, hogy mindig lesz, aki megteszi. Egy csoportra három nappali gondozónő jut. Közülük van, aki puszilgat és van, aki nem. Ami pedig nem garantálható, abba jobb, ha bele sem kezdünk. Utána a közös térben való „játszás”. Ez mindig önálló játék, a lehető legkevesebb beavatkozással, viszont biztató szavakkal. A rendszer lényege ez is, a meg tudod oldani egyedül rendületlen üzenete. Többnyire meg tudják. Amikor nem, úgyis szalad a segítség. Ugyanazt csinálják, mint családban növekvő kortársaik: hasra fordulnak, gurulnak, kúsznak, másznak, felkapaszkodnak, felállnak, elindulnak. Közben mosolyognak, nevetnek, sírnak, nyálbuborékokat fújnak, sikoltoznak, taknyosak. A gondozónő is elfoglalt ezalatt: a csoport fele reggeli és ebéd között fürdik. Súlymérés egy éves kor alatt minden nap, hossz havonta egyszer. Közben gyors oldalpillantás, átmászik-e, megüti-e, eléri-e. Aztán ebéd, maximum húsz perc. Ha éhes, ennyi elég, ha nem eszik, majd uzsonnakor. Az étel állaga, külleme minden nap hasonló. Főzelék, először turmixolva, majd egyre darabosabban, darált sülthússal, túróval, sajttal. Megszokott ízvilág, mondhatni. Nem is igen esznek meg dobozos bébiételt, ha alkalomadtán valamiért az a menü. A nagyobbacskáknak ovis menza jellegűre szélesedik a paletta. Délutáni alvás a teraszon. Télen bundazsákban, a hópelyhek hangtalan potyognak. Az altatás viszonylag ritka szükségszerűség, jól feladja a leckét a gondozónőnek, de sírni hagyás nincs. Na jó, ritkán van. Nem túl kényelmes az a zsák. Labdává gömbölyödésre kifejezetten alkalmatlan. Kit ne zavarna ez? Míg elalszanak, a gondozónő rendbe teszi a szobát, aznap még bevetetlen játékokat keres a délutánra. A szobájukban időről-időre cserélődik a játékkészlet, a fejlődés ütemét követve. Jó esetben a gondozónők nem cserélődnek, egyik a négy ismert arcból velük van. Minden egyes nap, feszes rend szerint. A rutint megtörhetné a karácsony, de az csak annyiban más, hogy szebb ruhába öltöződnek szenteste napján, és megtöri a szülinap, amikor egy kis pudingtortát kapnak, gyertyával a tetején és nem értik, mi ez az egész.

A délután a váltás gondozónő reszortja. Uzsonna, fürdés a csoport maradék részének. Játék, vacsora, közben beér az éjszakás gondozónő, alvás. Altatás nem szükséges. Alig pár hónaposan végigalusszák az éjszakát. Idomítva vannak? Elfáradnak a rengeteg szociális ingertől? Talán arról van szó, hogy a rendszer kérlelhetetlen, mint a nappalok és az éjszakák, mint a kilégzés és a belégzés. Ugyanakkor nem rugalmatlan. Amennyire lehet, egyéniséghez szabódik az etetési sorrend, plusz alvások, teljesíthető igények cumihasználatban, étkezésben. Hogy hat rájuk mindez, mi lesz belőlük? Nehéz megmondani, mert hároméves kor táján, mire igazán szembeötlővé válna ez a gondozónő számára, elkerülnek onnan. Gyermekotthonba, nevelőszülőkhöz, családba.

A szülők csak zavaró tényezők, porszemek a gépezetben. Hétköznap délután, kijelölt órákban jöhetnek. Ritka a rendszeres látogató. A csecsemőotthon nagy kudarc számukra, vörös felkiáltójel az égre, szégyen, nem feleltél meg. Ezért többnyire magyarázkodással vagy parancsolgatással, felelősségre vonással kezdik. Miért macis rugiban van? Miért nem mosolyog rám, ellenem nevelitek? Miért nem adhatok neki Túró Rudit? A gondozónő nem örül, talán kelletlen is, a napokat látja, míg a gyerek visszazökken majd egy-egy ilyen után. Az elmúlt négy hónapot látja, ami az örökbe adhatóvá válási procedúra megkezdéséig elketyegett már, hiába. A gyerek vagy meg sem ismeri felmenőit, mert még kicsi, hogy emlékezzen, vagy ha igen, örül, és a búcsú pillanatában teljesen összeomlik. A távozáskor rengeteg ígéret. Nem sok szülő bírja ezt az érzelmi stresszt, a kezdetben elszántak is kikopnak hamar. Vagy fel-felbukkannak, többé-kevésbé betartva a félévenkénti egy-két látogatást. Utóbbi viselkedés tökéletes hekkelése az örökbefogadási rendszernek, amely így teljesen bizonytalanul próbálja eldönteni, hogy a gyerek visszagondozható lesz-e a vér szerinti családjába, vagy kezdődhet az új keresése.

A nevelő- és örökbefogadó szülők ideje a délelőtt. Ők máshogy magyarázkodnak. Kérdezés nélkül és feszengve. Leginkább azért, amiért nem tudnak gyereket csinálni. Első gyerek esetén azért is, mert nem ismerik a gondozási teendőket. Barátkozásnak hívják a folyamatot. Többször eljönnek, hogy megismerkedjenek a jelölttel. A jelölttel, akiből rendszerint örökbefogadott válik. Ebben a fázisban ritka, hogy meggondolják magukat. Megnézik a fürdetést. Igyekeznek mindent gyorsan megtanulni, sokszor hallják is, mennyire fontos a kicsi számára a napirendet otthon is tovább vinni majd. Nézik a gyereket, akiért jöttek, és az új életüket látják.

A gondozónő szereti a gyerekeket. De nem egyformán. A csoportból mindig vannak, akik szimpatikusabbak, vannak, akik kevésbé. Akkor is, ha babák. És mindenkinek van olyan kapcsolódása, akit haza szeretne vinni, akire évek múlva is gondol. A gondozónő időnként ordít és türelmetlen, mérgesen horkan fel, és néha kirohan a csoportból, hangosan becsapja az ajtót, hogy az öltözőben lerogyjon sírni. Időnként szabályt szeg, a szőnyegre fekszik, és hagyja, hogy a gyerekek szépen rámásszanak és jól meghöcögteti őket. Időnként felkapja a kicsinyeket, megforgatja és össze-vissza puszilgatja. Időnként úgy szedi össze a játékokat a nap végén a szőnyegről, hogy ma is tett hozzá valamit a világhoz. A gondozónő nagyon keveset keres, és nyom nélkül tűnik el a rá bízott gyermekek emlékezetéből.

Bár az új szabályozás a nevelőszülőkre helyezi a hangsúlyt, még nagyon sok gyerek él otthonban, tehát előfordulhat, hogy valaki a jövőben is innen fogad örökbe. Maggie szívesen beszélget velünk kommentben, ha valakiben maradt kérdés. 

Advertisements

65 responses »

  1. Óriási respect! Bízom benne hogy az utolsó mondat első fele megváltozik és a második felét maguk a gyerekek (későbbi családjuk) cáfolnák/ják meg, hiszek benne hogy a leírtak nem múlhatnak el nyomtalanul!

    Kedvelés

  2. Nehéz megszólalni.. Köszönjük szépen Maggienek a vendégposztot. Én jártam egyszer csecsemőotthonban és nagyon jó benyomásom volt az ott dolgozókról. Mégis, nagyon nehéz volt érzelmileg. A posztot olvasva, elsírtam magam. Sajnálom.. gondolom Maggie nem ezt szerette volna hallani. 🙂 Még gondolkodom a kérdéseken. Vannak, csak átgondolom őket.

    Kedvelés

  3. Mi csecsemőotthonból fogadtunk örökbe. A barátkozás első heteiben azt gondoltam az ott dolgozókról, hogy ez a világ legszebb szakmája. Aztán ahogy haladtunk az időben, ez a gondolatom megváltozott. Szerintem ez a világ legszomorúbb munkája. Nevelgetsz valakit x ideig, aztán fogják, és elviszik a gyereket valahová, többnyire egy másik intézetbe, és soha többet nem hallasz felőle. Olyan lehet, mintha kitépnék a szíved. A mi gondozónénieink sírva fakadtak, mikor hoztuk a kiadatási papírt.

    Kedvelés

  4. Mivel egy darabig nem leszek gép előtt, most gyorsan inkább kérdezek, átgondolva vagy nem átgondolva. 🙂 Kedves Maggie, a te véleményed szerint – ha már egy csecsemő ill. kisgyerek nem adható örökbe, mennyiben jobb neki nevelőszülőknél? .. és milyen nevelőszülőknél..? mennyiben lesz más egy gyermek (egy ember), ha csecsemőotthonból nevelőszülőkhöz kerül, pl. pár hónaposan, másfél évesen, 2-3 évesen..? igaz-e, hogy a csecsemőotthonokban 0-3 év közötti gyerekek vannak, de néha akár 4-5 éves gyerekek is ottmaradnak? ha igen, miért? igaz-e, hogy a csecsemőotthonok nehezen adják ki nevelőszülőkhöz a babákat, mert “fej-kvóta-számlálás van” és ha nincs meg a létszám, akkor bezárják ezeket az otthonokat..? milyen egészségügyi állapotban lévő gyereknél jobb, ha mégis csecsemőotthonban van a gyermek? Örökbeadás esetén, van-e beleszólása a csecsemőotthonnak az örökbefogadó megítélésében? (Szólhat-e ott egy dolgozó a Tegyesznek, hogy “na ezek nem jó örökbefogadók”..? vagy nevelőszülők kiválasztásánál: “na ezek nem jó nevelőszülők?”)

    Nekem – mint örökbefogadónak – természetesen vannak némi ismereteim, információim, de mégis: kíváncsi vagyok, hogy neked – mint hiteles személy, aki ott dolgozott – mi a véleményed ezekről a témákról. Köszönöm szépen előre is.

    Kedvelés

    • Nagyon sokat gondolkodtam ezen, és fogalmam sincs, mennyivel jobb egy gyereknek nevelőszülőnél, mint csecsemőotthonban. Ugyanis véleményem szerint ez nagyban múlik a nevelőszülőkön is, akik lehetnek kiválóak és szörnyűek. A csecsemőotthon viszont, pont a rendkívül szabályozott keretei miatt, tud hozni egy bizonyos standardot. Persze, ezt is lehet pozitívan és negatívan is értékelni.
      Ha csecsemőotthonból kerül valaki nevelőszülőkhöz, az biztos azonnal érzékelhető, hogy hozzá van szokva egy bizonyos rutinhoz. “Pályára van rakva”, hogy úgy mondjam, ki van alakítva napi ritmusa, ezzel tehát a szülőknek nem kell kísérletezniük. Valamint, én úgy tudom, amikor elkerülnek nevelőszülőkhöz, vagy örökbe fogadják őket, akkor egy ideig extrémen ragaszkodónak azokhoz a személyekhez, akik hazaviszik őket. Nem nyitnak más idegenek felé, egy percre sem távolodnak el fizikailag, ha nem muszáj, ilyesmi. De ez lecseng egy idő után, illetve átvált az életkorilag indokolt szeparációs szorongásba.
      4-5 éves gyerekek többnyire azért maradnak az intézményben, mert van kisebb testvérük, aki szintén ott van, és nem akarják feltétlenül szétválasztani őket, hogy legalább az a tudatuk meg legyen, hogy a testvér a közelben van.
      Nekem volt olyan kolléganőm, aki húsz éven keresztül rettegett attól, hogy januárban bezárják a csecsemőotthont. Ez máig nem történt meg.
      Financiális okokból nem érdeke senkinek otthonban tartani a gyerekeket. Ha rendkívül durván akarok fogalmazni, mindig tudható, hogy lesz kivel feltölteni a csecsemőotthonokat, mert a társadalmi problémák, amelyek az oda vezető élethelyzetet indukálnak az életadóknál, nem nagyon oldódnak meg, és a generációk folyamatosan újratermelik ugyanazokat a gondokat.
      Egészségügyi állapot szempontjából az a jobb, ha egészséges gyerekek vannak csecsemőotthonban, mivel ugyan zajlik a lehető legszakszerűbb fejlesztés mindenkinél, akinek erre szüksége van, az intézményi keretek nem teszik lehetővé, hogy ugyanolyan legyen, mint amit egy elkötelezett nevelőszülő tud nyújtani.
      A csecsemőotthon jelezhet észrevételt a tegyesz felé, de ez minden esetben valami nagyon súlyos konkrétum kell legyen. Olyan nincs, hogy pl a gondozónőnek valaki nem szimpi és ezért keresztbe tesz.

      Kedvelés

      • Maggie – nagyon szépen köszönöm ezt a részletes és nagyon kedves választ, itt is és lejjebb a többieknek adott válaszokat is. Sokat tanultunk tőled. Köszönjük szépen!

        Kedvelés

  5. Köszi a posztot, érdekes és szívfacsaró volt. Engem az érdekel elsősorban, miért tilos a puszi, ölelés, egyéni foglalkozás, amikor nem titok, hogy a kötődés szempontjából elengedhetetlen. Az ilyen helyeken “szakemberek” dolgoznak, akkor miért is tiltják ezt? Mert oké, hogy nem mindennap jut olyan gondozónő, aki puszilgat, de szerintem jobb, ha kétnaponta szeretgetnek egy babát, mintha egyáltalán nem. Nekem ez valahogy olyan kétélű dolog, hiszen elvileg egészséges lelkületű emberkéket akarnak nevelni, és mégis tiltják a legalapvetőbb szükséglet kielégítését?

    Kedvelés

    • Ez egy nagyon markánsan félreérthető pont, a gyereket nyilván kell szeretgetni, és mindegyiküknek biztosítani kell napi x privát időt, ami általában az etetés, pelenkázás, öltöztetés ideje. Ezen kívül minden gyereknek van egy “saját” gondozónője, aki a fejlődési naplóját vezeti, aki rá jobban figyel, szóval abszolút támogatva van a kötődés kialakítása. De ez is, mint minden, pontosan szabályozva van, és a csikizés, meg a puszilás azért volt kerülendő, mert ez a felnőtt hatalma a gyerek felett. Amikor a felnőtt akarja. Ezzel szemben mindig azt kell erősítani, hogy ő nyisson, ő közeledjen, hogy azt érezze, hogy a kezében van az irányítás. Visszapuszilni már lehet, ha érthető, mire gondolok.
      Viszont a játszóhelyükre beülni nem volt szabad, mert az meg az önálló játék rovására megy.

      Kedvelés

  6. Maggie köszönet az összefoglalóért. Egy kívülállónak nagyon nehéz megérteni egy gyermekotthon, csecsemőotthon működését. Sokakban még mindig a lelenc képe jelenik meg a hely említésére. Ez már rég nem lelenc. Tapasztalataim szerint a merevség sokat engedett, lágyult az utóbbi időben.
    Abban egészen biztos vagyok, hogy a gondozónő (mostmár kisgyermeknevelőnek hívják), nem tűnik el nyomtalanul a gyerekek emlékezetéből, hisz magával viszik az érintésünket, a hangunkat, az illatunkat. Több volt gyerkőcömmel tartom a kapcsolatot. Azt tapasztalom, hogy az emlékek kis megérzések, intuíciók formájában megvannak. Ez nagyon nagyon jó érzés, erőt ad a további munkához 🙂

    Kedvelés

      • Szia Zsuzsa! Igen, kisgyermeknevelő vagyok, hosszú évek óta. Sajnos, csak néhány “saját” gyerkőckém örökbe fogadását segíthettem. Szerencsére nagyon jól sikerült valahány, s mai napig tartjuk a kapcsolatot valamilyen formában.
        Az elválás szomorú, csakugyan és sokáig hiányzik a pici (vagy nagyobbacska), mert van kötődés, mégpedig kölcsönösen, de tudni azt, hogy annak a gyermeknek, aki nekem a szívemcsücske, végre véglegesen rendeződik az élete, családban élhet tovább, olyan családban, ahol várják és mindent megtesznek azért, hogy neki jó élete legyen, valamint látni, hogy fogadja el az elsőre bizalmatlanul méregetett, idegen párt, hogy barátkozik meg velük, hogy válnak összetartozóvá…és ebben segédkezni, hát, az nagyon felemelő érzés.
        Éppen a nyáron volt szerencsém átélni egy ilyet, ami annyira, annyira jó tapasztalat volt, egy Csoda. Máig tudok töltekezni belőle.
        Nagyon örülök, hogy megtaláltam a blogod. Mi, kisgyermeknevelők kevés visszajelzést kapunk, így nehezen tudjuk megítélni, hogy amit teszünk, ahogy tesszük, az jó-e. Hogy helyes-e az út, amin elindultunk. Nálad olvasva a bejegyzéseket és a hozzászólásokat több megerősítést kaptam és ötleteket ahhoz, hogyan tudnánk még jobban még hatékonyabban segíteni gyerekeink családba illeszkedését. Hála és köszönet Neked, a blog létrehozásáért, az írásaidért, a koordinálásért, a vendégposztok íróinak és a hozzászólóknak az őszinteségükért. Kívánok további sok sikert a blogodnak!

        Kedvelés

        • Köszönöm.
          Mint írtam korábban, álmom egy vendégposzt, ahol egy nevelőszülő írja le az ő szemszögéből az örökbefogadást, de csecsemőotthonos szemmel is érdekelne…

          Kedvelés

  7. Amit a pécsi csecsemőotthonban önkéntesként tapasztaltam, az maga a csoda! Szeretik, tisztelik, nagy gonddal nevelik a gyerekeket!

    Kedvelés

  8. Köszönöm a posztot, ismét rengeteg gondolatot ébresztettetek bennem. Előre is bocsánat, hosszú leszek.
    Megnyugtató és szívet melengető, hogy ennyi nehézség között is mennyire szeretitek ezeket a babákat, hogy szeretetmorzsákat és emberi gondoskodást kapnak tőletek.
    Kár, hogy annyira nőies lett ez a szakma is, hogy a gyerekek, ahogy írod, sikítva menekülnek, ha férfiembert látnak, szükségük lenne férfimintára is, de a megvalósítás rengeteg akadályba ütközik, aminek csak az egyik oka az alulfizetettség.

    Hálás vagyok azért a nyílt közlésért, ahogy a láthatásra érkező, valamint, nevelő- és örökbefogadó szülőkről írsz. Minden betűje igaz.
    Hadd osszak meg egy kis szösszenetet ezzel kapcsolatban:
    A tanfolyamunkat egy olyan épületben tartották, ahol gyerekotthon is működik. Éppen láthatás volt, míg mi művelődtünk, egymás mellett a két terem. Két külön világ. A szünetben is láttunk ezt-azt, kaptunk olyan pillantásokat, hogy én szégyelltem magam, minden láthatási szereplő tudta ugyanis, hogy ezek a “normálisan felöltözött gazdag emberek” minek vannak ott.
    A számomra a legfelkavaróbb érzés mégis akkor jelentkezett, amikor épp az volt a témánk, hogy aki szeretné, felolvashatja azt a levelet, amit a leendő gyerekünknek írtunk előző este otthon. Mellettem egy olyan várakozó ült, aki majdnem belehalt a műtőasztalon abba, hogy babát szerettek volna. Sírva, meg-megakadva olvasott, mi pityeregtünk vele, gyönyörű levelet írt. A fal másik oldaláról pedig a láthatás hangjai hallatszottak. Nem is akármilyen hangok: minősíthetetlen stílusú ordítás valami szegény gyerekkel, mert rosszul játszott/gyurmázott vagy csak levegőt mert venni. Olyan mértékű dühöt éreztem, hogy nem sok tartotta, hogy átmenjek, rendet csinálni, mert mi itt küzdünk meg kínlódunk, az a másik meg arra nem képes, hogyha egyszer már ebbe a helyzetbe került, legalább a lehetőségekhez képest jól szeresse azt a nyomorult kölköt.
    De ott volt a másik véglet is estére: bezárt ajtók, már csak a mi termünkben égett a villany, és a vaskapu másik oldalán kiáltozás, hogy “adják vissza a gyerekemet, ő az enyém!” Ráz a hideg, ahogy ezt most írom.
    Azt kívántam akkor, bárcsak megúszhattam volna ezt az egészet egy eufórikus pillanattal, egy életképes embrióval meg egy (marha fájdalmas) szüléssel. Néha még most is ezt kívánom, és önkéntelenül magyarázkodom, hogy nem, én nem fogok tudni szülni, és túl önző vagyok ahhoz, hogy gyerek nélkül éljek, ezért választom ezt az utat.

    Nem tűntök el ezeknek a gyerekeknek a fejéből és a szívéből soha. Ti vagytok azok, akik által megtanulnak embergyerek lenni, ez pedig nem kis érdem. A tanárság hasonló. Ugyanaz a körforgás, mire elérsz valamit az osztállyal, mire megértik, hogy mit akarsz velük, mire meggyőzöd a szülőket arról, hogy a gyerekük javát akarod, elmennek. Lehet, hogy elfelejtenek, mert lesznek fontosabb emberek az életükben, de amit kaptak, azt már nem veszi el tőlük senki, és ezért megéri csinálni.

    Kedvelés

    • Kata, ez csodaszép hozzászólás volt, köszönöm!

      Azt hiszem, épp érzékenyebb korszakomat élem, nagyon mélyen hatott ez az írás, Maggie, emésztgetem, nyelem befelé a könnyeimet. (Mondták már neked egyébként, hogy nagyon jó stílusban írsz?)

      Milyen gyakran fordul elő, hogy örökbefogadó szülők visszamennek látogatóba az onnan elhozott gyerekkel?

      Kedvelés

      • Köszönöm a kedves szavakat. 🙂

        Szülői mentalitástól függ. Van, aki soha. Ez is érthető, hazaviszik a gyermeküket, és igyekeznek előre nézni, oly módon, hogy lehetőleg próbálják minél előbb elfelejteni az egészet.
        Van, aki rendszeresen, sok év múlva is. Előzetes egyeztetés után erre mindig van lehetőség.

        Kedvelés

  9. “Csikizés, puszilgatás, harapdálás illegálisan. Tilos, mert nem lehet biztosítani, hogy mindig lesz, aki megteszi.”
    Ettől a hideg kiráz. Ha valaki mondjuk rákos, az ne is szeretgesse a gyerekét, mert mi lesz ha mégis meghal? Pontosan tudjuk, hogy a gyerek fejlődéséhez kell a szeretgetés és a személyesség. Akár azon az áron is, hogy egyszer törés lesz, ha abbamarad. Ugye pontosan tudjuk, hogy nem az a jó a gyereknek, ha nem kötődik, hanem csak akkor lesz képes később is, ha van kihez kötődni már korán. Nem csoda, hogy úgy le vannak maradva a fejlődésben átlagosan. Azt hittem, azért mostanra már máshogy mennek a dolgok. Vagy ez harminc éve volt, és azóta már rég máshogy van? Örülnék. (Mint ahogy annak is örülök, hogy még akad aki illegálisan puszilgat. :))

    Kedvelés

    • Fentebb árnyaltam a kötődéssel kapcsolatos kérdéseket. 🙂
      Viszont azt cáfolnám, hogy le vannak maradva a fejlődésben. Ne felejtsük el, hogy sokan eleve gondozatlan terhességből jönnek a világra, és és alig valaki kerül ideális körülmények közül a csecsemőotthonba, sőt inkább az elégtelen körülmények miatt kell otthonba mennie. Ha ezt is figyelembe vesszük, nagyon szépen fejlődnek a gyerekek ott.

      Kedvelés

  10. Olyan érdekes, hogy éppen tegnap délután és este hívtam fel egy-egy gondozónőt, hol elmeséljem milyenek a napjaink mostanság. Nagyon büszke vagyok rájuk, úgy érzem, hogy a lehető legtöbbet adták, amit adhattak a gyermekünknek, hogy tartozok azzal, hogy mesélek néha, mert az Ő szeretetük tette lehetővé, hogy szeretetteli gyermekünk van! Hálás vagyok minden pusziért, ölelésért, simogatásért, finom falatért, esztétikumért, fűben sétálásért, énekért és mondókáért, érintésért, és a sor végteleníthető! Hálás vagyok azért a füzetért, amit havi rendszerességgel vezettek a fejlődésről, és bár nem lehettünk együtt, de tudhatom, mikor kezdett járni, szilárdat enni, mik voltak az első szavai. Hálás vagyok a talpmasszírozásért, mert ez is része volt a fejlesztésének, hálás vagyok mindenért! Ha ennyire hálás vagyok, szinte érthető, hogy ismeretlenül is szeretem ezeket a nőket, és ha már szeretem, az a minimum, hogy mesélek a mi “közös” KINCSÜNKRŐL!

    Kedvelés

  11. Kedves Maggie és Zsuzsa!
    Köszönöm, ismét nagyszerű írást olvashattunk.
    Maggie, a kisfiamnál tapasztaltak alapján ugyanakkor szeretném cáfolni azon megjegyzésedet, hogy a gondozónők nyomtalanul eltűnnének a gyerekek életéből, mert ez egyáltalán nincs így. Mi öt és fél évesen fogadtuk örökbe a kisfiúnkat, nevelőszülőtől, ahol egy évet élt ezt megelőzően. Életének első három évét ugyanakkor egy csecsemőotthonban töltötte, mire a nevelőszülőhöz érkezett a fényképek, az itt készült naplója már elvesztek, így az első fényképe, amely a nevelőszülője által gondosan és nagy szeretettel készített naplójában volt található 4 és fél éves korában készült. Már az örökbefogadását követően, amikor a 6. születésnapját ünnepeltük fájón hasított belém, hogy ez nem maradhat így, hogy ne legyenek fényképeink, emlékeink a 4 éves korát megelőző időszakról, ezért fellapozva a telefonkönyvet kerestem meg a csecsemőotthonát, a második telefonnal már célba is érve, szerencsére a neve alapján azonnal emlékeztek rá és nagyon megörültek, hiszen az eltelt hosszú évek alatt nem hallottak róla, nem tudták, hogy örökbe fogadtuk. Izgatottan készülődtünk az egyeztetett találkozóra, amelyen minden gondozó nénije (végig ugyanazok voltak a három év alatt), a doktor nénije, az otthonvezető és az óvó nénije (másfél éves korától külön óvodapedagógus is foglalkozott vele)is ott volt. Tudom, sokan azt mondják, hogy a gyerekek nem emlékeznek vissza három éves korúk előtti dolgokra, én azonban ezt határozottan cáfolom. Már az otthon felé vezető út is fantasztikus volt, lényegében a gyerek irányított, holott három évvel előtte járt arra utoljára. Pontosan tudta hol kell leszállni a közlekedési eszközről, utána merre kell elindulni, minden kapuhoz, fához izgatottan odaszaladt, még az is feltűnt neki, hogy az egyik kertkapu más színűre volt festve, amit az ott kertészkedő néni meg is erősített. Azt, hogy maga az otthonba való beérésünk milyen volt, micsoda öröm volt mindkét részről, nehéz szavakba önteni, a gondozó nénik, de az egész hely,a panoráma, a szépen gondozott kert, a játszótér, a város zajától távoli csend, melyet csak a madár csiripelések szakítottak meg olyan volt, mint egy nyugalmas, barátságos sziget. (Egyébként nálunk még férfi ismerős is volt, a kertész bácsi személyében 🙂 Igaz a délutáni alvás idején érkeztünk, de semmiféle gyereksírás nem hallatszott. Kisfiam bejárta a terepet, végigmondta például, hogy hova szoktak érkezni az ebédszállító járművek, ami egyik nap piros volt, másik nap fehér, őt felvitték a régi szobájába is bekukkantani, majd közösen játszottunk a kedvenc kerti mozdonyán. Ami nekem érdekes volt, hogy ott a gondozó néniknek azt mondta, hogy nem ismeri meg őket, ugyanakkor már otthon, amikor a kapott képeket ragasztottuk az albumába, mindegyiknek tudta a nevét, sőt a képeken időnként látszó többi gyereknek is, még arra is emlékezett, hogy melyiküket kedvelte, melyiküket nem. Volt olyan fénykép, ahol azt is be tudta azonosítani, hogy mikor készült pl. ez a kép akkor készült, amikor kórházba vitt … néni, ami nekem nagyon fájt és utána … néni vett nekem finom sütit meg innivalót, éppen ezeket fogyasztja a képen valóban, és a feliratok meg az otthonból kapott orvosi papírok alapján valóban pontosan be tudtam azonosítani magát az eseményt, a helyet és hogy a kép tényleg a kórház előtti büfében készült. Felbecsülhetetlen kincseket kaptunk az otthontól, hiszen hosszú oldalakon át vezették a történetét havi bontásban, mikor fordult, kezdett el mászni, felállni, mikor kezdett el kanállal enni, mik voltak az első szavai, majd a mondatok, kedvenc játékai, versei, meséi, az összes betegsége, az arra kapott gyógyszerek. Egyébként a leírásokból nagyon is kitűnik a féltő, személyre szóló gondoskodás,
    A találkozásunk örömére kapott egy nagyon szép könyvet is az otthontól és amikor már később megtanult olvasni, ezt a könyvet vette elsőként a kezébe, hogy szeretné elolvasni. Nem, nem múltak el ezek az évek nyomtalanul, kisfiam életében ez egy nagyon fontos időszak volt és legfőképpen arra szeret emlékezni, hogy őt ott nagyon szerették. Lehet egyébként, hogy a szakmai irányelvek szerint nem lehet a gyerekeket nagyon „megszeretgetni”, de nekem nem tűnt úgy, hogy az ott dolgozó érző szívű nők ezt oly nagyon be tudnák tartani. Amikor a fő gondozó nénije arról mesélt nekem, hogy milyen bánatot okozott neki, amikor elment a kisfiam, milyen sokáig hiányzott neki, hogy amikor bement a csoportszobába és már nem volt ott, még akkor is könnybe lábadt a szeme.
    Nagyon sokat köszönhetünk nekik és fájó, hogy ezt a szakmát anyagilag nem becsülik meg jobban.

    Kedvelés

      • Persze, rengeteg fotót kaptunk, csecsemő kortól egész a harmadik születésnapig. Maguk a születésnapi megemlékezések sem úgy tűnnek, mintha csak egy torta lett volna, inkább nagyon is megadták a módját az ünnepségnek, s a torta mellett sok játékot is kapott a kisfiam, látszik, ahogy bontogatja, meg örül neki 🙂

        Kedvelés

        • Amikor nevelőszülőkhöz került a kisfiad, miért nem adták tovább ezeket a fontos képeket/dolgokat legalább másolatban automatikusan? Vagy ez valami célzott titkolózás, hogy ne bukkanjanak a gyerek nyomára? Kaptatok erre valami magyarázatot?
          Úgy örülök, hogy sikerült jól kijönnötök ebből a helyzetből, és helyére kerültek az emlékek! 🙂

          Kedvelés

    • Kedves Angela, konnyek szoktek a szemembe, amig olvastam a kommentedet. 🙂 Ujra atereztem, amikor mi lattogattunk vissza, igaz mi a neveloszulohoz, es a faluba. Egyetertek Veled, hogy igen is emlekeznek a gyerekek a 3 eves kor elotti esemenyekre, nagyon fontos, hogy szeretet, torodest kapjanak. Nem tudatosan, hanem a lelkukben emlekeznek. Mi pont 1 evre ra utaztunk vissza, hogy eljottunk. Oszinten feltem a viszontlatastol, hogy mi lesz, de ennel szebbet el se tudtam volna kepzelni. Nem szoltunk elore, csak mar a falubol hivtuk fel a nevelomamat, hogy itt vagyunk, johetunk-e, majd a Baboval biciklivel elindultunk a haz fele. A nevelomama mar jott velunk szembe, ezalatt az 5 perc alatt elterjedt a hir, hogy itt vagyunk es az emberek jottek ki a hazakbol, mindenki udvozolni, latni akarta Picurt. Velunk orulni, latni a Kicsit. A nevelomamaval osszeborulva nyeltuk a konnyeinket, hogy ne vegye eszre es ne ijedjen meg a csajszi, hogy valami baj van. Babo is azt mondta mindenre, hogy nem emlekszik, de nem tudom elmondani, de akkor ott tortent valami. Valahogy kinyilt a kislanyunk, latszott rajta, hogy helyre kerultek a dolgok a kis lelkeben az elveszetnek hitt dolgok. Megnyugodott, hogy megvannak, minden rendben. Tudatosan tenyleg nem emlekezett semmire, de latszott rajta a boldogsag. Ott akkor sok minden attort. Nagyon jol erezte magat, igaz, hogy csak 1 max 2 orara terveztuk az ott letet, de hajnali fel 1-kor indultunk vissza, es addig jatszott a Picur, ugralt, nevetgelt es a faradsagnak a jelet se mutatta. Igaz betettuk a kocsiba es 20 meter mulva mar melyen horkolt. Megvaltozott, valahogy kisimult, megnyugodott akkor. Meg egy erdekesseg egyedul a nevelomamaval van el 5 percnel tobbet nelkulem, mindenki masnal rogton keres, ha tudja, hogy a kozelbe vagyok. Jo volt latni, ahogy boldog Vele, es kozben, ha meglat rohan felem kitart karokkal, hogy anyaaaa. :):)

      Kedves Maggie! A gyerekek biztos vagyok benne, hogy emlekeznek ezekre az idoszakokra és nem nyom nélkül tűnik el a gondozono a gyermekek emlékezetéből Nagyon fontos a torodes es a szeretet, amit kapnak, hogy teljes erteku kis emberkek legyenek majd. Bizom benne vagyis nagyon szeretnem, hogy minden kisgyerkoc, akinek egyenlore nem jutott meleg csaladi feszek, minel tobb olelest es szeretgetest, sok-sok puszit kapjanak. Szeretnem hinni, hogy minden kisgyerek talal Valakit, aki ezt megadja neki, amig meg nem talalja a csaladjat. Remelem, itt is majd lesznek uj szelek (mint az orokbefogadas elmondasa korul), hogy ez mar ne tiltott dolog legyen, illetve, hogy az uj rendszer, amit bevezetnek tenyleg a gyerekek erdeket szolgalja majd.

      Kedvelés

  12. Nem közvetlenül a nevelőszülőhöz került a kisfiam az otthonból és természetesen az otthon kiadta mind a képeket, mind a dokumentumokat anno, csak menet közben elvesztek. Természetesen pontosan tudjuk mi az oka, csak ezt nem szeretném részletezni itt, de annyit azért hozzáteszek, hogy senki sem hibáztatható emiatt. És végül minden szerencsésen alakult, a tárgyak többnyire pótolhatóak, igazából annak is nagyon örülök, hogy így személyesen is ellátogattunk az otthonba.

    Kedvelés

  13. Sziasztok!Ismét egy remek poszt.Engem az érdekelne,hogy a barátkozás fázisában a gyerekek hogyan reagálnak az örökbefogadó apukára?Írtátok,hogy szinte sohasem találkoznak férfiakkal,nagyon félnek tőlük.Milyen gyorsan oldódik fel bennük ez a szorongás?Mivel lehet ezt segíteni,könnyebbé tenni?

    Kedvelés

    • Az oldódási idő a gyerek személyiségétől is függ. Vannak nyitottabb és zárkózottabb gyerekek. Így tehát a 20 perctől a többedik alkalomig is húzódhat ez.
      Az biztos, hogy minden barátkoztatás újdonság,”esemény”, tehát mindenki borzasztó kíváncsi. A babák is. Könnyű lenne azt mondani, hogy az apuka viselkedjen természetesen, de egy ilyen szituációban mindenki minden, csak nem természetes. Érdemes a barátkozás előtt pár percet rászánni, hogy az ember tudatosítsa magában, hogy ez van, kész, ez egy béna szitu, sok bökkenővel, hát most mit lehet tenni.
      Gyakorlati tippként én azt mondanám, hogy ha a gyerek hajlandó rá, egyszerűen hosszan, nyitottan bele kell nézni a szemébe és hagyni, hogy vizsgálódjon ő is.

      Kedvelés

      • Sziasztok! Kb. mennyi ideig tart egy barátkozás a csecsemőotthonban 2,5 éves gyerekkel? Hogyan zajlik? Először ritkábban, utána sűrűbben lehet látogatni?
        Azt tudom, hogy gyerekfüggő is.

        Kedvelés

        • Függ attól is, a te megyédben vagy másik megyében zajlik. Ha országos lista, akkor oda kell költözni 2-3 hétre. Ha a te megyéd, akkor látogatni kell pár hétig, az intézménytől is függ, mennyire rugalmas ebben.

          Kedvelés

  14. Nagy szép és megrázó írás, és nagyon szépek a hozzászólások is. Nekem is befelé folynak a könnyeim, és az jut eszembe, amikor az öf. tanfolyamon elmentünk egy gyermekotthonba, ahol viszont nem úsztam meg a sírást: voltak nagyobbacska gyerekek is, és a legtöbbjük ott forgolódott, csicsergett, “feltűnősködött” előttünk, mintha mind azt mondták volna: engem vigyél haza, engem vigyél haza! És mindet nem lehet hazavinni bszmg (vagyis onnan gyakorlatilag egyet sem, pedig milyen egyszerű volna)!
    Arról, hogy a csecsemőotthonokban tilos a szeretetnyilvánítás, mi is “tanultunk” a tanfolyamon, de remélhetőleg nem sokan tartják be; embere válogatja valszeg, ahogy a pedagógusoknál is (egy volt tanárom mondta útmutatásként: “Nem szeretni kell a gyereket, hanem megtanítani”), és ugyanez vonatkozik a nevelőszülőkre is, mármint, hogy köztük is van olyan, aki szívvel-lélekkel csinálja, és olyan is, aki szeretet nélkül, csak a pénzért. Nem tudom, vajon tőlük is elvárják, hogy minél kisebb kötődést generáljanak az általuk gondozott gyerekekben? Gyermekkori élményem (igaz, már elég régen volt), hogy a szomszédban szinte minden szegényebb család nevelőszülősködésből élt, 2-3 gyermeket neveltek általában, sokszor enyhén sérülteket is, mert azért több pénz járt. Név szerint emlékszem egyikre-másikra, akik egy-egy alapos verés után hozzánk menekültek be, vagy éppen előtte, rettegve a veréstől, mert már tudták, hogy bizonyos “leszokatási rítusok” vagy “megérdemelt büntetések” ezzel járnak. Remélem, manapság ilyen már nincs, bár elég sok szörnyűséget hallottam a kislányomtól is az előző életéből…

    Kedvelés

    • A nevelőszülőtől azt várják, hogy úgy bánjon a nevelt gyerekével, mint a sajátjával. Mindenhol a kötődést hangsúlyozzák. Én személy szerint el nem tudom képzelni hogyan lehet másként gondozni nevelni. Nekem amíg nálam van mind “saját”.

      Kedvelés

  15. A kisebbik gyerekünket csecsemőotthonból fogadtuk örökbe. Pont olyan volt, mint ahogy itt a bejegyzésben le van írva. Kétszer bementünk látogatóba, aztán az a csecsemőotthon bezárt.

    Kedvelés

  16. Hát ez sajnos az a téma, amitők kinyílik a bicska a zsebemben. Mert lehetetlen megadni egy csecsemőotthonban azt a törődést/szeretetet, amire egy kis emberkének szüksége van. Nyilván nem is az a cél, hanem a túlélés.. És szerintem is ez lehet az egyik legnehezebb, és legszomorúbb munka.
    De hozzá kell tenni azt is, hogy nemcsak nevelőszülő, de szülő is nevelheti még talán ennél is rosszabbul a gyermekét.. A gyermek nagyon kiszolgáltatott lény!

    Én érteni vélem azt is, hogy minél nagyobb önállóságra kell nevelni, de az nem ez, és nem itt kezdődik. Ezekből a szívében űr, félelelem, és kiszolgáltatottság keletkezik. Csak magamra számíthatok… De jó érzés lehet..

    És az első három év az alapok építése! 1 szoba nem elég ehhez! A piciknek is tapasztalásra, mozgásra van szükségük az optimális fejlődéshez, ahogy a pocakban is tapasztaltak rengeteget! Ennek a folytatására lenne szükségük, hogy anyukájukkal minél szorosabb kontaktusban tapasztaljanak meg minél többet a világból.

    Persze, hogy nem a sorsukon szomorkodnak egész nap, a csecsemők pláne, még sokkal ösztönösebben viselkednek, mint a felnőttek, a pillanatnak élnek, igyekszenek minden pillanatban a legjobban lenni. De attól még minden tapasztalást elraktároznak. Hogy milyen a világ.

    Tudom, hogy ez a másik “véglet”, mégis ezt érzem nomálisnak, mert az ősember is így nevelhette a gyermekét, és az a természetes. Amíg kiszolgáltatott a természetnek, mindenhova vitte magával, és a közelében aludt! A pici érezte a teste melegét, a szíve dobbanását, és rengeteget tapasztalt közben. Esőt, hideget, meleget, hangokat, stb. De mindig meg tudott nyugodni a szülő/rokon/barát testén. Milyen messze van egy csecsemőotthon ettől. A nevelőszülőhöz kerülést nagyon támogatom, és nagyon reménykedek, hogy ezek a nevelőszülők jó szülők, és biztos alapokat építenek, amik a törést is jobban viselik.
    Hogy nem emlékszik? Na itt jön be a tudatalatti, hogy utána az élete sok döntésében fog szerepet játszani mindaz, amit tapasztalt..

    Kedvelés

    • tudod, ezen nagyon sokat rágódtam én is, ezen az egy szoba dolgon. és megint azt kell mondanom, nyilván alapvetően nem ez az optimális, viszont a speciális helyzet speciális megoldást igényel. ezek a gyerekek olyan helyzetekből jönnek, ami talán túl sok feldolgozhatatlan eseményt jelentett, mert például hetekig bujkálnia kellett egy erdőben, vagy hajléktalan életadóival sodródott össze-vissza, vagy bántalmazó környezetből emelték ki, akkor egy ilyen szoba, az átlátható mikrovilágával, a maga kiismerhető monotóniájával nagyon megnyugtató is lehet.

      Kedvelés

      • > mert például hetekig bujkálnia kellett egy erdőben, vagy hajléktalan életadóival sodródott össze-vissza,

        ezek mondjuk csecsemőfejjel szerintem abszolút nem a „feldolgozhatatlan” kategória. mármint ha nem párosul éhezéssel, elhagyással, bántalmazással (de nyilván párosul, csak szóval érted – a civilizáción kívül is nőttek fel gyerekek, no).

        Kedvelés

  17. Sziasztok! Most akadtam rá erre az írásra. Örültem neki nagyon. Én hosszú évekig dolgoztam csecsemőotthonban, most jól meglepődtem ezen a nem ülhetünk be a gyerekek játszó terére dolgon. Én még úgy tanultam, hogy kell. Ha a gyerek bizonytalan, tudni kell neki segíteni elindítani a játékot, aztán minél hamarabb kiszállni, hogy tudjon gyedül boldogulni. Kicsit változott a napirend is úgy látom, de ez nem baj. Mindenesetre köszönöm az írást. Végre nyitás a külvilág felé. Nagyon kell!

    Kedvelés

  18. Sziasztok! Nagyon örültem mikor megláttam a bejegyzés címét, mert sajnálatos módon ennek a témának elég kevés az “irodalma”, kevés szó esik a csecsemőotthonban nevelt gyerekekről és az itt folyó munkáról. Ha szó is esik róla, akkor is inkább a negatív példák meg a sztereotípiák mentén. Azért ragadtattam magam kommentírásra, mert egyszerűen hihetetlen, hogy ez a városi legenda miszerint “tilos a gyerekeket szeretni” vagy “tilos nekik puszit adni” és “tilos velük játszani” még mindig tartja magát. Ezek egyáltalán nem tilosak, sőt… Én egy csecsemőotthon pszichológusaként SOHA nem hallottam erről a szabályról…
    A gondozónők munkája nagyon szép és egyben nagyon nehéz is. Nagyon kicsi ennek a hivatásnak az erkölcsi, anyagi és társadalmi megbecsültsége, elismertsége.

    Szóval remek lenne erről a témáról beszélgetni, de tárgyi tévedések nélkül.

    Kedvelés

    • Szia Cs.N.! Véleményedet szeretném kérni, mert írod, hogy pszichológusként dolgoztál csecsemőotthonban. Lányom élete első két hónapját töltötte csecsemő otthonban, és több szakember állítása szerint ezért van kb egy éves lemaradásban majdnem minden téren. Azt mondják, hogy az otthonban megállt az idegrendszer fejlődése. Korai fejlesztőre járunk, meg tornára. Tényleg van, akinél ennyit jelent az a két hónap? Vagy csak nem tudják másra fogni? Annyit tudok, hogy sokat hagyták sírni, mert sokan voltak benn akkor, és egész egyszerűen kevés volt a gondozó, ő meg elég nyűgös baba volt.

      Kedvelés

  19. Köszönök minden szót, 5évet dolgoztam csecs.otthonban és minden szava így van……. A végét már könnyezve olvastam, de csak az tudhatja aki csinálta. És igen, este amikor hullafáradtan négykézláb szedtem össze a játékokat, úgy éreztem valamit letettem arra a bizonyos asztalra…..

    Kedvelés

  20. Örülök, hogy ezt elolvashattam, s hogy vannak olyan gondozók, ill. csecsemőotthonok, ahol a szívükön viselik a rájuk bízott kis emberek sorsát. Sajnálatos módon azért ez nem minden hol van így. Nev.szülőként 3 fiút nevelek már jó pár éve. Sose fogom elfelejteni az egyik nevelő mondását, mikor haza hoztam őket: “végre megszabadulunk tőlük”. Testvérek, s a nagyobbak 6 évet töltöttek gyermekotthonban, a kicsi pedig 3 évet csecsemőotthonban, majd ezt követően a testvéreivel közös otthonba került, hol majd egy évet töltött. S pontosan a kicsinél tapasztalom mind a mai napig, hogy a ki nem alakult kötődés élete első éveiben, valamint a tapasztalatok hiánya mekkora károkat okozott lelki, értelmi, érzelmi fejlődésében.
    Csak pár példa: majd 4 éves volt, mikor hozzám került, de még pelenkás volt. Vagyis a kis és nagy dolgot is pelenkába végezte. Sem a csecsemő- sem pedig a gyermek otthonban senki sem vette a fáradtságot, hogy leszoktassa erről. Pedig nem egész 2 hónap kellett csak hozzá. Önállóan nem tudott sem enni, sem öltözni, viszont folyékonyan káromkodott. Amikor alvásra került a sor, teljes erőből rázta magát, álomba ringatta magát. Mikor ezt először tapasztaltam, sírva mentem ki a szobából.Több évig tartott, míg erről leszokott, bár néha-néha mai napig visszatér ez a szokása.Súlyos evési problémái vannak, kényszeres evő lett, Most rendszeresen pszichiáterhez járunk, s erős szereket kell szednie, hogy legalább az iskolai megterhelést bírja.
    De a fentiekből úgy látszik, hogy csak az én nevelt fiaim voltak pechesek, mert olyan otthonban voltak, ahol nem igazán foglalkoztak velük……

    Kedvelés

      • Szia ! Igen, ők az első neveltkéim, a saját öt után. S nagyon úgy is néz ki, hogy több nem igen lesz. Nagy a valószínűsége, hogy nálam fognak felnőni, s tőlem fognak majd kirepülni a nagybetűs Életbe. Éppen ezért szomorít el, hogy szegények eleve hatalmas mínusszal indultak, köszönhetően az otthonokban eltöltött éveknek. Bár egyik sem értelmi fogyatékos, mégis mindnek speciális iskolába kell járni. A nagyobbakat eleve ezzel a kikötéssel kaptam, hogy kisegítő iskolába kell íratnom őket. Annyira csökkentett tananyagot vesznek, hogy pl. a 7. osztályos fiam nem tudja megoldani egy normál iskola 3. osztályos matek példáját. Harcolok, hogy legyen nekik is valamilyen lehetőségük a jövőt illetően, hisz egy kisegítő-speciális iskolából még a tovább tanulás sem könnyű. S ehhez még társul a roma származásuk is. A kicsit normál iskolába tudtam beíratni, de ott meg az előző hozzászólásomban írtak miatt az első perctől kezdve kiutálták. Több mint fél évembe és rengeteg utána járásomba került, mire át tudtam helyeztetni egy normál tantervű, de csökkentett létszámmal működő speciális iskolába. Sajnos azonban, az első fél évben szerzett tapasztalatai azt eredményezték, hogy bár eleve túlkoros, mégis meg kell ismételnie az első osztályt.
        Nem véletlenül írtam, hogy örülök, hogy vannak még olyan gondozók akik szívükön viselik a gyerekek sorsát. Bár biztos vagyok benne, hogy ők mindent megtesznek, de higgyétek el, kitörölhetetlen nyomot hagy minden gyermek lelkében az intézetben eltöltött idő. S minél hosszabb ez az idő, annál nehezebb a bennük kialakult félelmeket, szorongásokat és rossz beidegződéseket orvosolni. Ezért nézem én is értetlenül a gyermekek elhelyezése körüli bürokratikus megoldásokat.

        Kedvelés

  21. Sziasztok!

    Nem tudom,hogy olvassa -e még ezt valaki,de,ha igen megszeretném kérdezni,hogy tulajdonképpen akkor még működnek csecsemőotthonok? Csecsemő és kisgyermeknevelőnek tanulok,és ,ha végeztem ,nagyon szívesen dolgoznék ilyen helyen,feltéve,ha még lesz hol…
    Előre is nagyon köszönöm,ha valaki ír!:)

    Kedvelés

  22. Sziasztok!

    Köszönöm szépen,hogy írtatok! 🙂
    Igen,közben én is gondolkodtam,és szerintem is,talán az összes csak nem fog megszűnni…

    Kedvelés

  23. Én remélem, hogy meg fognak szűnni! Legalábbis ebben a formában, ahogy most léteznek, mert többet ártanak, mint használnak! A jelenlegi rendszer a lehető legtávolabb áll egy kisgyermek valódi szükségleteitől. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy nem árt egy gyermeknek, ha 8 órából csak 1 óra figyelem jut rá. Márpedig így van, mert 8 gyerek jut egy gondozónőre. Nem véletlenül hospitalizálódnak a gyerekek. Higgyétek el, nagyon nem jó ez így!
    Egy volt gondozónő

    Kedvelés

    • Eszti! Elhiszem, látom a gyerekemen a hatást. Két hónapot töltött ott, most lassan 3 éves, és még mindig vannak nyomai. De azt is látom, hogy vannak olyan babák, akiket nem tudnak kihelyezni családhoz, mert nincs, aki vállalja, sajnos.

      Kedvelés

  24. Most olvastam MEGGIE írását, szivszorito volt, így élt a lányom 4 évig. Alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott kislány, alszik egész éjszaka, ez biztos a szigorú rendnek köszönhető. De az ingerszegeny környezet miatt nagyon el volt maradva, amit mára behozott. 2,5 éves korában látogatták utoljára, egy évvel hamarabb örökbe lehetett volna adni. Ez nagyon hosszú idő egy ilyen kisgyereknel. A gondozók közül valakit nagyon szeretett, sokáig emlegetett, valakitől pedig félt vagy utálta. Én hálás vagyok minden pusziert, amit kapott, mert ennek köszönhetjük, hogy nagyon ragaszkodó lányunk van. A gyerektarsasagot máig nagyon szereti, köztük nőtt fel, még sokáig hiányzik neki a legjobb barátnője onnan, pedig a másik gyereket 3 éve adhatták örökbe Hollandiába. Mondta is, hogy keressük még, de nem hinném, hogy van rá lehetőség. Köszönet a gyerekotthon minden dolgozójának, aki szerette a lányom.

    Kedvelés

  25. Sziasztok! Új vagyok és sajnos évek óta nem sikerült a jelenlegi férjemtől teherbe esnem. 42 éves vagyok, szerintem már kifutottam a időből így arra gondoltunk örökbe fogadunk egy csöppséget. Sajnos nagyon elkeserítettek minket azzal, hogy 2-3 év a várakozási idő. Tudtok esetleg olyan megoldást, amivel elkerülhető a különböző alapítványok és egyéb szervezetek időharca? Hol tudnék találkozni olyan hölgyekkel akik ilyen – olyan ok miatt de lemond a születendő gyermekéről?
    Előre is köszönöm, ha válaszoltok. Ne kerüljön csecsemő otthonba, ha kerülhet egy szerető családba, ahol lennének nagyobb testvérei és nem kellene egyke gyermekként felnőnie.

    Kedvelés

    • Szia! Üdv a blogon! Nézz itt körül, olvasgass, találsz sok hasznosat.
      Hol tartasz most? Már jelentkeztetek a Tegyesznél?

      Többet kéne tudni:
      – mennyi idős a férjed?
      – csak újszülöttben gondolkodtok?
      – elfogadtok-e roma gyereket?

      Ha fehérbőrű újszülöttet akartok, akkor a 2-3 év várakozásnál akár több is lehet, és 42 évesen már a Bölcső és a Gólyahír nem fogad, a többinél pedig nem garantált, hogy 3 éven belül sorra kerültök. Valamint kb. ezer ember szeretne még az országban fehérbőrű pici babát, lehetőleg most azonnal, ez a sor a leghosszabb. A jó hír, hogy ezek a babák nem kerülnek csecsemőotthonba, hanem azonnal örökbe fogadják őket.
      A közvetítő szervezeteket nem lehet kikerülni, de nem is szerencsés.

      De ha elfogadtok roma babát, akkor hamarabb sorra kerültök. Vagy ki lehet várni a sort, és esetleg idősebb gyereket is elfogadni. Vagy ha a férjed fiatalabb, akkor több időtök van.

      https://orokbe.hu/2014/02/12/mennyit-kell-varni-a-gyerekre/

      Kedvelés

      • Szia! A férjem 33 éves, van két gyönyörű gyermeke, akiket mi nevelünk, mert az édesanyjuk eldobta úgymond magától a gyerekeket. Szóval most is más anya gyermekeit nevelem! Nekem van egy 21 éves nagy lányom, sajnos közös nem jött össze 7 év alatt. Jelenleg első körben megpróbálkoztunk a lombikkal, még nincs eredménye, októberre várható a következő beültetés. Az örökbefogadás mostanában jutott eszünkbe, ezért még nem jelentkeztünk sehol. Leginkább újszülöttet vagy pár hónapos babát szeretnénk, az lenne a legideálisabb. A párom egyenlőre ellenzi a roma gyermek örökbefogadását. Felvetettem neki azt a lehetőséget is, hogy esetleg Down-os babát neveljünk, de ő egészséges babát szeretne.
        A Bölcső alapítványnál már érdeklődtünk, ők is 2-3 évet mondtak. Nem tudom, addigra 45 leszek.

        Kedvelés

        • Itt nagyon sok minden felmerül: roma gyerek, de inkább fehér bőrű, te vállalnál Downost, a férjed inkább egészségeset, örökbe fogadnátok, de még lesz egy beültetésed ősszel…
          Először a férjeddel kéne eldönteni, mit is szeretnétek. Itt a blogon találtok sok olvasnivalót ehhez, mondjuk kezdd el itt: https://orokbe.hu/eloszor-vagy-itt/orokbefogadas/ De persze a döntés a tiétek.

          Mint írtam, a jelentkezők többsége minél kisebb babát szeretne hozzátok hasonlóan, szerintem nem is 2-3, de inkább 4-5 év a várakozás erre. A 45 év korkülönbséget a fiatalabb féltől nézik, tehát a férjed korát tekintve még sokáig jók vagytok.

          Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s