Találkozás a vér szerinti szülőkkel

Általános

Nyílt örökbefogadásnál a gyermekről lemondó szülők és az örökbefogadók megismerkednek. Aki még előtte áll, sok érzelemmel, esetleg félelemmel várja ezt a pillanatot. Pakinyanya kétszer is átélte a találkozást mélyszegénységben élő örökbeadó szülőkkel, és megírta nekünk.

Sokszor képzeltem el azt a napot, amikor felhívnak, hogy van egy kisbaba. Készültem valamire, amit nem tudhattam előre, mert fogalmam sem volt róla. Mikor Ági a Fészek Alapítványtól az első örökbefogadás előtt felhívott, csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Szerencsére Ági magabiztossága segített, mert én azt sem tudtam, mit kell csinálni, amikor találkozunk két ismeretlennel, akiknek a testéből létrejött babát mi visszük haza. Ági informált, kiállt helyettünk is a kórházban a gyerek érdekeiért (mert mi még azt sem tudtuk, hogy mi az és hogy egyáltalán erre szüksége van). Ágival a gyámhivatalnál találkoztunk és csak pár szót tudtunk váltani azelőtt, hogy megkezdtük a hivatalos procedúrát. Vezetett minket az úton, de hagyta, hogy magunk döntsünk arról, vállaljuk-e a kislányt.

El sem tudtam képzelni, milyen emberekkel találkozom a gyámhivatalban. Azaz mégis, mert meséltek róluk a tanfolyamon. Ma már nem az a legjellemzőbb, hogy egy megesett nő a szégyentől való félelmében megszabadul bűne bizonyítékától. Inkább a szegénység az ok. A legijesztőbb verzió a hajléktalan alkoholista nő volt. De ő sem azért, aki, hanem mert ki tudja, hogy egészséges lesz-e az a gyerek, akit ilyen körülmények között hordott ki. Nem volt cél a teljesen egészséges újszülött, de egy esetleges értelmi fogyatékosság megrémített. Az, hogy esetleg nem lesz IQ-bajnok, nem igazán érdekelt minket, mi boldog embert szeretnénk nevelni. Szerencsére úgy voltunk vele, hogy a félelmek nem irányíthatnak minket, csináljuk és kész, megszületett a gyerekünk.

mohacsi-vanessza-1

Ági bevezetett minket az önkormányzati épület szobájába, ahol egy rendkívül együttérző és szimpatikus gyámügyes hölgy fogadott minket (később megosztotta velünk, hogy maga is örökbefogadó). “Azt ígérték, egyre itt lesznek” – mondta. Ekkor kicsit megijedtem. Mi van, ha nem jönnek el? Ha meggondolták magukat? Eltelt két nap azóta, hogy jelentkeztek az örökbeadás szándékával, hátha megváltoztatták az elhatározásukat, hogy a nyolcadikként született babát örökbe adják. De nem kellett sokáig várni, megérkeztek. Tudtam, hogy egy mélyszegénységben élő roma párról van szó, ezért ennek megfelelő emberekre készültem. Mióta elvégeztük a tanfolyamot, készítettem magam erre a variációra, hiszen kikötést nem tettünk származásra vonatkozólag, így ez volt a legvalószínűbb forgatókönyv.

Megnyugodtam, mikor megérkeztek, hogy itt vannak és nem kell újra megélni, hogy ezúttal sincs baba. Aki sokáig minden hónapban minden sejtjével azt figyelte, hogy megjön-e a menzesze, az tudja, milyen érzés ez. Egy testes, korban meghatározhatatlan, megviselt arcú, tartózkodó nőt és egy igen sötét bőrű, nagyon vékony, fülig érő mosolyú férfit láttam magam előtt. Bemutatkoztunk, de nem tudtam a nevüket felidézni utána. Félve nézegettük egymást. De nem jutott erre sok idő, mert Ági szinte azonnal rákérdezett: „Mehetünk?” Hát mentünk. Ági elől, a pár utána, végül mi zártuk a sort. Ők Ágihoz ültek, mi a saját autónkba és pár perc alatt már a kórháznál is voltunk. Ekkor már csak egy dolog járt a fejemben: milyen a baba? Lassan telt az idő.

Néztem, ahogy Bea cammogva megy fel előttem a kórház lépcsőjén. Szemem a lábára szegeződött, a harisnyájára, ami lyukas volt, és a kitaposott utcai papucsára. Arra gondoltam, mikor Székely Zsuzsa mesélte a tanfolyamon, hogy mennyire szégyellheti magát az örökbeadó, mikor sáros csizmával jelenik meg az örökbefogadók előtt, miközben ők általában jól szituált emberek.

Aztán feljebb tekintettem, ahogy felért a lépcsőn előttem: vastag, fekete hajfonatot láttam és az jutott eszembe, hogy a mi kislányunk haja is ilyen lesz (nem lett). Csak így mertem nézegetni őt, mert a hivatalban nem akartam bámulni. Ezt mindig undok dolognak tartottam, megbámulni mást, csak azért mert nem olyan, mint én vagy a nagy átlag.

A kórházba érve Bea összetalálkozott egy cigányasszonnyal (na ő pont olyan volt, mint egy sztereotípia: virágos kendő a fején, hosszú szoknya és úgy általában minden a megjelenésében és stílusában). Ő kérdezte Beát: már meg is szült, haza is ment? Bea nagyon csendesen felelgetett neki, nem mondott semmit pár igenen kívül, nem mesélte el neki, hogy mi járatban vagyunk. Sajnáltam, amiért ilyen helyzetbe került. Tisztelem, amiért ezt is vállalta.

A szülészeten az ablakon keresztül mutatták meg az ásítozó Izát. Nem történt bennem semmi. Mármint nem éreztem, hogy csodálatos kis lény, azt se, hogy taszít engem, egy baba volt, aki a miénk lehet. Így aztán rögtön kérdeztem: „Bemehetünk hozzá?” Persze, bemehettünk. Félve megkérdeztem Beát is, hogy akar-e bejönni velünk, hiszen még az ő gyereke, míg alá nem írja a papírokat. De nem akart bejönni. Megértem. Minek nézegesse? Haza nem viheti.

Beöltöztettek minket tetőtől talpig zöld kórházi ruhába. Beléptünk. Amikor Iza a vállamba fúrta a fejét, akkor kezdtem sírni, és nem is nagyon tudtam abbahagyni, csak rövidebb időszakokra. Mondjuk amíg bent voltunk. Aztán amíg átértünk a kórházból a hivatalba. De ettől kezdve minden beszélgetést hüppögve folytattam le. De végig ott volt bennem a zavar, hogy hogyan viszonyuljunk az életet adó szülőkhöz. Ezen persze mind a gyámügyes hölgy, mind Ági átsegített minket azzal, hogy kérdeztek, informáltak minket, de közvetlenül nem tudtunk velük beszélni. Ők is zavarban voltak, mi is.

Az nagyon jól esett, hogy a gyámügyes igen beleérzően kezelte Beát és párját. Nem voltak házasok, így Bea beszélt, elég volt neki lemondania a gyerekéről. A jegyzőkönyvből tudtuk meg a legfontosabbakat: Iza nyolcadikként született, nem bírják már sehogy sem őt is vállalni. A családban nincs öröklődő betegség vagy elmebaj. Tudják mivel jár, amit tesznek. Egy rokon adta örökbe a gyerekét, onnan tudják, hogy van ilyen lehetőség. Bea korát később ebből az iratból néztem ki. Akkor megdöbbentem: 24 éves volt. Nem annyinak nézett ki. Nem találkoztam korábban személyesen olyannal, akinek ilyen fiatalon született volna először gyermeke. Azóta teljesen más megvilágításban látom a gyerekanyákat. És azt is, hogy miért és miként mond le valaki az újszülöttjéről.

Iza életének első hónapjaiban sokszor kellett mesélnem az örökbefogadásról (ezt minden örökbefogadó ismeri). Hamar szembesültem vele, hogy milyen sokan ítélik el azt, aki a lányomat világra hozta. Azóta hirdetem, hogy ennél többet egy vér szerinti anya nem tehet a gyerekéért, ha már úgy döntött, hogy nem viszi haza. Nem hagyta rendezetlenül a sorsát, vállalta a találkozást velünk, elment a hivatalba, ahol beszámolt az életéről. Emiatt is és pusztán amiatt, hogy a segítségével válhattunk mi szülővé, hálát érzek iránta és elég sokszor gondolok rá.

Utólag átgondolva, az egész örökbefogadási procedúra alatt hullámoztak az érzelmeim, mindent nagyon intenzíven éltem meg, de közben fogalmam sem volt, hogy mikor mi jön. Nekünk nem volt lehetőségünk a vér szerinti szülőkkel beszélgetni, mert a Fészek Alapítványnál nem szokás olyan találkozót összehozni, mint pár másik szervezetnél. De nem is tudtam volna mit kérdezni, mert nagyon felkészületlen voltam. Csak sodródtam az eseményekkel, mindössze azt tudtam biztosan, hogy ezt szeretnénk, menni kell és csinálni, ami jön.

Két és fél évvel később valamivel felkészültebben csináltuk végig azt a bizonyos első napot Vince életet adóival. Már volt elképzelésünk, hogy mire számíthatunk. Az, hogy megérkezett a második gyerekünk, akkor eldőlt, mikor megcsörrent a telefon. Semmiféle kételyre nem emlékszem. De arra az intenzív élményre, ami akkor ért, mikor Pirivel bemutatkoztunk egymásnak, nem készültem. Kezet fogtunk és a szemünk egymásba mélyedt. Nekem olyan volt, mintha a gondolataink közlekedtek volna köztünk. Nagy sötétbarna szempárból olvastam ki, hogy “Én vagyok az a nő, aki megszülte.”, miközben az járt a fejemben, hogy “Én vagyok az a nő, aki hazaviszi.” Egy igazi putri előtt álltunk, amit én még csak tévében láttam, de abban a pillanatban csak a nagy barna szempár jutott el a tudatomig. Utána elindultunk az autók felé, hogy menjünk a hivatalba. Addigra már láttuk Vincét, csak utána mentünk a vér szerinti szülőkért (más településen laktak, a közlekedés számukra nem megoldott, buszjegyre sincs pénzük). Piri hirtelen megkérdezte: “Látták a babát?” Feléje fordultam és lelkesen mondtam neki, hogy “Igen és gyönyörű gyerek”. Mire ő: “Ugye mondtam, hogy nagyon szép?” Akkor és ott mi voltunk az a két nő, aki azt a babát a világ legszebbjének látta és nem irigyeltem tőle az érzést, hanem örültem, hogy összeköt minket. Jó volt, hogy mi ketten ugyanazt látjuk.

Később a gyámhivatalban nagyon bántott, ahogy a hölgy, aki felvette a jegyzőkönyvet, beszélt az örökbeadókkal. Gondolkodtam is, hogy rászólok, de nem láttam hasznát, nem tettem. Ezt nagyon bánom utólag, kicsit szégyellem is magam, hogy nem álltam ki érte.

Vince vér szerinti szülei szintén nem voltak házasok, de ezúttal megjegyeztem Laci nevét is, nem akartam megint azt, hogy az apának még a nevét sem tudom, főleg mert ő is részt vett a procedúrában, ő is hozzászólt és érdeklődött, hogy van-e otthon másik gyerekünk. Örült, hogy a fiának lesz egy nővére. Ahhoz képest, hogy nekik már hat volt otthon, lelkesen kijelentette, hogy milyen jó, hogy egy lány, egy fiú lesz így.

Pirinek nem volt könnyű dolga. Az ügyintéző lekezelően beszélt vele, én hasonló helyzetben talán nem is maradtam volna ott. Persze lehet, hogy ő már csak ehhez szokott, így nem volt számára újdonság. De hiába mondta róla később a védőnő, hogy nem jó anya, nálam átment. Amikor jegyzőkönyvbe kellett mondania, hogy mikor döntöttek az örökbeadásról, illetve, hogy miként élte meg így a terhességet, azt mondta: „Tudtuk, hogy ezt a gyereket csak addig szerethetjük, amíg pocakban van.” Mondanom sem kell, hogy ezúttal is zokogtam, az ilyen mondatok nem segítettek abbahagyni. Ági rám is szólt egyszer, hogy ejnye, hiszen én már nem először csinálom ezt. Azt is tiszteltem Piriben, hogy arra a kérdésre, hogy mit fognak szólni a faluban ahhoz, hogy odaadta a gyerekét másoknak, azt felelte: „Minden csoda három napig tart.”

Most, hogy már három babás gyakorlatom van, határozottan úgy érzem, hogy a terhesség mégis hagy lenyomatot a gyereken. Izát nem tudom, hogy valóban azért adták-e örökbe, mert nem tudták vállalni (habár biztos, hogy volt anyagi akadálya, de lehet, hogy volt más ok is). Mindenesetre az volt a benyomásom, hogy Beával nem azért jött a párja, mert közösen döntöttek, hanem mert ellenőrzés alatt állt. Erre nincs bizonyítékom, de Iza nem volt egy könnyű baba, sok foglalkozást igényelt. Vince viszont valóban úgy élhette meg a méhben töltött időt, hogy fejlődhetett nyugalomban, nem utasították el, annak ellenére, hogy tudták, nem marad velük. Nála nyugisabb, egyszerűbb babát még nem láttam. Nagyon jó dolgom volt vele.

Sajnos a harmadik alkalommal nem találkoztunk Bendegúz vér szerinti anyjával, mert titkolta az egész terhességet, a babát is. Ennek megfelelően aprónak született (hivatalosan ennek oka a koraszülöttség, szerintem pedig a rejtőzés lehetett), de utána úgy pattant ki, mint egy rugó. Jelenleg öthónaposan 8 kiló és 74 cm. Korának megfelelően viselkedik. Bende nagyon rosszul élte meg eleinte, ha leraktuk, kicsit is magára maradt. Azt hiszem, végig érezhette, hogy nem kívánt gyerek. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy tartsuk csak a kezünkben, nem hagyjuk sírni, akárki akármit is mond. De két gyerekkel a hátam mögött már nem érdekelnek a mindentudó vélemények. Sokkal kevésbé sírós már, huzamosabb időt is eltölt egyedül nézelődve. Nekem hiányzott a találkozás a vér szerinti anyával, sokszor töprengek, hogy milyen lehet. Azt tudom, hogy nagyon fiatal, ezért egy nagy kamaszt látok magam előtt, aki nagyon félt, amíg hordta Bendét és aki egyelőre még mindig azt gondolhatja, hogy szerencsésen megúszta a dolgot. Őszintén remélem, hogy a későbbiekben lesz, aki segít neki a feldolgozásban, amikor eljön az ideje.

Biztos, hogy a gyerekeink világra hozói nem angyalok, tuti, hogy sok mindennel nem értenék egyet az életükkel kapcsolatban, ha behatóbban ismerném őket és ők is értetlenül állnának a mi dolgaink előtt. De ahányszor eszembe jutnak, hála tölt el. Vince esetében kicsit több szót váltottunk, de annyira távol áll a világunk egymástól, hogy nem is biztos, hogy tudtunk volna beszélgetni. Az, hogy valaha is eljönnek a gyerekükért és zsarolással vagy bármi más módon visszakövetelnék, abban a pillanatban vált nevetségessé, mikor láttam az életkörülményeiket és azt, hogy mennyire tájékozatlanok. Pénzük sem lenne az utazásra. Jobban megijednének a nagyvárostól, mint hogy belevessék magukat.

racz-tunde-734x1024

Az életemre, látásmódomra nagy hatással volt ez a két személyes találkozó. Három gyerek köt össze minket a mélyszegénységgel. Láttam a putrit, ahol Vince felnőhetett volna, és ez nagyon nehéz gondolatok elé szokott állítani. Hogy fog ezzel a fiam szembesülni? Mint egy repülőgépszerencsétlenség kevés túlélőjének lenni: miért ő kapott másik életet, miért nem az a hat másik, aki ott maradt?

Az első két gyerek vér szerinti szülei már maguk is szülők voltak, amikor elhatározásra jutottak, de soha nem gondoltam azt, hogy könnyen elintézték magukban a kérdést. Biztosan eszükbe jut időnként, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akik már nincsenek velük. Néha szívesen tudatnám velük, hogy jól vannak. A gyerekeinkkel őket is vállaltuk, akármilyenek is legyenek.

Advertisements

10 responses »

  1. Nagyon megható, köszönöm, hogy megosztottad velünk, Pakinyanya!
    Mi fél éve várakozunk, többek közt a Fészeknél is. Hasonló félelmeim, bizonytalanságaim vannak nekem is, mint amik szerepeltek a történetben. Kicsit megnyugtató, hogy ez így normális, és nem jelenti azt, hogy mégsem az örökbefogadás a mi utunk. Mi is úgy szoktunk átlendülni a sok “és mi lesz, ha…” kétségen, hogy gyereket szeretnénk, ez biztos, nem mondhatunk le róla a bizonytalan félelmek miatt. Remélem, hogy most már a következő blogtalálkozóra eljutunk, és még több sikersztorit hallhatunk személyesen is! 🙂
    Még egyszer köszönöm, Pakinyanya, sok boldogságot nektek!

    Kedvelés

  2. Többiek? Akik átélték már a találkozást, azoknak hasonló volt?
    Engem az döbbentett meg a leírásban, mennyire nem volt kommunikáció a két család között, és a civil szervezet sem szorgalmazta ezt, sőt inkább úgy alakították a kereteket, hogy ne is legyen rá mód.

    Kedvelés

  3. Nekünk mindkét esetben nagyon nagy élmény volt a találkozás, és nagyon megnyugtató is. Nekünk volt lehetőségünk beszélgetni, mindent meg tudtunk kérdezi, amit szerettünk volna, az egyik esetben együtt is ebédeltünk a gyámhivatali procedúra előtt. Nagyon benne vannak a szívünkben, mintha őket is örökbefogadtuk volna. Talán azért is, mert nagyon fiatalok voltak. Az egyik esetben a vérszerinti nagyszülők is ott voltak, ezért külön hálásak vagyunk a sorsnak.

    Kedvelés

  4. Pakianya, köszönöm, hogy megosztottad velünk. Én felnőtt örökbefogadottként kicsit nagyon irigy voltam a testvéreimre, hogy ők a vér szerinti anyánkkal nőhettek fel, ők irigyek voltak rám, gondolván azt, ha ilyen jó helyre került, már minimum az Oxfordban kellett volna diplomáznom. Én ezt utólag le tudtam rendezni magamban és hálás vagyok a sorsnak, hogy megmenekültem, ugyanakkor úgy fogtam fel, hogy távol az édesanyánktól csak én tudtam ezt túlélni, így, ebben az értelemben, ha már ott kellett hagynia egy gyereket örülök, hogy én voltam az, Sohasem tudtam elmondani a testvéreimnek, hogy sosem volt kipárnázott utam, mindenért meg kellett küzdenem. Viszont jó dolog lehet a nyitott örökbefogadás.

    Kedvelés

  5. Koszonom, hogy megosztottad velem is az eletetek legnagyszerubb torteneteit😊. Gratulalok a gyermekeiteknek, hogy ilyen nagyszeru szuleik vannak mostmar! Egyben itt meg is jegyeznem, szomorunak talalom, hogy ez az iras nem kapott 90 bejegyzest, gratulaciot es koszonetet tomegesen. Szamomra pelda erteku amit vallaltatok. Sok sikert kivanok a csaladotoknak!

    Kedvelés

  6. Nekem egy 17 és egy 15 éves öf fiam van, mindketten újszülöttként, nyílt örökbefogadással kerültek hozzánk. A kisebbik fiam anyjával a kórházban találkoztunk, magánutas öf volt, életem legmélyebb asszonyi találkozása volt a szülőanyával töltött fél óra.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s