Örökbe.hu

Bár a törvény szerint 12 év alatti gyermek már csak nevelőszülőnél élhet, a gyakorlatban még mindig nem sikerült az összes kisgyereket családba tenni. Így az örökbefogadók egy része is intézetből viszi haza a babát vagy kisebb-nagyobb gyereket. A megelőző években évi 40-60 gyerek került intézetből örökbefogadókhoz, 2016-ban 140. Akkor kerül otthonba egy gyerek, ha az adott megyében nincs elég nevelőszülő, vagy az egészségi állapota olyan, hogy nem vállalják őt. Ma három olvasó osztja meg a tapasztalatait, akik mind csecsemőotthonból vittek haza kisgyereket.

Rlupin72 egy vidéki megyében ismerkedett a 27 hónapos, egészségi gondokkal küzdő Esztivel.

Milyen volt az intézet?

A ház maga egy régi, lepukkant, szocreál panelépület egy hatalmas, gyönyörű, és teljességgel kihasználatlan parkban. Az intézet egy többprofilú szociális-egészségügyi intézmény része. A gyermekotthonból már csak egy szobát használnak, amelyet tíz rácsos kiságy és egy járóka foglal el, szóval irdatlanul szűk a hely. A szoba kialakítása hangulatos volt, mesefigurák a falon, fa bútorzat, szőnyeg.

Hogy éltek a gyerekek?

A Pikler-módszert az intézetben hírből sem ismerik; a tíz gyerekre egy gondozó jutott éjjel-nappal. 2015 tavaszán Eszti volt a maga 27 hónapjával a legidősebb gyerek; viszont legalább öt félévesnél fiatalabb baba is lakott a szobában. Eszti ennek megfelelően nem kapott sem darabos gyümölcsöt, sem darabos ételt. Kizárólag folyékony és pépes táplálékot kapott, mint a többiek; rácsos ágyban aludt, pelenkázták – annak ellenére, hogy a felszereltség lehetőséget adott volna arra, hogy kiságyban aludjon, kisasztalnál, kisszéken ülve, önállóan próbálkozhasson enni, bilire szokhasson.

Az intézmény bezárás előtt állt, így a gyerekeknek éppen csak a fizikális életben tartására jutott idő és energia. Az orvosi ellátás meglétére odafigyelnek, de minőségére már nem. Eszti szemészorvosának, aki a kancsal szemét operálta, arra már “nem volt ideje”, hogy észrevegye: a gyerek szemére 6-os dioptriájú lencse kellene. A gyerekek valamennyien jelentősen hospitalizáltak, érzelmileg-mentálisan elhanyagoltak. Tisztázás – reggeli – délelőtti szabad “játék” – tisztázás – ebéd – alvás – tisztázás – uzsonna – délutáni “játék” – tisztázás – etetés – alvás darálója zajlik minden nap, szinte semmi változatossággal. Fürdetés minden másnap.

Eszti nem tanult meg kúszni-mászni sem rendesen, nemhogy beszélni; pedig ő még valamilyen fejlesztést is kapott hetente kétszer. Az udvaron szerintem életében nem járt, pedig még játszótér is van fajátékokkal, és kicsiknek való medence is, szép nagy fák árnyékában.

Hogy zajlott a barátkozás?

A barátkozás szokott menetrend szerint zajlik; az ottani Tegyesz szerint bevált, hatékony és gyors. Valóban az. Az “igen” után egy egyeztetett hétfőn leutazik az örökbe fogadni kívánó pár, kivesz szépen valamilyen szállást magának a saját pénzéből, aztán minden reggel 9 órakor beballag az intézetbe, ahol a Tegyesz munkatársai várják.

9-12, valamint 15-18 óra között lehettünk Esztivel hétfőtől csütörtökig. Minden nap egyre több gondozási műveletet (tisztázás, öltöztetés, etetés, fürdetés) vettünk át a gondozóktól; csütörtök reggel már a reggelit is tőlünk kapta. Péntek reggel 9-re a gyámhivatalba mentünk a papírokat elintézni (a gyerek meg kétségbeesett zavarodottságában ordított az intézetben, mert nem értette, mi történik vele), majd vissza az intézetbe, ebédeltetés, és irány haza. Ennyi. De bármilyen hihetetlen, tényleg működik. Talán a nem túl rózsás körülmények miatt a gyerekek is ösztönösen mielőbb szabadulni akarnak…

Segítette valaki a barátkozást?

A gondozók csapata nagyon vegyes volt, akadt közöttük nagyon jó és csapnivaló is. A barátkozást se nem segítették, se nem gátolták – szerintem örültek, hogy egy gyerekkel kevesebbet kellett ellátniuk, kihozták-visszavitték Esztit a szabott időkben.

Mennyire kaptatok információkat a gyerekről?

A kapott információk igen pontatlanok voltak. Az egészségügyi papírok egy részét sem kaptuk meg – szerintem elhányódtak valahol a nagy papírkáoszban. Az élettörténeti naplóra rákérdeztem – a vezetőnő úgy nézett rám, mintha a Marsról érkeztem volna. Azt sem tudta, hogy fél-e a gyerek a zivatarban; mi több, azt sem, hogy milyen magas és hány kiló, vagy hogy hányas lába van. (Később kiderült, hogy a 21-es lábára rendszeresen 18-as cipőt húztak. Menekült is egy darabig, ha gyerekcipőt látott a közelében…) A tápszerén és egy darab játékon kívül mindösszesen azt az egy öltözet ruhát kaptuk vele, amiben hazahoztuk.

Otthon tapasztaltatok-e a viselkedésén olyasmit, ami az intézetből ered?

Mikor hazahoztuk, 2-3 hónapig minden éjjel minden etetésidőben (21-24-3-6 órakor) felébredt és nyűglődött öt percet, amíg visszaaludt. A 6 órai ébredés után torkaszakadtából ordított mindaddig, amíg ki nem vettük a rácsos ágyból, amire nem mellesleg azt mondták, hogy csak abban aludjon, mert az biztonságérzetet ad neki. Hát nem adott. Gyűlölte a rácsos ágyat, de mivel nem tudott beszélni, ezt sokáig nem tudtuk. Délutánonként egy földre tett habszivacs matracon altattam, mert az ágyban ordított és nem aludt. Hat hét után egy éjjel már képtelenek voltunk visszaaltatni az ágyában, de mutogatott a matracra, hogy oda akar menni. Ott aztán békésen lefeküdt, és aludt tovább. Azóta is az a matrac az ágya, mert azt szereti.

Az ujját mind a mai napig szopja, ez ad neki megnyugvást.

Játszani egyáltalán nem tudott, az egyetlen “játék” az volt, ha tárgyakat csapkodott egymásnak vagy pakolt ide-oda; illetve szétrombolta a kockából épített tornyokat, széttépett valamit. Amíg itthon voltunk, ez nem is változott, hiába próbálkoztam tanítgatni. A bölcsi ebben hozott valamennyi áttörést, bár néha mind a mai napig visszaesik a “zajkeltő” üzemmódba játék címszó alatt.

Mivel az otthonban korábban többször bántották őt az időközben külföldre örökbe adott nagyobb gyerekek, egy időben a bölcsődében agresszív volt. Odament másokhoz, és nekik esett. Erről némi időbefektetéssel és magyarázattal sikerült lebeszélnünk.

Mivel az otthonban szinte csak a felnőttek beszéltek körülötte, és jelzés nélkül is óramű pontossággal kiszolgálták, sokáig nem értette, mire való a beszéd, és emiatt nem is próbálkozott vele. A bölcsiben jött rá, hogy a beszéd használható valamire – és a beszédfejlődése nagyon hirtelen felgyorsult.

Mivel az otthonban mindenkit pelenkáztak körülötte, és ez volt az egyik alkalom, amikor személyes figyelmet kapott, nem akart vécére szokni. Bár képes lett volna rá, ez csak hosszas harc és szoktatás után sikerült 3,5 éves korában.

Nehezen megy neki az evés is, bár ebben láthatóan nagyon igyekszik. Mivel az otthonban kizárólag folyékony-pépes étrendet kapott, nem tudta, hogyan kell elharapni, megrágni a falatot, és csak utána lenyelni. A harapás/rágás/nyelés hogyan-mikéntjének tanulása a mai napig is zajlik. Türelmetlen enni, hiszen a harap-megrág-lenyel hosszadalmas, energia- és figyelemigényes folyamat. A pépeset csak nyelni kellett, gyors volt és kényelmes. Mindenkinek…

A nyelv működésének és irányításának felfedezése a beszédfejlődésben is fontos. Eszti ebben is hátrányban van a 27 hónap intézet miatt: 4 évesen kezdte csak el felfedezni, hogyan irányítsa az ajkát, nyelvét a hangok formálásához. Bölcsődei gyógypedagógusa fel is hívta a figyelmünket arra, hogy csak olyan oviba vigyük, ahol logopédiai fejlesztés is elérhető.

Szeptember elején, 4,5 évesen kezdtük az óvodát; mostanra az óvoda gyermekpszichológusa jelezte, hogy sok gondot lát Esztinél, aminek a gyökere az intézetben töltött 2 év lehet. Nem tud önállóan játszani, rajzolni (pedig igyekeztünk tanítgatni), és nem tud kapcsolatot felvenni, kapcsolódni sem a többi gyerekkel. Kizárólag egyértelmű, kontrollált feladathelyzetben érzi jól magát, és ezt igyekszik is kialakítani: a felnőttek közelében marad, velük vesz fel kapcsolatot, és ha önállóan csinál valamit, az magányos, izolált tevékenység (pl. felnőtt által elkészített rajz kiszínezése). A fejlesztő foglalkozásokon ugyanakkor fegyelmezetten és igyekvően vesz részt. Ügyes is, hiszen ezt a fajta tevékenységet már jól ismeri az intézeti évekből és a bölcsődés időszakból egyaránt.

Az, hogy az ovis csoportban szinte kívülállóként van jelen, miközben a többiek jókat játszanak egymással, valószínűleg zavarja őt, mert a tapasztaltak szerint belső feszültsége időnként agresszió formájában robban ki, de megfogalmazni nem tudja, hogy mi az, ami bántja vagy nyomasztja.

Hogy alakult a kötődés?

Mikor hazajöttünk, 1-2 hónapig nagyon félénk és óvatos volt; ragadt rám, mint a matrica. Az apjára is féltékeny volt, ellökdöste tőlem, ütlegelte az apját. Ilyenkor mindig elmagyaráztuk neki, hogy mi szeretjük egymást is és őt is; hogy hozzánk tartozik, de közénk nem állhat.

Három hónap múlva bármely nőnemű (az intézeti gondozók mind nők voltak) személy kezét megfogta, felvetette magát ölbe, és bárhová elment bárkivel, ha kaphatott valamit. Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy nem mindenki ismerős, akivel találkozunk, és hogy sose menjen olyan messze, hogy már nem lát minket, de mivel ekkor még egyáltalán nem beszélt, nem tudjuk, mit értett meg belőle. Nagyon odafigyeltünk rá, és sosem vesztettük el…

A bölcsis beszoktatásnál ezek mellett megjelent a rettegése is, hogy otthagyjuk, nem megyünk érte. Ez ellen úgy igyekezett bebiztosítani magát, hogy minden szülőhöz odament barátkozni, furakodott, tolta magát előtérbe. Szerencsére a kisgyermeknevelők tudták, hogy örökbefogadott, figyeltek rá, és igyekeztek átsegíteni mindenkit a zavarba ejtő helyzeteken.

Ma is igyekszik állandóan a figyelem kellős középpontjában lenni. Azt sejtjük, hogy most próbálja valahogyan “bepótolni” a 27 hónap teljes figyelemhiányát. Az utcán most már nem szívesen megy tőlünk messzire. Reggelenként óvodába menet, ha kiszállunk az autóból, nem megy el mellőlem, csak a kezemet fogva indul el. Ha üres a járda, akkor vígan szalad előre, de ha bárkit meglát, megtorpan, megfordul, visszaszalad és bebújik a hátam mögé. Ha ismerőssel találkozunk az utcán, és megállunk beszélgetni, akkor is.

Most már mindkettőnkhöz szorosan kötődik – mi több, apás lett; de ha csak egyikünk van jelen, a másikat hiányolja. Akkor a legboldogabb, ha hármasban elmegyünk sétálni vagy kirándulni valahová – a 27 hónap teljes bezártság után mind a mai napig jobban érzi magát a szabad levegőn, mint a lakásban. Ezzel együtt mindig nagyon boldog, ha hazatérünk a mostanra megszokott, ismerős, szeretett lakásunkba.

 

A K. család egy csecsemőotthonból fogadott örökbe egy kétéves, idegrendszeri sérüléssel született kisfiút.

Mennyire volt szabályozott a barátkozás?

Abszolút szabályozott volt. Három hétig tartott nálunk és nagyjából úgy, ahogy “a nagykönyvben meg van írva”. Először csak bekukkanthattunk abba a szobába, ahol volt a kisfiúnk, utána lehettünk vele egy légtérben. Aztán kihozták őt, de csecsemőotthoni dolgozó foglalkozott vele, mi csak figyeltünk. Később mi játszhattunk vele felügyelet mellett, illetve ekkortájt kezdtünk bekapcsolódni a gondozási feladatokba. A végén már csak hármasban töltöttük az alkalmakat, de a csecsemőotthonon belül. Eleinte ritkábban mentünk, a végén minden nap.

Kik segítették?

Hivatalosan a pszichológus feladata lett volna, de mivel a gyógypedagógusnak több kapcsolata volt a gyermekkel, ő vezette a barátkozást. Rajta kívül természetesen a gondozónők is segítettek. Az intézményvezető pedig tanácsokkal.

Volt a gyereknek személyes gondozója?

Igen, volt, de ennek nem volt olyan nagy jelentősége a barátkozás folyamatában. A kérdéseinkre ugyanúgy választ kaptunk a többi gondozótól és a gyógypedagógustól is. A különböző műszakok miatt pedig mindig pont más gondozó volt a csoporttal, amikor mentünk. Természetesen a személyes gondozó tudta a legtöbbet a gyermekről és külön öröm, hogy ő nagyon a szívébe zárta a kisfiúnkat, annak ellenére, hogy “problémás” eset volt.

Mennyire jól adták át az információkat az életéről, szokásairól?

Abszolút elégedettek voltunk az információkkal. Azért kisebb visszásságok voltak. Az intézményvezető elmondta, hogy a gyerekek csak vizet kapnak inni az intézményben, mi se szoktassuk őt rá édes italokra. A gyakorlatban viszont minden alkalommal teát ittak.

Kaptatok-e élettörténeti naplót vagy más kis gyűjteményt az addigi életéről?

Megkaptuk az összes orvosi papírt, az előző és az akkori csecsemőotthoni zárójelentéseit, amelyek elég részletesek voltak. Kaptunk egy fényképalbumot is, amibe az intézményben töltött hónapokból mindig került 1-2 kép. Mást nem kaptunk. Ebből adódnak is hiányosságaink, például sem a fogzásáról, sem az értelmi- vagy mozgásfejlődésről nincsenek pontos adataink.

Milyen életük volt ott a gyerekeknek?

Mi úgy láttuk, hogy a körülményekhez képest jó dolguk volt ott a gyerekeknek. A csoportban, ahová mi jártunk, 7-8 csecsemő volt (és a mi kisfiunk, aki bár már nem volt csecsemő, de mivel még nem tudott járni, önállóan enni, nem kerülhetett a kortársaival a “nagyok csoportjába”). Ennyi babára egy gondozónő jutott, aki állandóan bent volt a szobában, és még egy fő, aki “beugrós” volt, ha segítség kellett. Ennyi kisgyereknek csupán a gondozási feladataival kitelt a teljes nap. A dédelgetés, szeretgetés nem volt megengedett a gondozóknak. Síró babát “csak úgy”, vigasztalásból nem lehetett felvenni – ezt azzal magyarázták, hogy ne alakuljon ki kötődés. Egy baba biztosan mindig sírt a nyolcból. És én sem mehettem oda felvenni…

Mivel csecsemők voltak, konkrét foglalkozást nem, de olyat láttunk egyszer, hogy a szobai szőnyegre kitették az arra már “alkalmas” babákat játszani. Ugyanakkor nagyon magas szakmai színvonalú volt a gyógypedagógiai fejlesztés, amiben egyénileg vagy párban részesültek a gyerekek.

A babák nagyon korán keltek, fél 11 körül már ebédeltek, este 5-6 között vacsora volt és rögtön utána alvás. A fürdetés délelőtt és délután is az üres időkben zajlott, ki mikor került sorra. Mindenről pontos időbeosztás volt, nagy táblázatok, mert csak így lehetett követni.
Féltünk tőle, hogy majd nehéz lesz az átállás egy családbarát napirendre, de gond nélkül ment, egyik pillanatról a másikra.

Milyen állapotban volt a gyerek? Érezhető-e rajta hospitalizáció, elhanyagolás?

Az egészségügyi dolgokra nagyon odafigyeltek mindenkinél, muszáj is volt. Ennek ellenére is elkerülhetetlen volt, hogy ha egy fertőzés bekerült, az ne menjen végig az összes gyereken. A mi kisfiunk is októbertől áprilisig folyamatosan hurutos volt, többször kórházban is kezelték emiatt. Így fel is készültünk az otthoni hosszan tartó betegeskedésre is. De nem így lett: az elmúlt másfél évben most betegedett meg másodszorra. Hála Istennek!
Elhanyagolva nem volt, de ennyi gyereknél a hospitalizáció elkerülhetetlen, főleg egy sérült gyermeknél.

Szerinted mire készüljön az, akinek intézetből ajánlanak ki gyereket?

A klasszikus mondás tényleg igaz: nem vihetsz mindenkit haza! A nagyobbacskák mindig megkérdezték: “Kiért jött a bácsi/néni?” “Ez kinek az anyukája/apukája?” “Engem is elvisztek?” Ezekhez elég erősnek kell lenni, hogy megfelelően tudjunk reagálni. Az ember találkozik más szülőkkel is – csak épp a másik oldalról: akik nem azért jönnek, hogy hazavigyenek egy gyermeket, hanem mert tőlük elvették, de néha látni szeretnék.
Mi szerencsésnek érezzük magunkat, hogy már a barátkozás során sok intim, hármasban töltött pillanatban lehetett részünk.
A barátkozás alatt az intézetből kivinni a gyereket nem lehet és olyan sincs, hogy “próbanap” otthon, ahogy azt sokan hiszik.

Mi ott azt nem tapasztaltuk, hogy a “saját” gondozó babusgatott, inkább egységesen senki senkit. Véleményem és tapasztalataim szerint pedig szükségük van a kicsiknek az érintésre, ölelésre. Ennek hiánya sokkal nagyobb kárt okoz, mint ha kialakul valamiféle kötődés egy gondozóval, amit át kell szépen vinni a leendő szülőkre. Mi hálásak vagyunk azért, hogy a kisfiunkban ez a kötődés a gyógypedagógus iránt kialakult, és az ő ügyességének köszönhetően nagyon jól sikerült ezt a kötődést “áttenni” irányunkba.
Összességében pedig hálásak vagyunk a Csecsemőotthonnak és minden dolgozójának mindazért, amit a gyermekünkkel tettek élete első pár, meghatározó hónapjában. Tényleg a babák a legtöbbet kapták, amit adott körülmények között megadható volt.

Látsz-e a gyerek viselkedésében, fejlődésében olyasmit, amiről a csecsemőotthoni környezet tehet?

Kétéves volt, amikor elhoztuk és még nem mostak neki fogat! Szerencsére hamar megszokta és megszerette a fogmosást itthon.

A sérüléséből kifolyólag nehezen tanult meg rágni, már itthon, 3 évesen, de nem is nagyon lett volna rá lehetősége korábban, mert bent szinte csak pépes ételeket kapott – talán, mert így egyszerűbb volt az étkezést megoldani. A gyógypedagógus próbálta tanítani a rágást, de kevés lehetőség volt a gyakorlásra.

Egy súlyosan sérült szobatársától átvette az önbántalmazó magatartást. 1,5 év után is néha még így reagál a kudarcokra.

Nagyon sokáig dobált mindent, mert bent is sok esetben ez volt az egyedüli szórakozása: kidobott valamit a kiságyból és legalább volt egy hanginger, aminek örült. Hosszú időbe telt, mire ezzel felhagyott, de sikerült.

Szintén nem egyértelmű, hogy az otthon miatt, de 2 évesen egyáltalán nem beszélt. 3,5 éves korára indult be igazán a beszéde, másfél év családban töltött idő után. Azóta a verbalitás az erőssége! 🙂

Egy konduktor, aki két hónappal a hazakerülése után mérte fel, azt mondta: “Ha ez a gyerek családban lett volna, már szaladna.” Akkor még felállni és menni sem tudott egyedül (2 év 1 hónaposan). És valóban: egy hónap múlva felállt és két hónapon belül elindult.

Annak, hogy az önálló játék nagyon nehezen megy, megint csak több oka lehet. De állítólag jellemző az otthonos gyerekekre, hogy nehezen tanulnak meg önállóan játszani. Miki is képes rá, de csak úgy hajlandó, ha ott vagyunk mellette.

Az alvással is voltak gondok. Az otthonban minden gyereket letettek és azonnal el is mentek mellőle. Így kellett magukat “elaltatni”. A mi kisfiunk ilyenkor már bent is sírt, hisztizett, aztán elaludt. Azt mondták (de tényleg mindenki az otthonban ezen a véleményen volt), hogy ezen ne változtassunk, mert ő el tud aludni egyedül, mi is így csináljuk otthon, hagyjuk magára. A második naptól így tettünk délután is és este is, ahogy az otthonban mondták: altatós „szertartás” után elköszöntünk, és kimentünk a szobájából. Hosszú sírások következtek, 10-20 percesek. Utána aztán valahogy elaludt magától.  Rettenetes nehéz volt kibírni, de jót akartunk a gyereknek, ezért így csináltuk. Egy hónap után kicsit csitultak a kimenetelünk utáni sírási idők, de egy ponton feladtuk és bent maradt az egyikőnk altatni. Innentől nem volt gond. Hacsak az nem, hogy a mai napig csak velünk hajlandó elaludni (általában mindkettőnket kéri, hogy maradjunk ott). Ha viszont belegondolok, ez mennyire fontos a kötődés szempontjából, nagyon örülök neki, hogy így van. Kicsit bánom, hogy az első időben próbáltuk a csecsemőotthoni protokollt követni.

Sterretje egy egyéves kisfiúval ismerkedett egy fővárosi otthonban.

Mennyire volt szabályozott a barátkozás?

A gyermekvédelmi gyám határozta meg a kezdetét. Bekísértek a szobájába, ismertették a napirendjét, és a közösségi szobába mentek a többi gyerekhez. Bármikor rendelkezésre álltak, 10-kor hozták a tízóraiját (gyümölcspép), ebédkor a bébiételt vagy amit főztek külön neki. Fantasztikus étvágyát szerintem alapos gondozóinak is köszönheti. Azóta is imád enni, mindenfélére nyitott!

Az otthon területét nem hagyhattuk el, ott tologattuk, altattuk babakocsiban. Ebéd után távoztunk. A barátkozás két hete alatt 8/9-12-ig maradtunk vele, utána mentünk be dolgozni. A hétvégén nem mehettünk, mert találkoztunk volna a 10 és 12 éves féltesóival, akiket pszichológus készített fel az elválásra… Nem is az volt nekik a trauma, hanem hogy őket nem viszik haza. A kislány a búcsúzáskor, görcsösen ölelve engem, keservesen sírt. Nem Fecót siratta.
A barátkozáson senki nem nézett ránk, igazi családként töltöttük a napokat. Mi azt akkor csodaként éltük meg, csak később mondta a fővárosi tegyeszes pszichológus, hogy ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Ugyanakkor a gondozónő már egy hét után jelezte az igazgatónőnek, hogy a gyereket megviseli az elválás, adják ki a gyereket. Úgy gondolom, mi tényleg gyorsan összeszoktunk.

Volt a gyereknek személyes gondozója (ahogy a tanfolyamon tanították)?

Sajnos nem, ezért is alakulhatott ki a kötődési zavara (mindenkinek mosoly, integetés, simogatás, bárki ölébe beleül). Két éjszakás és több nappalos gondozónője volt, illetve egy férfi gondozója. Gyakorlatilag még az otthonos kamasz lányok is etették, verseny ment a fürdetéséért (ő volt az egyetlen baba az otthonban). Én ezt úgy gondolom, hogy az otthonban nagyon szerették, de egy pszichológus szerint nem okosan szerették, hanem önző módon. Szóval rengeteg ember szeretgette, ez biztos. Mivel alig látott pasit maga körül, a férjemen függött, a barátkozás alatt ők szeretgették egymást, én meg néha kiszolgálhattam őt.

Mennyire jól adták át az információkat az életéről, szokásairól?

Az esetnaplót nem kaptuk meg, azt megtartották. Pár személyes, bensőségesen kedves bejegyzést kaptunk meg, kb. öt oldalt, valamint a zárójelentésekből és védőnői státuszából állítottam össze az életét (három helyen élt, legalább ötször tartózkodott napokat kórházban). A kérdéseimre válaszoltak. Mondták, hogy az otthonos dolgait, ruháit is használjam, hogy legyen meg az átmenet. Gondosan összeállított ruha- és játékos zsákokkal indították el. A ruhák vegyítése tényleg jó ötlet volt, bár az új ruhái és az otthonos ruhái között ordított a különbség… Kapunk öt fotót, a gyámtól a kórházi karszalagját, egy köteg zárójelentést.

Milyen életük volt ott a gyerekeknek?

A szobák szépek, tiszták, naposak. Mindenkinek lehet egy kuckója. A fürdőt szép sorrendben használhatják. Busz viszi őket suliba, különórára. Kint játszótér, focipálya, “kalandpark”, madárreptető, kert, békesség. A gondozók kedvesek/szigorúak, de mindig figyeltek, ha valaki kérdezett tőlük valamit. Kirándulás, ünnepek. Amit ez a rendszer adhat, azt ők biztosítják. Egy szülőpárt nyilván nem helyettesíthet senki és semmi. A gondozók tényleg folyton változtak, de nagyszerű emberekkel is találkoztunk.

Hogy zajlott egy nap?

Fantasztikusan kemény napirendet csináltak a gyereknek, amit itthon is tartottam, és amit szerintem a gyerek is igényelt. Ezért is nagyon hálás vagyok. Egy régimódi szigort sejtek a háttérben, de nem bánom, Fecó fegyelmezett és érett baba volt első perctől kezdve – és ezt nem én mondom, hanem olyan szülők, akik nem ismerik a múltját.
Fecó napja: 8-kor kelt, evett, pelenka, öltöztetés, 10-ig játszott, utána evett, aludt délig. Akkor ebéd. Játék. 15-17-ig alvás. Játék a nagyobb gyerekekkel a közösségi térben, járókában. 19 órakor fürdés, kaja, altatás. A papírjai szerint éjjelente óránként ébredt, de gondozói bekészítették a cumit meg a vizet, ő meg kiszolgálta magát: cumi, víz, játék, nyöszörgés, utána visszaalvás.
Ehhez képest nálunk az első éjjelen egy keserves másfél órás ordítás után (hintáztattuk, ölben ringattuk, majd letettük, kiderült, hogy ez kellett volna rögtön) este 8-tól reggel 6-ig aludt. És ez van azóta is. Csak ma már nincs ordítás: megissza a tápot, kiadja a cumisüveget, majd 5 perc cuppogás után csendes szuszogás hallatszik a kiságyból. 11 hónap alatt összesen öt éjjel voltam fent vele, fogzáskor.

Hányan voltak a csoportban?

Azt hiszem, 15-en, és az egész házban 3 csoport volt.

Milyen állapotban volt a gyerek?

Konduktor foglalkozott vele, volt neurológiai vizsgálaton, a szobában Krupp elleni gyógyszer és párásító, szóval az egészségi problémájára nagyon odafigyeltek. De mivel az otthonban valaki biztosan beteg, Feci folyton az volt. Jól táplált volt, szép színes babaholmik vették körül, volt valaki, aki hordozta is, mert amikor bevittem egy hordozót, és magamra vettem, a gyerek rohanva mászott oda hozzám, mert tudta, hogy hordozva lesz…
Mászni nem nagyon mászott, álltatták, járatták, amit nem szabad.
Érdeklődő, a játékban elmélyedő, “komoly” baba volt. Itthon csak több hónap után kezdett mosolyogni, és ami engem meglepett: könnyekkel sírni (hónapokig nem könnyezve sírt, inkább babamódon vonyított/ordított).

Érezhető-e rajta hospitalizáció, elhanyagolás?

Az itthon töltött első három héten nem észleltem semmit. Akkor hasmenős lett, levert, és egyszerre visszajött neki a papírokon olvasott fejbeveregetés. Falba, asztallapba, a combomba, a puha kanapéba – bárhova ütötte a fejét. Hintáztattam, metronómot üzemeltem be, így nyugtattam egy cikk alapján. Fél évig jött elő ez a jelenség. Ma már nem csinálja egyáltalán.
Még mindig nagyon közvetlen (egy hivatali ügyintézés során aláírtam egy papírt, és mire hátranéztem, már egy vadidegen öregember ölében ült), de ma már odamegy akárkihez, és ránk mutatva közli velük, kik vagyunk mi neki: “anya, apa”!

Fecó kezdettől eljátszott egyedül, mert ehhez volt szoktatva. Belemélyedve a kockákba vagy egy könyvbe, jól elvolt magában. Ez még itthon is folytatódott, pár hónapja lett matrica, konkrétan semmit sem lehet nélküle csinálnom, jön, hozza a játékát, könyvét utánam. Én most örülök, hogy a magánya helyett tapadni kezdett…

Szerinted mire készüljön az, akinek intézetből ajánlanak ki gyereket?

Mi pozitívan csalódtunk az otthonban. A negatívum (fejlődési visszamaradás, kötődési nehézség, cudar egészségi állapot – egy otthonban folyton beteg valaki…) helyett a pozitívumot emelném ki: rohamos értelmi/érzelmi fejlődés, ami extra gyönyörűség egy új anya számára!, a kötődés hónapról hónapra való gyógyulása, az immunrendszer erősödése, érzelmi alapú betegségek tüneteinek javulása. Fecike ötször volt kruppos rohammal kórházban, a gondozója azt mondta, ha családba kerül a gyerek, nem is lesz neki több – 11 hónapja igaza is van…

A fényképek Rlupin72 és Sterretje barátkozásán készültek.

Akik intézetből fogadtak örökbe: mit tapasztaltatok?

Ha örökbefogadásra vársz, és úgy érzed, hamarosan sorra kerülsz, gyere a Finisben online csoportba, ahol sorstársakkal együtt készülünk fel a várható helyzetekre!