Megérkeztek azoknak a családoknak a beszámolói, akik nemrég fogadtak örökbe. Szeretettel gratulálok mindenkinek! Továbbra is várom a jelentkezéseket a zsuzsa.martonffy@gmail.com címre.
Nicknév: iildiii
Kik vagytok? Első gyerekünkre vártunk, negyvenes házaspár vagyunk, nem fiatalon találkoztunk. Nekem az örökbefogadás mindig is ott volt a fejemben, ahogy az is, hogy bármilyen származású lehet a gyermekem. A páromnak hosszabb út vezetett ide, de miután pár év alatt a vér szerinti gyerekre elmúlt az esély, végigjárta az örökbefogadás elfogadásának útját és igazán lelkes lett ő is.
Ki érkezett? Első kiajánlásra egy hároméves tündéri kislány érkezett hozzánk, nagyon megszerettük, és jött az az érzés is, hogy ilyen aranyos gyereket nem is biztos, hogy mi magunk össze tudtunk volna hozni. Aányunk őt nagyon szerető (részben roma) nevelőszülőktől, egy nagy, bennünket is elfogadó, biztató és segítő nevelőszülői családból, saját megyénkből érkezett, születésétől a nevelőcsaláddal élt, a vér szerinti anya egy ideig látogatta. (A nevelőcsaláddal emilben rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, és ők is, mi is szeretnénk ezt folytatni, később látogatások szintjén is.)
A korához képest le van maradva beszédben, mozgásban (viszont hatéves szinten rajzol, és meglepő módon, ha a helyzet úgy kívánja, időnként egy idős ember empátiája és türelme is jellemzi), majd visszük fejlesztésekre. Jó egészségi állapotban van, persze pár orvosos kör még ránk, de szerintünk egyik sem “vészes” (gondozatlan terhességből született koraszülött volt, de szerencsére időben megkapott minden kezelést, és mára már nincs komoly gond).
Mennyit vártatok? Az első telefonhívástól (az első időpontért a Tegyeszhez) számítva bő egy évet.
Mennyit várt a gyerek? Őt azonnal örökbe fogadhatóvá nyilvánították, amint lehetett, és csak két nyári hónapot várakozott a rendszerben (a legleterheltebb piros megyében!). Az érdekeit jól képviselő gyámja volt, de minden segítő szakember a megyénk Tegyeszétől és a gyámhivataltól annyira kedves és szakmailag is kiváló és lelkiismeretes volt, hogy egyszerűen nem lehettek volna ennél jobbak, emberibbek. Nagyon hálásak vagyunk nekik!
Miért pont ő? Miért pont ti? Amikor az első ügyintézőnk felhívott, én olyan megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem, amit nem tudok leírni. Azután ahogyan hallgattuk az aktaismertetést, a gyám személyes élményeit, véleményét, majd láttuk a fotót, beleszerettünk. Én azonnal, a párom lassabban (= pár óra alatt). Azután az első találkozásnál teljesen elolvadtunk tőle. Később az egyik segítő szakember megjegyezte, hogy szerinte jól sikerült az illesztés (mi amúgy nem kérdeztük meg a sorszámunkat), valószínűleg mi passzolhattunk a gyerekhez a legjobban. A kislányunk nyugodt, érzékeny, finom lélek, művészi adottságokkal, és mindkettőnknek van művészi útja is. Mindkettőnkre hasonlít természetében, megvan, hogy melyikünkre miben, szóval nagyon “passzol” hozzánk habitusban, és még kicsit fizikailag is hasonlít is (most a páromra, viszont az én kisgyerekkori fotóimon én néztem ki hasonlóan). Olyan részletes szakvélemények készültek rólunk (csak a pszichológus volt 5 óra…), hogy anno leesett az állam, és a bennünket “vizsgáló” első ügyintézőnk is rendkívül alapos volt, és tapintatos, humánus, ő is. A kislányunk gyámja pedig nagyon jól ismerte őt, a hivatalos részeken túl több olyan “szerintem” kategóriás tippje, feltételezése is volt, ami nagyon bejött, viszonylag gyorsan, és ő is ott volt az akta ismertetésénél, ahol beszélt a saját tapasztalatairól is a gyerekkel kapcsolatban. Emellett a lányunk friss, részletes orvosi és pszichológusi felmérésen volt a Tegyesznél pár héttel előtte. Az örökbefogadási folyamatban részt vevő második ügyintézőnk is nagyon gondos, figyelmes, és érzelmileg is nagyon támogató volt, mindenben számíthattunk rá. Nagyon sok pontos adatot, sok fényképet kaptunk a Tegyesztől, előre felkészítettek mindenre, még a nevelőcsaláddal való találkozásra is. Nem tettünk származási kikötést, van roma családtagunk, beleírtuk a jelentkezésbe azt is, hogy el-eljárunk a Romadopt rendezvényeire is, és a lánykánk félig roma származású, közepesen látszó rasszjegyekkel. Mindketten kislányra vágytunk, ezért kislányt is kértünk (és szinte mindenki, a Tegyesz pszichológusát is idevéve, tipikus lányos szülőknek aposztrofált bennünket), és mindig azt éreztük, hogy egy kétéves jön majd hozzánk (de bővebb határt adtunk meg persze, viszont mi nem jelentkeztünk újszülöttre).
Tanács, ami jól jött volna: Nagyon sokat tanultunk önszorgalomból előre, innen a blogból is, könyvekből, kedves emberektől is, és nagyon sok jó tanácsot is kaptunk, tőled a cikkekből, a barátoktól, családtagoktól, kommentelőktől, a segítő szakemberektől, rengeteget, és szuperjókat. Nagyon hálásak vagyunk mindenért! De az “instant” szülővé válás, egy kétéves mellett, maga az életmódváltás: sokkal nehezebb volt, mint amire számítottunk. Lelkileg nehéz volt a végén a jogerő kivárása is, ami az ünnepek miatt elhúzódott, és a végén, amikor már nagyon családnak éreztük magunkat, de közben mégsem voltak még meg a papírok, én elkezdtem ezt egy vizsgahelyzetnek megélni, teljesítményfeszültséget éreztem (teljesen feleslegesen, persze, de akkor is, hiába tudtam ezt az eszemmel). Meg rögtön az elején, még az ismerkedés alatt, amikor először az otthonunkban volt: volt lázas-fosós-hányós vírusunk (szép sorban mindenkin, ő kezdte), azután hozott egy fertőzést még az első napokra, aztán oltás miatti lázasság pár napig, majd nem olyan régen magas lázzal járó torokvírus, ami szintén mindhármunkon végigment, és nagyon ijesztő volt az első, órákig semmivel sem csillapítható 40 fokos láz egy ilyen kisgyereknél, a majdnem kórház, amikor az ügyeletes orvos sem tud érdemben segíteni, hanem végül egy idősebb anyai barátunk tanácsai jöttek be. Ez így egyben sok(k) volt az első másfél hónapra, nem számítottam ennyi feszkóra, nyavalyára, és jobb lett volna, ha “mentálisan” erre is ráhangolódok, hogy ez is benne lehet töményen is, rögtön az első időszakban is…
A nagy ötletedet, a gyerek méretű plüssfigurát betettétek végül az autóba? Nem volt rá szükség, mert kezdettől nagyon megszeretett bennünket, és szívesen és lelkesen jött velünk (a nevelőszülőknél sok a gyerek, ő örült a személyes és kizárólagosan neki szóló figyelemnek), hozzám is nagyon bújós volt az elejétől (most már az apjához is bújik, végre). (De mindig tök sok játék volt nálunk, amik érdekelték.) Ehhez tartozik, hogy a nevelőszülői család nagyon alaposan megismerkedett először velünk, de utána megbíztak bennünk, az egész nagycsaládból mindenki (rokonokként viselkedtek onnantól velünk), és onnantól végig mondták neki, hogy igazi anyukája apukája lett, jó dolga lesz nálunk, kedves emberek vagyunk, és ő tanult ember lehet majd így, könnyebb élete lehet, mint nekik, vagy mint amit ők tudnának adni neki, és ez is nagy könnyítés volt, mert érezte, hogy “küldik” is, és elengedik (noha nagyon nehéz volt nekik ez, majd megszakadt a szívük is, mert szerették).
Kedvenc cikkem: én a blogra a Rózsa Krisztiánnal készült interjú kapcsán jutottam el, ami három különböző helyről is “bekopogott”: és ott, akkor teljesen lenyűgözött a blog is, és az az okos, szelíd türelem is, ahogyan Rózsa Krisztián megnyilvánult, és ez így egyben egy különleges, feledhetetlen szellemi élmény volt.
Örökbe.hu 