„Önismereti utazás volt a várakozás”

Általános

Egy nyílt örökbefogadás és az ahhoz vezető kilenc éves út története. Judit és István ma egy három hónapos kisfiú szülei. Balázs újszülöttként, a Bölcső Alapítványon keresztül érkezett hozzájuk. A beszélgetésben szó esik férfi meddőségről, sikertelen lombikról, a várakozásról, és az életadóval való találkozásról. Külön örülök, hogy a pár férfi tagja is megszólalt.

„Életem vesztesége az lett volna, ha nem téged ad a sorsom ajándékba…” (Szabó Edit Irma)

 – Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Miért döntöttetek így?

Judit: A mi történetünk 9 évvel ez előtt kezdődött. Az esküvőnket szerveztük. Szerettünk volna felkészülten, tudatosan babát vállalni, ezért bejelentkeztünk a Családtervező Központba. Itt hamar kiderült, hogy természetes úton kevés esélyünk van. Teljesen összeomlottunk. Lelkileg Istvánnak volt nehezebb ezt feldolgozni, mert nála találtak problémát.

István: Amikor az ember úgy éli az életét, hogy maximálisan hisz önmagában, akkor egy ilyen hír kirántja a talajt a lába alól. Ráadásul olyan durván vágták az arcomba a diagnózist, hogy minek mentünk mi oda, amikor nekünk csak úgy lehet gyerekünk, ha örökbe fogadunk. Néhány hétnek el kellett telnie, hogy az első döbbeneten túltegyük magunkat.

szerkesztett_képek (8)

– Mit kezdtetek a diagnózissal?

J: Istvánnak elindult a kezelése, de akkor még nem gondoltuk, hogy a mesterséges megtermékenyítésbe is bele akarunk vágni. Megmakacsoltuk magunkat, és úgy gondoltuk, mi majd megmutatjuk a természetnek! Minden hónapban remegve vártuk a jeleket. De azok nem jöttek. Időközben kiderült, hogy István kezelése nem megfelelő, mert az értékei egyre csak romlanak, és egy időre sterillé vált. Minden alternatív lehetőséget kipróbáltunk, megvettünk, megettünk. De semmi nem segített. István kezelőorvost váltott és az eredményei szépen kezdtek alakulni, végre belevághattunk a lombikozásba. Jöttek a végtelen órák az orvosi várótermekben, a patikában hagyott vagyonok. Végül is két beavatkozáson estem át, de mindegyik sikertelen volt. Itt lelkileg nagyon megtörtünk mind a ketten. Bíztunk az orvosunkban, a célt láttuk magunk előtt és közben nem figyeltünk a testem egyértelmű jelzéseire. Minden sejtem tiltakozott a beavatkozások ellen.

I: A második beültetés után, amikor kiderült, hogy megint nem sikerült, megszakadt bennem valami. Lehetne okolni az orvosokat, hogy túlzott reményeket ébresztettek bennünk, de valójában nem haragudtam rájuk, csak egyszerűen elvesztettem a hitemet abban, hogy a beültetés nekünk sikerülhet.

– Ha jól számolom, akkor hét év elment a kivizsgálásokkal, házi praktikákkal, és a két lombikkal. Hány évesek vagytok? Nem bizonytalanodtatok el ennyi idő alatt, hogy akarjátok-e még, alkalmasak vagytok-e szülőnek?

J: A hét év alatt nagyon sok minden történt: kivizsgálások, kezelések mindkettőnknél, minden házi praktikát és alternatív gyógymódot, kapszulát, gyógyteát kipróbáltunk. Túlvoltunk pár hullámvölgyön, a kapcsolatunkra is rányomták a bélyegüket a kudarcok. Mielőtt belevágtunk a lombik kezelésekbe, rendbe kellett hoznunk a házasságunkat is. E nélkül egyébként nem is tudtuk volna végigjárni az utunk. De a biztos alapokra már könnyebb volt építkezni. És szerencsére ezután már csak összekovácsoltak minket a további kudarcok, amikből azért jutott még jócskán. Abban azonban soha nem bizonytalanodtunk el, hogy akarjuk-e még. Szerettünk volna szülők lenni. Én idén töltöttem be a 38-at, István pedig 41 éves. A korunk jobban izgatott, nehogy kifussunk az időből. István magabiztos volt mindig az apaságát tekintve, bennem felmerültek kérdések, vajon jó anya leszek-e? De azt gondolom, ez minden nőben felmerül egyszer-egyszer. 

– Mikor került szóba az örökbefogadás?

J: A második sikertelen lombikprogram után hagytunk magunknak időt átgondolni, hogyan tovább. Ekkor kezdtünk el beszélgetni az örökbefogadásról. Úgy gondoltuk, mindenképpen szeretnénk szülők lenni, és talán ez a mi utunk. 2012 februárjában jelentkeztünk a Tegyeszhez. Ahogy elkezdtük a folyamatot, szinte azonnal érezhető volt a változás az életünkben.

– Milyen változás?

J: Míg a lombikkezelések alatt folyton adódott valamilyen problémánk − anyagi, családi, fizikai −, ahogy ezt sikerült elengednünk, kisimult az életünk. Teljesen az örökbefogadásra tudtunk koncentrálni.

Engem megrémített, hogy szinte nulla információval azonnal kellett döntéseket hoznunk. Milyen korú legyen? Titkos vagy nyílt örökbefogadással érkezzen hozzánk? Egészségi állapotra vonatkozó kikötéseink vannak? Mik azok? Az ügyintéző nagyon segítőkész volt, minden kérdésünkre válaszolt, csak mi nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk.

I: Most így visszagondolva hihetetlen, hogy milyen kevés tudás birtokában hoztuk meg a döntésünket az örökbefogadás előre nem látható, de igen sarkalatos kérdéseiben. Később, amikor a felkészítő tanfolyam rengeteg, addig bennünk fel sem merülő kérdésre is választ adott, továbbá a saját korlátainkat is tisztábban láttuk, újrafogalmaztuk ezeket a lényeges feltételeket.

J: A kötelező 21 órás tanfolyamot az Ágacskánál végeztük el. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy hozzájuk jelentkeztünk. A három nap úgy repült el, hogy észre sem vettük. A harmadik napra már tisztában voltunk az örökbefogadásnak árnyoldalaival, a saját határainkkal, és mertük is ezeket vállalni.

szerkesztett_képek (10)

– Milyen gyereket kértetek?

J: Az alkalmassági határozatunk 0 és 2 éves kor közötti, korrigálható egészségügyi állapotú gyermekre szólt. Nembeli megkötésünk nem volt, titkos és nyílt örökbefogadást is vállaltunk, illetve az országos listára is feliratkoztunk. A civil szervezetek közül a Bölcső Alapítványhoz jelentkeztünk, és ott jeleztük, hogy magyar származású babát szeretnénk.

– Miért tettetek származási kikötést?

J: Sokáig vívódtunk, hogy nem tudunk roma babát elfogadni. De ahogy haladtunk előre az örökbefogadás útján és egyre több örökbefogadó családdal és még várakozó párral találkoztunk, láttuk, hogy mindenki más és mást tud elfogadni, mások a határaink. Mi, a szűkebb és tágabb családunk ezt tudta elfogadni. És ezt teljes vállszélességgel kell tudni felvállalni, hiszen itt nem csak rólunk van szó, hanem egy gyerekről, akinek a jólétéért, a testi, lelki egészségéért mi felelünk egy életen át. Ha nem tudjuk őt maximálisan elfogadni, ha megfeszítjük magunkat, mindenki megszenvedi később.

– Hogy telt a várakozás?

J: Jelentkeztünk az ugyancsak az Ágacska szervezésében induló „Gyermekre várva” csoportba. E nélkül még kínzóbb lett volna a várakozás. A csoportban életre szóló barátságok szövődtek. Már akkor is, és most, hogy a legtöbbünkhöz megérkezett a csoda, segítjük, támogatjuk egymást. De a csoport a kettőnk kapcsolatát is tovább mélyítette. Olyan kérdéseket, félelmeket tudtunk megbeszélni a találkozókon, amelyekkel otthon egyedül nem boldogultunk volna. Önismereti utazás volt az egész várakozás, rengeteget megtudtunk közben magunkról és egymásról. Az az egy év, amíg a csoportba jártunk, nagyon meghatározó volt az életünkben, és nem csak az örökbefogadás terén. Éppen ezért nehéz volt betölteni azt az űrt, amit a csoporttalálkozók megszűnése hagyott. Attól fogva borzasztó hosszúnak, gyötrelmesnek tűnt a várakozás.

– Mikor ért a telefonhívás? Mi volt az első reakciótok?

J: Budavári Zita telefonja majdnem 2 évvel később érkezett, mint hogy elindítottuk a folyamatot a Tegyesznél. Az első reakcióinkat nem lehet szavakba önteni. Érzelmi sokkhatás ért engem, nem is én hívtam vissza Zitát, hanem István.

I: Amióta megkaptuk a határozatot, azóta gyakorlatilag a fél szemünket folyamatosan a telefonjainkon tartottuk, nehogy elmulasszuk a nagy hívást. Ennek ellenére, amikor befutott Budavári Zita sms-e, természetesen az első pillanatban ledermedtünk, csak néztük egymást, hogy akkor ez valóban az a várva-várt üzenet? A sokkból felriadva azonnal tárcsáztam, és annak ellenére, hogy egy nagy családi találkozót megelőző készülődésben voltunk, azonnal félretettünk mindent és csak arra koncentráltunk, ami a telefonban elhangzott, és készültünk a találkozásra Balázzsal.

_DSF0029

– Milyen volt az első találkozás a kisbabával?

J: Még aznap délután be tudtunk menni a kórházba megismerni a kisbabánkat. Mikor megláttuk Balázst, tudtuk, hogy nincs kérdés, nincs kétely. Azonnal haza akartuk vinni. Akkor ő már 2 hetes volt és addig kórházban lakott. A szívem szakadt meg, hogy ott kell hagynunk. Hiszen ő a mi kisfiunk, neki ránk van szüksége. Minden szeretetünkre, törődésünkre, ölelésünkre.

Elindult velünk egy lavina, ami csak sodort magával, az érzelmek totális gátszakadása. Az adrenalin csodákra képes, és mi szárnyaltunk. Három nap alatt beszereztük a szükséges papírokat, éjszakákon át rendezgettük Balázs szobáját, vasaltam a kisruhákat, és megvettük a még hiányzó felszereléseket.

– Sokan tartanak az életadóval való találkozástól. Hogy sikerült?

J: Lelkiekben nagyon készültünk rá. Én nagyon féltem tőle! Hogyan lehet ezt a helyzetet jól kezelni? Hogyan kérdezzünk tőle, hogy ne bántsuk meg, hogy ne faggatózzunk, de minél több információnk legyen? Mi vajon szimpatikusak leszünk neki? Nekünk szimpatikus lesz ő? Ami nekünk az egyik legszebb nap az életünkben, neki az talán a legszörnyűbb.

A találkozás minden tekintetben kellemes csalódás volt. Egy kedves, fiatal lánnyal találkoztunk a gyámhivatalban, aki sokkal jobban kezelte a helyzetet, mint mi. Nekem fontos volt, hogy megalapozott döntés álljon az örökbeadás mögött. Erre Zita hangsúlyozottan hagy elég időt a vér szerinti anyáknak. Egy percig nem volt az az érzésem – amitől korábban nagyon tartottam –, hogy mi elvesszük az ő kisbabáját. Kölcsönös volt a szimpátia, és tudtunk kicsit beszélgetni, ismerkedni. Nagyon segítőkészen mesélt a terhességről, a szokásairól, magáról. Teljes mértékben el tudtam fogadni őt és a döntésének hátterét, ami különösen fontos ebben a helyzetben.

I: A vér szerinti anyával való találkozás az egész örökbefogadási folyamat egyik legfontosabb pillanata volt, nagyban befolyásolhatta volna a végkifejletet. Számunkra nagyon fontos volt, hogy egy olyan emberrel találkozzunk, akinek a történetét, döntését, egyáltalán őt magát el tudjuk fogadni. Zita szándékosan úgy intézte, hogy néhány órát együtt tölthessünk vele, így nagyon sok mindent megtudtunk róla, a terhességről, a döntéséről.

– El tudtátok őt engedni érzelmileg?

J: Engem sokáig foglalkoztatott, mi lehet vele, hogyan alakul az élete. Érzelmileg nagyon megviselt a vele való találkozás, a beszélgetésünk. Az alatt a pár óra alatt, amit együtt töltöttünk, nagyon szimpatikus lett, de tudatosan próbálom ezt leépíteni magamban.

– Igaz a legenda, hogy a Bölcső olyan gyereket ad, aki hasonlít rátok?

I: Nálunk ez egyelőre nagyon így van! Akik látják Balázst, mind azt mondják, “tiszta apja”.

– Milyenek voltak az első napok otthon?

J: Az első telefon után négy nappal hazavihettük Balázst. Akkor csak a túlélési ösztön vitt előre minket. Hirtelen ott volt a karunkban egy csöpp baba, aki maximálisan ki van szolgáltatva nekünk, aki olyan hirtelen érkezett. Persze, éveket vártunk rá, de erre nem lehet felkészülni. A nagymamák sokat segítettek az elején, így sikerült belerázódnunk, összeszoknunk. Azóta is számtalanszor, ha csak ránézünk, ha visszamosolyog, el-elpityeredünk. Soha nem fogom elfelejteni az első éjszakát, amit együtt töltöttünk. A lámpát sem mertem lekapcsolni.

szerkesztett_képek (33)

– Mit szólt a család, a tágabb környezet?

I: A barátaink, a családunk alig tudták magukat türtőztetni, hogy meg ne rohamozzanak minket. Mindenki látni akarta Balázst, akire ilyen sokat vártunk. A szomszédainknak készítettünk egy kártyát, melyen tudattuk, hogy örökbe fogadtuk Balázst. Úgy éreztük, így könnyebb nekik is kezelni a helyzetet, nem félnek majd kérdezni és nem a hátunk mögött megy majd a találgatás. Elképesztő mennyiségű ruhát, játékot kaptunk tőlük is és a barátainktól, ismerősöktől is. Mindenki határtalan szeretettel, megértéssel fordult felénk.

– Milyen gyermektelen párból pár nap alatt szülővé válni, egy kisbaba 24 órás gondozásába belecsöppenni?

J: Sokkoló volt. Ez egy hosszú folyamat. Az első napokban csak lézengtem a lakásban, karomban Balázzsal. Hirtelen nekünk kellett döntéseket hozni, ami akár az egész további életét meghatározza. István majdnem 2 hétig itthon maradt velünk és igyekezett ő is belerázódni a feladatokba. De új időszámítás kezdődött. Már nem csak mi vagyunk, már nem csak egymásra kell figyelnünk. A legnagyobb kontraszt, hogy dolgozó nőből anyává váltam. Jó értelemben persze, de drasztikus volt a változás. Az első hetek után ma már sokkal könnyebb. Bátrabban hallgatok a megérzéseimre.

– Most hogyan látod visszatekintve az utat?

J: Ami a gyereket illeti, álmodni sem tudtunk szebbet, tökéletesebbet. Nem tudunk betelni vele. Nagyon vágytunk rá, de nem reméltük, hogy ilyen “hamar” megérkezik Balázs. Nem mertük hinni, hogy minden ennyire összevág majd. A veszteségeink ajándéka Balázs!

Nagyon sokat köszönhetünk az örökbefogadásnak. Nem csak Balázst, a boldogságunkat, a kisgyerekes családi élet minden velejáróját, hanem új nézőpontot, nyitottságot, barátokat is. Az életünk gazdagabb lett ezzel a megtapasztalással. Életre szóló barátságokat kötöttünk, rengeteg értékes embert ismerhettünk meg. De leginkább magunkról és egymásról tanultunk nagyon sokat. Így lettünk mi egy család!

– Hogy zajlik azóta az életetek?

J: Balázsnak már meséltünk az örökbefogadásáról, hiszen ahogy eddig is, nyíltan kezeljük az örökbefogadást. Engem annyira beszippantott az örökbefogadás, hogy jelentkeztem az Ágacskához mentor tanfolyamra. Úgy éreztem, hogy az ottani szakemberektől annyi mindent kaptam az utunk során, hogy ebből muszáj valamennyit átadnom a most indulóknak vagy bárkinek, aki érintett az örökbefogadás témakörében.

Remélem, az interjú másokat is felbátorít, hogy megosszák itt a történetüket. Ha valaki szeretne kérdezni, Judit és István kommentben tudnak válaszolni. 

 

Advertisements

75 responses »

  1. Sziasztok!
    Mi is hasonló cipőben járunk, már ami a történet elejét illeti – csak mi aztán nem mentünk végül lombikra.
    Kérlek, meséljetek a várakozásról. Mivel kötöttétek le magatokat? Milyen gyakran beszéltetek a témáról, amikor már nem a csoportba jártatok? Hogy bírtátok ki?
    Azért kérdezem, mert nekünk még csak fél év telt le a várakozásból nagyon kínkeservesen (a hivatali útvesztők meg még csak rúgtak egyet a dolgon), és vár még ránk ki tudja hány év. Nálunk pl. periódusok figyelhetők meg. Vannak hetek, amikor folyamatosan erről megy az eszmecsere, máskor kicsit háttérbe szorul, hogy aztán elemi erővel újra támadjon a gondolat, hogy mikor mikor mikor máááár, és mi lesz és hogy lesz és, és, és????!!!!
    Mennyire tartottátok “melegen” a témát a családban, baráti körben? Én azt látom nálunk, ha akár egy hónapig nem esik szó a dologról ezekben a körökben, akkor hajlamosak elfelejteni azt is, amit eddig tudtak az egészről – mi lesz így, ha megszólal a telefon??
    Szóval szeretnénk valami fogódzót, hogy ép ésszel ki lehessen vallani.
    Előre is köszönjük!

    Kedvelés

    • Nálunk rövidebb volt a várakozás, kevesebb, mint egy év. Én nem is nagyon nyugodtam le ezalatt, és 1-2 havonta történt olyan esemény, ami mérföldkövet jelentett. Megvan a határozat – bejelentkezünk alapítványhoz – az alapítvány kiküldi a sorszámot – a tanfolyamunkon résztvevőkhöz megjött az első baba – örökbefogadós találkozóra megyünk – már nagyon elöl vagyunk a sorban… Mi a családdal megosztottuk az épp aktuális történést, így ők is velünk készültek.

      Kedvelés

      • Nálunk is tudottan rövidebb volt az idő, hónapról hónapra rendezgettük a szobát, gyűjtögettük a babaholmit, horgoltam a kocsitakarót, mindenbe bevontuk a tágabb családot… és nem tudom, mit csináltam volna, ha évekig kell várnunk. Vagyis, persze, előtte évek voltak, mikor nőgyógyászokhoz jártunk, és próbáltuk kitalálni, akarunk-e örökbefogadni – de az más. A papír beadásához képest gyakorlatilag hónapokról beszélünk. Én mondjuk azt mondom, lehet felkészülni, én nagyon éles vonalat tudnék húzni, meddig éreztem várakozásnak, és mikortól készülődésnek (gyakorlatilag a tanfolyam után volt ez a pont, még papírok nélkül), és mindkettő fontos volt.
        Az utolsó fél év volt nagyon nehéz, amikor tudtuk, hogy most már aztán tényleg bármikor bejöhet – de nem jött. Az sokat kivett belőlünk. Nekünk is az adott erőt, amit itt már más is leírt – hogy biztosra tudtuk, hogy lesz. Előbb, vagy utóbb, de tuti.

        Kedvelés

  2. Köszönöm, hogy megosztottátok a történetet, jó volt olvasni. Sok boldogságot 🙂

    Az várakozást illetően az első év volt nyugtalanabb, hullámvölgyekkel tele, a második nyugisabban telt, aminek a végén szülők lehettünk. 🙂 Kitartás Kata! 🙂

    Kedvelés

  3. sziasztok!
    mintha magunkról olvasnák. köszönöm a riportot!:)

    Kata! mi belevetettük magunkat a munkába. Sikeres éveink voltak azon a tereten. Sokat jöttünk-mentünk. Nem volt napi szinten téma. Amikor jött a telefon, majd hazahoztuk a babát minden rokonunk, barátunk tudta mit segítsen. Nem volt ezzel gond!:)

    Kedvelés

  4. 🙂 Örülök ezeknek a szép híreknek! 🙂 Hasonlót még sok mindenkinek!!
    köszi a tippeket, és a biztatást, sokat jelent, hogy itt napi szinten olvashatjuk egymást – mint ugye érzékelhető, most van nálunk a “folyamatos eszmecsere” periódus. 🙂
    Valahogy a munkával úgy vagyok, ha 12 órát dolgozom egy nap, akkor is fut hátul az a bizonyos program, és ennek már több éve. Most dolgozom 6. éve, két munkahely mellett folyamatosan tanulok is, mégse elég figyelem-elterelés – pedig már lassítottam (a keményebb tempó sem volt az), és tervben van a további lassulás. Egész idáig azért güriztem, hogy megteremtsem a hátteret, legyen fix állásom, ahová visszavesznek babával is, ez már pipa.

    Kedvelés

    • Kata, nekem annak idején nagyon sokat segített a fórumok olvasgatása, évekre visszamenőleg olvastam az aktív fórumokat, és kimentegettem magamnak a számomra fontos hozzászólásokat. Ezzel elég jó kis időmennyiséget el lehet tölteni 🙂

      Kedvelés

  5. Köszönjük a kedves fogadtatást! 🙂

    Kata! Nálunk is voltak periódusok. Én sokkal többször hoztam fel a témát itthon, mint István. Nekünk is a munka volt az egyik menekülési út, de ahogy írtad futott hátul a program. Nehéz volt! Nagyon nehéz!
    Tudatosan kellett kiszakítanom magam ebből a körből és valami teljesen mást csinálni. Persze ez sem könnyű, de meg kell próbálni. Valami hobbi esetleg vagy sport.
    A családban, baráti körben szinte folyamatosan beszédtéma volt, és nem is nekünk kellett ezt felhozni. Mindig megkérdezte valaki, hogy van-e bármilyen fejlemény, történt-e valami.

    Judit

    Kedvelés

  6. Most beszéltem az ügyintézőnkkel. 62 a sorszámunk – bár szerinte inkább a tendencia számít, hogy valaki a sor elején, közepén vagy végén tart-e. Hát, mi erősen a végén…
    Mindenesetre most felbuzdultam, és nekiálltam valami jó kis edzőtermet keresni mifelénk 🙂

    Kedvelés

    • Köszi a történetet, nagyon örülök az ilyen pozitív történeteknek! A legjobbakat kívánom Juditéknak! 🙂 cukik a fotók, szépek vagytok! 🙂

      Kata, nem tudom segít-e, remélem… Én mindig úgy gondoltam az örökbefogadásra, hogy biztos lesz gyerekem, a lombikok alatt ezt senki nem tudta megígérni 😉 csak a várakozási idő ismeretlen… Mi is a várakozás alatt Ágacskás szülőklubba jártunk, olvastunk témába vágó könyveket, dolgoztunk, sportoltunk…kívánom hogy ne kelljen már sokáig várnotok!!!

      Kedvelés

      • Abszolút egyetértek – ez az út úgymond veszélytelenebb, és biztosan gyermekáldás koronázza. A másik úton járókért gyakran imádkozom, minden tiszteletem, hogy képesek végigcsinálni, én nem tudnám.
        Az a helyzet, hogy mire mi beadtuk a papírokat az alkalmasságira, legalább 20 témába vágó könyv a hátam mögött volt (meg is kaptam, hogy túl sokat tudok és még többet kérdezek…). Azóta még ugyanennyit elolvastam, beszereztem most a német szakirodalom néhány ritka gyöngyszemét, és folyamatban van könyvtárközivel az a lista, amit itt a múltkor valaki közzétett. (Örök hála érte)
        A sport az én gyenge pontom, sose voltunk barátságban, de majd most! 🙂

        Kedvelés

  7. Kedves Judit és István! Nagyon jó érzéssel olvastam a történeteteket a hosszú évek küzdelmei után ajándékként megélt boldogságról, ahogy Balázsról írtok, aki természetesen minden szülői elfogultság nélkül a tökéletes gyönyörűség. Nagyon kedves része a történetnek az is, hogy -ha jól értem -a három hónapos Balázsnak már meséltek az örökbefogadásáról:) További szép, örömteli éveket kívánok nektek a gyönyörű kisfiatokkal!
    Katának és a többi nehezen várakozónak még egy dolgot mesélnék. Kisfiam most készül nagy titokban az iskolában az anyák napjára egy verssel és valószínűleg emiatt arról kérdezett, hogy hogyan vártam/vártuk őt. Beszélgettünk, végül elővettem azt a hosszú levelet, amit még a várakozás idején írtam ismeretlenül neki, amiben leírtam különböző természeti jelek segítségével, hogy mennyire várom a szívemben és próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz. Meglepődött és nagyon-nagyon örült neki, hogy mennyire vártuk, mennyit gondoltunk rá már akkor is, amikor még nem is ismertük. Ezért merem javasolni Kata, hogyha nehéz a várakozás, írjál leendő gyermekednek levelet, mesét, verset, bármit, amire késztetésed van, amelyben elmeséled neki, hogy teljes szíveddel mennyire várod a megérkezését és majd ha együtt elolvassátok, hidd el az öröm, amit ennek kapcsán a gyerek érez minden nehéz napért kárpótolni fog:)

    Kedvelés

    • 😀 nagyszerű ötlet, köszönöm! A tanfolyamon volt egy ilyen feladat, de az a levél valahogy nem olyan lett, amilyet akartam. Tartottam attól, hogy le kell adni vagy fel kell olvasni plénum előtt, és ez rányomta a bélyegét, azóta meg eszembe se jutott újrafogalmazni csak magunknak. Eddig csak gyűjtögettem a mesekönyveket, talán írok/rajzolok egyet magam is.

      Kedvelés

    • Mi is mindenhová adtunk be fényképet magunkról, mert kérték a jelentkezéshez.
      Én úgy tudom, a Bölcsőnél a babához próbálják “illeszteni” a leendő szülőt, a hasonlóságot nem csak, ill, nem elsősorban külső jegyek alapján nézik, hanem bármilyen más terület szempontjából, pl. hobbi, zenei vagy sport tevékenység, foglalkozás, munkahely, lakhatási- vagy egyéb adottságok/képességek… Érdemes minél részletesebb önéletrajzot és motivációs levelet beadni, hogy minél könnyebb legyen egyezést találni a baba vérszerinti szüleinek előtörténete és az örökbefogadásra várakozó között.

      Kedvelés

  8. Azt megkérdezhetem, hogy a spermadonor, mint opció miért nem merült fel? Mert úgy legalább az anyukának vér szerinti lenne a gyerek, plusz a testében fejlődne, ami jó érzés lehet. Vagy pont ez az egyenlőtlenség lenne a probléma, hogy az egyik félnek vér szerinti, a másiknak nem?

    Kedvelés

    • Húzós kérdés. Nem voltam ilyen helyzetben, de az sem lehet könnyű. Egyrészt csak az egyik félnek biológiai gyereke, a másiknak nem. Másrészt felnőve a gyerek nem fogja megtudni, ki volt a biológiai apja.

      Kedvelés

      • Valóban, az apa ismerete nem is jutott eszembe. Ha én lennék Judit helyében, nekem ez nem nyomna annyit a latban, nekem a következő állomás a sperma-donáció lenne, és úgy érezném, a párom nem kötelezhet (=gyakorolhat erkölcsi nyomást) arra, hogy ne legyen vér szerinti gyerekem, csak azért mert neki nem lehet. Persze nem kötelező mindenkinek így gondolkodnia, meg gondolom nem mindenkinek annyira fontos, hogy vér szerinti legyen a gyerekük.

        Egyébként szerinted el kell mondani, ha valaki spermadonációból született, nem az apától? Vagy petesejt-adományozásból? Ugyanúgy mint az örökbefogadásnál? Én valószínűleg elmondanám mindkettőt, de nemrég adományoztam petesejtet, két alkalommal is, két baba már van belőle és úton a harmadik. Úgy tudom, egyiküknek sem akarják elmondani a szüleik.

        Kedvelés

        • Én tényleg még ehhez közeli helyzetben sem voltam. Normális esetben ezek közös döntések egy párnál, és egyik fél sem nyom le a másik torkán olyat, amit az nem szeretne. Legyen szó akár lombikról, akár örökbefogadásról. István és Judit biztos megvitatták a nekik elfogadható lehetőségeket, és nem biztos, hogy minden részletet el akarnak mesélni:-)

          Szerintem minden fontos információt meg kell adni a gyereknek a származásáról, és az egy fontos infó, ha ő donorsejtből fogant.

          De nagyon érdekes, amit írsz. Miért adományoztál petesejtet? Hogy gondolsz a három gyerekre, akik fogantak? Van saját gyereked is?

          Kedvelés

          • “Normális esetben ezek közös döntések egy párnál, és egyik fél sem nyom le a másik torkán olyat, amit az nem szeretne.” Ez igaz. Csak rossz érzés lenne, ha a párom ellene lenne a spermadonációnak.
            “Szerintem minden fontos információt meg kell adni a gyereknek a származásáról, és az egy fontos infó, ha ő donorsejtből fogant. ” Egyetértek.

            ” Miért adományoztál petesejtet? ”
            (a válaszom alapján most jónéhányan el fognak ítélni)
            Elsősorban azért mert nekem valamiért fontos, hogy legyenek vér szerinti leszármazottaim. Tudom, hogy én nem vagyok babázós típus, azaz nem lesz körülöttem nagy gyereksereg soha (még nincs egy se és nem mostanában lesz… még az is lehet hogy kifutok az időből és én is donációra szorulok a végén… azért az vicces lenne 🙂 félre kellene tenni saját petesejteket fagyasztva, amíg még rendben vannak, csak ez tudtommal jogilag problémás. Talán megoldás lehet, ha a pársejtes embriókat fagyasztatom le, azt tudtommal lehet, csak nagyon drága a kezelés.), azaz ha fontos a mennyiség, akkor azt leginkább ilyen “kakukktojás-projectek” segítségével érhetem el azt. Egyébként maga a procedúra is érdekes, plusz jó, ahogy a fogadó fél örül a végeredménynek. Ha jól tudom, ebben a témában tetemes kompenzációt szokás kérni, ehhez képest én csupán nullszaldóra próbálok kijönni, mivel a sok bemászkálás és a végén a tüszők dédelgetése miatt kiesek addig a munkából, így olyan érzésem is van, hogy ezzel is jót teszek.

            “Hogy gondolsz a három gyerekre, akik fogantak? ” Az utolsó még nem született meg, úgyhogy ő még csak feltételes módban gyerek számomra, bár már túl van a veszélyes időszakon szóval egyre inkább. A másik kettő… hm. Aranyosak, és valahol az én gyerekeim is, úgy érzem, de ez inkább csak elmélet. Ha a család segítségre szorulna, számíthatnának rám, de erre valószínűleg soha nem fog sor kerülni. Egyébként nincsenek erős érzelmeim irántuk.
            Facebookon látok néha fotókat róluk. Nem szeretnék velük találkozni, ha nem az enyémek, egyenesebb, ha nincs velük semmilyen kapcsolatom, de amúgy sem tudnék velük mit kezdeni, valahogy az van, hogy valaki vagy más gyereke és akkor nem szeretnék barátkozni különösebben, vagy az enyém, de akkor már jogokat is szeretnék. Azért jó érzés látni, hogy jól vannak.

            Kedvelés

            • És ismerősnek vagy ismeretlennek adományoztad?
              Hogy kerültél erre az oldalra? Az örökbefogadást hasonlónak érzed a saját történetedhez, vagy más okból?
              Amikor az örökbeadókról esik szó itt, akkor érzel hasonlóságokat magaddal, vagy ez egy teljesen más történet?

              Köszi a válaszokat.

              Kedvelés

          • …ja és van még egy olyan érzésem is, hogy átverem a fogadó felet, mivel én pont azt kapom végeredménynek, amit szeretnék, ő viszont sajátot szeretett volna csak nem jött össze. Ez persze nem racionális, csak érzés, mindenesetre próbálok óvatos lenni hogy nehogy megbántsam, nehogy bármennyire sajátként emlegessem a születendő babát. Lehet, hogy kissé túlzásba viszem az aggodalmat ebben a tekintetben.

            Kedvelés

            • @findusz: valami kavar van a dologgal, mert régebben volt erre törvény, mostanra viszont megszűnt, simán kivették a törvények közül. Valószínűleg véletlenül. Úgy tudom, mostmár csak valami orvosi etikai izében van benne. Lényeg az, hogy megkerülhető, bár macerás, de van, ahol nem veszik annyira komolyan.
              Amúgy az is szabály hogy vagy anonim kell legyen az adományozás, azaz a felek nem ismerhetik egymást, vagy rokon kell legyen az adományozó. Ezt sem tartják be a népek.

              Kedvelés

            • Nekem olyan érzésem van, hogy a végén nem kapsz semmit, maximum egy illúziót. Ugyanis azok a gyerekek, akik ebből születnek, nem fognak tudni rólad és neked igazából ők nem leszármazottaid, csak technikailag. Vagy ennek csupán a tudata olyan kompenzáció, ami ellentételezi az egészségügyi és egyéb rizikókat?

              Bocs, ha túl sokat kérdezek, csak nehezen megy a fejembe, hogy ha valakinek fontos a továbbörökítés, akkor logikusan nem azt szokta választani, hogy korán családot alapít és a gyerekeiben tovább viszi a családi értékeket, szokásokat és a géneket? Ha meg nem családcentrikus típus akkor meg ezzel hogyan fér meg a továbbörökítés ennyire erős motivációja?

              Kedvelés

        • Nálunk a páromnál van a probléma 6 lombik és a párom 2 herebiopszia műtéte után mondták azt a biológusok, hogy nem tudnak az anyagból dolgozni már. Ekkor indult volna a 7. lombikunk aznap reggel. Én jöttem haza autóval a dokitól és mondtam a páromnak telefonon, hogy mit mondtak, Ő önzetlenül felajánlotta a donor elfogadását is, én vezetés közben nyeltem a könnyeimet a gesztus miatt, de mondtam hogy nem fogadom el ezt az utat, mert ez olyan mintha megcsalnám őt. Nálunk ennyire merült csak fel és még aznap ment is be a Tegyeszhez és intézte a papírdolgokat és az időpontokat. És habár van a sok lombikból egy lány ikerpárunk, nem volt kérdés, hogy közös megegyezéssel vállalunk még gyermekeket.
          Mi ezért nem mentünk bele a donációba.

          Kedvelés

    • A felvetés nagyon jó, és tényleg rázós kérdés, amellett ötletnek sem utolsó. Mindenki másképp áll hozzá ehhez a lehetőséghez. Ha megengeditek, én elmesélném, mi hogy jártunk ezzel a témával:

      Amikor számot vetettünk a lehetőségeinkkel kettesben, megegyeztünk bizonyos dolgokban. Ezerszer átelmélkedtük. Majd megszületett a döntés: számunkra az egyetlen út az örökbefogadás. Egyikünk sem sérül így testileg (az orvosok közölték, hogy egészségesek vagyunk, csak épp esélytelen a dolog természetes úton, mert a férjem teljesen, én félig vagyok képtelen, és mindkettőnket műteni kéne többször), és az a baba épp úgy a miénk lesz, mintha én szültem volna. Amikor meghoztuk a döntést, közöltük a környezetünkkel. Mit ne mondjak, nagy volt a felhördülés. Mindenki hirtelen orvosprofesszor lett húsz diplomával, és óva intetettek attól, hogy valami “gyüttment idegen más gyerekét” vegyünk magunkhoz, mert a saját gyerek mindennél többet jelent, még akkor is, ha agyon szurkálnak és vagdosnak érte. Ezek a megjegyzések hihetetlenül fájtak – azt mondják, házasságkötéskor és a gyerekkérdés felmerülésekor szakad meg a legtöbb barátság – ez tökéletesen igaz…
      A tetőponton pont az általad említett kérdést fogalmazták meg a barátok is, mert hát ez is egy opció volt szerintük. Zsuzsa nagyon helyesen írta, az csak az egyikünk gyereke lenne, ezt a választ adtuk mi is az első megkérdezéskor. Én csak a férjemtől és a férjemnek vagyok hajlandó szülni és a házasságunk a legfontosabb a világon, minden más csak utána következik a sorban. Önzésnek érezném a magam részéről, hogy csak azért, hogy én szülhessek, ilyenbe belemenjünk.
      Volt egy baráti pár a köreinkben, aki minden alkalommal előállt ezzel, akárhányszor találkoztunk, és minden áron megpróbált meggyőzni bennünket. Amikor már a huszadik magyarázatra nem értették meg, hogy miért nem választjuk ezt az utat (de hiszen szülhetnél, és félig a tied lenne, az már fele garancia – mintha legalábbis egy robotgépről lenne szó), egyszerűen azt találtam mondani, hogyha más férfi spermája kellett volna, akkor férjnek is az a másik kellett volna, válni meg nem fogunk. Na meg, ha a férjem gyerekéért nem fekszem kés alá egy idegen spermájáért sem fogom megtenni…

      Mindezzel csak azt szerettem volna írni, hogy az ilyen helyzetekben nagyon vékony tud lenni a jég, és ezt a kérdést is hiperóvatosan kell feltenni egy nehézségekkel küzdő párosnak.

      Kedvelés

      • UI: most egy másik nagyon nagy jóakarónk azzal húzza az idegeinket, hogy folyamatosan osztja az észt az embrió-örökbefogadással kapcsolatban

        Kedvelés

      • Értem, köszönöm :). Az biztos, hogy ebben a dologban (azaz donáció vs örökbefogadás) az egyetlen tényleges szempont a fogadó felek álláspontja. Nyilván felnőtt emberek, az információk ismeretében képesek eldönteni hogy nekik mi a legjobb, felesleges győzködni őket bármiről.
        Ebben az esetben én beállnék robotgépnek, de ez már az én saját álláspontom 🙂

        Kedvelés

      • Nálunk egyikünknél sem találtak semmi különösebb rendellenességet a többszörös vizsgálatok után. Némely doki azonnal IVF-re küldött volna, mások meg azt mondták, hogy nyugi, előbb-utóbb lesz gyerek. A pszichés feszültséget az okozta, hogy én idegenkedem a lombikprogramtól, mert úgy érzem, hogy sem lelkileg sem fizikailag nem tudnám végigcsinálni, pedig ehhez 100%-ig hinni kell benne, hogy ez a jó út. Ezt a párom elfogadta és amikor láttuk, hogy kifutunk az időből, mert a természetes út bizonytalan és elindítottuk az örökbefogadást, voltak, akik nagyon erőltették volna, hogy lombikozzunk. Természetesen a legjobban olyanok, akiknek cseppet sem okozott gondot a teherbeesés, tehát fogalmuk sincs, hogy ez mivel jár.

        Ahogy Kata írja, a kettőnk kapcsolata a legfontosabb a világon és nem az, hogy átörökítsük a génjeinket a házasságunk beáldozásával. Mindenkinek más az útja és más a fontos. Akinek ilyen esetekben mindenáron a vér szerinti gyerek a fontos, az valószínűleg nem ezt a blogot olvasgatja 🙂

        Kedvelés

          • Egyetértek, viszont! Attól, hogy valakinek lehet, és esetleg ránéznek, és rögtön lehet annyi, amennyit szeretne, annak is el kell fogadnia, hogy más nem ennyire szerencsés. (Bár ki mit tart szerencsének – volt, aki irigyelt azért, mert meddők vagyunk – kész agyrém)
            Párszor falba tudtam volna verni a fejem az elmúlt évben, amióta ez az utunk. Már attól a falra másztam, amikor boldog-boldogtalan szembe jött, és a “Hogy vagy?” kérdés után rögtön az következett, hogy “Naaaaa, és mikor lesz már gyerek?”
            Aztán amikor megmondtam, hogy nem lehet – mert én úgy gondoltam, vagyunk olyan viszonyban, meg mellesleg újra ne kérdezze meg, ha találkozunk – jöttek a válaszok: ne akard annyira, nem kell rágörcsölni, biztosan összejön a következő hónapban, csak most gondolod, hogy meddő vagy, majd meglátod, ha elengeded, hipp-hopp becsúszik. Holott ott volt a kezünkben a Czeizel levele arról, hogy hát that’s it, azért próbálják meg a lombikot, de hangyányi az esélyük…
            A másik, amitől kinyílt a bicska a zsebemben, hogy nekiálltak érvelni a lombik meg a donáció mellett úgy, hogy elmondtam, hogy komoly műtét előzné meg. Amellett meg mindenki hajlamos elfelejteni, hogy ezek a kezelések pénzbe kerülnek – nem kevés pénzbe. (Nem panasz, nagyon büszke vagyok arra, hogy nem szorulunk senkire, viszont egy fél milliós kezelés hazavágná az alkotmányt…) Kicsit úgy éreztem, mintha a zsebemben turkálnának, és teszik mindezt azzal a felhanggal, hogy de hát egy gyerek minden pénzt megér (igaz az állítás, ha már a karomban van…), és milyen anya leszek én, ha már ezen is spórolok.
            Amióta megvan az alkalmasságink, szociológiai kísérleteket végzek. A Naaaa… kérdésre az a válaszom rögtön, hogy lesz, örökbe fogadunk. A legváltozatosabbak a reakciók, de általában a sokkolódás jellemző.
            Amúgy a fent említett “mindenáron vérszerinti gyerek” szajkózók gyakran státusszimbólumnak tekintik az utódot.

            Kedvelés

            • Nagyon nehéznek találtam éveken át a jóindulatú rokonok és barátok nyomulós kérdezősködését a “mikor lesz már gyerek” témakörben. Furcsának találtam, hogy az emberek alapjáraton azt gondolják, hogy a jónéhány éve házas 30-on felüli gyermektelen párok biztos jódolgukban nem akarnak gyereket. Még a szüleim is meglepődtek, amikor elmondtuk, hogy hány éve nem védekezünk és semmi. Ők azt gondolták, hogy mi még várni akarunk (?!). Szerintem ha egy percig belegondolnának a szituációba, akkor nem tolakodnának ezzel a témával az ember arcába állandóan.

              Viszont jó hír, hogy ha nem olvasok most hasonló sztorikról, akkor már eszembe sem jut ez a korábbi többéves stressz, a kis öf. babánk gyorsan elfeledtette velem. Így lesz veletek is, remélem hamarosan!

              p.s. Azért akad olyan szingli barátnőm, aki most minden egyes találkozáskor rákérdez, hogy nem vagyok-e terhes, mert ugye “már lement a stressz rólad és ilyenkor szokott összejönni az igazi”. Ettől csak azért nem mászok falra, mert már lepereg rólam, nem tud megérinteni. Van igazi gyerekünk és a világ legboldogabb családja vagyunk!

              Kedvelés

            • Cosima,
              köszönöm a jókívánságot. Ezekről az időkről remek naplót írtam, és egyszer, majd ha a gyerekem annyi idős lesz, hogy ő is gyereket akar, megmutatom neki, hiszen akkor lesz aztán igazán időszerű. Már minden meg van bocsátva, de elfelejtve nem lesz! Remélem, hogy a baba majd tompítja ezeknek az emlékeknek az élét, viszont elfelejteni nem szeretném, mert ha folyton észben tartom, milyen fogadtatásban részesültek a számomra legfontosabb gondolatok, nem mulasztom el életem további részében is óvatosan viseltetni a család és a barátok irányában.
              Az emberek felénk nem szeretnek belegondolni senkinek a helyzetébe, hanem rögtön ítélnek. Hogy ez ne reflex legyen, sok önfejlesztés kell, amire nem mindenki hajlandó/képes, sajnos én ebbe nőttem bele, és néha beleesem ebbe én is, igyekszem gyakran önkritikát gyakorolni…
              A szingli barátnő nagyon kedves és aranyos, nekem is volt ilyen, aztán elmeséltem neki egy viccet:
              Két férfi beszélget egy esküvőn:
              – Régen hogy utáltam az ilyen alkalmakat.
              – Miért, és most már miért nem?
              – Tudod, korábban mindig jöttek a nyanyák a gratuláció után, megcsipkedték az arcomat, hogy naa, biztosan te leszel a következő. Aztán elkezdtem temetésekre járni, és a részvétnyilvánítás után megcsipkedtem az arcukat, és azt mondtam, amit ők szoktak: naa, biztosan te leszel a következő. Azóta békén vagyok hagyva…
              Értette – ő rákérdezhet, hogy mikor jön a gyerek, te meg (ahogy én is tettem), húzhatnád az agyát, hogy mikor megy már végre férjhez. Szóval cipész, maradjon a kaptafánál, ha lehet.
              Ezek a dolgok újra elő fognak jönni, és pontosan akkor, amikor a gyerekem már elég érzékeny és okos lesz ahhoz, hogy felfogja, hogy mit értenek az emberek azon, hogy igazi meg nem igazi gyerek. Tartok ettől az időszaktól már előre.

              Kedvelés

            • Fúúú, most látom igazán, milyen szerencsések vagyunk. Jó, aki kérdezett, annak én az elejétől válaszoltam, mi van, mi várható – nem akartam, hogy találgassanak, nekem jobb volt így -, viszont soha senki nem érezte feljogosítva magát, hogy beleszóljon. Anyósomnak volt egy-két kósza próbálkozása azt illetőleg, hogy a lombikot biztos-e, hogy nem, de ő is tudomásul vette, hogy biztos. Piszok mázlisták vagyunk, tényleg. Amivel több gondunk volt megjegyzések terén, az a biztos-e, hogy cigányt is-e témakör, de azzal sem kellett különösebben harcolnunk, csak elmondani, hogy igen, biztos. (A gyerek meg egy emberként levette aztán a lábáról az összes kételkedőt, úgyhogy vélhetőleg a másodiknál még ennyi birizgálás sem lesz, egyelőre nincs.)

              Kedvelés

            • Nekem a sógornőm mondta, hogy milyen mázli, hogy nem jön össze a gyerek, mert miután összejön majd, nem kell védekeznünk. Mi van??? Volt még egy-két ilyen gyöngyszeme, de ma már csak röhögök rajta. 🙂

              Kedvelés

    • Nálunk mondjuk ez sosem merült volna fel kérdésként. Zömmel nekem van bajom, a férjemnek, mint a mesében, hol van, hol nem van… de biztos vagyok benne, hogy bármelyikünk is lenne a “hibás” (igazán tényleg nem tudjuk, melyikünknek mással mi jöhetne össze pontosan), akkor sem akarnánk ilyen “félsaját” gyerekeket. 2 igazi opció volt, vagy összehozunk biológiai úton egy közöset, akit “kettőnk anyagából” megszülök; vagy örökbefogadunk. Az egyenlőtlenség miatt is, meg amiatt is, mert akkor olyan lenne, mintha a másik szabadon lecserélhető lenne.
      Nálunk a férjem fogadta el sokkal előbb és sokkal könnyebben az örökbefogadást, én ragaszkodtam nagyon ahhoz, hogy szülni akarok, de sosem akartam volna megszülni más férfi gyerekét. Így van egy közös gyerekünk, akit más csinált és más szült, de a mienk, mindkettőnké.

      Kedvelés

      • Nalunk is a ferjemnel volt gond, de a spermadonor fel sem merult, meg baratok sem hoztak szoba ilyet. En ugy ereztem volna, hogy megeroszakolnak, ha ebbe bele mentem volna. Lehet hulye vagyok de nekem gusztustalannak tunt, hogy mas ferfi spermajat tegyek belem es egy kis alien novekedjen bennem. :-\ Igy inkabb orokbefogadtunk es ebben minden ismeros, rokon, barat tamogatott es drukkolt. 🙂 Es milyen jol tettuk, hogy igy dontottunk! 🙂

        Kedvelés

        • Hát asszem, mi rossz helyen élünk… Igyekszünk ezt iróniával kezelni, bár néha nagyon nehéz, és minden esély megvan rá, hogy az örökbabával még bonyolódni fog (de vagyunk mi olyan tökösek, hogy keresztülgázoljunk minden rosszindulaton és előítéleten)…
          Írtam fent arról a baráti párról, akik folyton a spermadonációt nyomatták nekünk, egyszer azt találtam mondani, hogy bakker, még én fizessek valakinek az “anyagáért”? Hát elmegyek, oszt szerzek magamnak, és még ők fizetnek…
          A családunk is kemény dió, már ott is volt nem egy harcunk, valószínűleg az érveinknél sokkal erősebbek leszek a pici, dundi kezecskék meg a söprüszempillák.
          Nemrég jöttem meg egy kéthetes útról messziről – szoktam az utazás előtt hangosan, plénum előtt megkérdezni a kedves páromat, hogy “Szíveeem, nagyon gáz lenne, ha terhesen jönnék haza?” Ilyenkor általában az is összekapta magát, aki előtte meggyőző showt csinált a családi összejövetelből…

          Kedvelés

        • Nálam a megerőszakolás-érzés a saját férjem spermájával történő inszaminációnál is megvolt, nem a sperma miatt :), másét nem is akartam volna megpróbálni.

          Kedvelés

  9. Hm, ez a hozzáállásom elég komoly vihart váltott ki. Már csak emiatt is, szeretném jelezni, hogy én NEM tartozom azok körébe, akik folyton ezt nyomatják. Egyetlen ismerősömnél sem szoktam nyomatni semmit, bár ez tök mindegy is, mert itt ténylegesen nem nyomattam. Elég sok embernél preferencia, hogy a gyerek vér szerinti legyen és valószínűleg Juditék esetén is így van, nyilván nem véletlenül próbálkoztak először sajáttal. A logikus sorrend nekem az lenne, hogy utána a fél-sajáttal próbálkozzon az ember, ha lehetséges, és annyira talán nem is elrugaszkodott az ötlet, hiszen amikor én petesejtet adományoztam, az abból származó gyerek is ilyen volt, sőt, az egyik párnál az apa személye sem a pár férfi tagja volt, hanem donor a spermabankból. Szóval kereslet van az ilyesmire. Lehet, hogy ha a párnál nem válik be ez a verzió sem, örökbefogadtak volna és most ezen az oldalon próbálnának tájékozódni, szóval kétlem, hogy a vér szerintit preferálók kasztja az valamilyen teljesen külön világ lenne az örökbefogadókhoz képest.
    Persze olyan is lehet hogy valaki ezt nem csinálja, elvből vagy fizikai akadályok okán, ennek kapcsán egyszerűen kíváncsi voltam, hogy mi volt a helyzet a párnál, akikről a cikk szólt. Nem gondoltam hogy ezzel bárki tyúkszemére lépnék, nem volt cél. Fene gondolta, hogy egyeseknél amolyan utolsó csepp leszek a pohárban. Egyszerűen csak kérdeztem. Amire sajnos választ sem kaptam azóta sem. Viszont nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy az én preferenciám jobb mint az övék, úgy gondolom hogy mindenkinek a sajátja a legjobb. Úgyhogy ezennel kivonnám magam a “folyton-a-vér-szerinti-témát-nyomatja” csoportból. Köszi 🙂

    Kedvelés

    • Szia!
      Kérlek, ne vedd magadra a bőlére eresztett sztorimat. Ez a sok duma mind a tágabb témához tartozott. Úgy gondoltam, elmesélem, mekkora körtánc volt ez nálunk. A mi helyzetünk és elmúlt évünk szinte naponta ilyen közelharcokból állt.

      Tisztellek és becsüllek, amiért ilyen önzetlenül adsz másoknak.

      Kedvelés

        • Én amit nagyon felületesen olvastam a petesejtdonációról, abból az jött át, hogy ez jogilag bonyolult, fizikailag fájdalmas, egészségileg megterhelő folyamat, és mindezt azért, hogy egy másik családnak gyereke legyen… Amit Caenorhabditis leírt, az nekem is önzetlennek tűnik.

          Kedvelés

        • Én azt gondolom, hogy attól, hogy ez egy win-win szituáció, legalábbis Caenorhabditis Elegans szerint az, attól még nem válik önzővé a dolog… én a saját gyerekem “művi előállításásért” nem vállaltam volna a “petesejt-gyártás” és leszívás kínjait és főképp kockázatát – nekem az inszeminációhoz adott szerek is elegek voltak ahhoz, hogy minden mellékhatásom legyen, van, ami évekig megmaradt, és ahhoz is elég volt, hogy olyan ijesztő tüneteim legyenek, hogy lombikba akkor se akarjak belevágni, ha addig akartam volna; az aktuális és hosszabb távú mellékhatásokon felül van kockázatnövekedés bizonyos tumoros elváltozásokra, stb. Szóval én azt gondolom, hogy ha ezt vállalta másvalaki gyerekéért (aki ugyan genetikailag az ő utódja, de akkor sem őt puszilja meg este, és nem neki súgja, hogy “aja, szeee”), akkor ez nem kis dolog.
          Én ezt így nem szeretném és nem vállalnám (mármint hogy más petesejtjéből gyereket szüljek), de az érdemeit akkor sem vitatnám el.

          Kedvelés

    • Jogos a kérdésed, de nem biztos, hogy Juditék névvel, arccal, nyilvánosan szeretnének erre felelni.

      Nyilván nem két külön kaszt a vér szerintit preferálók meg az örökbefogadók. Inkább, hogy ki milyen hamar, hány kudarc után dönt az örökbefogadás mellett. Van, aki tíz lombik után sem adja fel, más egy lombikot se vállal, és rögtön örökbe fogad.

      Kedvelés

    • Mondjuk ahol más petesejtjéből és más spermájából “összekutyulnak” egy gyereket, akit aztán kihord anyuka, és felnevelik, nem tudom, hogy ő mennyivel inkább lesz az övék, mint a mienk nekünk (mondjuk a mienk nekünk akkor sem lehetne a “mienkebb”, ha a mi genetikai anyagunkból én szülöm, de ez mindegy is a téma szempontjából). SZóval én meg pont ezt nem tudom megérteni, mint “logikus sorrendet”, de nem vagyunk egyformák, és így szép a világ. Nem, nem külön kaszt a vér szerintit preferálók csoportja, persze, talán minden örökbefogadónak van olyan időszak, amikor még azon az úton halad, hogy bármi áron vér szerinti (bár, ez sem feltétlenül biztos, van, aki már eleve sem így kezd örökbefogadásba, mindenesetre a többség azért szerintem igen, mi is, főleg én); inkább ott válik el a két csoport, hogy mikor jön el az a pont, hogy azt mondja az ember, nem erőszakolgatja tovább a biológiát. Van, aki már az irracionális határait feszegetve is a vér szerinti úton halad (habár a donor petesejt és a donor sperma sem vér szerint való, ezt azért mégse felejtsük itt el), van, aki meg “az elvárhatót” sem zongorázza végig, és mégis az örökbefogadás mellett dönt (mint pl. mi). És ehhez kell nagyon különböző mentalitás szerintem, de közte annyi féle variáció van, hogy gyakorlatilag folyamatos a spektrum, emiatt meg mégsem gondolom, hogy két teljesen külön “kaszt”. Mindenesetre szerintem aki képes kockázatos beavatkozásokba belevágni azért, hogy szüljön egy gyereket más vér szerinti anyától és más vér szerinti apától, de az ő méhéből, az annyira más mentalitást igényel, hogy ők valószínűleg tényleg nincsenek itt a blogon. Nem jobbak vagy rosszabbak nálunk, de annyira különböző utakat járnak, hogy nem hiszem, hogy idetévednek. És ha mégis az öf-ig jutnak, nem szeretnék a gyerekük helyében lenni, nem azért, mert ők bármivel is rosszabb szülők lennének nálunk, hanem mert ha nekik ez a pocakból születés ENNYIRE fontos, akkor valószínűleg az a gyerkőc sosem tudna nekik betölteni valami hiányt. Én pl. biztos vagyok benne, hogy nem lennék jó anyja egy lombik-gyereknek, vagy csak nagyon sok plusz munka árán (rajta keresném, hogy van-e valami baja ebből, magamon keresném, hogy nem lett-e hosszú távra valami bajom ebből, mert folyamatosan azt élném meg, hogy “kerékbe törtük” a természetet) – mert ami nem az ember saját útja, csak rákényszerül, azon nehéz utána teljes szívvel végigmenni, szerintem. Ettől még én sem érzem magam kevesebbnek annál, aki mindent megtesz a vér szerinti gyerekért (vagy akár nem is a vér szerinti, csak a “maga-szülte” gyerekért), meg mást sem tartok kevesebbnek azért, mert ennyire nem vehető be neki az örökbefogadás gondolata; egyszerűen csak azt gondolom, hogy más utakon vagyunk. És ez a blog tényleg az öf úton van jellemzően, bár tájékozódni tájékozódhat itt más is, persze. 🙂

      Kedvelés

      • Sziasztok!

        Az ivarsejt-donáció témához szeretnék hozzászólni.

        Nekünk párom öröklődő genetikai betegsége okán az alábbi lehetőségeket kínálták fel:
        1) Gyermektelennek maradni
        2) Teherbeesés természetes úton + magzati vizsgálat
        3) Lombikprogram és a beteg embriók kiszűrése
        4) Ivarsejt (esetünkben spermium) donáció
        5) Örökbefogadás

        Amúgy teljesen megdöbbentem, mert az 1)-es pont eszembe sem jutott, és a 4)-es se nagyon. De az ilyen helyzetben levő pároknak valóban érdemes lehet mindegyik lehetőséget végiggondolni, hiszen mindegyikhez van pro- és kontra érv.

        Végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk a lombikprogramot, és ha 3 próbálkozásból nem lesz semmi, akkor megpróbáljuk az örökbefogadást. Párom egyből elvetette a 4)-es pontot, de az 5)-ös ellen nem volt kifogása.

        Azóta is kíváncsian olvasgatok a témában (ezért vagyok itt is) és megtudtam, hogy az ivarsejt-donációból született gyerekek is sokszor komoly identitás-problémával rendelkeznek, keresik a gyökereiket, csodálkoznak, miért nem hasonlítanak a családjukra. Magyarországon ez még egész jól szabályozva is van, de ha pl. amerikai a szerencsétlen, akkor akár 20 féltestvére is szaladgálhat a világban.

        Az örökbefogadott gyerekeknek ilyen szempontból sokkal jobb, hogy mára már (remélem!) bevett szokás az egyenesség, és nekik inkább van lehetőségük felkutatni a gyökereiket.

        Amúgy a történet teljessége kedvéért ideírom, hogy nagyon szerencsések voltunk és a 3 próbálkozásból két gyerek is összejött. Így sajnos már a párom nem nagyon akar örökbefogadni (végül is teljesen érthető) de én azért nyugodtan olvasgathatok ilyesmiről 🙂

        Egyébként olyan véleményt is hallottam, hogy a lombik-gyerek “mű-gyerek”, nem igazi, ez se túl szép. Minden gyerek igazi, akárhogy jött a világra, akárhogy került a szüleihez.

        Ez a blog még arra is ráébresztett, milyen fontos a gyerekeknek az eredete, és hogy ne legyen titkolózás, így végre a barátaimnak is meséltem a dologról (senki sem mondott semmi rosszat) és lassan bekerülhet a buborék-mese is a repertoárba. Tényleg, azok közületek, akik saját mesét mesélnek a gyerekeiknek milyen formában? Fejből, vagy valahogy megcsináltátok könyv alakban? A mese már kész (nagyjából 4 éve), de szeretném könyv, vastag képeskönyv alakba önteni, ez lehetséges?

        Üdv mindenkinek: Dunavirág

        Kedvelés

        • Kifelejtettem, hogy bár látszólag az embrió-adományozásnak nem sok előnye van, az lehet az értelme, hogy

          1) A gyereket nem érte semmilyen trauma
          2) Ha lombikprogram során egy párnak marad még embriója, de nem szeretnének több gyereket, esetleg egészségügyi okoból nem szülhet a nő stb., akkor eladományozhatják. Azaz végülis ez is már egy kis élet-lehetőség, amit nem akartak megsemmisíteni.

          Az ivarsejt-adományozásnak nyilván az, hogy egyik félhez genetikailag kapcsolódik, valamint ha spermadonációról van szó, akkor az inszeminációt lehet sokkal természetesebben, kíméletesebben csinálni, mint egy lombikkezelést (bár úgy látom, itt valakinek nem ez volt a tapasztalata)

          Kedvelés

        • Szia Dunavirág! Köszi a beszámolót, és üdv a blogon! Nagyon érdekes, amit írsz. Örülök, ha más háttérrel rendelkezőknek is tud valamit mondani az oldal.

          Lombiknál, esetleg donornál mi ma az ajánlás? Mikor, és kinek kell elmondani?

          Miért ne önthetnéd könyv alakba a mesédet? Erre csomó megoldás van.

          Kedvelés

          • Szia! Köszi, már üdvözöltél egyszer, de másodszor is jól esik 🙂

            Ez nagyon jó kérdés,sajnos fogalmam sincs, de kíváncsivá tettél. Meg fogom kérdezni a lombikos dokitól és a genetikusunktól is. A józan ész mindenesetre azt diktálja, ne titkolózzunk.

            Kedvelés

  10. Azt szeretném kérni, hogy legyünk toleránsak és nyitottak. Ez a blog valóban az örökbefogadásról szól (főleg azért, mert erről tudok írni), az olvasók zöme ebben érintett így vagy úgy, de nagyon örülök, ha mások is olvasgatják. Lehet, egy más reprodukciós preferenciákkal bíró olvasó is talál magának tanulságosat.
    Én, mint örökbefogadó, nem szeretem, ha a beszélgetőpartnerem az első mondatban deklarálja, hogy ő aztán képtelen lenne örökbe fogadni. Ilyenkor már nincs kedvem elmesélni, mi is az örökbefogadás. Próbáljunk inkább kérdezni azoktól, akik másképp látják a világot. Miért ne olvashatna olyan is, akinek donor petesejtből és hímivarsejtből lett gyereke. Legalább két kérdés rá is vonatkozik, a genetikai örökség és a megmondás témája.
    Sokféle útja van ma az utódvállalásnak és sokféle családmodell létezik.

    Kedvelés

    • Hát, ha ez jött le a fenti hozzászólásomból, akkor valamit elrontottam, de asszem nem állok neki még egyszer, annyira nem fontos nekem ez a téma; inkább csak maradjunk annyiban, hogy ha így is értelmezhető volt, akkor biztosan nem így szántam.

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s