„Itt a férfi és nő is mintha apapozícióból indulna”

Általános

Ma egy apa mesél az örökbefogadásról. Bíró Csaba és felesége, Rita két újszülöttet vittek haza az Alfa Szövetség segítségével. Kudarcos, magánutas próbálkozás, a testvérek összeszokása, és egy későn kopogtató, harmadik baba… Az örökbefogadás és az oda vezető út férfiszemmel!

– Hogy jutottatok el az örökbefogadásig?

– A feleségemmel, Ritával általános iskolában, elsőben-másodikban egy osztályba jártunk, és szerelmespár voltunk (évvesztes voltam, tehát egy kicsivel idősebb, mint ő). Rita osztályképén be volt a fejem karikázva, hogy majd én leszek a férje. Amikor nyolcévesen másik iskolába kerültem, elsodort egymás mellől bennünket az élet, és csak harminc évvel később találkoztunk újra, de „még mindig volt köztünk valami”. Akkor mindketten egy vége felé tartó kapcsolatban éltünk. Egyikünknek sem volt könnyű, de onnan kiléptünk, és nemsokára összeházasodtunk. Rita addigra már túl volt három lombikprogramon. Tudtam, hogy mindenáron szeretne gyereket, és mivel szeretem őt, elfogadtam a tényt, hogy a babázással nehezített utunk lesz. Viszont az utolsó utáni (a hatodik) lombikig nem tudtam gondolkozni az örökbefogadásról… Mindig azt mondtam, hogy erről beszéljünk akkor, ha odajutunk. Hát odajutottunk… A lombikozással eltelt időnek mégis lett előnye: hogy épp Simon és Manka érkezett hozzánk.

– Mikor jelentkeztetek?

– Én 41 éves voltam, Rita pedig 40. A jelentkezéskor még csak újszülöttre voltam nyitott, de mivel a felkészítő tanfolyam rengeteg rálátást, önismeretet, és információt adott, a hatására kijjebb toltam a határt 2 éves korig.

– Volt olyan, amitől féltél, amikor jelentkeztetek?

– Tartottam a pejoratív megjegyzésektől. Hogy a gyerek majd máshogy néz ki, mint mi, hogy nem illik majd bele a családba, hogy magyarázkodni kell, és ezzel plusz problémákat húzunk az ő és a magunk nyakába. De ma már ez nem lenne gond.

1

– Miért pont az Alfa Szövetséget választottátok?

– Mert ők minden ellenérzés nélkül elfogadtak minket. A Bölcsőnél kategorikusan elutasítottak bennünket a korunk miatt. A Gólyahírnél azt mondták, beadhatjuk a papírt, ha nagyon akarjuk, de úgyis a kupac legaljára fogják tenni, és sosem fogunk sorra kerülni. A Fészek és az Együtt az Életért bevette, de soha semmi visszajelzést nem kaptunk tőlük. Az Alfa kicsi szervezet, általában évi 4-5 újszülöttet adnak örökbe, de a papírunk beadásának hetében máris meghívtak minket egy szülőtalálkozóra. Nagyon családias volt a légkör. Ők úgy állnak hozzá, hogy egy várakozó ne csak név, fotó és telefonszám legyen, hanem rendezvényeket szerveznek, és azokon találkoznak a várakozókkal. És hangsúlyozzák, hogy aki érdemben tesz valamit, az hamarabb sorra kerülhet.

– Így tudtatok tenni a gyerekért.

– Pontosan. Segítettünk egy rendezvény szervezésében, Rita képviselte az Alfát a Parlamentben egy életvédő konferencián, és szerepeltünk a történetünkkel egy általuk kiadott könyvben.

– Mit szóltatok az ideológiához? Az Alfának elég határozott keresztény, nemzeti, globalizációellenes, abortuszellenes, életvédő elvei vannak.

– Nem vagyunk hívők, így ezek egy része idegen. De Imre (Téglásy Imre, az Alfa Szövetség főtitkára) csak olyannak a megtételére kért, amivel kapcsolatosan nem voltak ellenérzéseink. Nem voltunk magzatvédő zarándoklaton, sem tüntetésen, nem vettünk részt az abortusztablettás vitában. Egyébként várakozás közben megismerkedtünk magánúton is egy krízisterhes asszonnyal, aki gondolkodott, megtartsa-e a babát.

– Honnan ismertétek?

– Egy anyaotthon vezetőjén keresztül. Bántalmazott anya volt, egy 8 éves nagylánnyal, és egy 12 hetes terhességgel. Nem volt szíve elvetetni, de a körülményei miatt fontolgatta az örökbeadást. Találkoztunk vele, szimpatikusak voltunk egymásnak, beszélgettünk, „megegyeztünk”. Segítettük anyagilag, lelkileg, bármikor hívhatott bennünket telefonon, ha gondja volt. Hetente egyszer találkoztunk, és havonta elvittük nőgyógyászhoz.

– Azzal a tervvel, hogy majd ti örökbe fogadjátok a babát.

– Igen. Utólag már értem azt, ami a felkészítő tanfolyamon elhangzott: hogy nem az anyát kell örökbe fogadni. És nem kell előre megpróbálni megmenteni a babát azoktól a körülményektől, amelyeket az szülőanyja létrehozott a számára. Mi tényleg örökbe fogadtuk a terhességét, támogattuk őt érzelmileg, és ettől megerősödött. Végül úgy döntött, lesz ereje felnevelni a babát, nem adja örökbe. A nagylánya is ragaszkodott a kistesóhoz. Az anya a 30. héttől kezdett látványosan elbizonytalanodni, de nyíltan nem mondta ki, hogy magában már döntésre jutott. De persze megéreztük, rákérdeztünk… Elköszöntünk.

– Megviselt?

– Igen és nem. Ritára nagyon hasonlított az anya alkatban, stílusban, hajszínben, ezért jó lett volna. Nagyon szerettük volna, de józan ésszel tudtuk, hogy sok buktató van benne. Az anya nagyon erős dohányos volt. Féltünk emiatt. Pulay Klára pszichológushoz mentünk akkoriban tanácsért, aki előre megmondta, hogy ebből nem lesz semmi jó. Hogy egy 12 hetes terhességről könnyebben képzeli azt a szülőanya, hogy majd le tud mondani róla. Aztán ott van a nagytestvér. Ő is sérül… Túl korán találkoztunk, túlságosan összenőttünk, és emiatt cipelnénk egész életünkben a bűntudatot, hogy elvettük a gyerekét.

3

– Azóta tudtok felőle?

– Igen. Mikor látta Simon fotóit a Facebookon, gratulált, megköszönte, hogy támogattuk, és szurkolt, hogy legyen egy lányunk is, hogy teljes legyen a család. Ő kislányt szült. Időnként ír néhány sort, és mesél magukról.

– Mennyit költöttetek rá?

– Amennyit tudtunk. Nőgyógyász, telefonfeltöltés, heti egy nagybevásárlás, fél évig. Néha azt mondtuk, hogy olyan, mint egy lombik – azt is a saját felelősségünkre vállaltuk, költöttünk rá, de ott sem garantálta senki a sikert. Kettőnk kapcsolatához Ritával mindenképp hozott tanulnivalókat: hogy egyikünk sem erőltetheti a másikra az akaratát, közös tempó kell és közös döntések. De végül az Alfától kaptuk a döntő hívást fél évvel később.  Tehát összesen két évet vártunk Simonra.

Nem sokkal azelőtt voltam Palesztinában egy tanulmányúton. Elmentem Betlehembe, és gyújtottam gyertyát a Születés Templomában, hogy minél hamarabb érkezzen hozzánk baba. Ezután jött az alfás telefon egy karácsonykor születő kisfiúról! Annyira természetes volt, hogy ezek után héber nevet adunk neki. A szülőanyja ezt megengedte. Ő nem akart, nem bírt nevet választani a kicsinek. Próbált szegény nem kötődni hozzá.

– Milyen volt a találkozás a szülőanyával?

– Iszonyú idegesek voltunk, órákig tartott az autóút, de Sziszi, az alfás munkatárs kedvessége és rutinja nagyon sokat segített. A szülőanya azonnal szimpatikus volt, és a lehetőségekhez képest a találkozás jó légkörűre sikeredett. Ő korábban férjnél volt, négy lánya született. Mutatott róluk képet – gyönyörűek voltak.

Simon egy másik férfitól fogant nem sokkal a válása után. Az anyagi helyzete miatt, gyámügyi döntésre sajnos a lányok nevelőszülőkhöz kerültek, ezért az asszony visszament a férjéhez. Megpróbáltak újból családként élni, hogy visszakaphassák a lányokat.

– Meg akarták tartani a babát?

– Igen. A volt férje támogatta, és elfogadta a másik kapcsolatból fogant terhességet. Ha megtehették volna, szívük szerint megtartották volna a babát, főleg, hogy négy lány után ez lett volna az első fiú. De a gyámügy nem engedte.

– De ezt az anyát már nem fogadtátok örökbe.

– Őt már nem. Annyiban segítettük csak, hogy a kórházban vele voltunk, és amikor elengedték, én vittem haza kocsival, hogy ne kelljen távolsági buszra ülnie.

Megengedte, hogy ott legyünk a szülésnél. Szólt telefonon, amikor elfolyt a magzatvíz. Mikor éjjel megérkeztünk a kórházba, kinyílt előttünk a fotócellás ajtó, és utána minden ugyanilyen könnyen ment. Rita volt benn a szülésnél, és utána is Simon szülőanyjával maradt, így nekem adták oda először a babát. Beköltözhettünk a kórház baba-mama különszobájába, egész nap együtt voltunk. A szülőanyát a nőgyógyászaton helyezték el, tapintatosan bántak vele, nem fektettek be mellé senkit a kórterembe. Mindenki nagyon kedves volt velünk. Rita valamikor szülésznő volt – akadtak is vele egy helyen végző bábák abban a vidéki kórházban. A Facebookon azóta is tartjuk velük a kapcsolatot, mindig megéljenzik Simon fotóit.

– Maradtatok valamiben a vér szerinti anyával? Küldtök fényképet?

– Ő nem akarta, túl nehéz lett volna a számára. A védőnőjével szoktunk Simon születésnapján beszélni. Tőle tudjuk, hogy mi van az anyával azóta. Például azt, hogy egy évre rá a nagylánya szült, tehát már nagymama. Mindig megüzenjük, hogy keressen, kérdezzen bennünket bátran, ha szeretne. De nem teszi.

– Milyen volt, miután hazavittétek Simont?

– Minden más lett. Persze nyűgös kisbaba volt, hasfájós, pocsék alvó… Elnyűhetetlen. Mi sajnos nem. Kifejezetten szép baba volt, most is az – az egész család beleszeretett. Bölcsis nem volt, most kezdte az ovit. Kitartó, erős akaratú, empatikus, agyas gyerek… Nagy szerencse a munkám, hogy négynaponta dolgozom 24 órát egyben, mert így részt tudok venni a mindennapokban. Ott voltam, mikor megszólalt, mikor elindult…

– 43 évesen lett egy kisbabátok.

– Igen. De ezzel nincs gondunk, nem érezzük magunkat annyinak. Még akkor sem, ha annyinak látszunk… Persze, hosszú idő, amíg felneveljük a gyereket, óriási felelősség van benne. Ijesztő belegondolni, mennyi idős leszek, mikor érettségizni fog, mikor diplomázik.

– Neked milyen volt apaként, hogy lett egy gyereked, akit nem te nemzettél?

– Onnantól, hogy a kezembe adták, teljesen mindegy volt. Van egy gyerekünk, aki szép, kedves, ügyes, okos. Mikor elindultunk, nem számítottam rá, hogy a kollégáim, a barátaim mennyi támogatást adnak. Olyan kérdés fel szokott merülni, hogy „milyen érzés, hogy nem saját gyerek”? De saját gyerek! Nem vér szerinti, de saját gyerek. Vagy, hogy mikor kezdtük megszokni? Abban a pillanatban. Aki ilyeneket kérdez, nem gondolta át a dolgot, vagy nincs még gyereke.

Azt szoktam mondani, hogy kicsit olyan, mintha Ritával mindketten „apapozícióból” indultunk volna: sem ő, sem én nem töltöttük a várandós kilenc hónapot vele. Ugyanonnan indultunk, a megszületése után léptünk be az életébe mindketten. Egy anya már a várandósság alatt is kapcsolódhat a gyerekhez, az apa csak utána. Nekem nagyon sokat segített, hogy itt ez egyenrangúan indult.

2

– Beszéltek az örökbefogadásról Simonnal?

– Igen. Nyíltan kezeljük, ez evidens. Persze egy hároméves gyerek ezzel nem sokat tud kezdeni, de próbáljuk napirenden tartani. Székely Zsuzsa pszichológus ötlete mentén elöl vannak az újszülöttkori, és a friss képei – és mindig úgy kezdjük, hogy „amikor kórházban találkoztunk…” Az óvodában is elmondtuk a gondozóinak.

– Hogy jött az ötlet, hogy még egy gyereket vállaltok?

– Én is egyke vagyok, és Rita is. Mindenképpen meg akartuk próbálni, hogy Simon testvérrel nőhessen fel, akivel utánunk is megmaradnak egymásnak. Az esélytelenek nyugalmával adtuk be a papírokat. Nem hittük, hogy sorra kerülünk, és kapunk még újszülöttet. A gyámügyi átszervezések és egy adminisztrációs baki miatt ráadásul kilenc hónap alatt lett csak kész a következő jogerős határozatunk. Fél évvel azelőtt, hogy Rita betöltötte a 45-öt. Múlt novemberben azután jött a telefon, hogy lesz egy baba január legvégére.… Manka a kiírtnál két héttel korábban született. Ha ő is ráhúzott volna odabenn egy plusz hetet, mint ahogy annak idején Simon tette, akkor kifutottunk volna az időből. Hiába találkoztunk és egyeztünk meg a szülőanyával, a baba születéséig ez nem számított volna „folyamatban lévő ügynek”, így Manka nem érkezhetett volna meg hozzánk. (Az örökbefogadó legfeljebb 45 évvel lehet idősebb a gyereknél.)

– Egy nagyobb gyereket később is kaphattatok volna… Csak kisbabát akartatok?

– Simon egyéves korában adtuk be újra a papírjainkat, amikor még „lendületben voltunk”. Akkor azt mondtuk, hogy jöjjön, aki jönni akar – a korábbi jelentkezésünk szerint 0-2 éves korig. Nem ragaszkodtunk volna újszülötthöz, de imádtuk, hogy ott lehetünk az első pillanattól kezdve. Azt nem igazán terveztük, hogy évekkel később, 48-50 évesen még pályáznánk idősebb kisgyerekre.

– Honnan érkezett Manka?

– Szintén az Alfa Szövetségtől. Simon ötödik gyerek volt, és ő az első fiú… Manka hatodik gyerek, és ő az első lány (itt a gyerekek más-más apától vannak). Számunkra ettől ők még különlegesebbek. Mankánál találkoztunk mindkét vér szerinti szülővel. Az apát szinte oda kellett rángatni a találkozóra. Sziszi szerint tartott tőlem, mert a rendőrségen dolgozom. Ő pedig alig 20 éves, munkanélküli, szükségszállón lakik… Örülök, hogy ennek ellenére eljött, és hogy találkozhattunk. Egy kedves, pörgős, aranyos fiatal srác volt. Neki Manka az első gyereke.

– Hol van az előző öt gyerek?

– Örökbe lettek adva ők is.

– Azért kerültetek ilyen gyorsan sorra, hogy ne fussatok ki az időből?

– Kicsit amiatt is, de azt mondták, főleg amiatt, amilyenek mi magunk vagyunk, és ahogy Simon szülőanyjával is bántunk. Nem szeretik a rideg, távolságtartó párokat, akik szinte semmibe veszik a szülőanyát, vagy fintorognak a szaga miatt. Szerették volna, ha Manka szülőanyja sem sérül. És tudták, hogy velünk jó kezekben lesz.

– Manka milyen gyerek?

– Karakteres, temperamentumos, igazi túlélő ő is! Más, mert lány. Mindig mosolyog, bújós, most tíz hónapos, kis energiabomba.

Biro Manka

 

– Hogy jön ki a két gyerek egymással?

– Ha Simont valamire utasítjuk, ami nem tetszik neki, akkor ezt még Mankán neveli le. Intenzíven védi az addigi kiváltságait, féltékeny. Mikor megérkeztünk a babával, Simon ráfeküdt Mankára, mint az alvós Mazsolájára, Manka elpityeredett, erre Simon azt mondta, elromlott, hozzatok másikat. Nem hoztunk másikat. Egyébként pedig meglepően hasonlítanak egymásra. Külsőre is és temperamentumban is. Mindenki azt hiszi, hogy édestestvérek.

– És ezután még jött egy meglepetés…

– Igen, mikor Manka féléves volt, akkor szóltak, hogy a szülőanya megint babát vár (ezúttal ugyanattól az apától) és nekünk szeretné adni.

– Akartatok harmadik gyereket?

– Nem gondolkoztunk el ezen. Mikor megérkezett Manka, azt éreztük, hogy a lehetőségeink kimerültek, elmúltunk 45 évesek, több újszülöttet nem kaphatunk. A harmadik gyerekhez két dolgot kellett volna hirtelen cserélnünk: autót és lakást. Ráadásul nagyon kicsi a korkülönbség, alig egy év lett volna! De a fő akadály, hogy jogilag is lehetetlen lett volna. Legfeljebb, ha nyilatkozom, hogy én vagyok a vér szerint apa… de ez nemcsak törvénytelen, hanem életszerűtlen is lett volna. De ésszel hiába tudtuk, hogy nem megy, érzelmileg mégis felkavart. Utólag azt mondom, jobb lett volna, ha nem is tudunk róla. Egyébként mikor felmerült a harmadik gyerek gondolata, Simon és Manka is beleerősítettek, és megmutatták, hogy nem kell ide harmadik gyerek, és azóta is mutatják.  De reméljük, hogy az a gyerkőc jó helyre fog kerülni.

Advertisements

46 responses »

  1. Jaj, de szép történet – már megint! Mint egy mese! Ilyen a valóságban sincs! Kicsit szorongtam, mert tényleg “kudarcos” sztorit vártam, de örülök, hogy “vége jó minden jó” történet lett. Gyönyörűek a gyerekek, gratulálok! Külön szimpatikusnak találtam a vsz. anyákkal való kapcsolatotokat. Tudom, még korai a kérdés, de tervezitek-e a vsz. testvérek “feltérképezését”?

    Kedvelés

    • Simonnál tudjuk a féltestvérei (a 4 lány) nevét – majd ha nagyobb lesz és kérdez róluk, akkor elmondjuk neki. Mankánál annyit tudunk, hogy az egy évvel ezelőtt született tesóját is Alfás szülők kapták. Nem ismerjük őket, de ha később Mankának fontos lesz, ott legalább van egy szál… Majd később megkérdezzük az Ágacskás szakembereket, hogy mi ilyenkor a jó. Különösen a most születő, édestestvérnél. Az egy szívfacsarással beljebb van.

      Kedvelés

  2. Örülök, hogy néha az apukák is szót kapnak, nagy jó volt olvasni. Apapozícióból indul az anyuka is, milyen klassz megfogalmazás 🙂 Csodaszép gyerekek, minden jót kívánok!

    Kedvelés

  3. Köszi ezt a gyönyörű történetet!
    Nekem még az is eszembe jutott, hogy a harmadik picinél lehet furca lett volna, hogy Manka vérszerinti testvére, Simonnak meg nem, lehet ez további nehézségeket is okozott volna.
    Sok boldogságot a kiscsaládnak! 🙂

    Kedvelés

  4. Kedves apuka, szép gyerekek. Sok örömöt kívánok nekik az életben. Kérdésem csak lenne azért. Miért utasítanak vissza csecsemő örökbe fogadására 40 éveseket. Mi is ilyen házaspár vagyunk, három éves örökbefogadott kisfiunk mellé szeretnék egy kislányt, de lehetőleg csecsemőt. Van esélyünk. Férjem 39 én 41 vagyok.

    Kedvelés

    • A Bölcső alapítvány nem fogad 40 év feletti párokat. Más alapítványok más szabályokat hoznak. Ezen a blogon volt már szó a Gólyahírről, a Fészekről, a Bölcsőről és az Alfa Szövetségről, minden alapítványvezető részletesen beszél az alapítvány működésének okairól és céljairól.
      https://orokbe.hu/category/interju/

      Kedvelés

    • A két nagy alapítvány 40 évnél húzza meg a határt, viszont akit fogadnak, az jó eséllyel gyerekhez jut 45 éves korig. A kis szervezetek mindenkit fogadnak, de nem ígérik, hogy 45-ig sorra is kerül az illető.

      Kedvelés

      • ….Rita akkor még nem töltötte be a 40-et… “A Bölcsőnél kategorikusan elutasítottak bennünket a korunk miatt. A Gólyahírnél azt mondták, beadhatjuk a papírt, ha nagyon akarjuk, de úgyis a kupac legaljára fogják tenni, és sosem fogunk sorra kerülni. ”
        Koromnál fogva szíven ütött ez a két mondat. Annyi idős vagyok én is, a 40-et töltöm, a férjem még tőbb.
        xxxxÚjratervezésxxxx

        Kedvelés

        • Ez csak az alapítványoknál ennyire kategorikus, mert ők csak újszülöttek öf ügyeit intézik, mivel a fő profiljuk a krízisterhes anyák támogatása, és az örökbeadás segítése nem at elsődleges céljuk.
          Az alapszabály továbbra is a max 45 év korkülönbség az öf szülő és az öf gyerek között. A tegyesznél mind a megyei mind az országos listán lehet sorba állni. Ott vannak idősebb gyerekek is, na meg persze sor is, attól is függően, mennyire vagytok elfogadóak nem, kor, származás tekintetében, illetve attól, h milyen gyerekek kerülnek épp örökbeadható állapotba…
          Azt viszont jó, ha már most tudjátok, h az érdekek tekintetében a tieitek sokadrangúak lesznek, mert első a gyerek érdeke.

          Kedvelés

          • Világos. Ez így a helyes. A gyerek az elsô.
            Viszont ezek szerint a 40 éves korig való (jelentkezés) befogadás inkább 39, vagy akkor lehet, hogy 35.
            Természeténél fova nehezített pálya minden, ami nem kívánt gyerek gyors fogantatásával kezdôdik…

            Kedvelés

            • Szerintem először azt kell végiggondolni, hogy milyen gyereket tud az ember elfogadni – ez a határ aztán az alkalmassági procedúra folyamán (és e blog olvasása közben) szűkül vagy tágul. Az alkalmassági beszélgetések során azt is megkérdezik, hogy nyílt, titkos vagy mindkét öf típusra hajlandóak vagytok-e.A határozattal automatikusan bekerül az ember a megyei listába, és ha kérte, akkor az országos listára is. Utána lehet menni az alapítványokhoz, és az interjúk elolvasása után már ez is könnyebb, célirányosabb, hála Zsuzsának 🙂

              Kedvelés

  5. Kedves Csaba és Rita! Mindenekelőtt gratulálok a csodaszép családotokhoz, gyönyörű gyerekek, sok boldogságot a négyesfogatnak!

    Nagyon jó volt olvasni az interjút, Csaba szavaiból valami olyan mélységes nyugalom és megnyugvás árad, miközben hosszas küzdelmekről, izgalmakról, érzelmi erőpróbákról beszél – le a kalappal! Köszönöm, hogy olvashattam! 🙂
    (Ja, és egészen kiváló a fotós!)

    Kedvelés

  6. Szivemböl gratulálok a minta családnak meg érdemlik hogy az egész világ tudja hogy igen is vannak még szeretetre mélto házaspár aki gyönyorüen neveli a két gyermeket szivböl kivánok sok jo egészséget turelmet a felnevelésükhöz

    Kedvelés

  7. Sziasztok! Nekem az iskoláskori szerelem is tetszett, hát lesz mit mesélni a gyerekeknek. És jó eséllyel mindkét gyereketek gond nélkül kapcsolódhat majd a vérszerinti családjához is.

    A képekből úgy látom, ha a pocakotokban nem is, a pocakotokon jó sok időt tölthettek a gyerekek.

    Kedvelés

  8. Nagy bátorság ennyi idősen 2 picit örökbefogadni. Én 31 voltam, a férjem 34, amikor a lányunk született. Budavári Zita mondott egy nagyon jó hasonlatot, ami nagyon megtetszett: a klimax és a kamasz nem igazán jó párosítás! És igaza van. A nagy korkülönbség nem akkor okoz gondot, amikor picik a gyerekek. Hanem akkor, amikor 60 évesen kell egy kiskamaszt nevelni. Ezért nem fogad a Bölcső alapítvány 40 év felettieket.

    Kedvelés

    • Nekem úgy tűnik, hogy az örökbefogadás általában relatív későn történik. Ennek oka pedig az, hogy nagyon sok év telik el a gyermek iránti vágytól a reprodukciós proléma felismeréséig, aztán – kinél hogyan – a különféle eljárások kipróbálásával is megy az idő. Utána meg fel kell dolgozni az egészet és tiszta lappal belelépni az örökbefogadásba. Ezért van 40 körül vagy még azon is túl sok öf szülő. A kihívás az, hogy ne hagyjuk el magunkat, ne vegyünk fel öreges attitűdöket 60 éves korunkra, mert még terelgetni kell majd az épp csak huszonéves gyerekünket (vagy valakinél fiatalabbat). Fizikailag és szellemileg is fittnek kell lennünk és a hosszú életért is sokmindent tennünk kell.

      Kedvelés

      • Dutkával értek egyet.
        Amúgy nem tudom, kinek mi a mérce, mi meg az átlaghoz képesz fehér hollónak éreztük magunkat a tegyeszben, mert 28 évesen merészeltünk úgy dönteni, h semmi kémia, semmi kísérlet, mert egy gyerek jobban jár két egészséges szülővel…

        Kedvelés

        • Sziasztok! Bocs a hosszú hallgatásért, sokáig nem voltam netközelben, aztán olvastam vissza bőszen. 🙂 Az a helyzet, hogy én még a lombikon is fehér hollónak számítottam a szintén 28 évemmel. Mindenki győzködött, hogy várjak még, annak ellenére, hogy 6 megkezdett inszemináción voltunk túl, és ismert a meddőség oka. Most kicsit lelkiismeret furdalásom van azért, mert megegyeztünk, hogy hosszabb szünetet tartunk több okból is. Nálam is napirenden van az, hogy a férjem már negyven körül lesz, mire folytatjuk. Igen, már én is puszta kísérletezésnek tartom az egészet. Az már csak soros iróniája, hogy két 40 körüli nő lett mellettem terhes, amikor lombikoztunk, nekem pedig a 28 évemmel nem sikerült. Csabának és Ritának gratulálok a két picihez, gyönyörűek! Sokat tanultam az interjúból.

          Kedvelés

          • Ki győzködött, hogy várjatok? Baráti körben mindenki azon pörgött, hogy miért nem teszünk meg mindent a lombikért, miért adjuk fel ilyen könnyen. Jöttek a jobbnál jobb ötletek, győzködtek, kellett nekik fél év, meg az egész alkalmassági procedúra elmesélése ahhoz, hogy elhiggyék, mi ezt így akarjuk, és komolyan is gondoljuk. Nehéz az árral szemben úszni. És akkor ez még nem elég, az ember találkozik a hivatal értetlenségével is. Tegnap olvastam egy nagyon jó cikket a generációk felfogásáról. http://eduline.hu/felsooktatas/2014/12/29/Tari_Annamaria_interju_SQD6FZ#rss
            Ahogy én be tudom lőni, mi y-ok vagyunk, de x felfogással, így kicsit úgy jártunk, mint Maugli: farkasok közt ember, emberek közt farkas.

            Kedvelés

            • A cikk a nagy többségre tényleg igaz. Kedvelem Tari Annamáriát. Ki győzködött? Pl. a szüleim rettenetesen féltenek a kezelésektől, hogy rákos leszek, tönkremegy az egészségem. Ők nem akarják, hogy lombikozzunk. Mi most pedig szimplán fáradtak vagyunk. Tudom, hogy egy lombik még semmi, de nekünk egyelőre pont elég volt. Az örökbefogadásról csak egymással, és két baráti párral beszéltünk, az egyik pár hajszál pontosan ott tart mint mi, a másik pár tavaly vált örökbefogadó szülőkké. 🙂 Van kit dajkálnom…:) Szerencsére már annyira feldolgoztam a helyzetet, hogy nem vagyok irigy más babájára, legyen az vérszerinti vagy örökbefogadott. (Csúnya vagy nem, volt ilyen időszakom is. Ez sem konkrét irigység volt, hanem az “Akkor nekem miért nem?”) Az árral tényleg nehéz szemben úszni, de ha magadban/magatokban biztos vagy, van mibe kapaszkodni. Hogy én milyen reakciókkal, vagy ellenállással találkoznék, ha az örökbefogadás mellett döntenénk, nem tudom.

              Kedvelés

            • Megértem, hogy féltenek, de ez valóban csak rátok tartozik. Azt meg végképp elhiszem, hogy fáradtak vagytok, nem szabad, és nem is érdemes lebecsülni magatokat azért, mert “csak” ennyit tettetek meg. Sajnos hajlamos az ember hinni annak az elrugaszkodott felfogásnak, hogy miiiiindeeeeent a világon, erőn felül meg kell tenni. Meg lehet tenni, ami hatalmatokban áll, és akkor, amikor készen álltok rá…
              Ezen a “betegségen” minden meddő átesik, pláne, ha olyannal találkozik, aki hihetetlenül tud szarni arra, amiért mi bármit odaadnánk. Nem szégyen ez, és idővel gyógyul… 🙂
              A környezet felhördülésére számíts, ez egy misszió, és ha megvan a módszertan, bármi elérhető (lásd a kommentem végét… :). Nálunk volt órákig tartó győzködés, hogy menjünk lombikra (se pénz, se gén hozzá), szerezzünk spermadonort (ez 3 órás kiselőadás volt egy barátnőtől, aki aztán pöccre teherbe esett a férjétől, akiért a világ végéig elmenne, de nem tudta értelmezni a “szerelemből a férjemnek gyereket szülni” nyelvtani és fontossági sorrendet), a szülők csak simán nem értették, és azzal érveltek, hogy ketten is jó lenni, minek vennénk plusz gondot a nyakunkba (ez már megoldódott, őket is megviselte, hogy nincs unoka, és már nagyon várják az örökbabát – hosszú menetelés volt).

              Kedvelés

            • Mintha az én szüleim gondolatait írtad volna le, ők is így gondolják, jó ketten is. Annyi a különbség, hogy nekik már van két unokájuk a tesómtól. Karrierünk is kezd szépen beindulni, nagyon szeretjük egymást. De akkor is hiányzik valami, valaki. Az biztos nem jut eszükbe, hogy az örökbefogadás szóba kerül köztünk. Annyira nem ismerik a gondolataimat ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy amikor kiderült, hogy a férjem testvérének lesz gyereke, az mondták, hogy ne irigyeljem, mert… és elkezdték az indokokat sorolni. Pedig rá aztán biztosan nem lennék/vagyok féltékeny a baba miatt. A szüleimet nagyon nehéz bármiről is meggyőzni.
              Azt látom, mindenkinek van saját keresztje. Nekünk ez jutott, aki teherbe tudott esni, annak valami más. Azért mérte ezt ránk Isten/Sors, mert mi még ebből is jól fogunk kijönni! 🙂 A “mindenáron” gyerek fázison szerencsére túl vagyunk, és eszméletlen nagy szerencse, hogy ez mindkettőnknél egy időpontban jött el. Együtt mondtuk ki, hogy nem zsigereljük tovább magunkat, egyelőre biztos nem.

              Kedvelés

      • Viszont van benne egy olyan trükk, hogy visszamenőleg is szülővé lehet válni. Én 38 évesen arra ébredtem, hogy lett egy gyerekem, aki 36 éves koromban jött a világra:-)

        Kedvelés

    • Minden bizonnyal van igazság a hasonlatban, de vannak más igazságok is. Pl. hogy nem jó az embernek egyedül lenni (itt most a gyermektelenségre gondolok) – és ez kortól független, vagy hogy egy gyermeknek még mindig jobb nagyszülőkkel felnőni, mint állami gondozásban, stb. Ha rajtam múlna, nagyszülőknek is engedném, hogy unokákat adoptáljanak az állami gondozásban rekedt gyerekek közül. (Láttam valamikor nagyon régen egy dokumentumfilmet, ami egy hasonló sztoriról szólt). Egyébként nagymamám 60 éves volt, amikor az egyik lánya disszidált, és “rá hagyta” az akkor 6 ill. 8 éves gyermekeit. Egyedül, özvegyen felnevelte őket. 75 évesen halt meg, az unokáinak megadatott, hogy családban nőhettek fel. (Nyilván számos ilyen történet van, ahol a nagyszülők nevelik az unokákat).
      Az érem másik oldala, de mi pedig “örökbe fogadtunk” egy nagymamát. A kilencven éves nagypapát leszámítva nem élnek már a szüleink, s szerettük volna, ha a lányainknak van nagymamája. Sikerült, s nagyon drága Mamánk van!

      Kedvelés

    • Én 20 évesen szültem a nagyot, aki nekem vérszerinti. Boldog vagyok, hogy akkor és ott ő lett, soha egyetlen percre sem bántam meg, de én pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Nem 20 évesen voltam fiatal a kisbabához, hanem 35 évesen a kamaszhoz… És azt is láttam, hogy a későn született húgomhoz mennyivel több türelme és bölcsessége volt az édesanyámnak, mint hozzám, vagy az öcsémhez. Nem csak akkor, amikor baba volt, akkor is, amikor kamasz. (Remélem ezt majd az én örökbefogadott apróim is így fogják látni az én esetemben)Tisztelem Budavári Zitát, de nem gondolom, hogy minden szülőpárra vonatkozóan igaz lenne ez a mondása.

      Kedvelés

  9. Anyu 67 eves volt mikor meghalt, en akkor 28. Ki lehet szamitani a korkulonbseget, de soha nem csereltem volna le egy fiatalabbra.
    Voltak ebbol adodoan konfliktusok, sokszor hittek, h a nagymamam, es mar egesz kisgyerekkent felmertem, h bizony hamar egyedul maradok. Kicsit mindig mas szemlelettel birtam, mint a fiatal szulok gyereke, nalunk nem voltak modern nevelesi modszerek, de szeretett, es ez pont eleg volt, meg a legviharosabb idoszakokban is. Az utolso mondatban volt a lenyeg, a tobbi mellekes.

    Kedvelés

  10. “- Igen. A volt férje támogatta, és elfogadta a másik kapcsolatból fogant terhességet. Ha megtehették volna, szívük szerint megtartották volna a babát, főleg, hogy négy lány után ez lett volna az első fiú. De a gyámügy nem engedte.”
    Ez nagyon utos azert :(((

    Kedvelés

    • ez nekem is nagyon szemet szúrt. Mi az, hogy nem engedi a gyámügy, hogy valaki megtartsa a gyerekét? Lehet, hogy volt már róla szó valahol, de nem emlékszem: létezik olyan indok, ami miatt egy pár nem tarthatja meg újszülött gyermekét???

      Kedvelés

      • Hajjaj, számos ilyen eset van.
        Természetesen arra nem kényszeríthetik, hogy örökbe adja, de az előfordul, nem ritkán, hogy nem viheti haza, állami gondozásba kerül a baba.

        Kedvelés

    • Mindenképp tanulságos. Főleg ezek a sorok: “Utólag már értem azt, ami a felkészítő tanfolyamon elhangzott: hogy nem az anyát kell örökbe fogadni. És nem kell előre megpróbálni megmenteni a babát azoktól a körülményektől, amelyeket az szülőanyja létrehozott a számára.”

      Kedvelés

    • Mi mondjuk magánutast eleve nem mertünk volna, addig sem, amíg még szabad volt (illetve egyetlen formában került szóba, amikor küzdöttünk még a vsz gyerekért, akkor találta ki a barátnőm, hogy ő szívesen szülne egyet nekünk – de aztán azt is megbeszéltük, hogy ölég beteg dolog lenne végkifejletben, mit mondanék a gyerekemnek, téged a keresztanyád szült, aki jobban szeretett engem, mint téged, vagy mégis mit? Aztán így ezt is elvetettük. Idegennel meg végképp nem mertem volna.)
      Szóval, nekem csak a meglévő félelmeimet igazolta.

      Kedvelés

  11. Nagyon szép történet, csodának is nevezhető részletekkel.
    Szerintem a magánutas próbálkozás sem nevezhető “kudarcnak”. Bár nem önzetlenül, de mégis nagyon jót tettek egy nehéz helyzetben lévő terhes asszonnyal. Erőt és önbizalmat nyert a támogatás során és a gyermekét megtartotta. Ez a lehető legjobb kimenetele egy terhességnek. Ráadásul ezáltal egy testvérrel ajándékozta meg a lányát is. Ez számomra semmi esetre sem nevezhető kudarcnak, hanem egy pozitív “végkifejlet”.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s