Mai beszélgetőtársam olyan felnőtt örökbefogadott, akinek anyukája is örökbefogadó szülőkkel nőtt fel. Andor-Székely Andrea a saját önismereti útjáról, a gyökerekhez és családjához való viszonyáról mesélt.
– Mesélj magadról!
– Teljesen átlagos harmincésatöbbi éves nő vagyok. Angoltanár és non-profit menedzser végzettségem van, mégis a bankszektorban dolgoztam leghosszabb ideig, mielőtt anyuka lettem. Most ez a főfoglalkozásom, a férjemmel együtt neveljük két kisfiunkat. Mellette, ha tehetem, önkéntesként támogatok számomra fontos célokat. És mivel engem örökbe fogadtak a szüleim – tehát van némi rálátásom a témára -, fontolgatom, hogyan tudnék, szintén önkéntes keretek között örökbefogadóknak segíteni. Pozitív példának tartom a saját életemet: azt mutatja, ebből a helyzetből is ki lehet jönni úgy, hogy az ember felnőttként nem a múltján rágódik, hanem a jövőjét tervezi. Sokan vádoltak már azzal, hogy biztos nem veszem elég komolyan az örökbefogadást, azért nem sírok rajta. Pedig csak arról van szó, hogy feldolgoztam a múltamat, ezért nem húz vissza. Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a szüleim, a családom, nagyon szerencsés vagyok velük. Ez nem jelenti, hogy ne lettek volna buktatók vagy konfliktusok, sőt… De felnőttként nem érzem szükségét, hogy a jelenem helyett a múltamból próbáljak valamit kihozni.
– Kezdjük az elején! Az anyukádat is örökbe fogadták.
– Sőt, apai ágon a nagypapámat is! Őt éppenséggel a szomszédok, mert a szülei kivándoroltak Amerikába. Az anyukám 1944-ben született, a szülei mindketten meghaltak pár hónapos korában, így őt a nagybátyja és annak felesége vette magához, akiknek nem volt gyerekük. Anyukám kényszerűen vitte tovább az örökbefogadó vonalat: a gerince megsérült a születésekor, nyolcéves koráig kórházban volt. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem lehet majd gyereke a sérülése miatt, de ezt nem titkolta. Apukám így vette őt feleségül, ezzel a „sorssal” együtt. Számukra így az örökbefogadás természetes volt, bár támogatást nem sokat kaptak. Anyai nagymamám volt a legnagyobb ellendrukkerük, anyukám sérülése miatt nagyon ellenezte az örökbefogadást. Válogatott érvei voltak az örökbefogadás ellen, egyik cifrább volt, mint a másik. Végül, amikor a szüleim – hosszas küzdelem után – hazavittek, csak annyit kérdezett: „szebb nem volt?”.
– A szakemberek szerint azok tartanak előbbre a felkészülésben, akik fiatal koruk óta tisztában vannak vele, hogy bizonyosan nem lehet gyerekük.
– Igen. Ez talán amolyan szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a szüleim teljesen felkészülten vártak egy örökbefogadott gyereket, önmagáért. Nem egy veszteség pótlásaként. Így sem állítom, hogy könnyű dolguk volt és mindent tökéletesen csináltak. A hetvenes években az örökbefogadás szitokszó volt, erről nem lehetett beszélni, a szűk családi körön kívül megmondani sem lehetett igazán. Nem volt segítség, nem volt kitől kérdezni. Ők a maguk erejéből lettek örökbefogadó szülővé.
– Mikor kerültél a családodba?
– Elég hamar. A szülés után a kórházban hagytak, állami gondozott lettem, majd csecsemőotthonba kerültem, ahol a szüleim protekcióval hamar elkezdtek látogatni. A törvény szerint egyévesen vihettek volna haza, azonban 8 hónapos koromban súlyosan megbetegedtem és anyukám minden erejét latba vetve kiharcolta, hogy hazavihessenek meggyógyulni. Nagy kockázatot vállaltak: 4 hónapig úgy éltek, hogy nem lehettek biztosak benne, velük maradhatok, hisz egyéves koromig az akkori szabályozás szerint még visszakérhetett volna a vér szerinti anyám. Egyszer azt olvastam, hogy az ember igazi erejét az mutatja meg, hogy mennyi bizonytalanságot tud elviselni és mennyi ideig. Hát, itt megmutatkozott az erejük, kemény időszak lehetett.
Egyébként én külsőre hasonlítok az apukámra, ő is szőke, kékszemű. A szülőfalujában vélhetően ezért hiszik a mai napig azt, hogy én az ő „balkézről” való gyereke vagyok. És ugyan jelenleg a negyedik vezetéknevemet fogyasztom, de a keresztnevem a legelső pillanattól kezdve Andrea. Ezt adta az életadó anyám, és már a megismerkedésünk előtt Andreát szerettek volna a szüleim is. Ez nekem ad valamiféle „önazonosságot”, tartást. Hogy bár a körülményeim változatosak voltak, de én mindig is én voltam.
– Mennyit tudsz a vér szerinti családról? Miért hagytak ott?
– Tulajdonképpen olyan zavaros a múlt, hogy soha nem próbáltam a pontos miértet kitalálni, arra ideológiát gyártani. Amit a szüleim tudtak az életadó szüleimről, azt elmondták, amikor megkérdeztem. Amit nem tudtak, de engem érdekelt, azt megtudtam magam. De ezek inkább tények, mint miértek. Valójában ennek már nincs is jelentősége, mert nem befolyásol semmiben. Sokat tudok róluk, de nem foglalkozom velük.
“Elmentem a vulkánig, már csak meg kell másznom”
“Szúrok, mint a sündisznó”
Vallomások: a viszontlátás
– Hogy neveltek a szüleid?
– Szeretettel, szeretetben. És bár az anyai nagymamám kezdetben nem volt éppen „vezérszurkolója” kis családunknak, azért ő is megenyhült idővel. Így szerencsémre olyan család vett körül egész pici gyermekkoromtól, akiknek nem jelentett negatívumot, hogy örökbefogadott vagyok. Sőt, olyannyira tudtak jó mederben tartani, hogy pozitívumot sem! És ez szerintem egy nagyon fontos mozzanat! A szüleim megpróbálták ezt az egész, mindenki számára szokatlan helyzetet a körülményeikhez, tudásukhoz képest a lehető legjobban kezelni, természetessé tenni. Ez valahogy az anyukám „varázsereje”: örökbefogadó anyaként is tudott csodálatos édesanya lenni.
– Te kezdettől tudtad, hogy örökbe fogadtak?
– Nem, nyolcévesen tudtam meg. Az apukám szüleinél nyaraltam és kritikussá vált a helyzet: bizonytalan lett, hogy a nagymama mit és mennyit mondott el nekem, ezért a szüleim úgy döntöttek, muszáj beszélni róla. Amikor megtudtam, először kinevettem őket. Máig élesen emlékszem a jelenetre. De amikor elismételték, megéltem azt, hogy hát akkor nekem eddig mindenben hazudtak. Olyan volt, mint akinek az életéből kiradíroztak nyolc évet. Nagyon kemény időszak következett. Átmentem passzív ellenállásba, komoly gerillaharcot indítottam a szüleim ellen. Egyetlen célom volt, hogy akkor kezdjünk mindent elölről. Mindent megtettem, hogy bebizonyítsam, nem szeretnek, nem is akartak, de a végletekig. Nagyon sokáig teszteltem őket, nyolcévesen egy nyolcéves szintjén, de még tizenhét évesen is, egy kamasz szintjén.
– Meddig tartott a harc?
– Nagykamasz koromig. Nem ennyi ideig ültünk a gödör alján, de voltak mélypontok bőven.
– Miket csináltál?
– Mit nem! A legemlékezetesebb az volt, amikor egyszer volt valami nagyon hétköznapi konfliktusunk. És én elkezdtem nagyon szemtelen lenni, vártam, hogy megpofoznak (megjegyzem, sosem ütöttek meg), és én elmondhassam, azért fogadtak örökbe, hogy verjenek. Mindent kipróbáltam, hogy provokáljam őket. De ők állták a sarat! Bármit csináltam, a szüleim mindig kiálltak értem mások előtt. Ez volt az egyetlen, amivel valamennyire a lázadásomat kezelni tudták, hogy soha nem hagytak cserben. Nagyobb kamaszkoromra ez sokat enyhült, addigra viszonylag nyugodt voltam, hogy ezek tényleg szeretnek, annak ellenére, hogy mindent kipróbáltam rajtuk, amit lehetett. Büszke vagyok a szüleimre, hogy soha nem adták fel és nem fordítottak nekem hátat.
– A te generációdnál a szülőknél még nem volt felkészítő tanfolyam, nem léteztek szakkönyvek, klubok, szülőcsoportok. Az örökbefogadók gyakran elkövették a tipikus hibákat, és így utólag már nehéz megmondani, mi lett volna, ha…
– Az én szüleim is sok hibát elkövettek. De egyvalamiben biztosan nem hibáztak: ragaszkodtak hozzá, hogy tegyem a dolgomat a legjobb tudásom szerint és nem hagyták, hogy kibúvó legyen nekem bármire is, hogy örökbe fogadtak. Én ebből tanultam meg azt, hogy ez nem egy kiváltság, hanem egy adottság. És azt, hogy ez nem egy háború, amit az örökbefogadónak és az örökbefogadottnak meg kell vívni. Hanem egy együttműködés. Erről kell beszélni, a helyén kell kezelni, de nem lehet ezzel takarózni. És hogy nem reális, ha valaki felnőttként még mindig azért elégedetlen az életével, mert örökbe fogadták.
– Hogy telt a kamaszkorod?
– Általános iskolában jól tanultam, mert az elején szerencsésen beskatulyáztak. A középiskolában rossz tanuló voltam, az apukám szentül meg is volt győződve róla, hogy megbukom majd az érettségin. Ez is része volt a lázadásnak, az útkeresésnek, a tesztelésnek. Vajon szeretnek-e akkor is, ha nem úgy teljesítek, ahogy elvárják? Húszévesen elköltöztem otthonról, a szüleimmel egyetértésben, és elmentem dolgozni. Ez is egy meghatározó pillanata volt az életemnek. Szerencsés vagyok, hogy a szüleim elengedtek, vagyis inkább, hogy kipateroltak otthonról és ragaszkodtak hozzá, hogy a saját lábamra álljak. Miközben a háttérben megmaradtak nekem ugyanolyan erős bástyának, mint egész addigi életemben. Nyilván kemény lecke volt húszévesen elkerülni otthonról, eltartani magamat és munka mellett végezni a főiskolát, de megtanultam egy életre, hogy én felelek magamért.
– Hogy alakultak a kapcsolataid?
– Lassan tisztult a kép. Kiskamasz koromban próbáltam „megvásárolni” mások figyelmét. Persze nem pénzt kell elképzelni, de mindig én voltam az, aki a játszótérre, koripályára halomszámra vitte a cukorkát, csokit és osztogatta boldog-boldogtalannak. Akkoriban ebben láttam a befogadás, a szeretet árát. Fel sem merült bennem, hogy esetleg önmagamért is szerethetnek. Szerencsés voltam, mert kamaszkoromban egyre inkább olyanok vettek körül, akiket nem hatott meg, hogy engem örökbe fogadtak. Pedig próbálkoztam, hogy ezért majd sajnálnak, meg elvártam, hogy extrém módon kimutassák a szeretetüket, bármit is csinálok. Ami egy szint után irreális elvárás, de én is, mint sok más örökbefogadott, végigjátszottam.
– Állták a sarat?
– Igen, ők is állták. Pont, mint a szüleim. Kamaszkoromban több embernek is volt egy-egy fontos tette, mondata, ami abba az irányba terelt, hogy észrevegyem: az életemért én vagyok felelős. Persze, van egy háttér, egy adottság, de hogy hova jutok, az nem ezen múlik, hanem rajtam. A sok emberből aztán egyre kevesebb lett, néhány értékes barátság maradt. Ők ma is mellettem állnak.
– A férjed is nyújtja ezt a feltétlen, végtelen szeretetet?
– Olyan mértékben, ami még értelmes. És ez most már tökéletesen elég. Miután megtaláltam a saját utamat, és helyükre kerültek a szüleim, az életadóim, onnantól megszűnt ez az elvárás, hogy engem őrülten szeressenek, és reggeltől estig mondják is, hogy szeretnek.
– Mitől kerültek helyre?
– Hogy foglalkozni kezdtem vele. Nem a múltammal, hanem magammal, a saját érzéseimmel. Egyszer, úgy 15 éves korunk körül, egy srác beszólt nekem. Teljesen céltalanul azt mondta: „anyád”. Kiakadtam, üvöltöttem a sráccal. Mégis a mai napig úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy „anyaérzékeny” vagyok, és hogy valamit kell ezzel kezdenem. Nem azzal, ami volt, hanem azzal, ami van. Ekkor kezdtem el olvasni a témában, foglalkozni vele mélyebben. Aztán jött 6 év pszichodráma, és így jutottam el a békességig magammal kapcsolatban. Szóval utólag hálás vagyok a srácnak azért az undok beszólásért. Összességében tehát én is sokat foglalkoztam az örökbefogadottságommal, de nem azzal, hogy mi történt, hanem azzal, hogy én mit tudok ezzel kezdeni.
– Sosem érdekelt a vér szerinti családod?
– Csak a kíváncsiság szintjén. Én egyáltalán nem a múlt felderítésével jutottam el ide, ahol ma vagyok, hanem azzal, hogy önmagamat és a magam viszonyát az örökbefogadottsággal igyekeztem a helyére tenni. Az én történetem nem az ő történetük. Ők adottságok voltak, de nem szereplők.
– Nem is találkoztál velük?
– De igen, a szülőanyámmal.
– Milyen volt?
– Húszévesen tartottam ott, hogy baromira izgatott, nagyon akartam tudni, kik voltak, hogy néznek ki, hasonlítok-e bárkire, hogy fog kinézni az én gyerekem. Mire pár év múlva megtörtént, addigra nem volt igazán jelentősége.
– Kaptál választ ezekre a kérdésekre?
– Kaptam, bár akkor már nem foglalkoztatott. Túlléptem azon, hogy ez határozzon meg. Korábban számított volna, de így utólag tudom, hogy semmivel nem lettem volna előbbre a tudástól.
– Miért akkor kerested meg?
– Teljesen véletlenül alakult így, adódott egy lehetőség. De nem volt az az érzésem, hogy az anyámmal beszélgetek, csak egy nőt láttam, akivel nem is hasonlítunk egymásra. Nem is nagyon kérdeztem, inkább ő beszélt. Engem nem a tudni vágyás hajtott, csak az emberi kíváncsiság. Olyan sokat foglalkoztam addigra már a témával – és az a helyén volt az életemben -, hogy nem voltak benne hiányzó láncszemek. –
Nagyon szegény asszony?
– Amit láttam, azok alapján inkább úgy jellemezném: nagyon átlagos. Ahogy beszélt, ahogy kinézett. De annak, hogy lemondott rólam, nem volt köze az anyagi helyzetéhez. Sokkal inkább a társadalmi helyzetéhez, egyedülállóként szült engem.
– Amit a pszichodrámában helyre tettél, az hol van benned?
– Az szerves része az életemnek, a gyökerek táján. Van sok olyan tulajdonságom, ami az életadó szüleimből jön, genetika. Én ezt kaptam tőlük. Le sem tudnám tagadni. Amit nem kaptam meg tőlük, az az, hogy nem ők neveltek fel. Vitathatatlan, hogy ez egy pont a veszteséglistámon, bár nem tudom, mit veszítettem. Nem tudom, milyen lett volna, hiszen egyetlen napig sem éltem velük. Így tehát ők ott vannak a gyökereknél, de a fejlődésemben, az életem alakulásában nincsenek benne. Ők ott vannak, ahol voltak: életet adtak. Már nincsenek hatással az életemre, és ezzel én jól vagyok, nincs hiányérzetem, nincsenek lezáratlan kérdéseim. De tudom, hogy azok az örökbefogadottak, akiket ismerek, nem így tekintenek rá.
– Ők hogy állnak ehhez?
– Szomorúbban. Nyilván senkinek sem könnyű, nem is mernék ilyet állítani. Nekem általában az az érzésem, hogy többen beszélnek úgy a saját örökbefogadásukról, hogy a végén annak negatív színezete lesz. Nehéz, piszok nehéz tud lenni, de ha az ember egy lépést hátralép és megpróbálja az egész képet távolabbról nézni, akkor talán tudja a saját életét kicsit szebb színben látni. Sokszor érzem, hogy ennek a témának még mindig nagyon sötét színezete van, hogy sok embernek, aki nem érintett, a mai napig nagyon homályos a képe az örökbefogadásról. Sokan azt gondolják, hogy akit örökbe fogadtak, az legyen hálás. Aki örökbefogadó, az a világ hőse. Egy pillanatig sem vitatom, hogy örökbefogadónak lenni baromi kemény dolog, de azt kevesen mérlegelik, hogy aki örökbe fogad, az akarja a gyereket. Tehát részéről ez nem puszta önfeláldozás. És az sem mindegy, hogy akit örökbe fogadnak, az általában nem maga kéri…
– Ismersz még ilyen örökbefogadottat, mint te, aki ennyire stabil és boldog ezzel a történettel?
– Egyet igen, ő is sokat foglalkozott ezzel a saját szempontjából. Nem a múltkereséssel, nem az okok keresésével, hanem hogy ő mit tud ebből kihozni. Mind a ketten hasonló családi környezetben nőttünk fel, talán ezért is jártunk be hasonló utat. Biztos más a helyzet akkor, ha az emberre az örökbefogadottság, mint teher nehezedik, és más akkor, ha évről évre egy-egy nagybácsi vagy unokatestvér megerősíti, hogy nekik bizony rohadtul nem számít, hogy hogyan lettetek egy család.
– Anyukád azért tudta viszonylag jól kezelni, mert ő is örökbefogadott?
– Részben talán igen, vagyis biztosan számított. De igazából nem ezen múlt. Az anyukám kapcsolata a nagymamámmal egész más volt: az anyukája igazi akarnok volt, csak az történhetett, amit ő mondott. Anyukám érezte, hogy ez nem jó, és megpróbálta másképp csinálni, ezzel én nagyon jól jártam. Minden cselekedetét, még azokat is, amelyek rosszul sültek el, áthatotta a szeretet. Ez mindent felülírt, és ettől tudta jól csinálni. Ő egyszerűen ilyen!
– Honnan ismersz örökbefogadottakat?
– Véletlenül találkoztam velük. Sosem mentem utánuk tudatosan, nem kerestem őket.
– Voltál a felnőtt örökbefogadottak klubjában?
– Nem, soha. Valószínűleg azért nem jutott soha eszembe, mert nem tudom, miért lenne az nekem jó. Mire felnőtt lettem, addigra a helyére raktam úgy, hogy ezzel ne legyen dolgom, de addig tudatosan foglalkoztam vele, amíg a helyére nem került.
– Hogy foglalkoztál vele?
– Kifejezetten ezért mentem pszichodrámára, olvastam sok idevágó könyvet, rengeteg emberrel beszélgettem erről. Nem kifejezetten örökbefogadottakkal, hanem hétköznapi emberekkel. Azt kutattam, kerestem, hogy erről ki mit gondol. Elmentem családállításra – pedig tudtam, hogy a módszer megalkotója nem pártolta az örökbefogadást -, mert kíváncsi voltam, hogy azzal ott mi történik. Tényleg sok mindent végigjártam, de ezt mind tudatosan, és ez mind rólam szólt, és nem arról, hogy kik voltak az életadó szüleim.
– Mit szóltak az útkeresésedhez a szüleid? Támogattak?
– Igen. Az apukám az „élni és élni hagyni” képviselője, ő szeretett olyannak, amilyen vagyok, nem akart másmilyenné formálni. Ott volt, ha szükség volt rá, de nem próbált belőlem mást csinálni, mint aki vagyok. Anyukámnak, ha egy dolog felróható, az a rengeteg szeretet, de ő alkatilag ilyen. Nem azért halmozott el, mert örökbe fogadott. Ő ezzel támogatott az utamon. Persze, támasztottak követelményeket, voltak szabályok, de soha nem akartak olyanná formálni, amilyennek ők elképzeltek.
– A szüleid tudják, hogy erről nyilatkozol?
– Persze. Megkérdeztem tőlük, mit gondolnak. Hiszen az ő ismerőseik is olvashatják. Ők ezt soha nem titkolták, és aki ismeri anyukámat, annak elég nyilvánvaló, hogy ő nem hordhatott ki egy gyermeket. Mindkét szülőm azt mondta, hogy ők ezt mindig is vállalták és ezt én nagyon tisztelem bennük. Apukám megkérdezte, szégyellem-e, hogy engem örökbe fogadtak. Mondtam, hogy nem. “Akkor mi a kérdés?” Ennyivel zárta a beszélgetést.
– Milyen volt, mikor te lettél anya?
– Szép. Tudatosan készültem az anyaságra. A legnagyobb elismerés, mikor a szüleim azt mondják, hogy jó anya vagyok.
– Olyan görcs nem volt benned, hogy nem fogsz teherbe esni? Hogy nem leszel jó anya, elhagyod a gyerekedet?
– Nem. Terhesen éppen az merült fel bennem, hogy nem tudom elképzelni, mit éreznék, ha ott kéne hagynom a gyermekemet. De hogy elhagyjam? Az soha! Az egyetlen ehhez kapcsolódó faramuci helyzet az volt, amikor az orvos megkérdezte, hogy milyen betegségek voltak a családban. Ilyenkor el kell mondani, hogy nem tudom, örökbe fogadtak. Ez a válasz néha még egy orvost is zavarba hoz.
– Furcsa volt, hogy veled olyan történt, ami generációkra visszamenőleg nem? Mármint a gyerekszülés.
– Nem. Talán azért, mert fiaim születtek. Valahogy ezzel olyan lett, mintha elváltam volna a női vonaltól. Anyukám nem szülhetett, nagymamám nem szült, ez a női vonal. A fiúk most egy új vonalat indítottak.
– Felmerült, hogy örökbe fogadsz?
– Karitatív okokból nem tenném. Ha nem lehetett volna gyermekem, akkor örökbe fogadtam volna, igen.
– Akartok még gyereket?
– Igen. De úgy állunk hozzá, ha lesz, lesz, ha nem, nem. Csak azért nem fogunk örökbe fogadni, hogy legyen harmadik.
– Mondtad, hogy szeretnél segíteni örökbefogadóknak. Mire készülsz?
– Még alakul a formája, a kerete. Sokat foglalkoztam kommunikációval és ezen a téren még bőven lenne miről beszélni, azt hiszem. Szívesen hasznosítanám ezt a tudást. Az örökbefogadásban nagy buktató lehet az is, ha valaki még nem tudta lezárni a saját veszteségét (a meddőséget, a vetélést, vagy egy gyermek halálát), a saját gyászát. A gyász és az örökbefogadás közti átmenetet támogatnám meg, nem képzéssel, inkább segítséggel, valahol a tanácsadás és a pszichodráma közt. Hogy úgy tudjanak a szülők örökbe fogadni, hogy meggyászolták, feldolgozták a múltat és valóban teljes szívvel fogadják el a jövőt, az érkező gyermeket.
Akiben maradt kérdés, Andrea kommentben is szívesen válaszol. Én pedig továbbra is várom felnőtt örökbefogadottak jelentkezését, történeteit.
Örökbe.hu 
Köszönöm, ebből most megint sokat tanultam.
Örülök, h ilyen jól jöttél ki belőle, keményen megküzdöttél érte.
Nekünk, leendő örökbefogadóként nagyon ijesztő ez a “próbára teszem őket, h tényleg szeretnek-e” hozzáállás. Ez miért volt így? Csak azért, mert túl későn mondták el? Buta kérdés, de szerinted akkor is ezt tetted volna, ha kezdettől tudod? Voltak a tetteidről nagy beszélgetések? Vagy lelki ráhatás, h ne tedd többé?
Mi itt a másik oldalon, úgy gondoljuk mostani fejünkkel, h kezdetektől elmondjuk, és nem azt várjuk majd el, hogy hálás legyen nekünk, amiért örökbe fogadtuk, hanem azt, h lehetőleg ne nehezítse meg feleslegesen a saját életét, és a velünk való kapcsolatát, az élete meg a környezete úgyis sorozni fogja ezerrel, zárjunk össze, legyünk egy csapat. Tehát mi partnerséget szeretnénk, de ekkora dühvel a gyerekben ez elérhető egyáltalán?
Tudom, nem vagy jós, se varázsló, de ennyi tapasztalattal a hátad mögött szerinted teljesíthető lehet egy ilyen elgondolás?
Előre is nagyon köszönöm a válaszod.
KedvelésKedvelés
Kedves Kata,
mindig nehéz megmondani, hogy “mi lett volna, ha…”. Bár kétségtelenül nagyon érdekes eljátszani a gondolattal! (Ötleteltem is rajta, köszönöm, hogy rákérdeztél! Érdekes élmény volt!) És hát utólag azt is csak találgatni tudnám, hogy vajon azért történt-e így, mert éppen AKKOR mondták el. Azt tudom, hogy én ilyen helyzetben – épp ahogy Te is mondod – az első pillanattól kezdve az örökbefogadással igyekeznék együtt élni, azt tényként kezelni, lehetőleg pozitív vagy negatív érzések nélkül. Azt hiszem, hogy ha sikerül ezt az egészet adottságként kezelni, akkor az mindenkinek könnyebb. Adottság alatt leginkább azt értem, hogy a helyén kezelni. Sem kevesebb, sem több jelentőséget nem tulajdonítani neki. Nálunk – talán éppen a “helyén kezelés” miatt – nem voltak a tetteimmel kapcsolatban nagy lelki-fröccsök, számonkérések, ígértetések, faggatózások. Ahogy az örökbefogadás tényét, a stikliket is olyan “mértékben” kezelték, amit a eset megkövetelt.
Úgy érzem, csodálatos helyre kerül az az örökbefogadott gyermek, aki nem szembesül azzal, hogy hálát várnak tőle, hiszen az már “súlyozná” a helyzetet, de talán az a legszerencsésebb, akitől semmit nem várnak el. (Természetesen itt a semmi alatt azt értem, hogy az örökbefogadással kapcsolatban). Azt gondolom, hogy nagyon jó irány úgy tekinteni a bővülő családotokra, mint egy klassz csapatra, nagyon tetszik nekem ez a gondolatotok! (Kívánok még sok ilyen klassz “ötletet”! 🙂 )
Ami a megvalósítást illeti – ha Ti valóban így érzitek, és így is álltok hozzá -, akkor talán semmit nem is kell külön tennetek, mondanotok. Csak így élni! Ami persze biztos, hogy sokszor embert próbáló feladat… De nem lehetetlen 🙂
Kell persze hozzá jó nagy adag kitartás, elkötelezettség és képesség arra, hogy a kritikusnak vélt helyzetekben tudjunk a problémától egy lépést hátralépni és újra megnézni! Néha egészen más látvány tárul elénk onnan!
KedvelésKedvelés
Most eszembe jutott egy emlék szintén 8 éves koromból, nem összevethető súlyban. Akkor halt meg a dédim, akivel egyszer találkoztam korábban, évekkel előtte. A család úgy döntött, hogy nekem nem mondják el, hogy ne viseljen meg. Persze pár héttel később mégis kiderült. Máig emlékszem a felháborodásomra, és arra is, hogy hol, ki, milyen helyzetben szólta el magát. Dühös lettem, hogy előlem ezt eltitkolták, ezt nekem fontos lett volna tudnom, úgy éreztem. Afölött viszont napirendre tértem, hogy egy 90 fölötti ember meghalt.
Pedig itt csak pár hét telt el, és egy távoli rokonról volt szó! És máig emlékszem az érzésre. Úgyhogy megértem, hogy aki egy ilyen lényeges tényt magáról nyolc évesen tud meg, akörül megfordul a világ.
KedvelésKedvelés
Igen, valóban egészen új dimenzióba került minden. Egyik pillanatról a másikra. A két eset – még ha nem is feleltethető meg egymásnak – számomra mégis teljesen egyforma: kihagytak minket valamiből, ami az életünket érinti. Innen nézve, mind a kettő bőségesen elég arra, hogy az ember igazán dühös legyen!
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm az interjút, sok mindenre nagyon jól rávilágít. Nagyon ismerős ez a „mindent kipróbáltam, hogy provokáljam őket” dolog, meg persze a játszótéri cukorka osztogatás is .
Andrea nagyon köszönöm, hogy megerősítettél a pszichodrámában, mi kisfiam hat éves kora óta járunk gyerek pszichodrámára és kezdettől fogva úgy látom, hogy nagyon sokat segít, nekem megnyugtató érzés, hogy felnőtt örökbefogadott jelezte vissza a módszer hatékonyságát.
Kata, a szeretetet kipróbáló provokációk kapcsán még annyit, hogy talán azért nem olyan nehéz örökbefogadó szülőként kibírni, mint ahogy első hallásra gondolnánk, mert valahogy megérzi az ember, hogy a „rosszalkodás” nem neki szól, hanem teszteli a gyerek – persze nem tudatosan, hanem valahogy zsigerből – s ennek tudatában talán könnyebb megfelelően reagálni rá.
Nem tudok rá jobb hasonlatot, csak a kisfiam féle bújocska játékot. Ha ő bújocskázik – ami egyébként a mai napig a kedvenc játéka -, az ipiapacs- egy-kettő-háromhoz soha nem akar eljutni, mert ő mindig azt akarja, hogy megtaláljuk. Ugyanígy minden provokatív rosszalkodás mögött az áll, hogy biztos, hogy szeretsz, ha rossz vagyok akkor is kellek és rám találsz, de ezt közben lehet érezni.
KedvelésKedvelés
Kedves Angéla,
bár biztos, hogy a pszichodráma mindent nem old meg, hiszen nem “csodaszer” és talán nem is mindenkinek ez a legjobb út a feldolgozáshoz, de hiszek abban, hogy ha valaki ebben az önismereti formában jól érzi magát, akkor nagyon nagy segítségére lehet! És nem csak akkor, ha valaki örökbefogadott 🙂
Egyetértek Veled: valóban, ha valaki TUDJA, hogy a gyermeke provokációja nem a személyének, hanem sokkal inkább a státuszának (anya/apa) szól, akkor talán nem más (nem jobb és nem rosszabb) a helyzete, mint egy vérszerinti szülőnek.
Nagyon találó a bújócskás megfogalmazásod, szuper megfogalmazás! 🙂
KedvelésKedvelés
Kata, mi függetlenül attól, hogy provokáció vagy egyéb csintalanság, mindig úgy kezdjük a “leteremtést”, hogy “Nagyon szeretlek, de most mérges vagyok, mert…” És utólag is, amikor már higgadtan átbeszéljük a dolgokat, vagy este lefekvéskor, amikor az elmúlt nap eseményeit meséljük el, beszéljük végig, akkor is el szoktam neki mondani, hogy amikor esetleg rákiabálok, vagy türelmetlenebb vagyok vele, én akkor is szeretem, csak éppen megijedek, ha látom, hogy veszélybe sodorja magát, vagy komolyan dühös vagyok valami miatt, de akármilyen mérges, szomorú, türelmetlen vagyok, én olyankor is nagyon-nagyon szeretem őt. Lett egy olyan játékunk is, amit a kisfiunk kezdett, hogy végig kérdezgeti, hogy akkor is szeretsz, amikor… és ilyenkor sorol mindenféle élethelyzeteket, hogy amikor dolgozol? amikor autót vezetsz? amikor alszol? amikor reggelizel? stb… Én így is próbálom beleégetni a merev lemezébe, hogy bármi van, nem tud olyat csinálni, nem történhet semmi olyan, ami a mi szeretetünkön változtatna. 🙂
KedvelésKedvelés
Szia! Jó, hogy újra itt vagy:-)
Az ötéves lányom mondta: Mama, akkor is szeretlek, amikor mérges vagy.
KedvelésKedvelés
Kedves Málnaflip,
nagyon klassz kommunikációs lépés a megerősítéssel kezdeni (“nagyon szeretlek…”), hiszen akkor az már “biztos”. És a biztos tudat megnyugtató tud lenni. Jó lenne ha sok szülő alkalmazná! Mert azt gondolom, ennek nem csak az örökbefogadott gyerekeknél van kiemelt szerepe!
A kisfiad játéka pedig egyenesen szívmelengető! Kívánom, hogy még sokáig játsszátok! 🙂
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Bocs, h csak most válaszolok, végre nálunk is beütött a nyár szerény 4 napra.
Köszönöm a válaszokat és ötleteket, remélem, képes leszek arra, amit most még csak tervezek.
Elhiszem, hogy dühöt váltott ki az infóvisszatartás ilyen fontos kérdésekben, de talán ezért is van a mondás, h a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Sok szülő gondolja azt, ha nem beszél egy adott dologról, akkor a gyerek nem tud és nem sejt semmiről semmit, holott félelmetes, milyen receptoraik vannak.
Mi történik egy ilyen pszichodráma foglalkozáson? Lehet, h azért vagyok ezzel a módszerrel szemben gyanakvó, mert volt egy tanítványom a nyelvsuliban, aki ilyen csoportokat vezetett, de az óráimon (90 vagy rövid szünettel 180 perc egyben) nemhogy csapatjátékos nem volt (témakidolgozásnál vegyes képességűek egy párban/csoportban, máskor meg cél volt, h olyanok is dolgozzanak együtt, akik nem egymás mellé zuttyantak le az elején, megint máskor adottságok alapján csoportbontás), de kifejezetten irritálta a többieket, folyamatosan beszólogatot mindenkinek, kritizálta a módszereimet, amelyek addig eredményesek és elfogadottak voltak, de azt már nem mondta meg, hogy lehetne jobban csinálni. Ezek után pl nem szívesen bíznám rá a gyerekemet, de a környékünkön tudtommal ő az egyetlen…
Flip, ez a “szeretlek, de…” akkor is könnyen jön, ha valami nagy disznóságot művelt a gyermek? Jobbára attól tartok, h elkap a méreg, és nem biztos, h így tudnám kezdeni a mondatot, pláne, ha mások előtt történik. Az utólagos megbeszélést már nem tartom ennyire nehéznek. Lehet, h ez bennem még az ismeretlentől való félelem része. Azt már tudom magamról, h a hozzám közel állókat hajlamos vagyok olyan szigorral kezelni, mint saját magamat, ami nem mindig célra vezető.
KedvelésKedvelés
Kata, nekem könnyen. 🙂 És Neked is könnyen fog, ha gyakorlod. 🙂 Amúgy meg korából fakadóan (ötéves) még nem tud akkora disznóságot csinálni, ami igazán kiborítana. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Kata,
a pszichodráma tulajdonképpen játék. 🙂 Csak éppen egy olyan, amikor a saját életünkről van szó. Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy hasonlít a színházra: jelenetek (a pszichodráma csoport tagjainak magukkal hozott emlékei, élményei, problémái) elevenednek meg, amiket azután töviről hegyire kibeszélnek a résztvevők. Mindenki elmeséli, hogyan érezte magát a ráosztott szerepben, milyennek látta a többi szerepet/szereplőt, neki milyen hasonló élménye volt már. Mindezt anélkül, hogy bárki bárkit is kritizálna vagy megítélne.(Ez a leírás természetesen nagyon “nagyvonalú”, de talán el tudod képzelni, hogy mi is történik. ) Amit szerintem nem lehet figyelmen kívül hagyni az az, hogy ehhez a műfajhoz bizalom kell. Többek között a csoport tagjaiba és vezetőibe. Ha már eleve nem szimpatikus az, aki a csoportot vezeti, akkor talán nem ez az ideális választás. Legalábbis nem az a pszichodráma vezető, akit lefestettél a kommentedben! Mivel én hiszek a pszichodráma erejében, azt gondolom érdemes keresgélni, hátha mégis akad elérhető helyen más lehetőség! Sok sikert!
KedvelésKedvelés
Ha már így benne vagyunk: van valami minimális hossza a pszichodrámának? Gondolom, egy alkalom semmit nem jelent. Van ajánlás, milyen típusú problémákra használható?
KedvelésKedvelés
A pszichodráma csoportba általában egy évre köteleződünk el egy. És jellemzően havonta egy alkalommal szokott lenni. Az első alkalom után kell eldönteni, hogy valaki csatlakozik-e vagy sem. A pszichodráma lényegében az önismeret fejlődését segíti. Gyakorlatilag bármilyen problémát be lehet vinni a csoportba, ami aktuálisan vagy permanensen foglalkoztat, nincs megkötés. 🙂
KedvelésKedvelés
És mindig egyvalaki problémáját játsszák el? Vagy többet? Gondolom, titoktartás van kifelé. Mehetnek egy csoportba közeli ismerősök, barátok, házastársak?
KedvelésKedvelés
Valamikor csak egy ember játszik, de van, hogy kettő is, időtől is függ. Igen, mehetnek barátok vagy akár házastársak is, ez függ a csoport jelleggétől is. A csoporttitok evidencia. Én itthon sem szoktam egy kukkot sem mesélni soha. Én nagyon szeretem a pszichodrámát, nekem nagyon sokat segített.
KedvelésKedvelés
Köszi! Mindig tanul az ember.
Na még egy, ha már így benne vagyunk: eszerint ha egy évig jársz, akkor a te problémádat eljátsszátok egyszer vagy kétszer az év során, és többnyire mások ügyeiről van szó. A mások esetének eljátszása is segít neked?
KedvelésKedvelés
Igen, kb. 🙂 De a mások gondjaiból is rengeteget lehet tanulni, mivel az mindig a csoport döntése, hogy aktuálisan ki játsszon, És nyilván a csoport annak a játékát fogja támogatni, 1. akinek a legnagyobb szüksége van rá, 2. akinek a játéka olyan témát dolgoz fel, ami a többieket is megérinti valami miatt.
KedvelésKedvelés
Köszi a választ, csak most láttam meg. Tetszik a leírás. Majd körbenézek, az a baj, h vidéken nincs sok válogatási lehetőség.
KedvelésKedvelés
Hűűű…. bizony nem számítottam rá, hogy belépve máris “gondolatokat” találok az interjú alatt 🙂 Természetesen ahogy ígértem, nagy örömmel válaszolok a kérdéseitekre, pusztán egy kis haladékot kérek Tőletek! Ma még tart a nyaralás, de legkésőbb holnap jövök a válaszokkal! Köszönöm, hogy megvártok! Szép, napsütéses hétfőt Nektek! 🙂
KedvelésKedvelés
Köszi Andrea, köszi Zsuzsa! 🙂
KedvelésKedvelés
Olyan furcsa számomra, hogy valaki ezt kibúvónak használná. Hátha Manuela is kommentel, érdekelne, hogy ő használta-e ezt a dolgot valaha kibúvóként.
A vérszerinti kamasz is próbálgatja a szüleit, és neki is pont akkora szüksége van az elfogadásra, mint nekünk volt, az a kor pont erről szól. Max a viták máshogy végződnek, máson sértődik vérig a tinédzser, mást vág a szülei fejéhez, mást kifogásol bennük, más szemrehányást tesz, de pont úgy megbánja a szobájában ülve, mint az öf kamasz 🙂 Szerintem mindenki tart ettől az időszaktól, én is, főleg, hogy egyre hamarabb kamaszodnak, az én hat éves fiam is néha olyan szemtelenül válaszol vissza, hogy kinyílik a bicska a zsebemben, és nagyon észen kell lennem, hogy miként reagálom le.
KedvelésKedvelés
Pont nekem is ez jutott eszembe. En vsz-i gyerekkent, ugyanugy teszteltem anno a szuleimet. Nem kell ehhez of-nak lenni. 🙂
A masik dolog, hogy en sosem gyaszoltam meg, hogy nem lett vsz-i gyerekem, en ezt nem eltem meg traumakent, igazabol nem volt mit feldolgoznom ezen. Nem ragodom a multon. Ennek igy kellett lennie, ezert vannak most ilyen csodalatos gyerekeim. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Findusz,
igazad van: nem kell a szülők teszteléséhez örökbefogadottnak lenni! De talán a provokálását más és más (is) motivál(hat)ja…
Én hiszek a gyász, a feldolgozás erejében. Azt azonban egyetlen pillanatig sem állítottam, hogy ennek hiányában nem lehet valaki jó anyuka!
Klassz, hogy csodálatos gyerekeknek lehetsz szuper anyukája, mindannyiótok örömére 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Eleven!
A saját örökbefogadottságát mindenki másként “kezeli”. Az én szüleim úgy neveltek, hogy ez egy adottság, de nem mentség. Így nem használtam indoknak, magyarázatnak, “takarónak” akkor sem ha sikertelen voltam, ha tisztességtelenül viselkedtem, vagy nem “működtem” a kapcsolataimban. Ez én vagyok.
De mindannyiunk élete más és más, mindannyian máshogyan tudjuk kezelni a kihívásokat, máshogyan jutunk túl kríziseken! És éppen ettől szép a világ! 🙂
KedvelésKedvelés
De akartad ezt felhasznalni? Nalunk fel sem merult, mint lehetoseg, sokkal inkabb takargarni valo volt, tema, amirol nem beszelunk.
Az en interjumban en is megfogalmaztam, hogy az orokbefogadastol fuggetlenul vagyok az, aki vagyok, nem ettol vagyok kulonleges, es tkp nem az orokbefogadas tenye ami banto, inkabb a talalasi modja. A csaladon beluli kommunikacio sok mindent meghataroz, talan emiatt valik idonkent tenyleg szomoru szinezetuve a tortenet.
Amugy az tok jo, h teged is Andreanak hivnak, anyu at akart keresztelni, de en.mindi, kijelentettem hogy Andika vagyok es punktum 😀
KedvelésKedvelés
Nem tudnék konkrét példát mondani, amikor szerettem volna ezzel takarózni. De olyanra emlékszem, hogy valaki épp a sajnálatát fejezte ki, hogy “ó, te szegény” és én rögtön rávágtam, hogy engem ugyan ne sajnáljon, nem vagyok én attól szegényebb, hogy örökbefogadtak. De ezzel együtt nálunk sem volt terítéken a téma naponta!
Hogy a téma kommunikációjával bajok vannak, azzal teljesen egyetértek. Családon belül is akár, de nagyobb körben is. Nekem egyetlen tanárom sem tudott a dologgal mit kezdeni. Valamilyen irányban mindig letették a voksukat (“jaj szegénykém” vs “nahát Te aztán igazán hálával tartozol”).
Hiszek abban, hogy nevet nem véletlen kapunk! És igazán meg tudlak érteni: én sem szerettem volna megválni a nevemtől 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönöm, néha kicsit kakukktojásnak érzem magam, hogy nem úgy állok az örökbefogadásomhoz, mint az ,,általában” lenne, jó olvasni, hogy más is egy kiegyensúlyozott részeként tudja ezt tovább vinni.
Már többször felmerült bennem egy kérdés más cikkek alatt, ha nem baj, most neked teszem fel, mert nálatok van pár generáció ha jól értelmeztem aki átment ezen 🙂 Nem tudom hány évesek a gyerekeid, de te hogyan fogod elmondani/hogyan mondtad el, az örökbefogadásodat? Az nyilvánvaló, hogy őszintén kell, de például bennem van némi félelem érzet, hogy ha lesznek gyerekeim, a ,,kíváncsiság” jobban fogja hajtani őket, hisz ők csak külső szemlélőként tudnak majd erre tekinteni. Eddig én úgy látom, talán ugyan olyan szeretet központúan kell ezt feléjük kommunikálni, mint mikor egy örökbefogadó szülő elmondja a gyermekének az örökbefogadást, de érdekelne milyen tapasztalatok születtek eddig ilyen helyzetből már szülőkké vált örökbefogadottaknál.
KedvelésKedvelés
En par hete beszeltem errol a fiammal, hasznaltam az itt tanultakat :), mivel a fiam ismeri az eletadomat, es vmiert mindig ugy is emlegette oket, hogy a tavoli csaladunk, ezert egy alkalmas pillanatban megkerdeztem, hogy miert igy emlegeti oket, azt mondta, hogy mert szereti oket, nem tudja, h, h.miert. Ekkor elmeseltem, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem azzal az anyukajukkal elnek, akiknek a pocakjabol kibujtak, es hogy en is ilyen vagyok. Nem vagta foldhoz a dolog, megkerdezte, hogy haragszom-e, h nem veluk( eletado) eltem? Mondtam, hogy nem, jo volt anyuval. Es ekkor mondott nagyon erdekeset, azt, hogy milyen jo is nekem, hisz hiaba halt meg anyukam, ott a masik, es bocsassak meg az eletadonak. Pedig sosem beszeltem arrol, h haragudnek, megis a szenzoraival levette. Aztan elmeseltem, hogy tkp most miert is nem vagyunk joban, persze csak az o szintjen, vegighallgatott, es kozolte, hogy a megbocsatas jo, tobb ertelme van, mint a haragnak. Igy reagalta le az en bolcs fiam a tortenetet.
KedvelésKedvelés
Most becsukom a szám… Gratulálok a fiadhoz.
KedvelésKedvelés
Kedves Csisza,
jó tudni, hogy kakukktojásból is több van :)))
A fiúk nálunk még elég kicsik, de már találkoztak a témával. Akkor merült fel először, amikor a Nagyobbik 2 éves volt és vártuk a Kisebbiket. Akkortájt természetesen sokszor előkerült a téma és adódott a lehetőség, hogy beszéljünk arról is, hogy engem örökbefogadtak. Elmeséltem – az ő szintjén – , hogy ez mit jelent tulajdonképpen. A saját szavaival Ő egyenlőre ezt úgy fogalmazza meg a Nagyobbik, hogy van aki az anyukája hasából kerül a családba, van aki meg a szívéből 🙂 (A Kisebbik még kicsi a “nyilatkozáshoz” 🙂 )
Azt hiszem ez így egyenlőre rendben van! 🙂
És bár én nem beszélek velük a témáról a hétköznapokban, de ha nagyobbak lesznek és kérdeznek, természetesen válaszolok majd nekik. Mindig pontosan arra, amit kérdeznek.
KedvelésKedvelés
Nem kötözködni akarok, de ettől a “van, aki…, van aki meg…”-től rögtön az jutott eszembe, hogy miért, aki a hasából, az nem a szivéből? Oké, hogy a saját szavai, de ezt gondolom, Te, mint felnőtt kicsit javitod?
KedvelésKedvelés
Kedves Vicq,
Nem, nem javítom. És nem azért mert a megfogalmazás így tökéletes – hiszen igazad van, jó esetben mindenki szívből, szeretetből, vágyból, akaratból érkezik-, hanem mert 1.ez az Ő megfogalmazása, ahogyan Ő helyre tudja tenni magában, amit maximálisan tiszteletbe tartok. 2. A korából adódóan Őt még csak a fizikai “honnan érkezés” izgatja, abban lát különbséget. A feltétlen szülői szeretet az Ő világában még alaptartozék. Biztosan eljön majd az az idő, amikor ez is kérdés lesz. Akkor majd pontosítjuk a “megfogalmazást” 🙂
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy én gondolom rosszul, de én nem szeretem az “anya szívéből születtél” kifejezést. Azért nem szeretem, mert a gyerekek sokáig teljesen szószerint értik azt átvitt értelmű kifejezéseket is, és én úgy érzem, hogy magamnak is, de főként neki plusz (lelki)munkát adnék ezzel. Ezért én ezt még soha nem használtam így. Mi mindig azt mondjuk, ami valóban van. Azaz van, aki az anyukája pocakjából, és van, aki egy másik néni pocakjából születik. Tehát volt már, hogy megkérdezte (két ovis társnak is született kistestvére és láttuk a pocakos anyukákat illetve téma volt a gyerekek között), hogy a pocakomban volt-e, amikor picike volt, de én erre nem bírtam azt mondani neki, hogy nem a pocakomban, hanem a szívemben, egyszerűen annyit mondtam, hogy nem, ő nem az én pocakomban volt, hanem egy néniében, de már akkor is találkoztunk, és elmeséltem neki, hogy milyen volt, amikor még pocakban volt. (Nyílt örökbefogadás előnye. 🙂 )
KedvelésKedvelés
Érdekes, ezt még én se ejtettem ki a számon soha, nem tudtam megfogalmazni így, de valahogy nem áll ár a nyelvem.
Azaz egyszer. Az ötéves lányom megkérdezte, hogy “Én vér szerinti vagyok, de Zsolti mi szerinti?” Kétszer mondtuk, hogy örökbefogadott, de az nem elégítette ki, akkor harmadszor mondtam, hogy szív szerinti, erre megnyugodott.
KedvelésKedvelés
Örökbe,
nem tudtam reply-t nyomni a hsz-ed alatt, ezért így reagálok.
Szerintem a szívszerinti megint más. Bár még nem használtam, de ha a gyerekemnek az fog jól esni, akkor fogom mondani. Bár szerény véleményem szerint minden vágyott és akart gyerek “szív” szerinti, akárhogy is került a családba. 🙂 Nekem konkrétan a “szívemből születtél” vagy a “szívemben hordtalak” kifejezés nem bejövős. 🙂 Mert alkalmas arra, hogy a gyerek úgy értse, hogy ő is a mama testéből született, a mama testében növekedett. És később nem tudnám hogyan behozni “a nénit”. Mert egyszer az a válaszom, hogy nem, te nem a pocakomból születtél, hanem a szívemből, közben meg mesélgetek egy néniről is, akinek a pocakjában volt, és aki megszülte? Én ezt és így érzem falsnak vagy zavarosnak. De hangsúlyozom, ez én vagyok. 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem szülőként semmiképpen nem könnyű feladat a téma “tálalása”. De kiindulva abból, hogy mindenki a legjobbat szeretné a gyerkőcének, biztos vagyok benne, hogy mindenki úgy mesél erről, ahogy az a gyermeke lelki alkatának a legjobb. Mivel az én Kisfiam gondolatvilágában az, hogy valakinek gyermeke születik, az ott kezdődik, hogy a “néni és a bácsi először a szívével szeretné, hogy legyen kisbabája”, Ő innen hozza ezt a “szívből született” kifejezést.
Viszont a sok hozzászólás miatt én is kíváncsi lettem, hogy mi is van most pontosan a fejében (hiszen eltelt ezóta a megfogalmazás óta némi idő) és megkérdeztem. Pontosan tudja, hogy fizikailag nem a mamám, hanem egy másik néni pocakjából születtem, mégis ragaszkodik az eredeti megfogalmazáshoz. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt mondta, hogy azért mert a kisbabáját mindenki szereti, és a szív az a szeretet és különben mert az sokkal szebb (kifejezés).
Mindemellett szerintem az is számít, hogy egy anyuka az örökbefogadott gyermekének beszél erről, vagy az örökbefogadott anyuka a vérszerinti gyermekének. Én ebben is látok különbséget.
KedvelésKedvelés
Mondjuk eleve én sem szeretem ezt a szivből született dolgot, az angol eredeti megfogalmazás amiből magyaritódott, még ahogy elmegy, de azt sem szeretem, a magyar variációt pláne nem, de ez egy része a dolognak. A másik konkrétan tényleg ez a fiad-féle mondat volt; ha az én örökbefogadott gyerekem mondaná, hogy anya, én a szivedből, más meg pocakból, az is furcsa lenne, de talán kevésbé zavarna. De amikor a gyerek maga még csak nem is örökbefogadott, és úgy van ez a fejében, hogy én a pocakból, anya meg a mama szivéből, na, nekem ez tényleg furcsa, akkor is, ha egyelőre még nem érti. Szerintem addigra sem fogja elfelejteni, mire már igen. Mindenesetre nekem furi lett volna, ha azt mondja anyukám (vagy rábólint, ha én azt mondom, ez abban a korban még szerintem nem nagy különbség), hogy te a hasamból születtél, az unokatesód meg a nagynénéd szivéből, asszem elkerekedett volna a szemem, azzal együtt, hogy a szeretet nálunk sem volt soha kérdés.
KedvelésKedvelés
Szerencsére Vicq a lehetőségek tárháza végtelen, így mindenki megtalálhatja benne a számára megfelelő magyarázatot, megfogalmazást. Te is, én is, a Kisfiam is. 🙂 Én büszke vagyok a Kisfiamra – akárhogyan is fogalmazza meg a gondolatát – , hogy számára a szív, a szeretet az alapja mindennek.
KedvelésKedvelés
Megint nem tudom jó helyen jelenik-e meg ez a hsz. De:
Andrea, legyél is büszke! 🙂 Amúgy meg a lényeg úgyis a hitelességen és a szereteten van. Mivel nekem a szívből született nem hangzana hitelesen a számból, viszont az örökbefogadás igen, és a hangsúly a szereteten van, így az én gyerekem az örökbefogadás szót használja gyakorlatilag a szeretet szinonímájaként egyelőre. Tehát mindig a szeretettel egyszerre vagy olyan szituációban emlegeti az örökbefogadást, amikor a szeretetét akarja kifejezni. 🙂 Ahogy a Tied meg a szívet használja hasonlóan. 🙂
KedvelésKedvelés
málnaflip,
egyetértünk! 🙂 A lényeg valóban a szereteten van, a többi másodlagos! 🙂
KedvelésKedvelés
Ki tudnád fejteni részletesebben, szüleid hogy kezelték ilyen jól a “provokációkat”? Nem vették fel amikor mások előtt kellemetlen helyzetbe hoztad őket, vagy baromi türelmesek voltak, vagy kemény határokat szabtak, vagy jellemzően megtalálták a megfelelő motivációs gombokat és vagy hogy?
Minden szülő véleménye érdekel 🙂
Köszi!
KedvelésKedvelés
Hűű, nehezet kérdezel! Még soha nem próbáltam megfogalmazni. 🙂
Azt hiszem valahogy úgy működött, hogy egyrészt megpróbálták megérteni, hogy mit, miért tettem és csak azután elmondani a véleményüket. Másrészt mindig tartózkodtak attól, hogy az ilyen helyzeteket idegenek előtt rendezzék, beszéljük meg, esetleg szankcionálják. És ez nekem nagyon sokat számított.
Azt nem merném állítani, hogy nem vették fel a provokálást, de nem dimenzionálták túl és soha nem hozták a provokatív tetteimet össze az örökbefogadottsággal. És hát voltak szabályok, amiknek a betartását megkövetelték. Ami persze akkor nem tetszett, de utólag belegondolva azok a szabályok ott teljesen rendben voltak!
KedvelésKedvelés
Azt, hogy a tanaraim tudtak, sokkal kesobb esett le nekem, es hogy emiatt maskepp bantak vna velem, errol fogalmam sincs, elegge megoszto szemelyiseg vagyok, ha valamelyik kedvelt/ utalt, az nem az of tenyetol fuggott.
Most igy belegondolva mekkora lehetoseget szalasztottam el azzal, hogy nem jatszottam ki ezt a kartyat 😀 Persze ez csak vicc 🙂
Irtad az orvost, mikor kerdezik, hogy milyen orokletes betegsegekrol tudunk, nagyon regota kozlom, h semmifele betegsegrol nem tudok, mert tenyleg olyan furan neznek, ha kozlod az of-t.
A csaladalliasrol meselnel bovebben? Regota erdekel ez a modszer, kisse misztikusnak tunik. Egyszer voltam josnonel :D, hadovalt egy csomo altalanossagot, kerdezgettem dolgokrol, a vegen nem kert penz szegeny, ugy osszezavartam az anyakkal, testverekkel, stb 😀
KedvelésKedvelés
Ez az örökletes betegség dolog vicces helyzeteket is tud eredményezni az orvosnál. Nemrég voltunk a gyerekorvosnál, mert kicsit megijedtem a kisfiam gyakori orrvérzéseitől (utóbb persze kiderült, hogy semmi komoly oka nem volt). A doktor néni, aki kezdettől tud az örökbefogadásról, vérvétel beutalót írt, majd ránézett a karomra és látta az én vérvételem nyomát és megkérdezte, hogy mi okból készült. Mondtam, hogy a szokásos pajzsmirigy kontroll, erre azt mondta, hogy akkor a gyereknél is nézzünk TSH-t. Mire meglepetten ránéztem, hogy ok, de tőlem tuti nem örökölhet ilyet, erre elnevette magát. Azt mondta, hogy olyan nagyon hasonlítunk egymásra, hogy már el is felejtette:)
KedvelésKedvelés
Szegeny doki 🙂
KedvelésKedvelés
Veletlenul elkuldtem… szoval szegeny dokik, allandoan osszezavarjuk oket az of-al 😀
KedvelésKedvelés
Nekem főleg középiskolában volt ilyen “jaj, Te szegény” élményem. Ráadásul – mivel a mamám rokkant – még azt is hozzátették a megjegyzéshez, mint ami még rémesebbé teszi az egész helyzetemet, hogy “óóó, és még rokkant is”. Nem tudom mi lett volna, ha ez kisebb koromban történik, de kamaszként ez már leginkább a pokoli dühöt váltotta ki belőlem. Szóval, előnyre én sem tettem szert 🙂
Az,hogy az orvosok jelentős része furcsán néz, nekem eleinte meglepő volt. Aztán hozzászoktam. Ma már – épp ezért – én is úgy vagyok vele, hogy ha valójában nem különösebben fontos a családi előtörténet, akkor azt mondom én is, hogy nem tudok semmiféle betegségről. Az utóbbi évek egyetlen kivétele az az időszak volt, amikor a gyerekeket vártam. Akkor úgy éreztem, hogy lehet fontos az az információ, hogy nem tudom, mert örökbefogadtak.
A családállítás furcsa kitérője volt az önismereti utamnak. Valójában erősen hasonlított a jósnős esetedre: egy nagy nagy katyvasz volt az egész. 🙂 Tulajdonképpen semmit nem tudtam meg és nem is éreztem magam jól az egész szituációban. Talán a legjobb szó rá éppen az, amit Te használsz: misztikus. Valahogy olyan megfoghatatlan volt az egész számomra. Én a pszichodrámával sokkal előbbre jutotta,…
KedvelésKedvelés
Ok, lehet, hogy nem a fő vágány, de engem az fogott meg, hogyan sikerült 4 vezetéknevet fogyasztanod? 🙂 Ha esetleg házasodtál és elváltál, az azért érdekes, mert fiatalon elvált ismerőseim (ok, nem statisztikai mennyiség) mind leragadtak valamelyik névnél, és nem váltottak tovább.
ui: most valamiért nem a szokásos minta jelent meg a nevem mellett, ennek mi lehet az oka?
KedvelésKedvelés
Jajj, elszúrtam az e-mail címemet, bocs.
KedvelésKedvelés
Ez egy örökbefogadottnál nem olyan sok, a 3 éves kisfiam is háromnál tart:-)
KedvelésKedvelés
🙂 Először a vérszerinti szüleim vezetéknevét viseltem, kötőjellel. Utána a csecsemőotthonban már csak az életadó anyámét. Az örökbefogadáskor kaptam a szüleim vezetéknevét és később, amikor férjhez mentem, akkor változott újra meg a nevem.
Terveim szerint ez kitart jó sokáig 🙂
KedvelésKedvelés
Jó terv 😉
KedvelésKedvelés
Kedves Andrea!
Szeretnék én is kérdezni. De még azelőtt nagyon nagy gratula ehhez az interjúhoz, a fényképek még inkább hozzátesznek a hitelességhez. Nekem nagyon sokat adott ez a pozitív történet.
A válaszadáshoz tudnod kell azt is, hogy tanár vagyok, és az osztályomban volt egy öf gyerek, aki erősen feszegette az iskola és a az élet szabályait. Sem én, sem a kollégáim, sem a pszichológus, sem a szülője nem tudta érdemben a feszültségeit oldani. Pedig (legalábbis úgy érzem) nagyon igyekeztünk, hogy sikerélményhez juttassuk, az apuka is együttműködő volt – mégha követett is hibákat.
A kérdés tehát a következő: mik azok a szabályok, amiket be kell tartanunk a gyerek későbbi pozitív fejlődése szempontjából? Mi az, amit helyzettől függően meg kell beszélni, és adott esetben valamilyen kompromisszumot kell kötni? Mit lehet a gyerekre hagynunk?
Egy könyv kapcsán az is felmerült bennem, hogy bizony a szülőknek sem ártana önismeretet tanulni, hogy a jó szándék ne a pokolba vezető út legyen.
Nagyon örülök, hogy megszólaltál, mert ezek a gyakorlati példák mindennél többet érnek.
További sikeres és szép életet kívánok!
KedvelésKedvelés
Először is: nagyon szépen köszönöm a kedves, elismerő gondolataidat! 🙂 Nagyon jól estek!
Másodsorban: nem felejtettem el a választ a kérdésidre, sokat gondolkodtam rajta az elmúlt napokban. Nagyon nehezet kérdezel, mondaná az eszem. (Jól át kell gondolni, mit miért tesz az ember…) Szívem szerint meg azt mondanám, hogy ennél mi sem könnyebb. (Szeretni kell önmagáért, és kész.) Persze az igazság valahol félúton lehet.
Pedagógus vagyok, de nem vagyok pszichológus. Tanítottam én is örökbefogadott gyerkőcöt, de nem vagyok örökbefogadó szülő.
Így amit elmondok, az pusztán csak az én véleményem, amit arra alapozok, hogy velem mi történ az iskolában, örökbefogadottként. És mi történt tanárként.
No, akkor visszafelé: a szülők önismeretére vonatkozó gondolatoddal teljes szívemből, maximálisan egyetértek! Bizony, azt gondolom, hogy az Ő önismeretük máris nagy segítség lenne az egész család számára (és így persze, áttételesen, a gyermek tanárainak számára is).
Ami a hibákat illeti: minden szülő, minden pedagógus követ el hibákat és azt hiszem ez így rendben is van. Amíg ezt nem rossz szándékból teszik, a gyerekek megbocsátanak! Nem hiszem, hogy ebben lenne különbség örökbefogadott és vérszerinti gyerek között.
Hogy milyen szabályokat kell(ene) betartani? Hát, ez már sokkal nehezebb kérdés. Én onnan próbáltam megközelíteni az örökbefogadott tanítványomat, hogy Ő az, aki okos, kicsit lusta, rendetlen, segítőkész, örökbefogadták, 2 testvére van. És nem onnan, hogy Ő az akit örökbefogadtak és aki amúgy okos, de lusta….. Egyszóval Őt “neveltem”, minősítettem, nem az örökbefogadottságát. Szerintem egyébként ez a nehezebb út, mert ebben az esetben ugyan olyan mérce szerint kell vele bánni, mint a többi osztálytársával, miközben észre kell venni, ha neki éppen 2x több bíztatásra, nógatásra vagy elismerésre van szüksége. Nem könnyű feladat, de úgy tapasztaltam, hogy hosszú távon ez az út vezethet sikerhez. (Személyes példa: én azt a tanáromat szerettem nagyon, aki semmiféle engedményt nem tett felém, de pl. alkalmanként megbízott 1-1 külön feladattal – hozzak krétát a tanáriból, segítsek neki valamit a szünetben, stb. Ezzel megkaptam a külön figyelmet, szeretetet, volt egy “külön” szeretet-kapcsolatunk, de nem tett a többi gyerek céltáblájává, nem lettek ezért irigyek a többiek, hiszen ezek csupán az én lelkemnek számítottak nagyon, a többieknek ez igazából csak egy plusz feladat volt, amit nekem kellett elvégezni).
Volt persze olyan eset, amikor tanárként úgy éreztem minden szétcsúszik. Ilyenkor az segített, hogy végiggondoltam, mi lenne ha ez a gyerek nem örökbefogadott gyerek lenne. Miben lenne az más? Mit csinálnák akkor? Ez nem oldja meg a konkrét helyzetet feltétlenül, de segít a dolgokat kicsit más szemszögből nézni…
Remélem találsz a soraim között olyan gondolatot, ami segítségedre lehet! Bár nem aggódom, mert annak a gyerkőcnek, akinek olyan tanára van, aki energiát fektet abba, hogy jól törődhessen vele, annak már rossz dolga nem lehet! 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm a soraidat, olyan gyorsan következnek a posztok, hogy azt hittem, ez már a süllyesztőbe került.
Tényleg választ kaptam a kérdésemre.
Persze azt is észrevettem, hogy kicsit félreérthetően tettem fel a kérdést. A gyerkőc az iskolából elkerült, mi viszont örökbefogadásra várunk (épp ma tudtam meg két helyről is az aktuális sorszámunkat). Tehát jelenleg talán hasznosabb a kérdéseimet a leendő szülő aggódásával nézni. Mi az, amit a szüleid kőbe vésett igazságként tartottak számon, mi volt, amibe beleszólhattál, és mi volt az, amibe ők nem szóltak bele?
Erre talán könnyebb is lesz válaszolni, de természetesen várok türelemmel. 🙂
KedvelésKedvelés
Ne haragudj! Biztosan nem olvastam el elég figyelmesen a kérdésedet 😦
A mostani kérdésedre tényleg könnyebb válaszolni: a szüleim nem az örökbefogadás oldaláról közelítették meg a család “működési elveit”. Egész egyszerűen tartották magukat az általuk jónak gondolt elvekhez. (Ami nem jelenti azt, hogy mindent tökéletesen csináltak, de legalább volt egy irányvonal.) Ettől tudtak hitelesek lenni. És bár megvoltak azok a dolgok, amik kőbe voltak vésve ( pl. a megbeszélt időpontra pontosan hazaérni minden esetben. És nem 10 perccel később!), de mégis igyekeztek minden esetben megadni a “megbeszélés” lehetőségét (pl. közösen meghatározni, hogy mi legyen az a megbeszélt időpont, amire haza kell érkezni egy buliból). Ebből tudtam, hogy számítok, számít a véleményem, gondolatom még akkor is, ha végül nem (pontosan) az én “elképzelésem” szerint történtek a dolgok.
Szülőként szerintem nagyon fontos, hogy legyen a fejünkben egy irányvonal, ami mentén halad a család és ahonnan el lehet térni.
És mindig kell egy kis humor, mert néha csak nevetve lehet a mélypontokat átvészelni! 🙂
KedvelésKedvelés