“Te csak egészséges, fehér bőrű gyereket akarsz? Mit válogatsz, ez nem piac!”
“Nem akarsz sérült gyereket örökbe fogadni?! De ha te szülnéd, akkor is lehetne ilyen!”
Néha hallani ilyen megjegyzéseket az örökbefogadás kapcsán. Én még csak olyanoktól hallottam, akik maguk nagyon messziről szemlélik az örökbefogadást. Mint írtam, meg lehet mondani a jelentkezésnél, hogy milyen gyereket kér az ember (kor, nem, egészségi állapot, származás, testvérek száma), és kivétel nélkül mindenki meg is mondja. Még a legelfogadóbb szülőjelöltek is szabnak határokat. Nincs “általános” gyerek, a rendszerben található mindenféle örökbe adható gyerek nullától tizennyolc évesig, egészségestől vegetatív állapotúig, egy gyerektől ötös testvérsorig.
Igen, kell válogatni. Előre el kell dönteni, mit tud vállalni és elfogadni a család. És ha felajánlanak egy gyereket, aki valamiért nem megfelelő, akkor kell tudni nemet mondani. Még ha meg is szakad a szívünk a szegény másfél éves gyerekért, aki egy féléves szintjén van mozgás- és értelmi fejlődésben.
Miért fogadunk örökbe? Hogy boldog családdá váljunk. Nem szabad sajnálatból, bűntudatból igent mondani egy gyerekre. Fogok itt bemutatni olyan családot, akik Down-szindrómás gyereket fogadtak örökbe, de ők erre vágytak, erről álmodtak. Szabad beteg gyereket örökbe fogadni, de csak önként, dalolva. A gyerek is akkor boldog, ha őt maradéktalanul elfogadják, és nem fogcsikorgatva, erőik megfeszítésével nevelik.
Persze, ha te szülöd, akkor is lehet mindenféle. Így igaz. De akit te szülsz,az egy veled azonos rasszba tartozó, a génjeidet hordozó újszülött lesz, és jó esetben örülsz neki, várod, már a várandósság alatt alakul a kötődés. Nem fogsz egy más rasszba tartozó kétévest szülni, aki már számos sérülést begyűjtött rövidke életében. De egy újszülöttként örökbefogadott babának is megvannak már a veszteségei. És igen, ha te szülöd, akkor is lehet sérült. Sok család remekül megoldja, mások meg összeroppannak a teher alatt, elválnak. Különböztessük meg azt, amit kényszerből megoldunk, ha ezt dobja az élet, és amit önként vállalunk.
Örökbe fogadni annyit jelent, mint tisztában lenni a határainkkal. Önismeret, háromszor aláhúzva. A Tegyesz és az Ágacska tanfolyamain és általában az egész jelentkezés során hangsúlyozzák, hogy ne vállaljunk többet, mint amit el tudunk fogadni. Lesz még itt szó a sikertelen örökbefogadásokról, a kudarc oka szinte mindig az, hogy túlvállalták magukat a szülők – gyerekszámban, túl gyorsan érkező testvérekben, egészségi állapotban. Egy felbontott örökbefogadás tönkreteszi a gyerek további esélyeit a sikeres életre. Akit nem tudsz vállalni, arra nemet kell mondani, a gyerek érdekében is. A gyereknek is ezzel adod meg az esélyt, hogy egy következő, aki el tudja fogadni, hazavihesse.
A magyar örökbefogadók toleranciaszintje valóban nem túl magas. Kevesen vállalnak idősebb, roma vagy sérült gyereket. A blogban szeretnék majd ilyen családokat is bemutatni, egyik célom kicsit népszerűsíteni az atipikus örökbefogadásokat. De nem gondolom, hogy bárkinek a torkán le kéne nyomni egy ilyen gyereket, ha ő nem érzi magát késznek.
Egy egészséges, fehér bőrű újszülöttel is lesz épp elég nehézség. Az örökbefogadás szülői pluszfeladatokkal jár: megmondani, hogy nem én szültem, közvetíteni a vér szerinti szülő képét, segíteni a gyökerei keresésében, elfogadni a gyerek veszteségeit. Egy más népcsoportból származó, vagy beteg gyerek adoptálása ehhez képest is pluszfeladatokat jelent. Erre van, aki nagyszerűen képes, de aki nem, azt nem kötelezzük rá.
Egyébként a tekintetben tényleg piaci elven működik az örökbefogadás, hogy a várakozási idő a kereslet-kínálat viszonytól függ. Amit sokan keresnek, arra többet kell várni. (De csak azért nem szabad idősebb, beteg vagy roma gyereket vállalni, hogy hamarabb sorra kerüljünk!) Viszont mindenki azt kapja, amit kér, csak ki kell állnia a sorát.




