A rovat akkor tud megjelenni, ha a friss örökbefogadók elküldik a történetüket. Szeretettel várom mindazokat, akik az elmúlt egy évben fogadtak örökbe, és azokat is, akiknek örökbefogadás után született gyerekük. Címem: zsuzsa.martonffy@gmail.com. És most lássuk a friss történeteket! Ma két újszülött és két ötéves családba érkezésének történetét követhetjük. Kellemes ünnepeket az olvasóknak!
Nicknév: Bogárka
Kik vagytok? 13 éve vagyunk házasok, hívő reformátusok, vér szerinti fiunk, Áron 2013-ban született, mi előtte 2 évvel, 2011-ben adtuk le a határozatunkat a Gólyahírhez és a Tegyeszhez.
Miben vagytok mások, mint mások? A mi történetünk drámával kezdődött, mert 2010-ben IVF-vel fogant ikerkislányaink a 25. héten megszülettek. Veronika 8 órát élt, Dalma pedig 21 napot. Rá egy évre indítottuk el az örökbefogadást, és ősz elejére meglett a határozatunk. 2013-ban szintén IVF-vel fogant meg kicsi Áron. Bejelentettük a Tegyesz felé a családi állapot változást a születése után, a telefonban kérdezték, hogy akkor ugye töröljük Önöket? Mi csak annyit tudtunk, hogy nem, szeretnénk tovább sorban állni. Majd ha felhívnak, akkor megimádkozzuk a választ. Így is lett. És a történetünk hepienddel végződött, kétgyermekes boldog család vagyunk.
Ki érkezett? Második fiunk, Marci most 3 és fél hónapos, újszülött babaként fogadhattuk örökbe. Inkubátorba tették őt. Ezért nagyon könnyű és egyben nagyon nehéz az ő sorsa. Biztos sokan szeretnének ilyen “tiszta hátterű” kicsit, emellett viszont a gyökérkeresésben szinte semmit nem tudunk majd lépni. Hacsak nem az internet csodája segít.
Mennyit vártatok? Szinte napra pontosan öt évet. De Áron születésekor állítólag valamilyen módon megállították az órát nálunk, hogy imitálják a természetes korkülönbséget a testvérek között. Így 2 év és 10 hónap van Áron és Marci között. → olvasásának folytatása
Új mesekönyv az örökbefogadás témájában! Csokó egy csíkos lábú, kerek arcú, sárga madárka, aki anyukát keres magának. Sorra próbálkozik különböző állatokkal, akiket hasonlónak lát magához, míg végül rájön, hogy nem azok lesznek egy család, akik hasonlítanak, hanem akik szeretik egymást.
Öt családhoz érkezett kisbaba, akiknek szeretettel gratulálunk! Egy kisfiú a Gólyahírtől, egy nyílt örökbefogadás a Tegyesztől, egy kislány isztambuli kitérővel, két családnak pedig örökbefogadás után született gyereke. Egyikük már újrázik a rovatban. Íme a családok rövid beszámolója.
Nicknév: Ani
Családi felállás: nyolc éve vagyunk házasok. Lányunkat, Lolát 2,5 éve fogadtuk örökbe, magánutas, nyílt örökbefogadással. Lola előtt rengeteg, összesen 11 lombik kezelésen mentünk keresztül, eredménytelenül. Megjártuk a legnevesebb meddőséggel foglalkozó szakembereket, de senki nem tudott rajtunk segíteni. Így elkönyveltük magunkban, hogy nekünk nem lehet vér szerinti gyerekünk. A fiunk azonban másként gondolta :-). Idén tavasszal állapotos lettem.
Miben vagyunk mások? Szerintem semmiben. Két gyönyörű gyereket nevelünk.
Ki érkezett: Olivér, 37. hétre, 3620 grammal és 55 cm-el. Várni nem vártunk rá, mert meglepetésbaba volt.
A legérdekesebb: mindenhol belebotlok az örökbefogadásba. A szülészeten otthagytak egy babát, akit az egyik kórházi dolgozó vett magához. Illetve érdekes, hogy aki meghallja a történetünket, hogy örökbefogadás után született a fiunk, rögtön lesz egy ismerőse, aki pont így járt. 🙂 Nagyon sok ember megkérdezi, hogy ugyanúgy szeretem-e a lányom, mint a vér szerinti fiam. A válasz, igen, mindkét gyerek a saját gyerekem. Volt olyan, aki megkérdezte, hogy Lolát megtartjuk, vagy visszaadjuk. Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy Lola nem egy visszaváltható kólásüveg…
A legemlékezetesebb: amikor mindkét gyerekemet egyszerre öleltem magamhoz.
Legviccesebb: Lola sok vizsgalatra jött velem. Nekem természetes ez a családi felállás, azonban sok vicces pillanatot szült, amikor azt kellett magyaráznom, hogy Olivér tulajdonképpen a második első gyermekem.
Mit szólt a nagy? Imádja egyelőre és segít, amiben egy 2.5 éves tud. Olivér születése előtt felkerestük a Tegyesz pszichológusát is, hogy felkészüljünk az örökbefogadott-vér szerinti duóra, tippeket kaptunk, mire ügyeljünk. Azt javasolta, hogy az örökbefogadást tényként kezeljük, ne legyen a lányunk a “szegény gyerek”, ez a családdá válás egyik útja.
Miről olvasnék? Gyökérkeresésről, illetve a kedvenc rovatom a babaköszöntő. → olvasásának folytatása
Bemutatkoznak azok az olvasók, akikhez nemrég érkezett baba. Hat kisfiú, öt rendhagyó történet. Most először ikrek a rovatban, továbbá tejadás fél mellel, továbbá a gyerek, aki maga keresett szülőket, a barátkozás, amikor minden máshogy volt, mint a nagykönyvben, és egy viharosan gyors érkezés. Továbbra is várom azok jelentkezését, akik nemrég lettek szülővé!
Nicknév: Menyhárt Zsanett
Kik vagyunk? Házaspár, több mint 4 éve együtt. Én 32 éves vagyok, a férjem 46. Többéves sikertelen lombikozás után döntöttünk az örökbefogadás mellett.
Miben vagyunk mások, mint a többiek? Én szinte biztos voltam abban, hogy hamar szülők leszünk. Egy kis részem a mindennapokban mindig anya volt, hisz mint koraszülöttápoló részt vettem több száz baba gondozásában, ápolásában. Pótmami voltam és sokszor ez adott erőt és hitet, pozitív löketet az életemben.Sosem éreztük magunkat elveszve a rengetegben, mindig csak előre és pozitívan haladtunk. A sok kudarc ellenére is kiegyensúlyozottak voltunk lélekben, szerintem ez egy nagyon fontos momentuma annak, hogy az ember boldog tudjon lenni.
Lackó és Benett
Ki érkezett? Kisfiaink Benett és Lackó, akik ikrek. 1490 és 1700 grammal születtek. Az egri kórházból kaptuk őket még pici babaként. Kéthetesek voltak, mikor tudomást szereztünk róluk. Moziban voltunk, mikor telefonon értesítettek minket, hogy van két koraszülött (33.hét) ikerfiú, akikről lemondott az édesanya. Egészségesek, azt leszámítva, hogy Lackónak van egy enyhe baloldali ajakhasadéka. Jövő héten műtik!
Nem gondolkodtunk sokat, látni akartuk őket, így pár órán belül az egri kórház koraszülöttosztályán voltunk. Emlékszem, még két kilósak sem voltak, alig látszottak ki a pólyából. Az ajakhasadék volt az egyetlen, amivel nem tudtam, mennyire leszek elfogadó, mennyire fog zavarni engem és a férjem. De kettőnk között ő volt az, aki határozottságával megnyugtatott, minden rendben. Egy éjszakánk volt eldönteni, hogy akarjuk-e őket. Mi sosem gondoljuk túl a dolgokat, így nagyon kevés beszélgetés után döntöttük el, hogy szeretnénk a szüleik lenni. Úgy voltunk vele, hogy nincsenek véletlenek, ők nekünk születtek! Így sikerült a Fészek Alapítvány közreműködésével szülővé válnunk!
Mennyit vártunk? Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a határozat kézhezvételétől számítva kicsit több mint 5 hónap múlva szülők lettünk.
Miért pont ők? Két picit láttunk, akik koraszülöttek, az egyik ajakhasadékos (ez utóbbit kizáró oknak jelöltük a jelentkezésnél!), mégis akartuk őket. Mai napig megmagyarázhatatlan, de a belső hang nem hazudik!
Miért pont mi? Utólag megtudtuk, egy másik párnak szóltak először, de ők nem voltak éppen akkor felkészülve egy ikerpár fogadására. Előny lehetett, hogy van tapasztalatom koraszülöttekkel.
Egypetéjű ikrek? Ez nem derült ki, egyelőre nem is tervezünk vizsgálatot ennek eldöntésére.
A leg…
Érdekesebb: Első este együtt. Sosem feledem, hirtelen itt vannak a semmiből, ráadásul ketten!
Viccesebb: Mikor megkérdezik az emberek, hogy ikrek-e.
Kedvesebb: Mikor együtt tud lenni a család, mi négyen!
Nehezebb: Nem volt zökkenőmentes az a másfél hét, mire haza hozhattuk őket. Volt olyan nap, mikor nagyon úgy nézett ki, hogy mégsem lehetnek velünk. Nagyon sokat köszönhetünk az egri gyámhivatal ügyintézőjének, aki foglalkozott velünk. Mégis a legnehezebb jó anyának lenni, hogy az egyik ugyanannyi figyelmet és szeretetet kapjon, mint a másik.
Emlékezetesebb: Felsorolni se tudnám, annyi van!
Az első mosoly, hangos kacagás, gőgicsélés, fürdetés.
Ahogy a fiúk az apjukra néznek, minden szó, amit kimond, olyan nekik, mintha varázsolna. Imádom!
Ahogy anyukám mondja könnyes szemmel, mennyire szereti őket, sosem gondolta volna, hogy tudja így szeretni a fiúkat!
Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/ahogy tanfolyamon tanultátok: Biztosak voltunk benne, hogy mi nyílt örökbefogadóként kapunk majd kisbabát. Számunkra egy örökkévalóság lett volna a titkos, mert mi nem voltunk felkészülve a több éves várakozásra. A nyílt örökbefogadás is tudott meglepetést tartogatni, hozzáteszem nem a szülő anyukán és rajtunk múlt, inkább a rendszer volt hibás, ha mondhatjuk így. De sikerült áthidalni a problémát!
Milyen az élet ikrekkel? Boldog, kimerítő, estére telesen lefáradok. A kezdeti nehézségek, összeszokás után mára azt mondhatom, szeretek ikres anyuka lenni. Hihetetlen a mai napig ,hogy ez nekünk adatott meg! Meg van az eddig jól bevált napirendünk, ami persze hozzájuk igazodik, de megkönnyíti a napokat. Most már nagyok annyira, hogy egymással is kommunikálnak, van, hogy sikerül 5-10 percre magukra hagynom őket! 🙂
Miről olvasnál szívesen? Közösségbe kerülés (ovi, iskola). Még több babaköszöntő 🙂 → olvasásának folytatása
Tíz olyan fontos témát gyűjtöttem össze, amelyek az örökbefogadást ma meghatározzák a fejlett világban, elsősorban Amerikában. A felsorolásnál azt is jelzem, érinti-e az adott trend Magyarországot. (A cikk korábban már megjelent az SOS Gyermekfalvak Gyereksorsok blogján, amit szintén én írok.)
A családban marad. Általános irányelv, hogy először a gyerek vér szerinti családját kell segíteni, hogy felnevelhessék. Ha erre ők alkalmatlanok vagy nem élnek, akkor pedig először a tágabb rokonságból, baráti körből kell gyámot keresni, csak ezek után jöhet szóba az ismeretlen szülők által való adoptálás. Az USA-ban az állami gondozásból örökbefogadott gyerekek 89 százaléka a rokonok vagy a nevelőszülő családjába kerül.
Magyarországon is alapelv, ám a gyakorlatban nem mindig sikerül alkalmazni.
Csökken a nemzetközi örökbefogadás. A más országból való örökbefogadás volumene tíz éve csökken. Egyre több ország csatlakozik a Hágai egyezményhez, amely kimondja, hogy egy gyermeknek először a saját országában kell szülőket keresni, ha ez nem vezet eredményre, csak akkor kerülhet külföldre. Guatemalában tíz éve még a gyerekek egy százaléka, évi több ezer gyerek került külföldi szülőkhöz, az egyezmény elfogadása után ez évi pár tucatra csökkent, a többieknek találtak országon belül családot. Egyre kevésbé lehet egészséges kisbabákat kapni a nemzetközi porondon, helyettük idősebb vagy sérült gyerekek elérhetőek. A küldő országok fejlődésével is egyre kevesebb az elérhető gyerek. Dél-Korea még a kilencvenes években is évi több ezer gyereket adott örökbe külföldre, a társadalmi-gazdasági fejlődéssel ez mára pár százra csökkent. Kína idén szüntette meg az egygyerekes politikát, várhatóan innen is csökkenni fognak a külföldre történő örökbeadások.
Repülőn Amerikába érkező koreai csecsemők az 50-es években
A magyarok eddig sem fogadtak örökbe külföldről az ügy bonyolultsága és drágasága miatt.
Gyerekkereskedelmi botrányok. A másik oka a nemzetközi örökbefogadás hanyatlásának. Egy nemzetközi ügylet költsége ma akár 10-12 millió forintnak megfelelő összeg is lehet. Ennek csak töredéke marad a fejlődő országban, de ez is őrült csábító, hogy minél több babát leszállítsanak. A világ árvaházaiban élő gyerekek 90 százalékának él legalább az egyik szülője! Sokszor azért kerülnek be, hogy rendes táplálékhoz, gyógykezeléshez vagy iskoláztatáshoz jussanak. Ám a nagy összegek a család helyreállítása helyett inkább a külföldi adoptálásra csábítanak. Az árvaházak sokszor fizettek a gyerekek „felhajtóinak”, akik elrabolták, megvásárolták, vagy trükkökkel csalták ki a kicsiket családjuktól. Erről az örökbefogadók nem tudtak, ők azzal a nemes szándékkal vágtak bele, hogy otthont adjanak egy elhagyott vagy árva gyereknek. Ilyen botrányok sorra derültek ki olyan nagy küldő országokban, mint Guatemala, Kína, Etiópia. A botrányok hatására sorban zárták be országok a nemzetközi örökbefogadási programjukat. Miután amerikai szülők több orosz gyereket durván bántalmaztak vagy visszaküldtek, Oroszország betiltotta a gyerekek Egyesült Államokba való örökbeadását. Amerikában a túl problémás (általában külföldről örökbefogadott) gyerekeket netes csoportokban hirdették meg az örökbefogadó szülők, és adták tovább ellenőrizhetetlen módon.
Magyarországot nem érinti, nálunk az örökbefogadás ingyenes, az egyetlen komolyabb nemzetközi botrány a Czeizel-ügy volt húsz éve. → olvasásának folytatása
Folytatódik sokak kedvenc rovata, a Babaköszöntő. Bemutatkoznak azok az olvasók, akiknek nemrég bővült a családja. Országos listás örökbefogadás a szomszéd megyéből, de 300 kilométerre, inkubátoros bébi három névvel, Miniegér az építőkockákkal, a várva várt harmadik, és akinek már a neve is Isten áldása. Öt izgalmas történet friss örökbefogadóktól. Sok boldogságot kívánok a gyerekekkel! Aki a közelmúltban (mondjuk az elmúlt egy évben) fogadott örökbe, azt várom szeretettel a rovatba!
Nicknév: Nora
Családi felállás: A férjemmel vártunk az első gyermekünkre.
Miben vagytok mások, mint mások? Nem szeretnénk mások lenni, legalábbis amiatt semmiképp, hogy a fiunkat nem én szültem. Ha az ritkának számít, hogy Ákost babamentő inkubátorba tette a vér szerinti családja, akkor egy picit mégis mások vagyunk.
Miért fogadtatok örökbe: Mert vér szerinti gyermekünk nem született, túl vagyunk sok-sok orvosi beavatkozáson. Utólag azonban érdekes visszaemlékezni, hogy a körülöttünk (fel)növekvő baráti csemetéket annyira szerettük, hogy többször beszélgettünk arról, hogy az örökbefogadás számunkra elfogadható módja lenne a gyereknevelésnek.
Mennyit vártatok: Napra pontosan 4 évet. Ugyanazon a tavaszi napon jelentkeztünk a Tegyesznél, mint, ahogy négy évvel később csörgött a telefon.
Ki érkezett, honnan: Ákos, újszülött kisfiú, a megyei kórház babamentő inkubátorában várt ránk (narancssárga megye). Teljesen egészséges, kétórás lehetett, mikor betették.
A leg…
A legviccesebb, amikor – már tudva, hogy a sorszámunk alapján bármikor hívhatnak – a babaáruházakat jártuk, felkészülni egy kisbaba fogadására, és láttuk, hogy az eladók nem tudnak hova tenni a pocakom hiányának láttán.
Mosolyogtató az is, ahogy a társasház lakói kerek szemekkel csodálkoznak ránk és kérdezik, hogy „ez a saját gyerekünk?” vagy arra a kérdésre, hogy „nem is láttalak terhesen?” azt válaszolom, hogy mert nem is voltam, akkor látni a döbbenetet, hogy őszintén nem értik, hogy akkor hogy lehetek most mégis anya. De általában véve a szomszédok, az idegenek (pl. az orvosi vizsgálatokon) mind nagyon kedvesek és örülnek az örömünknek.
A legemlékezetesebb, amikor először találkoztunk Ákossal. Bármikor könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, mert ott azonnal tudtam, éreztem, hogy ő hozzánk tartozik. Karomba vettem, rám mosolygott, és aludt tovább.
Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultátok: Nagyon jó az Ágacska tanfolyama, egyelőre nem ért meglepetés, minden úgy zajlik, ahogy felkészítettek rá. Gondolkodunk rajta, hogy ránk férne egy ismétlő kurzus is.
Miben más egy inkubátoros baba örökbefogadása? Összehasonlítani nem tudom más örökbefogadással, de azt tudom, hogy zajlott nálunk: Amikor a babánkat betették a megyei kórház babamentő inkubátorába és megnyomták a riasztó csengőt, akkor a kórház portása várt három percet, hogy a vér szerinti családtagnak legyen ideje észrevétlenül elmenni, anonim maradhasson, a rendőrség nem keresheti. A három perc leteltével ellenőrizte, hogy nem téves-e a riasztás. A mi esetünkben valós riasztás volt, ezért azonnal szólt az orvosoknak, akik pár perccel később már ellátták a kisbabát és nevet adtak neki. Ez a név maradt a kórházban használt neve és ezt a keresztnevet mi később második névként meg is tartottuk. Értesítették a Tegyeszt, mert az inkubátorba tett baba minden esetben titkos örökbefogadással adható csak örökbe. A Tegyesz munkatársa felhívta a várólista első helyén szereplő nevet (mi igazából a második helyen voltunk, mert az első épp lombikozott és passzolta a lehetőséget) és felkínálta nekünk a babával való megismerkedés lehetőségét. Fent már leírtam, hogy az első találkozás egyértelműen pozitív volt, az ügyintézés – a gyámhivatal segítségével – azonnal megindulhatott. Ők egy újabb nevet adtak a fiúnknak, hogy a „titkosságot” biztosítsák, a visszakövethetőséget kizárják. Pár nappal később a Gyámhivatal kiadta az engedélyt a fiunk hazahozatalára és utána nekünk is már csak kivárni kellett a hat hetet, hogy a végén Ákos a mi családnevünkre kerülhessen és az általunk választott keresztnevet is megkaphassa.
Ez is vicces volt, mert a gyámhivatal az általuk adott névre adta ki a hazahozatali engedélyt, míg a kórház a saját maguk által adott néven tartotta nyilván a gyermeket, ezért a kiadás nem volt zökkenőmentes. Ez egyébként azóta is tart, minden akkor megkezdett orvosi vizsgálat kontrolljára más néven jelentkezünk be, közben már egy harmadik, általunk adott névvel, és minden alkalommal újra kell mesélni a történetet.
Az a tény, hogy valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy kik a vér szerinti családtagok, számomra nem nehezíti Ákos elfogadását, sőt, talán épp megkönnyíti, de amiatt aggódom, hogy később, amikor már ő szeretne tudni róluk valamit, nem fogok tudni segíteni neki.
Miről olvasnál szívesen: Foglalkoztat, hogy zajlik majd az óvodába, iskolába való beszoktatás, hogy a dadusok, a tanárok vagy az osztálytársak hogyan viszonyulnak az örökbefogadás tényéhez. Csúfolódás, sugdolózás esetén hogyan kell majd (kell-e?) beleavatkoznom a helyzetbe? → olvasásának folytatása
Interjú egy várakozóval! Kata az egyik legaktívabb kommentelőnk, ő az ügyeletes lázadó, minden elérhető irodalmat elolvasott az örökbefogadásról. Férjével, Balázzsal három éve várnak kisbabára, és talán már közel az út vége. Kata mesélt a veszteség feldolgozásáról, a hivatalban szerzett sérelmekről, a várakozás stádiumairól, és arról, hogy lehet jól kezelni, ha mindenki terhes lesz körülöttünk.
Mióta tudjátok, hogy nem lehet gyereketek?
2004 óta ismerjük egymást, de a kapcsolatunk csak két évvel később, éppen tíz éve fordult komolyra. Már korábban ismertem a családot, a történetüket. Balázs legidősebb testvére csecsemőként halt meg. Valóságos csoda, hogy a sógorom és a férjem megérték a felnőttkorukat egy velük született genetikai betegség miatt, amit nem igazán kutattak abban az időben. Fel voltunk készülve arra, hogy gondok lesznek.
Amikor 2010-ben összeházasodtunk, már úton volt az unokaöcsénk. Az egész család imádkozott érte. Csodás, okos, szép gyerek, jövőre már iskolás lesz. Azóta megszületett a keresztfiunk is. Megnyugodtunk, hogy nem lesz probléma. Aztán amikor zöld utat adtunk magunknak, az én problémáim miatt hamar orvosok között kötöttünk ki. Kamaszkorom óta PCO-szindrómás vagyok, de csak 2007-ben diagnosztizálták, és úgy tűnt, sikerrel kezelték nálam ezt a problémát. Az ezerarcú boszorkány azonban nem adja magát ilyen könnyen…
A babákat Kata varrta
Mindezek miatt viszonylag korán megbeszéltük, hogy az inszemináció a határvonal, mert két beteg sejtből nem rakatunk össze egy harmadikat. Alig félévnyi kivizsgálás után négy orvos, köztük Czeizel professzor közölte velünk, hogy lombik nélkül semmi esélyünk gyereket szülni, és mindkettőnket műteni kellene. Tisztelem azokat a párokat, akik rálépnek erre a nagyon kemény és göröngyös útra. De se lelkileg, se egészségügyileg, se anyagilag nem álltunk úgy, hogy bele merjünk vágni.
Egyértelmű volt, hogy az örökbefogadás lesz a megoldás?
Tipikusan „tudtuk, de nem sejtettük” történet ez. Iszonyúan magunk alá kerültünk a diagnózis után. Úgy viselkedtem, mind Odüsszeusz, aki az árbochoz láncoltatta magát. Mentem volna a szirénekhez. Szerencsém volt, hogy Balázs fülébe ólmot öntött a realitás és a hidegvér. Abból az időszakból a sötétségre emlékszem csak.
Amikor már nagyjából felocsúdtunk az első sokkból, elkezdtük keresni a lehetőségeket. Úgy éreztük, nem tudunk gyerek nélkül élni. Viszonylag hamar jutottunk el az örökbefogadás gondolatáig, én előbb. Egy kolléganőmről tudtam, hogy örökbe fogadtak egy kisfiút, aki ma már kamasz. Jó példa volt előttem. De csak azután kezdtünk el komolyan tárgyalni erről Balázzsal, miután végigolvastam néhány könyvet a témában, és a kezébe nyomtam azt, ami igazán a mi helyzetünkhöz vág, illetve összeismerkedtünk más örökbefogadó családokkal is, akik nagyon szívesen meséltek a tapasztalataikról. Mire jelentkeztünk a hivatalba, már kész terveink voltak, mérlegeltük, mit tudunk elfogadni. Nagy halom könyvet, szakirodalmat elolvastunk, mire jelentkeztünk a Tegyesznél.
A kommentjeid alapján sok düh, sértettség volt benned, vegzálásnak élted meg a hivatalos procedúrát. Vajon csak téged ér ennyi támadás a téma kapcsán, vagy jobban a szívedre veszed ezeket?→ olvasásának folytatása
Hat család mutatkozik be, akikhez a közelmúltban érkezett kisgyerek. Van köztük újszülött, totyogó és bölcsis korú baba, örökbefogadott és vér szerinti, első, második, harmadik és negyedik gyerek, és több törzsolvasó lett (újra) szülővé. Egyikük már szerepelt is korábban a Babaköszöntőben. Gratulálok mindenkinek! Továbbra is várom az olvasók jelentkezését, akik nemrég (mondjuk az elmúlt évben) fogadtak sikeresen örökbe, és megosztanák a jó hírt a rovatban.
Nicknév: Nagy Gáborné Katalin
Családi felállás: Férjemmel vártunk első babára.
Miben vagytok mások, mint mások: Magára az örökbefogadásra nem vártunk évekig. “Nehezítő tényező” az én esetemben talán az volt, hogy szülésznőként dolgoztam. Dolgoztam nap mint nap úgy, hogy közben négy magzatomat vesztettem el. Segítettem világra a gyerekeket, végeztem a munkám becsülettel és szeretettel. Közben pedig otthonról minden játékot és babaruhát száműznöm kellett, mert már nem bírtam kerülgetni.
Miért fogadtatok örökbe: Öt és fél évnyi hiábavaló próbálkozás miatt. Három vetélésem (pontosabban elhalt terhesség) volt 2011-2012-ben, melyeket műtéttel kellett befejezni. Ezek után több év is eltelt, mire végigcsináltunk egy komplett kivizsgálási procedúrát. Néhány eltérést igazoltak (Hashimoto thyreoditis, Inzulinrezisztencia, véralvadási problémák) és el is kezdtük a kezeléseket, életmódváltást, mindent. Ennek eredményeként a korábbi terhességekből kiindulva arra számítottunk, hogy azonnal teherbe esek. Nem így történt. Kb. fél év telt el, mikor végre pozitív lett a terhességi teszt. Minden erőfeszítésünk ellenére ez a terhesség még addig sem tartott, mint a korábbiak. Akkor mondtuk azt, hogy itt most mi befejeztük.
Mennyit vártatok: Ez év januárjában jelentkeztünk a területi Tegyesznél, és ott felhívták a figyelmem, hogy mint szülésznő, vegyem fel a kapcsolatot az országban ismert védőnőkkel és szülésznőkkel, orvosokkal, hátha tudnak segíteni nekünk. Nem tudtam elképzelni, hogy segíthetnének, mégis szóltam, akinek csak tudtam. Nálunk a kórházban is mindenki tudta az osztályon, min mentünk keresztül, és mire számítunk. Így hívott a legkedvesebb kolléganőm március első napjaiban, hogy két-három közvetítőn keresztül, de van egy 35 hetes terhes asszony, aki nyíltan szeretné örökbe adni a babáját, és hallott rólunk, szeretne találkozni velünk.
Ki érkezett, honnan: Újszülött, tökéletes kisfiú, Matyi, magánutas nyílt örökbefogadással. Teljesen egészséges, mi adtuk a nevét.
A legviccesebb: Apa névnapjára érkezett a kicsi. 🙂 Illetve talán még a Tegyesznél dolgozók reakciója. Ők mondogatták, hogy biztos hamar lesz babánk. De még ők sem gondolták, hogy ilyen hamar. (Ezt nem csak azért mondták, mert szülésznő vagyok, hanem mert olyan széles körben vállaltunk volna gyermekeket, hogy egyébként, ha nem jön Matyi, akkor is kaptunk volna nem sokra rá egy testvérpárt az országos listáról.)
Legemlékezetesebb: A pillanat, amikor megláttuk Matyit! Kihozták a szülőszobáról, mert a vér szerinti anya nem szerette volna látni. Én mentem utánuk, és ott a külön helyiségbe gyorsan behívták a férjemet is. A csecsemős kolléganőm kibugyolálta Matyit a törölközőből és felénk fordította. És ott akkor egy pillanat alatt tudtuk, hogy őt vártuk. Ő a mi fiunk. Azt az érzést sosem felejtjük el.
Legkedvesebb: Rengeteg minden. A család, barátok, munkatársak reakciója. De talán azt emelném ki, hogy a vér szerinti anyán láttam a megkönnyebbülést és az őszinte örömet, hogy hozzánk került Matyi. Többször elmondta nekem, hogy mennyire megnyugodott, hogy megismert minket, és tudja, mennyire fogjuk őt szeretni. Így mondta: Örülök, hogy te leszel az anyukája!
A legjobb tanács, amit kaptatok: Az Ágacska Alapítványnál voltunk felkészítő tanfolyamon. Rengeteg jó tanáccsal láttak el bennünket, irányt mutattak. Talán ami a legjobban megmaradt, hogy mindig kezeljük őszintén és természetesen az örökbefogadást a pici előtt is. Így is teszünk!
Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultátok: A szülés! Nem tudtam elképzelni, hogy is fog zajlani. Persze, tudom, milyen egy szülés, több száz babát segítettem világra. De akkor is ez teljesen más volt. Jelen voltam, mint szülésznő, mint anya, dúla. Néha az ájulás szélén voltam az izgalomtól, máskor majd kiugrott a szívem a helyéről. Persze nem én segítettem világra a kisfiam. 🙂
Miről olvasnál szívesen: Bármiről! A Babaköszöntő a kedvenc rovatom. 🙂
Nagyon sok olvasónak sikerült mostanában örökbe fogadnia, csak a nyár miatt még nem mindenki tudott beszámolni róla. Íme négy történet azoktól, akikhez nemrég érkezett kisgyerek, és várom a többiek beszámolóját is, akiknek a közelmúltban (mondjuk az elmúlt évben) bővült a családja. Gratulálunk mindenkinek!
Nicknév: nincs ilyenünk 🙂
Családi felállás: Férjemmel közösen vállaltuk kisfiunkat. Ő az első gyerekünk.
Miben vagytok mások, mint mások: Valószínűleg mi képviseljük a nagy átlagot az örökbefogadó szülők terén. Hétköznapi család, hétköznapi elvárásokkal és gondolatokkal.
Miért fogadtatok örökbe: 4 év után döntöttünk úgy, hogy ha már vér szerinti gyereket nem ad nekünk a Jóisten, azzal együtt, hogy mindketten makkegészségesek vagyunk, örökbe fogadunk egy kisgyereket. Tökéletes házaséletet éltünk korábban is, és úgy éreztük, ez csak egy gyerekkel lehet még kerekebb.
Mennyit vártatok: Két és fél évet.
Ki érkezett, honnan: Gáborkát egy gyermekotthonban ismertük meg, Budapesten, ahol mi is élünk (piros megye). Nagyon tetszett nekünk az első pillanattól kezdve, és a barátkozások alkalmával egyre inkább megszerettük. Gáborka majdnem 3 éves, egészséges, gyönyörű szemű és lelkű kisfiú, aki egész addigi életét a gyermekotthonban töltötte.
A leg…
A legnehezebb a bürokratikus része volt számunkra. A jelenlegi jogszabályok alapján a területileg illetékes kormányhivatal, a gyermekotthon, valamint a Tegyesz részéről kihelyezett gyám, illetve egy tanácsadó szerepelt a jogi procedúrában. Fölösleges izgalmak emésztettek fel minket ebben az amúgy gyönyörű élethelyzetben.
A legjobb tanács, amit kaptatok: Amikor már hazahoztuk Gáborkát, és nekikezdtünk a gyereknevelésnek, a nagyszülők óva intettek minket, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Nem kell tökéletesnek lenni. Senki sem az.
Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultátok: A mai napig nagy szomorúsággal tölt el, hogy nekünk az első hetek rémálomba illően zajlottak. A barátkozás tökéletesen ment, ahogy a Naaaaaagy Könyvben meg van írva. Szeretettel fordultunk egymás felé, maga volt a csoda. A hazahozataltól számítva bő két hétig a hiszti- és dührohamok felváltva értek bennünket. Ütött, rúgott, elmondta, hogy nem szeret minket. Persze, teljesen tisztában voltunk azzal, hogy ez nagy változás az életében, ami még számunkra is felfoghatatlan, nemhogy az ő lelkének. De!!! mivel a barátkozás olyan csodálatosan zajlott, fel sem merült bennünk, hogy ilyen előfordulhat. Erről a felkészítés során nem hallottunk, így nem is számítottunk rá. Nagyon jó lett volna, ha az elejétől kezdve tudjuk, nem mi csináljuk rosszul , és nem is a gyereknek van kettős személyisége. Egyszerűen ez egy ilyen időszak és pont. Utólag hibának tartom, hogy a barátkozás alatt, bár megtehettük volna, egyszer sem hoztuk el a későbbi otthonába Gáborkát, ez megkönnyítette volna az átállást. → olvasásának folytatása
Pataki Zita (42) televíziós műsorvezető, az RTL Klub időjósa pályája kezdetén, húsz évvel ezelőtt örökbefogadási tanácsadóként dolgozott. Erről az időszakról mesélt az Örökbe.hu-nak. Zita jóformán autodidaktaként vágott bele a munkába, sok mindenre ösztönösen ráérzett. Azóta sokkal szabályozottabb lett az örökbefogadás világa, ezeket a változásokat jeleztem az interjúban.
Mikor kerültél először kapcsolatba hátrányos helyzetű gyerekekkel?
A szüleim gyerekoromban karácsonyra kihoztak gyerekeket az egri gyerekotthonból. Sanyikát most kerestetem is a sajtóban. Ez volt az első ilyen élmény.
Aztán természetesen az általános iskolában is láttam nálam hátrányosabb helyzetű tanulókat. Én mindig jól tanultam, jól éreztem magam, de mellettem sokan nem. Figyeltem a többieket, hogy nekik miért nem megy a tanulás, és közben segítettem ott, ahol tudtam. Volt, hogy valaki helyett megírtam a dolgozatát, vagy épp megvédtem valakit, ha ő nem tudott kiállni magáért. Szerencsémre a szüleim gyerekkoromtól kezdve két elvet ültettek belém: az egyik, hogy a vélemény szabad, büszkén vállaljam azt mindig, a másik, hogy nincs felsőbb hatalom, minden ember egyenértékű. Az apukám katona volt, és anyukám mindig rámutatott a váll-lapjára, hogy a munkahelyen kívül ez nem számít, csak hogy valaki jó vagy rossz ember. Én ezzel a tudattal nőttem fel.
Hogy kerültél a GYIVI-be (Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet, a Tegyesz elődje)?
Váratlan helyzet volt. Elvégeztem a tanárképzőt, abban az évben magyar-könyvtár szakos tanárt Budapesten és Szentendre környékén nem kerestek. A GYIVI viszont meghirdetett egy örökbefogadási előadói állást, amihez pedagógusi végzettség kellett. Bementem, és megkaptam az állást. Ma már kissé csodálkozom, hogy a főnököm rám bízta ezt a munkakört, bár amit csináltam, szerintem jól csináltam. Akik akkor velem dolgoztak, tudják, hogy mit alkottam akkoriban: az egész archívumot rendbe tettem – hála a könyvtár szakos rendszerező ismereteimnek. Közben az összes örökbefogadásra várakozó házaspárral személyesen találkoztam, a dossziéjukat ellenőriztem, fenntartják-e még a szándékukat. És nemcsak a szülőket akartam megismerni, hanem a Pest megyei összes gyereket, aki örökbe adható, vagy az lesz valaha. Ellátogattam az összes otthonba, és folyamatosan kapcsolatot tartottam az ottani nevelőkkel, gondozókkal.
Ez mikor volt?
1996 és 1998 között dolgoztam ott.
Te voltál az egyetlen előadó?
Igen, egy titkárnő segített.
Ma egy ilyen méretű Tegyeszben van 5-6 tanácsadó.
Mellettem segített két pszichológus, és a vezetőknek hétről hétre beszámoltam.
Egy ekkora megyében van évi 30 örökbefogadás.
Igen, körülbelül 50 gyereket adtam örökbe a két év alatt. A párosítás is az én feladatom volt, és ezt meg kellett indokolnom a pszichológusnak és a gyámnak, hogy miért tartom ideálisnak.