Szubjektív visszatekintés utunkra az örökbefogadásig és azóta.

(mondatok)

2008. És nálatok baba? – érdeklődik egy ismerős. Válasz nélkül hagyom. Ködösíteni nem akarok, az igazat meg nincs kedvem elmesélni. Már egy éve gyereket szeretnénk a férjemmel, ami nagyon hosszú időnek tűnik. Végre megfogant a baba, de a második ultrahangvizsgálatra el is halt. Holnap megyek a kórházba. Elszomorodunk, de a hangulat inkább reménykedő, mert eszerint tudunk mi gyereket csinálni, legközelebb biztos sikerül.

2009. Minden rendben van a magzattal, anyuka! Ismét terhes vagyok, de ez a mondat egyszer sem hangzik el az orvosi vizsgálatokon, pedig nagyon szeretném. Először ikreket várok, de az egyik magzat hamar elhal, aztán gondok vannak a felszívódással, majd hol a magzatvíz túl sok, hol az AFP magas, minden vizsgálatról leforrázva kullogok haza. A gyereknek nagyon örülünk, a neme végig homályban marad, de lánynak érzem, s úgy képzelem, vidám, kiegyensúlyozott gyerek lesz, aki szeret hintázni. A terhességen jó lenne már túl lenni. Ez a vágyam gyorsan teljesül, a hetedik hónap végén nagy vérzés miatt idő előtt világra segítik a kislányomat.

Öröm és rémület jár át egyszerre – milyen kilátásai vannak egy másfél kilós bébinek, aki csak 30 hetet töltött az anyaméhben a javasolt 40-ből? Egy hónapot a kórházban marad a kicsi, és csupa jó hírt kapunk. Tudok örülni annak, hogy ma megint kicsit többet evett, hogy ma sem lett baja, hogy már kézbe vehetem. A tizedik napon a barátságtalan koraszülött-intenzív osztályról áthelyezik a sima koraszülöttosztályra, mint osztályelsőt. Napjaimat az alagsori tejkonyhán töltöm egy csapat félmeztelen nő között, akik tejet fejnek a babáiknak. Végre hazamegyünk, épp gyermeknapon. Szép időszak kezdődik, a lányom egyre nő és okosodik. Fejlesztésekre szükség van, csecsemőkorától nyolcéves koráig hordjuk, de a lényeg, hogy nagy baj nincs. A gyermek első szava egyévesen: hintapalinta.

2010. Ilyet még nem láttam – ezt sajnos a szülészorvosom mondja, mikor magamhoz térek a műtétből, és minden testrészemből csövek lógnak ki. Pedig ő már látott ezt-azt. Nem értük be egy gyerekkel, bátran nekifutottunk egy újabb terhességnek, ami megint kudarcosan végződött. Előbb egy repülőjáraton kezdtem elvetélni, ahol is egyedül utaztam a nyolchónapos lányommal, és nem is tudtam, hogy terhes vagyok. Ezt még kibírta a magzat, és pár héttel később kórházban adtam elő egy újabb életveszélyes vetélést, majdnem elvéreztem, az orvosok lélekjelenlétének köszönhetően sikerült valahogy megmenteni az életemet. Nem adom fe-he-hel – dudorászom az intenzív osztályon, mihelyst kihúzzák a csövet a számból. Belengetik, hogy kiveszik a méhemet, bennem teljes bizonyosság van, hogy akkor is lesz még gyerekünk, merthogy örökbe fogadunk. De aztán mégse veszik ki. Így további – utólag tekintve esélytelen – próbálkozásokra nyílik tér. Mi gyereket akarunk, még, ennyire könnyen nem fogjuk feladni. Ha az ember majdnem meghalt, az szemléletformáló trauma, de a sok gyerek utáni vágy ennél mélyebben gyökerezik, valahol a gyerekkor táján, ott, ahol az én sarjadt ki a földből. Mindenesetre a műtét után pár hónapig még csodálatosak a színek és a fények, de utána ugyanaz az ember leszek, aki előtte. → olvasásának folytatása