Tévhit: “Az örökbefogadásra váró szülő a gyereket először megpillantva azonnal elsöprő érzelmeket él át, rögtön a gyerek anyjának, apjának érzi magát és biztos benne, hogy ők egymásnak lettek teremtve.”
Na, ez nem mindig van így. Ma ezt a hiedelmet próbálom rendbe tenni. Egyfelől adott a gyerekre régóta vágyó pár vagy egyedülálló ember, a másik oldalon meg egy idegen kisgyerek. Lehet, hogy a kórházban látják és újszülött, vagy épp a nevelőszülőnél, ahol a kisgyerek úgy viselkedik, mint a saját családjával, jó esetben. És most kell eldönteni, hogy akarják-e folytatni az ismerkedést vele. Mit kéne érezni?
A “szerelem első látásra” mítosz. Kártékony mítosz. Nem mindenki érzi ezt, a sikeresen örökbefogadók közül sem. Sőt: aki maga szül, az az anya sem feltétlenül érez azonnal mély anyai érzelmeket, lehet, hogy csak egy ráncos újszülöttet lát és épp hullafáradt. Ezen ok miatt mégsem hagyják ott tömegesen a babákat a kórházban a nők, hanem bíznak benne, hogy kialakul az érzés. Kialakul. “Én még nem vagyok anya, én csak szültem egy gyereket” – mondta egy ismerősöm pár nappal a szülés után. A szülői érzések folyamatosan fejlődnek, ahogy alakul a kapcsolat. Nekem a legidősebb gyerekem tízéves, és másképp, mélyebben szeretem őt, mint egynapos vagy egy hónapos korában, hisz sokkal több élmény köt össze minket. Azt sem szabad elvárni, hogy a gyerek különösebb ragaszkodást mutasson egy először látott idegen felé, normálisan cseperedő bébi a nevelőszülőhöz, gondozóhoz kötődik. Ismétlem: idegen gyerek és idegen felnőttek találkoznak. Új helyzet, amiben valamennyi félelem is teljesen normális.
Ha persze elsőre nagyon szimpatikus a gyerek, ha hazavinnék a szülők, és nem derül ki semmi kizáró körülmény, akkor egyszerű a helyzet, igent mondanak, és elindítják a barátkozást.
Vannak viszont olyan helyzetek, amikor indokolt lehet nem-et mondani: olvasásának folytatása
Örökbe.hu 