Pár napja itt az Örökbe.hu oldalon bemutattam a Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című dokumentumfilmet, és interjút közöltem Lukács Csaba filmrendezővel. Most a filmben is megszólaló szakember, Székely Zsuzsanna pszichológus, a Tegyesz egykori munkatársa, a Mózeskosár Egyesület elnöke osztja meg gondolatait az ott ábrázolt helyzetről, mikor az erdélyi szülők a 90-es években jóformán eladták a gyermekeiket Nyugatra. Székely Zsuzsa írását közlöm.
Lukács Csabának a Szombathelyi Savaria Filmszemlén első helyezéssel díjazott Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című nagy sikerű dokumentumfilmjét eddig már több közel 40 ezren nézték meg a Youtube-on. A film megrázó képkockákkal mutatja be a Romániából a 90-es évek elején kiskorukban Nyugatra örökbeadott, már időközben felnőtt magyar fiatalok visszatérését a születési családjukba. Romániában a rendszerváltás után tömegesen – becslések szerint ötvenezer gyermeket – adtak örökbe külföldre az akkori rémes intézeti körülmények közül, legtöbbször korrupcióval gyorsítva az eljárást, vagy akár pénzért csikarva ki a szülők beleegyezését, hivatalos nyilatkozatát. „A vér szerinti szülők jellemzően azzal kezdik, hogy ők nem írtak alá semmit, nem akarták örökbe adni a gyereket, aztán elszólják magukat, hogy „csak egy ócska színes tévét adtak, hamar elromlott”, vagy „mire volt elég az a kétszáz márka?” Az örökbefogadó szülők lehet, hogy nem is tudták, hogy tulajdonképpen veszik a gyereket – csak kifizették a közvetítők által ”ügyintézésre” kért összeget. Nekik megért pár ezer dollárt vagy márkát, hogy gyorsan menjenek a dolgok – Románia amúgy is korrupt ország hírében állt, természetesnek gondolták, hogy mindenért fizetni kell. A történetben számomra az volt a legszomorúbb tanulság, hogy minden résztvevő meg volt győződve arról, helyesen cselekszik. A gyerekre vágyó szülő kapott egy új családtagot, a román gyerekvédelmi rendszer megszabadult a tehertől, ráadásul a közvetítőnek is tiszta volt a lelkiismerete, mert szerinte a gyerek is jól járt, hiszen „normális” családban nőhet fel. És lehet, hogy igaza is van mindenkinek, de a dolog mégis nagyon fájdalmas” – nyilatkozza Lukács Csaba Mártonffynak a vele készített interjúban.
Pszichológusként úgy látom, hogy még ha sokkal jobb anyagi körülmények közé és szerető családba is kerül a gyerek, a származási családtól való elszakadás, a gyökértelenség miatt örökbefogadottnak lenni komoly sérelem, trauma, aminek a feldolgozása sokszor egy életen át tartó nehéz identitási, önelfogadási úttal jár. Az újságíró kérdése, hogy lett-e volna esélyük felnőni ezeknek a gyerekeknek az eredeti családjukban, vagy csak az örökbefogadás volt nekik a megoldás. Jobb nekik így?
A rendező véleménye, hogy ezek a fiatalok sokkal jobb körülmények között nőttek fel, de akikkel találkozott, azokon látszott, hogy súlyos terhet cipelnek. Volt, aki meg is borult a találkozás után, Romániába költözött egy időre, és úgy tűnt, kicsúszik a lába alól a talaj. Végül – azért szerinte szerencsére – ő is visszatért az örökbefogadó családhoz és most úgy tűnik, minden rendben van.
A film nézői úgy gondolhatják, hogy amit a filmen látnak, az már történelem, és csak a sötét Romániában, vagy esetleg a ma még a világban meglévő diktatúrákban és a fejlődő országokban történhetett, illetve történhet meg a nyomorban élő emberekkel. Holott a gyerekkereskedelem nálunk is háborítatlanul zajlik napjainkban is, csak sokkal szofisztikáltabban, feltűnés nélkül, nehezen leleplezhető módon, modern technikák (internet) felhasználásával. Nem egy internetes oldalon ”bajba jutott” terhes nők kínálják gyermekre vágyóknak születendő gyermeküket és a másik oldalon ugyanúgy folyamatosan több gyermektelen pár is hirdetésben teszi közzé, hogy örömmel vállalná felnevelésre annak a nőnek az egészséges újszülött gyermekét, aki örökbe adná csecsemőjét. Nem egyszer burkoltan mindenféle támogatásukat is felajánlják ahhoz, hogy biztonságban, egészségesen születhessen meg a gyermek. olvasásának folytatása
Örökbe.hu 