Ez a könyv hatalmas meglepetést okozott nekem. Egy 1979-es NDK-s ifjúsági regény, magyarul a csíkos könyvek sorozatában jelent meg. (Nagyon fiataloknak: ez kamaszoknak szánt lányregénysorozat volt a szocializmusban.) Nem vártam túl mély gyermekvédelmi tartalmakat. Mint mondom, nagyon meglepődtem, a vártnál sokkal mélyebb, reálisabb és sötétebb olvasmányt kaptam.
Christa Grasmeyer Hármunknak kevés a hely című könyvében egy örökbefogadott kamaszlány mesél. olvasásának folytatása
Ma egy különleges interjúalannyal beszélgetek. H. Margit maga is örökbefogadottként nőtt fel, azóta van egy örökbefogadott gyermeke, majd utána szült is egyet. A visszafogott, mosolygós Margittal a gyerekkoráról, gyermekei különleges érkezéséről, és a sajátos szülő-gyerek viszonyról beszélgettünk.
– Mondj pár szót magadról!
– Egyetemen tanítok, tizenkét éve ismerem a férjemet. Van egy örökbefogadott kisfiam, Ágoston, akinek az érkezése után 9 hónappal megszületett a vér szerinti lányom, Adél. Ők egyszerre fogják kezdeni ősszel az általános iskolát. Most jelentkeztünk egy harmadik gyerekért. Magam is örökbefogadott vagyok.
– Mikor fogadtak örökbe?
– Kicsivel öt éves korom előtt, egy intézetből.
– Vannak emlékeid régebbről?
– Nem. Az első emlékem már az óvodából van, ahova a szüleimnél jártam.
– Milyenek a szüleid?
-Szuperek, nagyon jó a kapcsolatunk, jobb szülőket nem kívánhattam volna magamnak.
– Mennyit tudsz a vér szerinti családodról? olvasásának folytatása
Vendégposzt. Olvasónk, Maggie csecsemőotthoni tapasztalatait osztja meg, ahol gondozónőként dolgozott.
Ott kisbabák vannak? Nagyon szomorúak? Hogy bírtad elviselni?
Standard kérdések, és a semmiből felénk ereszkedő fekete felhő minden alkalommal, ha a régi munkám kerül szóba. Majdnem mindig menteg hosszasan taglalom a részleteket.
A csecsemőotthonban élő gyerekek nem azzal töltik a napjaikat, hogy egy sarokban siratják az elveszett paradicsomot. Szomorúak, kacagnak, csintalankodnak, hangulataik vannak. Persze mindenkit, aki nem a kórházból érkezik, néhány kilós kis csomagként, látványosan megvisel a bekerülés. Közben mennek a napok, zsolozsmaszerűen ismétlődő monoton eseménysorral, és ez végül minden gyereket megnyugtat. Ha ismert mást ezelőtt, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. A keretek nagyon szigorúak, pontosan azzal a céllal, hogy a kicsik mindig tisztában legyenek vele, mi mi után következik. (Igen, még a fürdetés mozdulatai is szabályozottak.)
A nyolcfős csoport életének színtere egy nagyobbacska szoba terasszal. Kicsit kopott, de barátságos vacok. És ez az első másfél-két évre elég is, ha váratlanul bekukkantasz, elégedett, szép kis porontyokat látsz, a játékaikkal otthonosan bíbelődve, csicseregve. Ha rajtakapnak a bekukkantáson, akkor nagy valószínűséggel megijednek, ha pedig férfi vagy, hisztériás pánikrohamban menekülnek szokatlan látványodtól. Ez egy nőies szakma. Másfél éves kor után kertkapcsolatos szobába kerülnek, és menetrend szerint akad, akiből sírással szakad ki az ijedtség, mikor a szandálos lábujjakat először érintik fűszálak. Vagy ha a napos délutánon váratlanul feltámad a szél. Ha elmész egy csecsemőotthon mellett, egyfolytában sírást hallasz. Ez a nagy számok törvénye, sokan vannak, és ha mindig csak egy gyerek, akkor is folyton valaki. Bent egy idő után meg sem hallani. Csak azt, ha hirtelen másképp sír, akkor azonnal. olvasásának folytatása
Két régi magyar játékfilm fekete-fehérben, mindkettő Mészáros Márta rendezése, lazán kapcsolódva témánkhoz. Spoilerezek.
Az egyik 1975-ben készült, és Arany Medvét nyert a Berlini Fimfesztiválon, a címe: Örökbefogadás. Ne érjen senkit csalódás: szinte semmit nem tudunk meg belőle az örökbefogadásról. Inkább egy nő útját mutatja be a döntésig. A tényleges örökbefogadás a film utolsó két percében történik, s meglehetősen groteszk ábrázolásban.
Kata 43 éves gyári munkásnő, egyedül él, nős szeretője csak titokban találkozgat vele. Az asszony gyereket szeretne szülni, de a barátja hallani sem akar erről. Kata megismerkedik néhány állami gondozott lánnyal. Egyikük nála lakik egy ideig, összebarátkoznak, Kata segít egyengetni a lány útját. Végül úgy dönt, örökbe fogad egy gyereket. Az utolsó jelenetben látjuk, hogy az intézetben aláíratnak vele egy átvételi elismervényt, kezébe nyomnak egy csecsemőt, akivel babakocsi meg minden nélkül elindul, és magas sarkú cipőjében esetlenül futni kezd a távolsági busz után. Sem a megelőző várakozásra, sem a barátkozásra nincs utalás.
Egy felnőtt örökbefogadottal beszélgetek. A nyolcvanas években örökbefogadott Eleven már kommentelt a blogon, most az egész történetet elmeséli. Szép és keserű mozzanatok is szerepelnek a beszámolóban. Szóba kerül a titkolózás, a tágabb család szerepe, a gének hibáztatása, a kapcsolat a vér szerinti családdal. Bár Eleven csak nicknéven vállalta az interjút, a fotók róla és anyukájáról igaziak, közvetlenül az örökbefogadás után, harmadik születésnapján készültek. Néhány versét is közreadom.
– Mesélj magadról!
– Harmincas nő vagyok, házas, van egy kisfiam. Több végzettségem van, mind segítő foglalkozás. A korlátaimat nehezen lépem át, hiába van diplomám, nehezen találom a helyem, és nagyon nehéz szerethetőnek látni magam.
– Mikor fogadtak örökbe? Hol éltél előtte?
– Hároméves koromban fogadott örökbe anyu, előtte egy évet csecsemőotthonban laktam, azelőtt pedig a szülőanyámmal. A körülményekről homályos információim vannak, veszélyeztetés miatt vettek el tőle, apám nem lakott velünk.
– Emlékszel az intézetre? Az örökbefogadásra?
– Nem emlékszem semmire, inkább érzések maradtak meg. olvasásának folytatása
Vendégposzt: összecsiszolódás intézetből örökbefogadott gyerekkel.
Ma egy örökbefogadó anyuka naplójából közlök részleteket. Judit és Tamás egy hároméves kisfiút fogadtak örökbe, s gyermektelen párból hirtelen családdá váltak. A kisfiú, Gábor pedig intézeti csoportból családba, erdőszéli, nyugodt környezetből a fővárosba került. Judit naplójában az első hetekről ír. Szó esik a gyermek félelmeiről, összeszokásról, és arról is, hogy lehet leküzdeni a maximalizmust a házimunkában. (A neveket kérésére megváltoztattam, de a fotók a családról igaziak).
*********
Emlékszem arra a napra, amikor megérkeztünk Budapestre. Végighaladtunk az Andrássy úton, majd a Deák tér mellett, és Gábor csak kérdezgette “Az, mi az?” Én pedig türelmesen soroltam, hogy az egy busz, az pedig egy villamos, ismételtem perceken keresztül, ki tudja mennyiszer, hiszen lépten-nyomon láttunk egyet. “Villamosbusz!” – mutatott kissé összezavarodottan a hatalmas járművekre. Mire hazaértünk, teljes extázisban, felpörögve a forgalom ritmusától, félelmében már kiszállni sem akart az autóból. (Azóta nincs nap, hogy Gábor ne kérné legalább háromszor, hogy buszozzunk. Ha pedig azt nem lehet, akkor a legalább hadd ülhessen fel a villamosra!)
Felküzdve magunkat a lakásajtónkig, a lift, a körfolyosó után várt ránk az új otthonunk. Milyen idilli kép! Azt leszámítva, hogy Gabi nem akarta átlépni a küszöböt. olvasásának folytatása
Örökbe.hu 
