Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan. → olvasásának folytatása