Ikrek hava

Részlet Radnóti Miklós elbeszéléséből.

Két hónapja halt meg apa.

A néni ágyában fekszem, magas sötétbarna öregasszony-ágyban, a húsos és puha ágynemű körülvesz, fogva tart melegével. Olyan ez az ágy, mint egy régi, nagy hajó, mély és recsegő, fehér felhők úsznak körötte, s néha ring. Sárgaságom van, három napja hoztak ide bérkocsin, mikor elhoztak, Ági sírt és anya veszekedett Lajos bácsival. Hogy ő is tud ápolni engem, nem kell ahhoz a néni, meggyógyít ő engem, csak adjanak pénzt kölcsön, még orvost is ismer, olcsót. S mikor én fölültem a díványon és harsányan tiltakoztam, hogy nem akarok elmenni, én sem akarok, akkor anya is sírt. S elvittek mégis, mert Mihály bácsi, a gyám akarta. Távoli és titokzatos bácsi volt, gyám volt, nem is értettem, mi az a gyám. Nem lehet valami rossz, mert Áginak anya a gyámja. De miért nem az enyém is? Miért kell két testvérnek két gyám?

ig22

Három napja vagyok itt a néninél, sárgaságom van, szép és titokzatos betegség, ez még senkinek sem volt az osztályban s nem is fáj. A néninek megvannak Jókai összes művei, olyan tortát ígért, amiben csak töltelék van, nekem adta a Költők Albumát és azt mondta, hogyha nagy leszek, nekem adja a Jókaikat is. Három ceruzát kaptam, és az iskolakönyveim otthon maradtak.

Jó így betegnek lenni. Jól érzem magam az ágyban, hentergőzöm, és tudom, hogy valami történik körülöttem. A család kitágult, sok új rokon járkál ki-be, olyanok, akiknek a nevét se hallottam eddig, apró ajándékokat hoznak és mind rejteget valamit. Engedékenységet és meglepetéseket szimatolok. Valahogy fontos lettem, csábítanak és egyre titokzatosabb minden. Újabb és újabb próbákat teszek, s a próbák sikerülnek. Csak a Frommer-pisztolyt nem kaptam meg, pedig már régen kérem, még itt se laktam, mikor felfedeztem az egyik fiókban. A néni a kályha mellett varr, felé fordulok fektemben és szigorú hangon jelentkezem:

— Adja nekem a Frommert a néni!

Sokáig csöndben voltam, azt hitte, alszom. Összerezzen és nemet int.

— Akkor hazamegyek! — Eszem ágában sincs hazamenni, jól érzem magam, sehová sem kívánkozom, de zsarolni akarok. A gyönge tiltakozás megvadít, folyton hangosabban szótagolom, majd üvöltöm a két mondatot, a felszólításra a néni következetesen megrázza a fejét, s erre én újra és újra elharsogom a fenyegetést. Már nem is kell a néni tiltakozása, a két mondat összefolyik, az értelmet adó szünet eltűnik, már értelme sincs, egyes részek letöredeznek a folytonos ismétlésben, már csak a hangzás a fontos, a zaj, amit csinálok, üvöltésem betölti a szobát, melegem lesz, az erőlködés izzaszt, a hatalom tudata fűt. Ordítozás közben kinyílik a szomszédos szoba ajtaja, Lajos bácsi jön be, megáll, és tűnődve néz. Hirtelen elfáradok, abbahagyom.

Lajos bácsi egy széket emel az ágy mellé, leül. A néni kimegy. Nem szólnak egymáshoz, látom, hogy összebeszéltek, ünnepélyességet érzek a mozdulataikban, az ordítozás után valósággal suhogni érzem a csöndet, hűvöset legyint fülemre, zuhanni kezdek lefelé az ággyal együtt. Hirtelen homály és nyirkos hideg vesz körül, s mint egy mély kútból fülelek. S a bácsi megszólal fönn a magasban:

— Szóval haza akarsz menni?

— Haza! — válaszolok gyönge daccal, minden meggyőződés nélkül. Hirtelen értelmetlen ijedtség támad bennem. Hangomra az ágy emelkedni kezd, visszatér régi helyére, a bácsi mellé.

— Te most már itt vagy itthon — válaszol, és a mennyezetre pillant. — Hová is mennél?

— Haza. Anyához és az Ágihoz.

— Anyához, anyához… — Csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz valahová. — A nevelőanyádhoz! — mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll, és járni kezd a szobában. Ülök az ágyban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. — Nem igaz! — lobban fel bennem, és kiáltani akarok. olvasásának folytatása

Mi a Zsoltit nem tudtuk megszülni

Most a saját családomról lesz szó. Gyerekszáj! Mit szólt a nagyobb gyerek, mikor örökbe fogadtátok a kicsit? Ezt tőlünk mindenki megkérdezi. Veronika 3,5 éves volt, mikor örökbe fogadtuk az akkor másfél éves Zsoltit. Akkor annyit mondtunk neki, hogy testvére lesz, de nem én fogom szülni, hanem örökbe fogadunk egy gyereket, akinek nincs családja. Azóta is sokat beszélgetünk vele az örökbefogadásról, sok kérdése volt. Ma a lányom idevágó mondásaiból válogatok.

A barátkozás alatt Zsoltit már elvihettük a szállodába. Mikor este visszavinném a nevelőszülőkhöz, Veronika sírva fakad. – Ne vigyük vissza, mert nincs családja!

Az első hetekben. Törölgetem Zsoltit. Veronika megállapítja:
– Ti majdnem egyformák vagytok. 
– Miért?
– Mert fekete a hajatok.
Ez szöget üt a fejembe, később visszakérdezek:
– De tudod, hogy nem én szültem a Zsoltit?
Elcsodálkozik. – Nem?
– Szerinted én szültem? – Igen.
– Mikor? – Most. (Ez azért vicces, mert Veronika végig velünk volt a barátkozás alatt.)


Zsolti hároméves (42)

– Holnap örökbefogadó találkozóra megyünk.
– Szeretnék még egy testvért! Ki fogok választani egy gyereket.  olvasásának folytatása

Jamie Lee Curtis mesekönyve

Bakó Judit vendégposztja.

A színésznő Jamie Lee Curtis örökbefogadó anya is, férjével, Christopher Guesttel két örökbefogadott gyermeket nevelnek. Úgy gondolták, hogy teljes családdá csak gyerekekkel együtt lehet válni, és mivel nem születhetett vér szerinti gyerekük, az örökbefogadást választották. Mindkét gyermekük nyílt örökbefogadással, kisbabaként került a családba. Először a lányuk, Anne érkezett, majd 9 és fél évvel később a fiuk, Thomas, akinek a születésénél Jamie is jelen volt, ő vágta el a köldökzsinórt. A gyerekek ma 27 és 17 évesek. Jamie nagyon diszkréten kezeli az örökbefogadást, nem árul el több részletet a gyerekekről, viszont írt egy mesekönyvet az örökbefogadásról.

jamie-lee-curtis

A Tell Me Again About the Night I Was Born című mesekönyvet 1996-ban írta. A mese egy csecsemő örökbefogadásáról szól, a történet a telefon megcsörrenésétől az első közösen, családként eltöltött estéig tart. A könyv kifejezetten a „szaladtunk érted, ahogy csak tudtunk és nagyon, örültünk neked” életérzésről szól. Bájos rajzok segítségével elevenedik meg a történet – Laura Cornell illusztrálta. Az első oldalon egy kislány áll, aki a „lifebook”-ját kezében tartva kéri szüleit: mondják el az örökbefogadása történetét, és minden mondat így is kezdődik a mesében: „meséld el nekem azt, amikor…” olvasásának folytatása

Egy örökbeadós mese

Sok szó esett már a blogon az örökbefogadást a gyerekeknek konkrétan vagy szimbolikusan bemutató mesékről. Most egy olyan könyv akadt a kezembe, amely a másik oldalt világítja meg. Menyhért Anna Tengerimalacom története című kis elbeszélése egy örökbeadásról szól.

A főhősnek, egy 8-10 év körüli gyereknek meg kell válnia a tengerimalacától, mert az apukája allergiás rá. A könyv leírja a tengerimalac érkezését, az apa egyre súlyosbodó allergiáját, s ahogy a család lépésről lépésre kitalálja a megoldást. Végül a gyerek (talán inkább fiú, de ez nem hangsúlyos a szövegben) maga mondja ki, hogy elajándékozza Gömbit, akit nagyon szeret. Az anya segít új, jó gazdit találni. Az is kiderül, hogy az állatka jól érzi magát az új helyen. A kisfiú szomorú, de a szülei mellette állnak, és ez sokat segít.

tengerimalacom-tortenete1

Ezt a mesét elő lehet venni akkor, ha a már kicsit nagyobb gyerekben felmerülnek azok a kérdések, hogy: Miért mondott le rólam? Miért adtak örökbe? Hogy válhat meg valaki a gyerekétől? A tengerimalacom története a gyerekek nyelvén és szemszögéből meséli el, hogy lehet a körülmények nyomására, mégis önként megválni valakitől, akit nagyon szeretünk, további sorsát is elrendezve. A könyv harmadik osztályosoknak ajánlja magát, önálló olvasásra, de én felolvastam az ötéves lányomnak és nagyon érdekelte.

Ahol meg nincs ilyen érintettség, ott ez simán egy állatos-gyerekes történet, sok információval a tengerimalacokról. Általában is példát ad a veszteség, a gyász kezelésére gyerekkorban. A kisfiú elbúcsúzik a malactól, lefényképezi, naplót ír róla. Nekem nagyon tetszik, hogy mikor a szomorú a malacka távozása után, a szülei megnézik vele a kedvenc filmjét. De nem vesznek neki azonnal egy play stationt vagy egy leguánt.

Este sokat beszéltünk Gömbihez. Megint elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy el kell mennie. Megnyugtattam, hogy találtunk neki egy remek jó helyet. Egy kislány lesz a gazdája. Megígértem, hogy elkísérem, és berendezzük a ketrecét.

A vér szerinti gyökerek

A téma a közelmúltban többször szerepelt örökbefogadói rendezvényeken, próbálom összefoglalni, amit az ott elhangzottakból leszűrtem.

Teljesen természetes, hogy az örökbefogadott gyerek érdeklődik a vér szerinti szülei iránt, hogy gondol rájuk, és idővel szeretné őket megkeresni. Ez nem azt jelenti, hogy az örökbefogadó szülő bármit rosszul csinált, vagy a gyerek őt nem szereti. Ha a gyerek erről nem kérdez, nem beszél, annak inkább az lehet az oka, hogy úgy érzi: a szüleit megbántaná a témával. Néha mondják a szülők: “az én gyerekemet ez nem érdekli”. Ilyen a szakemberek szerint nincs, legfeljebb a gyerek ösztönösen érzi, hogy a szülő nem szeretne erről beszélni, azért nem hozakodik elő a kérdéssel. Néha egy meglepő kérdés, vagy megjegyzés jelzi a tapogatózást. Elhangzott egy eset, mikor egy gyerek azt kérdezte a szülőktől: felnőve ő majd a vér szerinti vezetéknevét is felveheti? Ezek óvatos próbálkozások, hogy reagál a szülő, szabad-e erről beszélni.

1
Felnőtt örökbefogadott rajza: eddigi életem

A vér szerinti szülővel kapcsolatos információkat is az örökbefogadó közvetíti. A gyerek kérdéseire mindig az életkorának megfelelően, de őszintén kell felelni. Ha ő nem kérdez, időnként a szülő is felvetheti a témát. A cél az, hogy ez is olyan téma lehessen, amiről szabad beszélni a családban. Nagyon eltérő helyzetek lehetnek a háttérben. Egész mást fog kérdezni az a gyerek, aki esetleg pontosan emlékszik a vér szerinti családra, mint akit újszülöttként adoptáltak. Más helyzet, ha az örökbefogadó találkozott, esetleg azóta is kapcsolatban van az örökbeadókkal, és más, ha szinte semmit nem tud róluk. Különösen nehéz az a helyzet, ha a gyermek vér szerinti családjáról nem sok jót lehet mondani, esetleg elhanyagolták, bántalmazták a gyereket. Mivel a gyerek a vér szerinti családról elhangzottakat is beépíti az énképébe, szidni, leszólni őket nem érdemes. Azt lehet ilyen esetekben is mondani, hogy a vér szerinti szülők megpróbálták, de nem volt előttük minta, nem tudták, hogy kell gyereket nevelni. Ha nincs információ, ha valamiben bizonytalan a szülő, azt is át lehet adni, és beszélhet a saját érzéseiről is. olvasásának folytatása

“Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele”

Ma egy 63 éves felnőtt örökbefogadottal közlök interjút. Karolina története két szempontból is érdekes: a korosztályából még nem szerepelt senki a blogon, illetve az eddigi alanyok maguk jelentkeztek, vagy rendezvényen találkoztunk, tehát foglalkoztatta őket a téma. Karolinát a saját ismeretségi körömben találtam, s állítása szerint nem fontos az életében az örökbefogadás, ám hajlandó volt nyilatkozni.

– Mondj pár szót magadról!

– Nyugdíjas vagyok, közgazdász végzettségem van. Tízéves korom óta ismerem a férjemet, két felnőtt gyerekünk és egy pici unokánk van.

– Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

– Nem sokat. Az első gyerekkori fényképem hátára írt dátumból következtetve 14 hónapos lehettem, és állítólag a Pikler Emmi-féle intézetből fogadtak örökbe.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– A szüleimnek a háború miatt nem lett gyerekük, és az orvosok javasolták anyukámnak az örökbefogadást. Negyvenévesek elmúltak, mikor érkeztem, a felmenő rokonok közül csak egy apai nagymama élt. Szüleimnek mindkét részről több testvére volt, több unokatestvér is, de nem volt szoros a kapcsolatunk. Inkább a férjem családját tekintem a családomnak, aki a volt osztálytársnőm, mai napig legjobb barátnőm bátyja, köztük tízéves korom óta otthon vagyok.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

– Tizenkét éves korom körül, igen egyszerűen: megtaláltam egy anyakönyvi kivonatot a család hivatalos papírjai között, amire nem születési anyakönyvi kivonat, hanem örökbefogadási anyakönyvi kivonat és az én nevem volt írva. olvasásának folytatása

Könyv: Does Anybody Else Look Like Me?

Gubcsi (Bakó) Judit vendégposztja egy angol nyelvű kötetről.

Örökbefogadó szülő vagyok, két cigány származású gyereket nevelünk a férjemmel. Már a felkészülésünk alatt gondolkodtunk: mikor és hogyan osszuk meg örökbefogadott gyermekünkkel a származását? Hogyan neveljük, hogy az identitása jól fejlődjön? Hogyan kezelje a másságát érintő kérdéseket? Kinek mondjuk el a környezetünkben, hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket a gyerek jelenlétében? Mikor kezdenek el foglalkozni a gyerekek ezzel a témával, mikor értik meg, hogy mit jelent a származás, és mikortól értik meg, mi az a rasszizmus? A Does Anybody Else Look Like Me? című amerikai könyv az összes fenti kérdésre választ adott.

doesanybodycov240

A szerző, Donna Jackson Nakazawa az Amerikai Egyesült Államokban élő fehér amerikai nő, aki egy japán férfihoz ment feleségül és született két félvér gyerekük. Nem örökbefogadó szülő, de az anyai érzései és élményei hasonlítanak egy olyan örökbefogadó szülőéhez, aki más származású gyermeket nevel. Donnát sokszor szembesíti az „utca embere” azzal, hogy a gyerekei másként néznek ki, mint ő maga és a többi gyerek a környezetükben. Ez a szembesítés érkezhet indiszkrécióval is: „hozzászoktál már, hogy nem hasonlítanak rád a gyerekeid?”, vagy: „jé, szőke hajú és ázsiai szemű a kislányod”. Ritkán tud úgy boltba menni a gyerekekkel, hogy valaki ne szólítaná meg.  A gyerekeket is érik a származásukkal kapcsolatos jó és rossz élmények. A fiát háromévesen egy nagyobb fiú arról faggatta, miért csak fekete lyukak vannak a szeme helyén. Később kisiskolás korában a fia előnynek érzi a származását, mert a „szamuráj” japán vére bátorrá teszi. Donnának nincsenek saját tapasztalatai, milyen az, amikor valaki más, hiszen fehér amerikaiként nőtt fel, fehér amerikai környezetben, megkülönböztetések nélkül. Kifejezetten megdöbbent azon, hogy az országában, ahol az újságok címlapján is félvér vagy színes bőrű emberek szerepelnek rendszeresen, és ahol egyre több a vegyes származású család, ennyire reflektorfénybe kerül azáltal, hogy félvér gyerekeivel közlekedik az utcán.

olvasásának folytatása

Lifebook

Ez egy album, ami az örökbefogadott gyerek életét meséli el, kezdve a vér szerinti szülőkkel, folytatva a nevelőszülőkkel vagy intézettel, és bemutatva az örökbefogadást. Magyarul talán élettörténetnek lehet mondani. Az erre vonatkozó információkat amerikai weblapokról gyűjtöttem, ahol számos anyag található a témáról.

Azóta lett magyar neve is: élettörténeti napló vagy élettörténeti könyv. 

Amerikai lifebook: miért adtak örökbe. A kis képek mutatják, mire van szüksége egy kisbabának
Amerikai lifebook: miért adtak örökbe. A kis képek mutatják, mire van szüksége egy kisbabának

Ott nagyon ajánlják, hogy az örökbefogadó készítsen egy lifebookot a gyermeknek, ezzel segítve feldolgozni a származását, történetét, útját az új családig. A kis kötet minden lényegi és elérhető információt tartalmazzon: a származási családról tudható dolgokat, ha van fotó, azt is, az örökbeadás okait, a gyermek életének állomásait. A magyar tanfolyamon is elmondták, hogy feldolgozni valamit annyit tesz, mint egy elmesélhető történetbe rendezni. Nem kell magyarázni, mennyire segíti az elbeszélést, ha van egy kis könyv a gyermek életéről.

olvasásának folytatása

Az örökbefogadós mesék és rejtett üzeneteik

Vendégposzt. Dobos Orsolya pedagógus, alternatív iskolai szakértő a magyarul hozzáférhető örökbefogadós meséket hasonlítja össze. 

A magyar könyvpiacon jelenleg öt olyan nyomtatásban megjelent, gyerekkönyvként árult mű kapható, amely kimondottan az örökbefogadásról szól. Ezeket az „örökbefogadós meséket” keresik a szülők, hiszen jó alkalmat teremtenek arra, hogy az érintett gyerekek a sajátjukhoz hasonló történettel találkozzanak. Fontos azonban, hogy mielőtt a gyereknek elolvasunk egy mesét, gondoljuk át, hogy az örökbefogadás tényén túl miről is szól az adott mese: milyennek mutatja be a szereplőket, az örökbefogadás folyamatát, az örökbefogadottság állapotát, a leírt szavak mellett milyen utalásokat tartalmaz, mit üzennek az illusztrációk.

Babazseb
Babazseb

Ezeket a meséket felnőttek írják, és ők is választják ki a boltok polcairól a gyerekeknek. Az író írásaira hat a saját, egyedi története; az olvasó szülők az örökbefogadásig hosszú, gyakran fájdalmakkal teli úttal a hátuk mögött nehezen tudják kívülállóként olvasni ezeket a meséket; a családtagok, ismerősök pedig innen-onnan szerzett, gyakran téves vagy hiányos ismereteikkel értelmezik a meséket. A felnőttek szempontjai nem mindig azonosak a gyerekek szempontjaival.  Az írók nem minden esetben tudják kiválasztani, hogy a saját történetükből mi az, ami a gyerekre is tartozik. Az örökbefogadás okainak és előzményeinek ábrázolása sok esetben terápiás hatással lehet az azt megjárt felnőttnek, de nagy terhet jelenthet a gyerekeknek. A meseolvasó szülők és ismerősök is a saját történetükkel, ismereteikkel és fantáziálásukkal olvassák a könyvet, és emiatt könnyen belelátnak olyat, amit a szerző nem írt bele. Az egyik édesanya az „Egy lány suhant a fák között a holdvilágnál, kiutat keresve az erdő sűrűjéből” (Tündérkerti mese) idézetet úgy interpretálta, hogy a hideg, sötét erdőben bolyong és eltéved a lány. Zsuzsa, a blog szerzője a „Nézegették az utcán a papákat, mamákat. És szomorúak voltak, hogy nekik nincs kisbabájuk”-at (Nekem két születésnapom van) úgy értelmezte, mint „hosszú, keserves várakozás”. Jó, ha a mese hat a felnőtt olvasóra is, de mindenképpen meggondolandónak tartom, hogy mi az, amit a gyerek elé is tárunk, illetve mit hogyan értelmezünk, amikor vele erről beszélgetünk.

Ebben a cikkben szeretném a meséket és rejtett üzeneteik egy részét bemutatni azzal a céllal, hogy a szülők végiggondolhassák azokat a saját gyermekük szempontjából. Egy jó mese sokat segíthet a gyermeknek a saját története megértésében, ezért bátorítom a szülőket, hogy ne elégedjenek meg azzal, ha egy mese fülszövegében azt olvassák, hogy az egy „örökbefogadós mese” – keressék meg azt a mesét, ami valóban a gyermeküknek szól!

A meséket a címük szerint abc rendben közlöm, és elemzem a következő szempontok szerint:

– hogyan mutatja be az örökbeadás-fogadás folyamatát;

– hogyan mutatja be az örökbeadás-fogadás szereplőit;

– az örökbefogadás milyen speciális aspektusát mutatja be;

– milyen egyéb üzenetet hordoz;

– milyen korú és adottságú gyermeknek szól.

A gyerekek nagyon szeretik hallgatni a saját történetüket, ezért a könyvek bemutatása után, zárásképpen olyan idézeteket ajánlok, melyek felhasználhatóak a saját mesékhez. olvasásának folytatása

„Álmomban valaki felém nyújtott egy kisfiút”

Ma egy különleges interjúalannyal beszélgetek. H. Margit maga is örökbefogadottként nőtt fel, azóta van egy örökbefogadott gyermeke, majd utána szült is egyet. A visszafogott, mosolygós Margittal a gyerekkoráról, gyermekei különleges érkezéséről, és a sajátos szülő-gyerek viszonyról beszélgettünk. 

– Mondj pár szót magadról!

– Egyetemen tanítok, tizenkét éve ismerem a férjemet. Van egy örökbefogadott kisfiam, Ágoston, akinek az érkezése után 9 hónappal megszületett a vér szerinti lányom, Adél. Ők egyszerre fogják kezdeni ősszel az általános iskolát. Most jelentkeztünk egy harmadik gyerekért. Magam is örökbefogadott vagyok.

– Mikor fogadtak örökbe?

– Kicsivel öt éves korom előtt, egy intézetből.


378305_510728818962572_750020778_n

– Vannak emlékeid régebbről?

– Nem. Az első emlékem már az óvodából van, ahova a szüleimnél jártam.

– Milyenek a szüleid?

-Szuperek, nagyon jó a kapcsolatunk, jobb szülőket nem kívánhattam volna magamnak.

– Mennyit tudsz a vér szerinti családodról? olvasásának folytatása