Egy online író-olvasó találkozó felvételét láthatjátok, Tompa Andreával beszélgetünk új könyvéről. A Sokszor nem halunk meg című regény 2023-ban jelent meg, és az örökbefogadás-titok-identitás témái a történet egyik gerincét adják.
“1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy sem a szomszédoknak, sem a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét. Tompa Andrea regénye ennek a gyermeknek a sorsát követi végig, ahogy a főhős mindenféle kerülőutakon kerül kapcsolatba a saját történetével.
Ungvári Bélyácz Betti örökbefogadásról szóló mesekönyveivel írta be magát a hazai örökbefogadók szívébe. Emellett szakmai vezetője az örökbefogadással kapcsolatos könyveket és meséket kiadó és forgalmazó Színes a világnak, civilben tanítónő és örökbefogadó anyuka.
Hogy jutottál el a mesekönyvekhez?
Viszonylag hamar kiderült, hogy nem lehet vér szerinti gyermekünk a férjemmel, és gyorsan eljutottunk az örökbefogadás gondolatáig. A várakozás ideje alatt minden fellelhető, a témával foglalkozó szakirodalmat felkutattunk, elolvastunk, ez segített mindkettőnknek.
Aztán megérkezett nagyobbik gyermekünk újszülöttként. Az első pillanattól téma volt az örökbefogadás, meséltük az ő kis történetét. Akkoriban egyetlen örökbefogadással kapcsolatos mesekönyv volt a magyar könyvpiacon, a Nekem két születésnapom van című, amit valamiért a gyermekem nem akart kézbe venni. Laura nagyon korán elkezdett kérdezni, és az volt a pillanat, amikor elhatároztam, hogy kell egy mese nekünk, az ő története, ami nekünk szól. Először úgy gondoltam, magunknak írom, de hamar kiderült, hogy óriási igény van örökbefogadó mesére az örökbefogadó közösségekben. Tagja voltam akkoriban több ilyen témában szerveződő csoportnak, így sok családdal kapcsolatba kerültem.
Ungvári Bélyácz Betti, 2014, fotó: Reisz Gyula
Nem tartom írónak magam, és kezdetben óriási vállalkozásnak tűnt, hogy minden tapasztalat nélkül belevágjak egy könyvkiadásba. Belekezdtem, és csupa olyan embert sodort mellém az élet, akik jól beleilleszkedtek a folyamatba, akik érzékenységükkel és lelkesedésükkel vittek tovább. Ilyen volt Pál Rita grafikus, akivel együtt több mesekönyvet is készítettünk az évek alatt.
2010-ben jelent meg az Égből pottyant boldogság című mesém, amelyet nagy érdeklődés övezett az örökbefogadó és várakozó családok részéről (ebben a túlzsúfolt rigófészekből kipottyan egy tojás, amiből a kikelő fiókát egy gerlepár neveli fel).
A következő könyv, a Tündérkerti mese és a folytatása (Tündérkerti kalandok) úgy született, hogy a mi beszélgetéseink kerültek bele, csupa olyan gondolat, amelyről úgy gondoltam, hogy jó, ha elhangzik, amelyet egy örökbefogadó anya használhat a gyermekével való beszélgetések során. Ezt éreztem hitelesnek.
Következő programunk egy online író-olvasó találkozó, Tompa Andreával beszélgetünk új könyvéről. A Sokszor nem halunk meg című regény idén jelent meg, és az örökbefogadás-titok-identitás témái a történet egyik gerincét adják.
“1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy sem a szomszédoknak, sem a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét. Tompa Andrea regénye ennek a gyermeknek a sorsát követi végig, ahogy a főhős mindenféle kerülőutakon kerül kapcsolatba a saját történetével.
“Aki ismeri önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot.””
Fotó: Stefan Klüter
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg, Jelenkor Kiadó, 588 oldal, 2023.
A beszélgetésről felvétel készül.
Mikor: 2023. szeptember 13-án, szerdán, kivételesen 18:00-kor. Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. → olvasásának folytatása
Az amerikai Melissa diákévei alatt az apja éttermében dolgozott kisegítőként, s döbbenten tapasztalta, hogy a vendégek rendszeresen alulképzett bevándorlóként kezelik. Az előítéleteket azonban azonnal elfújták, mikor kiderült, hogy ő a tulajdonos lánya. A fiatal nő már egyetemre járt, mikor megértette, mi volt a külvilág furcsa viselkedésének oka – azért tekintették az emberek latinó nőnek, mert az, csak ezzel ő nem volt tisztában.
A történet egy nagyon izgalmas könyvben olvasható, amely a más rasszból való örökbefogadások tapasztalatait taglalja. Ízig-vérig amerikai, magyar fordítása nincs, ezzel együtt a tanulságok Magyarországon is megszívlelhetők. A hosszú című What White Parents Should Know About Transracial Adoption. An Adoptee’s Perspective on Its History, Nuances, and Practices (Amit a fehér szülőknek tudnia kellene a más rasszból való örökbefogadásról. Egy örökbefogadott nézőpontja az interetnikus örökbefogadás történetéről és gyakorlatairól) Melissa Guida-Richards munkája. Azon helyzetről szól, mikor a fehér szülők színes bőrű, más országból való gyereket fogadnak örökbe, ami Magyarországon nem jellemző, de fellelhetők párhuzamok a roma gyerekek nem roma családba való örökbefogadásával.
Melissa Kolumbiában született, egyéves korában fogadták örökbe a kilencvenes évek elején amerikai szülők (portugál és olasz gyökerekkel). Az örökbefogadók nem árulták el neki, hogy nem vér szerinti gyerekük, ennél fogva arról sem tudott, hogy ő más népcsoportba tartozik, mint a szülei. Sötétebb bőrét a család olasz eredetével, kolumbiai születését pedig az „épp arra jártunk” érvvel ütötték el a szülők. Ráadásul egy szintén Kolumbiából örökbe fogadott öccse is van. Melissa nem értette, miért várják el az emberek, hogy tudjon spanyolul, miért lepődnek meg, mikor tökéletes angolsággal szólal meg, s általában: miért nézik latin-amerikainak folyton. A rejtély 19 éves korában oldódott meg, mikor megtalálta az örökbefogadási papírokat, s nemcsak azzal szembesült, hogy a szülei hazudtak neki évekig, de azzal is, hogy ő nem a fehér rassz egy barnább képviselője, hanem latina. Egy év mosolyszünet következett az örökbe fogadó szülőkkel, majd sok-sok beszélgetéssel sikerült rendezni a kapcsolatot. Melissa azóta egyetemet végzett, férjhez ment egy félig kolumbiai férfihoz, két gyereke van, és az örökbefogadottak szószólója lett, podcastot is vezet a témáról Adoptee Thoughts (Örökbefogadottak gondolatai) címmel. Időközben megtalálta két, szintén Amerikába örökbe adott vér szerinti húgát, és együtt készülnek meglátogatni a nehéz helyzetű vér szerinti anyjukat Kolumbiában, ehhez az ott szokásos közösségi adományozásból próbálják fedezni a költségeket.
Melissa csecsemőként az örökbe fogadó szülőkkel
A könyv lehántja az örökbefogadásról a rózsaszín leplet. Örökbefogadóknak kifejezetten keserű, kiábrándító olvasmány. A szerző nagyon kritikusan szemléli az örökbefogadás intézményét, s azt vallja: csak abban az esetben kerüljön sor rá, ha nincs semmi mód arra, hogy a gyerek a vér szerinti családjában nőhessen fel. (Ebben mondjuk egyetérthetünk.) A témáról szóló közbeszédet viszont az örökbefogadók uralják, ők a legjobb helyzetű tag az „örökbefogadási háromszögben”, a vér szerinti szülők és az örökbefogadottak hangja gyengébb. Amerikában létező fogalom a „dühös örökbefogadott”, aki elvesztette a vér szerinti családját és sokszor a származási kultúráját is, miközben a környezete folyton olyan megjegyzésekkel bombázza, hogy legyen hálás, vagy „jobb lett volna árvaházban felnőni?” De az örökbefogadottaknak a könyökén jönnek ki azon szólamok is, miszerint „az örökbefogadás jobb életet biztosít egy kisgyereknek” vagy „Isten szólított minket, hogy megmentsünk egy gyereket”. Az örökbefogadás egy más életet biztosít, de hogy mi a jobb, felnőni Kolumbiában, szegénységben, de a saját rokonainkkal, vagy a gyökereinket elvesztve átkerülni egy külföldi középosztálybeli családba: erről sokat lehet vitatkozni. → olvasásának folytatása
Nagy örömmel jelentem be, hogy megjelent Gubcsi Judittal közös könyvünk a roma gyerekek örökbefogadásának hazai tapasztalatairól. A címe: A Nap és a Hold gyermekei.
A könyvön egy éven át dolgoztunk közösen Judittal, de a Romadopt Klub kilenc évnyi tapasztalatát összegzi. Egy olyan témában, amely a hivatalos tájékoztatókban, jogszabályokban nem is jelenik meg, hisz elvileg nincs roma gyerek a rendszerben. Miközben a várakozók pontosan tudják, mi a saját preferenciájuk a kérdésben. A könyv célja, hogy ezt a tabut oldja. Nem mondjuk meg, hogy hogy kell egy örökbe fogadott cigány gyereket nevelni, de sok-sok információval segítjük, hogy mindenki a saját válaszát megtalálhassa.
A kötet leírja a magyar örökbefogadási rendszer idevágó működését, foglalkozik a szülők leggyakoribb félelmeivel, kétségeivel, közöl interjúkat szakemberekkel, akik az örökbefogadásban vagy a roma felzárkóztatásban tevékenykednek, érintett örökbe fogadó szülőkkel és felnőtt örökbefogadottal. Ad egy rövid összefoglalót is jelentős cigány személyiségekről, a romák történelméről, és egy kulturális ajánlót (könyvek, filmek, mesekönyvek, rendezvények), amelyet a szülők tudnak használni. Pár név a közreműködők és szereplők közül: Tompa Andrea író, Székely Zsuzsanna pszichológus, Illésné Áncsán Aranka gyermekvédelmi szakember, Szilvási Léna örökbe fogadó szülő és gyermekvédelmi szakember, L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, Dr. Binder Mátyás történész. → olvasásának folytatása
A következő online rendezvényen egy könyvről beszélgetünk. Teresa Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye egy (két) kudarcos örökbefogadás története, megosztó és provokatív olvasmány. Az írónő saját családi életét örökítette meg, mikor két nagykamasz fia a teljes devianciába sodródik bele, a szülők pedig reménytelenül küzdenek.
Olvasásához örökbefogadóknak bátorság ajánlott. Most közösen fogjuk megvitatni a könyvet, így nem maradsz az élménnyel egyedül. A programra azokat várjuk, akik tényleg olvasták.
Még pár hely van a könyvbemutatóra! Jelentkezzetek!
Egy nagy eseményre hívlak titeket. Áprilisban megjelenik Gubcsi Judittal közös könyvünk, A Nap és a Hold gyermekei, mely a roma gyerekek örökbefogadásának tapasztalatairól szól. A könyvet a Színes a világ adja ki és forgalmazza.
Ezt szeretnénk egy közösségi eseménnyel ünnepelni.
Mikor: 2023. április 16-án vasárnap 15-17 óra között.
Hol: Budapesten, tömegközlekedéssel és autóval is megközelíthető helyen. A címet a regisztráltak kapják meg pár nappal az esemény előtt.
Kinek: mindenkit szeretettel látunk, de jelentkezni kell a lenti nyomtatványon. A helyszín betelt, csak várólistára tudunk felvenni jelentkezést. → olvasásának folytatása
Vendégposzt, Attri Anikó könyvajánlója a The Connected Child című amerikai klasszikusról. A kötetet hamarosan olvasóköri formában is feldolgozzuk.
Ez a könyv számomra, egy 5 éves örökbefogadó szülőjeként nagyon hasznosnak bizonyult, bár sajnos magyar nyelven nem elérhető, és más hasonló kötet sem. Abban különbözik más, az örökbefogadás témáját feldolgozó munkáktól, hogy nem az örökbefogadáshoz vezető úttal és a gyermek hátterével foglalkozik, hanem azzal, ami ezután történik. Amikor a családunk tagjává válik egy örökbefogadott vagy nevelt gyermek, hogyan tudjuk őt úgy fogadni és nevelni, hogy odafigyelünk a különleges hátteréből és élettörténetéből eredő sajátosságokra. A könyv szerzői javasolnak olyan nevelési módszereket és tippeket, amelyeket érdemes bevetnünk (pl. minden nap többszörannyi dicséretet kapjon tőlünk a gyermek, mint amennyi kritikát) és figyelmeztetnek azokra a bevett gyakorlatokra is, amiket érdemes elkerülnünk (pl. büntetésből a szobájába küldeni a gyermeket – ezt nagyon nehezen viselik a traumatizát gyermekek).
A könyv szerzői, Karyn B. Purvis és David R. Cross pszichológiát végeztek, és az örökbefogadás és a gyermekfejlődés témaköreit kutatják a Texas Christian University (Texasi Keresztény Egyetem) Gyermekfejlődési Tanszékén, Wendy Lyons Sunshine pedig újságíró. A könyv fókuszában az örökbefogadott gyermek kötődésének kialakítása és a különböző viselkedési nehézségek kezelése áll pszichológiai szempontból. De messze túlmutat ezen, ajánlják a könyvet nevelőszülőknek is, illetve lényegében bárkinek, aki speciális nevelési igényű gyerekekkel áll kapcsolatban.
A könyv elején a szerzők emlékeztetnek: ne felejtsük el figyelembe venni, hogy gyermekünk milyen körülmények között született és nevelkedett, mielőtt a családunk tagja lett, hiszen a minket megelőző időszak mindenképpen kihatott rá valamilyen módon. Felsorolják, hogy a terhesség és a csecsemőkör idején átélt különböző problémák, az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy épp a szexuális abúzus milyen hatással lehetnek a gyermekre.
Ha a gyerek az első éveit elhanyagoló környezetben töltötte, akkor például ezek a következmények léphetnek fel:
Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.
Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam.
Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.
Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.
Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik. → olvasásának folytatása
Könyvajánló. Ma eléggé belemegyünk a sűrűjébe, és egy olyan könyvet ismerünk meg, ami súlyosan traumatizált gyerekek szüleinek nyújt fogódzót. A hazai örökbefogadási közbeszédből egyelőre hiányzik ez a vonal, nálunk is előfordulnak traumatizált gyerekek, de az érintett családok jellemzően magányosan küzdenek. A The A-Z of Therapeutic Parenting: Strategies and Solutions Angliában jelent meg, magyar fordítása nincs, sőt, idehaza nem is nagyon van szakirodalom a terápiás szülőségről. A szerző, Sarah Naish személyesen és szakemberként is benne van a témában, előbb nevelőszülőként dolgozott, az élmény hatására szociális munkássá képezte át magát, alapított egy nevelőszülői ügynökséget, jelenleg tréningeket tart érintett szülőknek és számos könyve jelent meg a terápiás szülőségről, sajnos mind angolul. És nem a levegőbe beszél: a kilencvenes években öt (!) testvért fogadott örökbe, akik bőven szállították neki a tapasztalatot a témában. Mára mind felnőttek, egyikük a tréneri munkában is segíti Sarah-t. A gyerekekről több mesekönyv is született. A neten számos oktatóanyag is elérhető tőle. Ebben a videóban például anya és lánya arra emlékeznek vissza, mikor a 16 éves Rosie édességet lopott.
Mi is az a terápiás szülőség? „Mi nem egészséges madarakat tanítunk repülni, hanem sérült pingvineket úszni” – foglalja össze a szerző frappánsan. A sérült pingvinek: a korai életkorban bántalmazást, nélkülözést vagy elhagyást elszenvedett gyerekek, akik a traumák hatására később is furcsán viselkednek. Ha valaki nem ért hozzá, bátran mondhatja: borzalmasan. A kötet 80%-át egy katalógus teszi ki a lehetséges problémákról: bevizelés, lopás, szökés, trágár beszéd, droghasználat, de a hétköznapokban az olyan kevésbé durva tünetek is zavaróak lehetnek, mint hogy a gyerek szünet nélkül fecseg, akár butaságokat is, csak figyeljenek rá, vagy minden ünnepségen kiborul, esetleg nem lehet vele elmenni egy bevásárlóközpontba.
A terápiás szülő ezeket nemcsak kibírja, de megérti a gyerek hátterét, miért viselkedik így, nem haragszik rá, de közben mindig rámutat, ha egy viselkedés elfogadhatatlan. És főleg: biztos alapot teremt a gyereknek, ő a stabil bázis. Teszi ezt egy nagyon fix napirenddel, állandó határokkal, ahol nincs helye semmi spontaneitásnak, türelmes, nem zsarolható szeretettel, gondoskodással, és közben saját magára is odafigyel. Terápiás szülőnek lenni rohadt fárasztó. Ezért Naish nagyon javasolja, hogy a szülő időnként szakadjon ki az otthoni közegből, szellőztesse ki a fejét, akár egy séta, akár egy egyhetes nyaralás erejéig – a gyerekek nélkül. Ő ezeket a szüneteket „brain breaknek” nevezi, és feltételezi, hogy egy együttérző segítő háló veszi körül a családot, lehetőleg más terápiás szülőkből, akik ilyenkor beugranak, és hasonló szellemben vigyáznak a porontyokra. A szülőnek nagyon jól kell lennie, mert az ő erejére még sokáig szükség lesz, nem szabad mártírrá válni.
Therapeutic Parenting A_Z
A terápiás szülőség: hosszútávfutás. A munka sok évig tarthat, Sarah szerint hét-tíz évbe is beletelik, amíg a traumatizált gyerek képes az empátia érzésére. Az eredmények sokáig szinte észrevehetetlenek, mintha egy mély tóba dobálnánk köveket. Aztán tíz év múlva már kiemelkedik a kőhegy a tóból, de ehhez minden korábbi erőfeszítésre szükség volt.
A módszer nemcsak örökbefogadó és nevelőszülőknek lehet hasznos, hanem azoknak is, akik a vér szerinti gyerekeiket nevelik, és azok autizmussal vagy figyelemzavarral küzdenek, netán átestek valamilyen traumán. De ha a családban él ezekkel nem küzdő testvér is, akkor sem kell félni, a terápiás szülőség neki sem fog megártani, hisz ez csupán egy intenzív módszer a kötődés és a biztonság kialakítására, amire minden gyereknek szüksége van. → olvasásának folytatása
Örökbe.hu 